Utunk, 1972 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1972-11-24 / 47. szám

Murokország! kóstoló Van itt minden, ezen a 145 oldalon*, ami szemnek, szájnak ingere. Népszámlálási adatok és nyelvtörténeti adalékok, gazdaságtörténeti utalások és célzások Erdély históriájának borúsabb s derűsebb napjaira, periratok kivonatai és egyháztörténeti feljegyzések, hadrendi beosztások és kollégiumi subscriptiós könyvek bejegyzései, orvostörténeti s konyhatörténeti receptek felváltva (jó, ezek a receptek, ezek izgatták fel igazából alulírott korosodó recenzens fantáziáját; ezek a paradicsom-, murok- és cellertörténeti „költemények“, amelyek a különféle marha- és szárnyas-sóbafőttek sok évszázados múltjába csalták vissza ínyességünket, úgyhogy Krúdyn nevelt mócsingkultúránk egyszeriben társadalomtörténeti távlatokban oldódik fel, s a Murok és társai című fejezet után hirtelen úgy érezzük, mintha mindig aranyló húsleveseket szívtak volna magukba eleink, amióta csak a Maros-terébe torkollik „Márkországnál“ a Bekecs alól kinövő Nyárád tere, jóllehet e fejezet tisztázza, hogy... —), szóval gazdag könyv Benkó Samu új könyvecskéje. Kérdésfeltevésében, probléma-ébresztgetésében pedig ezerszer gazdagabb, mint abban, amit társadalomtörténeti és társadalomtudományos összegezésként végeredményben elénk ad. Erre maga a szerző utal. Hogy nem írt a helytörténeti monográfiát, demográfiai tanulmányt, gazdaságtörténeti összefoglalást, kultúrtörténeti stúdiumot a szó szoros, tudományos értelmében, hanem jóformán csak kötetbe gyűjtötte azokat a feljegyzéseket, amelyeket tudományos kutatásai során — amúgy mellékesen, nagyobb munkák mellett — szülőfaluja kistájának múltjával kapcsolatban szedett össze különféle könyv-, folyóirat-, levél- és irattárakban. A feljegyzések rendezésekor és közzéadásánál pedig két szándék vezette Benkó Samut: „egy sajátos falusi életforma históriai útjának a végigjárása“ és „a szülőföldhöz való hűség megbizonyítása"... A szerző históriai szemléletének és historiográfiai metodológiájának a Marokországban is adódó problematikájához aztán szóljanak hozzá történész-társai; én inkább a megírás módozatából kiindulva hívnám fel az olvasók figyelmét Benkó Samu újabb munkájának két, félig-meddig műfajelméleti (tulajdonképpen azonban a lehető leggyakorlatibb) tanulságára. Minde(Folytatás az 1. oldalról) gyermekeknek olyan nyilvánvalóságok magyarázásával, szajkóztatásával veszik el a kedvét a tanulástól, mint hogy például a macskának négy lába van. Pedig a gyerek ezt azért nem tudja „megtanulni“, mert ami megérteni, azaz tanulni való volna benne, az roppant nehéz. Hogy miként mozog az a négy láb, milyen statikai és dinamikai lehetőségei és milyen összehangolási problémái vannak, azt még úgysem tanulhatja meg. S olyasmit, amit nem tudunk, akár a magunk, akár a gyerek korlátai miatt megértetni, azt hiába szajkóztatjuk; hiába kérődzünk a szemléletnek adott képen, ha beléhatolni nem tudunk. Mekelőtt abból indulnék ki, hogy ezt a könyvet — a szó legnemesebb és legkitüntetőbb értelmében — publicisztikai munkának tekintem. Magukra vessenek most már azok, akik szerint a publicisztika amolyan szószaporítás, üresjáratú beszéd. És még inkább: magukra vessenek most már azok, akiknél a publicisztika tényleg csak szöszes porítás, üresjáratú beszéd. Amit viszont Benkő Samu ebben a könyvben elénk ad, az az a történelemtudományi vagy történelemtudományos közírás, amelyre — többek között — oly nagy szükség lenne a romániai magyar napi- és időszaki sajtóban. A dolog nyitja pedig igen egyszerű: ezt a közírást nem olyasvalaki írja, akinek nincsen szakmája, s ezért többnyire megalapozatlanul beszél (illetőleg ír) a levegőbe, hanem az a tudós, akinek minden mondata mögött tanulmányok, dokumentumok, tények sokaságát sejtheti meg az olvasó. Azaz: Benkó Samu minden mondata bizonyítja, mennyire nevetséges azok szerepe, akik ugyan közíróknak nevezik ki magukat, de közügyi hevületüket nem táplálja egy vagy több szakdiszciplina, egy vagy több szépmesterség tudásanyaga, illetőleg művészi leleménye. Az ősrégi igény szerint: előbb tanulj, hogy taníthass, amit bátran parafrazálhatunk Benkő Samupéldájára is hivatkozva — aki tényleg ért valamihez, annak van mit közírnia... A másik tanulság pedig, amit a Marokország figyelmes olvasója nem hallgathat el: valamerre errefelé, a Benkó Samu mutatta irányban kell keresnünk riportirodalmunk megújulásának kiindulópontjait is. Sajtónkban mérges kis viták zajlanak „terepjáró“ riporterek művészete-mestersége körül. Egyesek szerint nincs már szükség leíró riportázsra, mert a mai olvasót a dokumentumokra, az adatok sokaságára építő szociológiai elemzés, a társadalmi valóság mélyebb összefüggéseibe lehatoló tanulÉrdemes összehasonlítani Beke kötetéből a méltatott és elmarasztalt írásokat. Van például a végén egy hírlapi vezércikkszerű írása, Munkásság és nemzetiség címmel, persze nagyon helyes, igaz álláspontról írva, csakhogy tények közlése helyett reflexiókat ad, illetve: utalásokhoz — kommentárokat. Ugyanakkor a Magyarok az olajvárosban című riport sokkal szemléletesebben, egyszóval igazabban és hatásosabban közli ennek a dolognak a lényegét. Szándékosan cikket mondok, és nem esszét. Mert az esszé ereje a felfedezett tényhez fűzött eszmefuttatás: a riporté a tény felmutatása. És a riportban való ténybemutatás, vagy utalás a tényre, olyan erős kell hogy legyen, hogy az olvasó maga adja meg a minősítést, a kommentárt. Ezért hatásosak a csángókról szóló írásai — azzal a feltétellel persze, hogy az olvasónak, már ha mégoly kevéssé is, de jártasnak kell lennie a kérdés anyagában és — hangulatában. S azért értékes munka, — komoly művemár.VTiportázs vagy riport-eszszé érdekli. Ez az ítélet a leíró riportázs „időszerűtlenségéről“ mindenesetre erőltetett, mert hogyan lehetne a leírást, az újdonság „tettenérését“ egyszerűen kizárni éppen a riporteri munkából; kétségtelen azonban, hogy a deszkriptivizmus ezen a téren is egyre inkább háttérbe szorult (a világsajtóban) — az elemzéssel szemben. Ezért merek előhozakodni azzal a megjegyzéssel, hogy Benkő Samu új könyvében éppen annak az adathalmaznak a publicisztikai összegezése olvasható, amelyet annak a riporternek is feltétlenül ismernie kellene, aki mondjuk manapság indulna nagyriportázst írni Marokországról. Vagyis Benkó Samu könyve mintegy példázza: mi mindennek kellene megbújnia annak a riporternek a „hátizsákjában“, aki Marokország mai mindennapjainak az adataiból kiolvasható sorsokat próbálná egyetemesebb társadalmi-etikai tanulságok szintjén általánosítani. Benkó Samu új könyve tehát mindenekelőtt tartalmas publicisztikára és elemző riportázsra vezérlő kalauz szellemi tájainkon. Amivel persze semmivel sem kívánom kisebbíteni a tanulmányban felvetett tudományos kérdések jelentőségét, hiszen bizonyára termékenyítően hatnak majdnem egy szakdiszciplína területén. És ha egyáltalában joga van erre az olvasónak, akkor arra is utalnék, hogy merre mutat bennem tovább ez a 145 oldal, azaz a Marokországnak (a könyvnek) milyen tudományos folytatására, kiteljesítésére lennék kíváncsi éppen én (mert más talán más irányba mutatna). Ez a könyv ugyanis számomra mindenekelőtt azért érdekes, mert egy városközelben és főútvonalak közelében fekvő falusi kistáj történetében is a megkésett, az ugyanugyancsak felemás erdélyi kapitalista fejlődés egyik kezdeti szakaszának a jellegzetességeit tükrözi. Azt a táptalajt lődéstörténeti érdemt, amikor Petrás Incze Jánosról ír, a moldvai csángó literátorról, mert ott közöl tényeket, adatokat egy hajdani szellemi teljesítményről, egy megrendítő életútról, pályáról, jellemről, s ez most az átlagos műveltségű olvasó számára újdonság, felfedezés, hiszen Petrásról és munkásságáról csak néhány szakember tud, s itt Beke egyben hatályon kívül is helyezte azt a kérdést, hog „miért csak a csángókról írnak, miért nem írnak ők magukról soha?“ Viszont a kötet úgynevezett esszéiben — Báthory, Bem, Bolyai s kissé a Gábor Áron is . Beke nemcsak hogy nem kutat ki új tényeket, de az ismerteket sem képes „használható“, azaz átvehető, értékesíthető közlés formájában továbbadni, mert „nincs anyagban“, olyan személyek kapcsán futtatja eszméit, akiknek sem életrajzát nem ismeri mélyről, sem munkásságuk lényegéhez nem tud hozzászólani. Ilyenkor aztán nem sorsokról, nem teljesítményekről számol be ő sem, elemzi, amelyen objektív közüüemények folytán a sajátos erdélyi provincializmus is tenyészett. Hát ezt a „murokországot“, ennek a változásait kellene most már nyomon követni, tovább, a XX. század háromnegyedének történelmi viharai és forradalmi átalakulásai között. Benkő Samu utal is arra, milyen nagy feladat várna a demográfusra ezeknek az új fejezeteknek a megírásánál. Harminc évvel ezelőtt Venczel József keze alatt vettem részt — húsz-harminc főiskolás társammal — egy falu demográfiai történetének a felvázolásában. Abból a befejezetlen munkából is tudom, milyen nagyszerű feladat lenne annak a statisztikai felmérése is, hogyan vették ki részüket Marokország fiai Bernády Marosvásárhelyének a megépítéséből. Hát a marosvásárhelyi cukorgyár és az Alsó-Nyárádmente (s éppen Marokország) kapcsolatait ki írja meg egyszer szigorúan tudományos munkában? Salamon Ernő cukorgyári tárgyú kisregényében, a Munkásokban ott kínlódnak a betonmedencék alján a nyárádmentiek — és Salamon Ernő is Murokország pereméről került Gyergyó kolóniába; sohase felejtette el a nagyteremi kocsmáros nagyapa házában eltöltött háborús évet. Tényleg, ha szociográfiára adnám fejem, most ahhoz foghanem fétiseket emleget, közhelyeket halmoz közhelyre, Báthory Istvánt éppen olyan „erdélyi embernek“ emlegeti, mint jómagát, aki úgy áll be Lengyelhonba királynak, mint ahogy a hótfalusi ember bemegyen ácsnak, kőmívesnek Bukarestbe. És nem veszi észre, hogy az érzelmes történelemszemlélet folytán mennyi gúny és akaratlan öngúny is van egyik-másik olyan kijelentésben, mint például abban, amikor megállapítja, hogy Veress Dániel Véres farsang című drámája által a székelység állt boszszút a Báthoryakon! S fölfedezve olyan meghökkentő tényeket, mint az, hogy a lázadó ellenfél, Beke Gáspár később Báthory, az ellenfél vezére, mégsem tudja ezt valóságos esznek hozzá, hogy — Benkó Samu biztatásának engedelmeskedve — először is számszerűen felmérjem, aztán a lehető legalaposabban kinyomozzam, kik hagyták el Marokországot az utóbbi 75 év folyamán, és kik költöztek, telepedtek vagy házasodtak be oda; mi lett az eltávozottak és a betelepedettek sorsa; hol, hogyan boldogultak ők is, gyermekeik is; nemcsak a tízes vagy a húszas évek folyamán, hanem főként az utolsó tíz évben, amikor Kocsárd és Galócás között is a szocializmust építő ország feltételei között bontakozott ki nálunk az ipari forradalom ... De hát ez nem is egy embernek, egyetlen kutatónak való feladat, még akkor sem, ha szigorúan ragaszkodunk az adott kistáj összefüggéseihez. Benkő Samu marokországi kóstolója, ez az egy tanulmány is (elképzelhető) nagy kutatócsoportok virtuális feladatait érzékelteti — pusztán a demográfia területén, így növelik ezek a kóstolók tudásszomjunkat, érdeklődésünket — a tudományosságunk felé forduló igényeket. MAROSI PÉTER * Benkő Samu: Marokország, Művelődéstörténeti barangolás szülőföldemen. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972.szefüggésben összeálló korképben értelmezni. Mondom azonban — az itt megpiricskoltatott „álesszék“ a kötetnek csak kisebb részét teszik, s összbenyomásunkat a riportok értékei alakítják ki; azoknak a tényfelderítései s nem a reflexiók. Mert ha van is bennük kommentár, olyan összefüggésben, olyan alapon hangzik ott el, hogy ez a tények értékével hat. És ilyenformán érdemli ki Beke a hálánkat: visszasegít, mint a bevezetőben mondottam, olyan fogalmaktól, melyeket a fétissé válás veszélye fenyeget, azokig a valóságokig, tettekig, sorsokig, amelyek méltók arra, hogy a „legendás“ szót emlegessük velük kapcsolatban. SZŐCS ISTVÁN Fétisektől— legendákig ■' ••■•••••• •••• Zsigmond Aranka: Szőnyegterv Jó mese fiataloknak Méhes György írói pályafutása első évtizedében, úgy a hatvanas évek közepéig, kiadott egy könyvespolcra való ifjú és gyermekolvasónak szánt könyvet: mesét, gyermektörténeteket, ifjúsági regényt vegyesen — többnyire olyanokat, amelyek a gyermeki lélek, felfogóképesség és érdeklődési kör alapos ismeretére engedtek következtetni. Írásai hangulatosak, olvasmányosak voltak, s általában most utólag is elmondható, róluk, hogy fő erényük a játékosság, a könnyed, hajlékony stílus és a humor. Közben Méhes megírt egész sor nagy sikerű vígjátékot, de az ifjúsági irodalom műveléséről sem mondott le. Továbbra is kitartóan írta gyermektörténeteit, meséit, s ha nem is olyan sűrűséggel, mint azelőtt, ifjúsági regényei is megjelentek rendre, s nem vitás, hogy ezen a területen versenyben tudott maradni irodalmi életünk gyermekek számára is író legjobbjaival. Nyilatkozataiból, cikkeiből akárhányszor ki lehetett olvasni, hogy az ifjúságnak szánt írásait továbbra is elsődlegesnek tekinti munkásságában, s ha valamiért kiállt az irodalmi véleménykülönbségek mezejére, az mindig kapcsolatban volt azzal a saját magára is vonatkoztatott igényével, hogy az ifjúságot jó irodalommal kell ellátni. Az ifjúsági irodalomnak ezzel a következetes vállalásával aztán nemcsak önmaga végleges besorolását végezte el az irodalmi élet szóban forgó ágazatába, de a kritika igényességét is felfokozta, szinte kihívta művei iránt, amely most már éberebben kezdett figyelni arra, amit Méhes György fiatal olvasóinak a kezébe ad. Nos, az elismerés nem mindig maradt el, de nem is volt mindig egyértelmű. Méhes köteteit gyakran bírálták, de a könyvesboltok elég sokat rendeltek belőlük és el is tudták adni azt a mennyiséget, amit rendeltek. Ebből arra lehetett következtetni, hogy az írónak már meglehetősen népes tábora van a fiatal olvasók körében, s ezt a kiadók mindig méltányolják. Méhes könyveit kiadni, már-már jó üzletnek is számít, s ezt az író szaporodó kötetei a legkézenfekvőbben igazolják. Méhes befutott ifjúsági író lett, aki mindig talál munkáira kiadót, s az őt néha túl nagy szigorúsággal kezelő kritikusok mindmáig törhetik a fejüket, hogy mivel is éri el Méhes ezt a tagadhatatlan sikert. Erre a kérdésre pedig Méhes György szinte minden kötete külön-külön ad más-más választ, de csaknem mindegyikben kimutatható egy nagyon bevált Méhes-féle recept nyoma, amelyben az uralkodó ízeket eredményező siker-összetevőket a fiatal olvasókkal való cinkos összekacsintás adja meg. Legújabb kötetében például ez az ügyes „írói fondorlat“ a legvonzóbb formájában van jelen. Egy tengerparti nyaralás történetét úgy meséli el, hogy abban nem is a tengerparton történtek érdekesek, hanem az a mód, ahogy a könyvben felsorakoztatott vidám epizódokat összefűzi s kapcsolatba hozza a maszeknyaralás megszervezésének egész folyamatával. Öcsiék ugyanis eljutnak Vilmos atya vezetésével a tengerre, de az ott történtek leírása meg sem közelíti azt a vonzerőt, amit a felkészülés viszontagságainak leírása képvisel a könyvben. A vicces a gyermekolvasó szempontjából nem a nyaralás — mit is lehet csinálni a tengeren egész napi fürdésen, napozáson kívül? —, hanem a szülők aggodalmainak, ellenállásának a legyőzése. Ezt Méhes — a gyermeki lélek ismerője — nagyon jól tudja, s ennek a folyamatnak minden varázsát és győzelmi élményét érzékletesen tudja leírni. Sőt, amikor az epült főszereplő, öcsi szájába adja a mesélés fonalát, tulajdonképpen egy olyan ifjúi vágyra alapoz, amely minden tizenévesben erősen dolgozik és hat — megszabadulni akármilyen rövid időre is a szigorú szülői ellenőrzés alól. Hogy Méhes mennyire ismeri ennek a vágynak a vonzerejét, mutatja az is, hogy a felkészülési, illetve az otthonról való elszabadulási folyamatnak az elmesélésére a könyv hét fejezete közül ötöt vesz igénybe, míg a megérkezés, elszállásolás izgalmait — az egész környezet, lakás, programöszszeállítás leírását egy fejezetben adja, s mindössze még egyben a tengerparton történteket. Ez a különben jó és az olvasóknál biztosan beváló írói fogás azonban árulkodik Méhes ki nem használt lehetőségeiről is. Az utolsó két fejezetben ugyanis benne rejlik még egy ifjúsági kisregény, sűrítetten az, aminek az egész könyvnek lennie kellett volna, ha Méhes jobban szerkeszt, illetve ha szigorúbban tartja magát ahhoz, amit a címben ígér. Van ezekben ugyanis egy nagyon ügyes helyszínrajz, egy kis tinédzser szerelem s egy amolyan diákcsíny ízű kaland a tengeri szörnnyel, és tetejében jó humor, ami az előző fejezetekből sem hiányzik, csak éppen nem tudja feledtetni az olvasóval, hogy az, aminek a kiszínezésére használja az író, az jócskán túlméretezett — a könyvnek ebben a felépítésében — és valójában nem is tartozik a tárgyhoz, úgyhogy akár egy másik könyv anyaga lehetne. Méhes módszerére viszont azért jó példa ez a két fejezet, mert tele van azokkal a bátran szellemesnek mondható hasonlatokkal, amelyek annyira a tizenévesek észjárása és szóhasználata szerint csepegtetik a humort, hogy az ifjú olvasó számára mindig frissen tudják tartani az ideoda kanyargó mesét. Ez az egymástól távol eső dolgokat felvonultató meseszövés különben Méhes fő erőssége, s mintegy igazolni látszik azt a feltevést, hogy nem minden esetben írói fogyatékosság az, ha valaki rosszul szerkeszt. A Tatárok a tengeren ugyanis nagyon furcsán, élvezetesebb olvasmánynak minősíthető, mint jól szerkesztett, minden kritikai elemzést kiálló ifjúsági regénynek. S azt hiszem, ez mégiscsak nagyon fontos, márminthogy az olvasmány maga milyen. Mert ha a kifogástalanul felépített ifjúsági regénynyel ez esetben adós is maradt Méhes, adott helyébe egy olyan ügyesen láncba fűzött történetsort, amit a tíz-tizenkét éves olvasói bizonyára ismét szívesen és megelégedéssel olvasnak végig. GYÖNGYÖSI GÁBOR : Tatárok a tengeren Ion Creangă Könyvkiadó, Bukarest, 1972.