Utunk, 1972 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1972-06-09 / 23. szám
Kevesebb kék Kicsit különlegességszámba menőnek érzem Fábián Sándor költészetét mai irodalmunkban. Most, amikor a művészet minden ágában mármár megszokott az elvontság, a filozofikum —, a tárgyi valóság megfelelő, de nem uralkodó jellegű adagolásával —, nála épp fordítva csapódik ki e két, kicsit szembenálló, de egymást nem kizáró szemléletmód. Nem kétséges az effajta hozzáállás létjogosultsága, de megoldása távolról sem könynyebb, mint amazé. Ilyen tárgykörben újat mondani — ez csak igazán nagy költők kiváltsága. Mert a tárgyi világot úgy ábrázolni, ahogy közvetlenül érzékelhető, — nem erény és nem újdonság, a nem-költők is így élik át, esetleg megfogalmazás nélkül. Csak azzal együtt válik verssé, amit a költő magából tett hozzá. Fábián Sándor tesz is magából a világhoz — furcsa poros, zajos, munkából és a kimerültség szépségkereső víziójából összetett világ ez — egy-egy váratlan asszociáció erejéig. Megtörténik azonban, hogy ez a keresett társítás kilóg a versből, és az eredeti szándéknak nagyon is ellentmond: ... egyensúlyukat összedúlja a túlméretezett ambíció ... (Mellékutcák) Máskor egy-egy vers — beágyazva Fábián egész gondolatmenetébe, költészetének téma- és motivációs körébe — megkapja az őt megillető helyet; kiragadva azonban nemcsak egy-egy sikertelen rész, de az egész vers lapos (Dióválogatók, Szőrmegyári raktár, Egy ablakkeret hópehely). Persze, ezek a megfogalmazások nagyon is viszonylagosak, mert egy ilyen típusú költészetben általában nincsenek kiugróan rossz vagy jó versek. Nagyon konok ellenállásba ütközünk Fábián Sándor verseihez közeledve. Olyan lefogott, tudatosan zárt költői világ ez, ami elhallgattatja a látványos megnyilvánulásokat egy apró, de precíz rávilágítás kedvéért. Éppen ezért tartom a legsikerültebb daraboknak a rezdülésnyi, miniatűr verseket. Földben, vízben és levegőben, távolabb valamerre van a föld színes lelke. Fekete kedve belém temetve. (Rossz nap) Ellentétképpen itt említem meg a Melósok című verset, ami az egész kötetben egyedülálló prózavers, egyedülállóan semmitmondó fordulatokkal. Fábián azon a területen mozog legbiztosabban,ahol ember-dolog metamorfózisát célozza meg. S mi vagyok én, én, vízként oldószere a világnak? Becsületemre, nézzetek, a legkristálytisztább közeg. Hibás vagyok, vagy nem vagyok hibás, hogy néha szürke lé? (Kérdés) A kötet visszatérő motívuma a fölöslegessé válás félelme, ember és dolog közös motivációs síkra helyezése az önfeladás negációjában. És ha már amúgy is szóba kerültek a „dolgok“, mint Fábián költészetének igen gyakran igénybe vett „kellékei“, hadd fűzzem hozzá, verse attól az érzékenységtől válik sikerültté, amit a dolgokba visz. Nemcsak a tárgyak humanizálásáról van itt szó, hanem a gondolatiság többszörös áttételességéről. Már-már a lélekvándorlás párhuzamáig ragadtatnánk magunkat, amint átéljük ezeknek a dolgoknak az „emlékeit“, lázongásait, az impulzusoknak általuk való finom reagálását. Nem engedi át magát a mezőnek. S csak én tudom, hogy életben mi tartja: szálló madarak rugózva futó árnyékai utaznak délre rajta (Gödrös dűlőút) Vagy: Úgy éreztem az aszfaltház saját hasztalanságán háborog, hogy tonnás kerekek után néhány pillanatig most könnyű cipő hagy rajta nyomot. (Átmentem az utcán) Fábián többször bizonyítja, mennyire tud bánni a nyelv plaszticitásával, aképi eszközök tömörítésével: „Reggelire egyenesedünk“; „Érzőbb énemet megöli a másik, / s holtan elfekteti“; „magunkra maradunk, / a végesség lakásai leszünk"; „egy-egy túlfeszült, remegő csillagsor / leszalad saját sugarán, / mint szakadt cérnáról a gyöngye stb. A merész szófűzések azonban nem mindig jelentenek telitalálatot; néha nagyon keresettek, vagy éppen következetlenség rejlik mögöttük. Úttestből kibújt követ keresek, melyet... újkori kerekek kopogtattak korszerű részaránytalanná: súlyomhoz ennek tömegét adom. (önmegújítás) Arról nem beszélve, hogy szerény fizikai ismereteim szerint a súlyt nem lehet a tömeghez hozzáadni! A költői szabadságnak én is híve vagyok, de a törvény az törvény. Van viszont Fábián költészetének egy izgató oldala. Mégpedig az, hogy mindig tartogat meglepetést. A legrövidebb vers is szinte soronként kínálja a váratlan fordulatokat. A csattanók és főként a szentenciózus lezárások kölcsönöznek némelyik versnek epigramma jelleget. Hazug szó: agyag, könnyen szétmenő. A baj, hogy kővé is égethető. (Szójáték) Sikerültnek tartom az Egy hét című ciklus megoldását; a hullámzó szerkesztési eljárás, az ellentétek vibrálása „egy hétnél" többé tágítják ennek a verscsoportnak az eszmei kivetülését. Nagy gonddal kimunkált kötettel jelentkezett ismét Fábián Sándor. Azonban, sajnos, a formai szépség, a csiszoltság nem mindig hordoz önmagával arányos tartalombeli súlyt. Az a rezignált hang, ami az egyik versnek előnyére válik, a másikat könnyen elbuktatja. Témaköre, verseinek világa is igen szűknek bizonyul. A vártnál kevesebb lett a kék ... ADONYI NAGY MÁRIA * Fábián Sándor: Több kék, Kolozsvár, 1972. 4 Megtalálva Negyven esztendővel ezelőtt egy vidéki újság, a Tompa László szerkesztette Székely Közélet a Gefunden című vers magyar fordításával emlékezett Goethére, a nagy költő halálának századik évfordulója alkalmából. Magam pár éve, egy félbemaradt könyvészeti munka — A romániai magyar irodalom bibliográfiája 1919—1969 — anyaggyűjtése közben akadtam rá erre az, ■„ismeretlen" Goethe-fordításra. A fordító, B. Balásy Dénes az alábbi sorok kíséretében tette közzé a verset: „Goethe ebben a költeményében azt a jelenetet örökítette meg, amikor először találkozott egy élénk szemű leánnyal, ki a weimari erdőben fát szedegetett, kit Goethe azután magához fogadott, s később el is vette feleségül, Vulpius Krisztinát. Németország most, március 22-én ünnepelte meg legnagyobb költője halálának 100. évfordulóját." (Székely Közélet, XV. 1932. 13. szám.) A székelyudvarhelyi fordító munkája azonban nem az egyetlen és nem is a legelső fordítása ennek a versnek. Mint ismeretes, Goethe ezt a versét 1813. augusztus 26-án írta feleségének, Christiane Vulpiusnak, megismerkedésük huszonötödik évfordulójára. A verset Szemere Miklós már 1841-ben le is fordította (Athenaeum, 1841. II. p. 712). A későbbiek során Goethe nagy számú magyar fordítói közül ezt a verset még Áprily, Dsida és Szabó Lőrinc is tolmácsolta. Az 1932-ben közzétett magyar Goethe-bibliográfia „nem lép föl a teljesség igényével" (1. Goethe 1832—1932. március 22. Előszó 7. lap), s így csak Szemere említett fordítását ismeri. Az Európa Könyvkiadó 1963-ban megjelentette „a magyar Goethefordítások és kiadások történetében legteljesebb magyar Goethét“ (1. Goethe: Versek. Előszó 7. lap), s ez tartalmazza is a Szabó Lőrincz művészi tolmácsolását, de a vers egyéb fordításaira vonatkozó bibliográfiai utalásokat nem közöl. Éppen ezért most, a Balásyfordításnak a feledés homályából való kiemelésével nemcsak a száznegyven éve halott költő-fejedelem emlékének adózunk, hanem egy nagyon hiányzó „teljes" magyar Goethe-bibliográfiához is szeretnénk adatokat szolgáltatni. MEGTALÁLVA Künn, az erdőn jártam, Egyedül, magamban, Keresni valamit Nem volt szándékomban. Az árnyékban látok Egy szép kis virágot, Mint a csillag fénye. Szirma úgy világolt. Le akarom tépni, Szólt a virág hozzám, Ha engemet letörsz. Mi lesz velem aztán? Lehajlok, kiástam Ott a nedves földből, A kertembe hoztam, Gyengén, gyökerestől. Puha zöld gyepágyon Készítettem szállást, Bimbózik azóta, S virágzik folyvást. (Székely Közélet XV, 1932. március 26. 13. sz.) Közli: SZÁSZ LŐRINC A LEHETETLEN TENGELYE Az emberi léleknk sajátos a matematikája: az emberi lélek a kiszámítható kiszámíthatatlan. Ha ez nem lenne így, nem lennének költők sem a világon, mert egyszerűen fölöslegesek lennének. Ha a matematika pótolni tudná azt, amit kénytelen elmulasztani, indokolt lenne az ember több évtizedes aggodalma: a költészet el fog pusztulni. Az ember egy ideig úgy hitte, hogy a tökély maga a matematika és fordítva. Aztán a matematika a tökély tükörképe lett. Aztán a tökély csontváza. Egyelőre itt tartunk. A tökély kövének százezerszögét azóta sokan megpróbálták a kerület, „az idea" közelébe tolni. Hogy az érzékletesség kedvéért maradjunk a korábbi képnél, állapítsuk meg: ennek a csontváznak az izomzata a többi tudomány. Idegzete a költészet. Azaz a fantázia. A költészet bár csak nagyon távolian közvetve irányít, olyannyira, hogy meg is feledkezünk róla, de a dialektika nagy kulcs- és keresztkérdéseire — akárcsak Ion Barbu költészetében — megpróbál maga is választ adni. Mi a szerepe a szubjektumnak az objektív valóságban? Teremtő elem-e a szubjektum? (Igen is, meg nem is.) Hogyan? És milyen mértékben teheti ezt? (Ion Barbu egyik nagy költői kérdése.) Gátolja-e a szubjektum az objektív világ megismerését? (Ion Barbu egyik nagy dilemmája.) Megismerhető-e az objektív világ a szubjektum által? Megismerhető, ha maga is objektiválódik. De melyek a szubjektum objektivációjának a határai? A gondolkodás, a szellem képleteit maga a matematika nyújtja. De az abszolút matematika maga az abszolút ellentmondás. A szubjektum objektiválódása maga a matematikus gondolkodás. Magával ránthatja-e a Semmi szakadékába az abszolút szubjektum azt a tökéletes embert (a tökély képmását), amelynek izomzata a tudományok, idegzete a költészet? Nem. Azért nem, mert az abszolút szubjektum nem létezik, tehát az újra meg újraszülető, az újra meg újra próbálkozó szubjektum éppen azért tudja érvényesíteni szubjektumát, mert a matematikai objektum nyújt számára végtelen teret. A két hasonlat: az ember, mint a feltételezett abszolút tökély képmása, és a végtelen tér, amelyben az ember végesen mozog az abszolút (a végtelen) mikroszférájában — ez a mikroszféra a mikroszférának egyben része és kicsinyített mása —, természetszerűen sántít, természetszerűen interferál és természetszerűen ellentmond, már csak azért is, mert az abszolút egyetlen, nem tűr hasonlatokat. Tehát az objektív valóság sem tűr hasonlatokat, mert önmaga képezi önmagát. A hasonlat mégis a megismerésnek egy különleges formája, mégpedig a legkezdetlegesebbtől a legmagasabb rendű megismerésig. A szubjektum számára ugyanis az objektív világ két formában létezik: hasonlóságokban és különbözőségekben. A kettő közötti távolság maga a véges végtelen. Az út a hasonlóságok felfedezésénél kezdődik, azaz — itt kényszerűen és kelletlenül abbahagyva a gondolatmenetet — a költészetnél. A hasonlóság azonban benne van a különbözőségekben éppúgy, mint fordítva. Mindkettőt számtalan mikrostruktúra teszi hasonlóvá vagy különbözővé, akárcsak magának az anyagnak a felépítésében. És végül: a költészetben annyi a matematika, amennyi hasonlóság van a különbözőségekben. Az ilyen értelemben vett költészet a megismerés költészete. Harc és ölelkezés a lehetetlennel. Az, amit az elemzés bevezető soraiban végigvezettem, az csupán (!) Ion Barbu eszményének, parnasszisztikus kételyének, olykor meghasonlásának, vissza-visszatérő pesszimizmusának a tengelye. Mert ez a költészet lényegében líra. A lírai gondolatra pedig nem mindig érvényesek a fizika törvényei: minél magasabbra száll, annál súlyosabb. Ion Barbu költészetében — a füvek és galaktikák világában — a fűnek is súlya van. Mert Ion Barbu a költői megformálást a tudományos látásmódnak rendeli alá, ami nem azt, jelenti, hogy egzakt tényekhez, megállapításokhoz közelíti hasonlatait, hanem fordítva: költői hasonlatainak pontosságát — amely hasonlatok összegezése Ion Barbu sajátos látásmódját képezi — a tudós ellenőrzi. Ráadásul a szakrális, parnasszisztikus hangnem csodálatosan forfedik össze a nyílt látásmód ösztönös, indulatteli megnyilatkozásával: Izzó börtön ez az átkozott föld. Sugár-szalmának nappal csal a fénye. Csak az biztos, hogy fejünk, e tök ovális mészrajz, a lét tévedése. A teljességre való törekvés egyik sajátos költői megnyilatkozása az a mozdulat, amelylyel Ion Barbu a versformákat, valamint az akkoriban teljében tomboló izmusokat próbálja átölelni. A világmindenség meghódításának (emberi világmindenségről van szó) ez a sajátos formai bravúrja mégsem kap önálló szerepet, csupán érvényesíteni kívánja a költői szubjektum diadalát a megoldhatatlannal, a meghódíthatatlannal szemben. Ha egy erőszakos gesztussal kimetszenénk egyes sorokat vagy képeket, Ion Barbu költészetéről még azt a benyomást is kelthetnénk, hogy: Szürrealista: Komoran és sötéten kőpuszták várnak ott. vagy: Egy elgurult tüzes szív tűnt fel az éj felén. Impresszionista: Tétova pelyhek hullanak, mintha mesében esne könnyen és szinte lustán kristályok tiszta cseppje. Expresszionista: Búvó nadir! A költő itt már egész köteggel Gyűjti a hárfák hangját.... és így tovább. Egészében véve azonban a verseket, a világnak e „vetületlátványait“ a gondolat és a természet csodálata uralja, melyeknek megtévesztő dalszerű könnyedségük valójában súlyos és fenséges zene, nekem legalábbis Bach muzsikáját juttatja eszembe, pontosabban a Bach-muzsika lényegét: Áldozati borban csillagpor a morzsa. A szellem csúcsai Kék Padlás limlomja. Belátni a mennybe! Angyal-katonák Rózsafa bogyókkal lövik Szodomát. Külön figyelmet érdemel a Ritmusok a szükséges menyegzőhöz című vers, amely Jánky Béla bravúros, ihletett fordításában szintén kitűnő példája ennek a megtévesztő könnyedségnek. A népi vers ritmuskultuszában fogant költemény a „titkok kapujában" tomboló, dörömbölő, bekérezkedő költő egyik legkomplexebb, legeredetibb verse, nem csupán rész az egészből, hanem az egész kicsinyített, a tökély meghódításának ellenállhatatlan vágya, a tudásvágy makacs szikrájának felnagyított mása, a Vénusz- Merkúr- Nap hármas talán a leghivatottabb szimbólum arra, hogy ezt a kielégíthetetlenségében ihlető, kényszerítő és vonzó vágyat a legérzékletesebben, a legtömörebben fejezze ki: Gaia éve, börtönfala A belül pörgőket körbeszaladja A Vénusz körét, A szívét, Okos Merkus szép fejét, , Kékbe játszó üstökét S a fenségesét, A Napét. A vers transzcendens pátosza egyre türelmetlenebbé válik, s a második részben meg-megtöri a düh: Merkúr, hej, Szép iker Rejtély-sejttel frigy kehely Egy anyánk Szűz Licifer... a lemondás: Szirtmagány A Kor fokán Megült hullám-óriás ... az Értelem figyelmeztetése: Ritka szem Értelem, Nem ültük még meg a nászt. Míg a harmadik részben a végső beteljesülést, az Értelem szimbólumát, a Napot, már csak ábrándként közelíti meg: költsön zöld gőzt, Tejút-párát, Csapolja meg a szivárványt a Tornácán, hol szikrák járják A Fény táncát. Ez a paradox csodavers végső soron tehát egy fenséges ábránd himnusza, a lemondás legendája. Annyira mély, hogy már-már sötét, s hogy mégis csupa fényt áraszt, az egyrészt annak köszönhető, hogy szimbólumai éppen a tények birtokosai, avagy bitorlói, másrészt pedig a vers csak úgy önti magából a „fényes" indulatteli képeket, amelyek ráadásul nem is fonódnak egybe, hanem éles villanófényként gondolatról gondolatra pattannak. Ellentétben azzal a verssel, amelyet általában gondolatinak szoktunk nevezni, s amely verbális kérdéseivel, a való élet tényeinek ostromlásával, meggondolkoztató és kinyilatkoztató vagy éppen kérdésfelfedő igénnyel íródik (s ez az igény természetesen sok száz fajta lehet) s közelíti meg a tárgyát: azt a világot, gondolatot, amelyet feltár vagy feltárni szeretne. Ion Barbu verseiben hihetetlenül nagy szerepet kapnak a tárgyak, az érzéki benyomások, a metaforák szövevényes birodalma, a váratlan kérdések halmaza. Seprűk és rút lepkék közt báván Holt-mereve arcom — a nyak ágán. Kérelmes égi hang szól: — Vajha immár e tükröd sem zavarna? Az indulat olykor fanyar megtorpanása, olykor mindent áttörni kész ereje, a grandiozitás, a szintézis mítosza, az ellenpontozásos vagy kihagyásos szerkezetek zaklatott törvénye egy líraian stilizált, a földből az éterbe kinőtt világ sajátos, olykor félelmetes, ijesztő hangulatát kelti: Hasítsd, idegen villám, ketté e sziklatömböt: Metssz ki, völgyszorosom, egy távcső-tükör napot! Korall-varázsba szédült óceán-rab vagyok, Alga-korona-ékes, homok von körém börtönt. Ion Barbu költészetében az áttételezett, szimbolista látásmód talán legerősebb, legszembeötlőbb vonása az ember-emberiség szimbóluma, s így a társadalmi keret kimerül egy-egy apró távoli utalásban, asszociációban, s a földgolyó bebarangoló szellem végső soron emberen túli erőkkel folytat örökös küzdelmet. A tudomány és a költészet frigye Ion Barbu költészetében nem csupán a katalizátor szerepét játssza, nem pusztán új témalehetőség, hanem biztosítja azt a lendületet, azt a szökési sebességet versei számára, amellyel néhányat el is juttat az egyetemes költészet orbitájára. SOLTÉSZ JÓZSEF NE FELEDJE EL MEGÚJÍTANI JÚLIUS ELSEJÉN LEJÁRÓ UTUNK ELŐFIZETÉSÉT A postai, valamint vállalati, intézményi és iskolai önkéntes lapterjesztők JÚNIUS 13-IG fogadnak el előfizetésmegújításokat és új előfizetéseket.