Utunk, 1972 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1972-06-09 / 23. szám

Kevesebb kék Kicsit különlegességszámba menőnek érzem Fábián Sán­dor költészetét mai irodal­munkban. Most, amikor a mű­vészet minden ágában már­­már megszokott az elvontság, a filozofikum —, a tárgyi va­lóság megfelelő, de nem ural­kodó jellegű adagolásával —, nála épp fordítva csapódik ki e két, kicsit szembenálló, de egymást nem kizáró szemlélet­­mód. Nem kétséges az effajta hozzáállás létjogosultsága, de megoldása távolról sem köny­­nyebb, mint amazé. Ilyen tárgykörben újat mondani — ez csak igazán nagy költők ki­váltsága. Mert a tárgyi világot úgy ábrázolni, ahogy közvet­lenül érzékelhető, — nem erény és nem újdonság, a nem-köl­tők is így élik át, esetleg meg­fogalmazás nélkül. Csak azzal együtt válik verssé, amit a költő magából tett hozzá. Fá­bián Sándor tesz is magából a világhoz — furcsa poros, za­jos, munkából és a kimerült­ség szépségkereső víziójából összetett világ ez — egy-egy váratlan asszociáció erejéig. Megtörténik azonban, hogy ez a keresett társítás kilóg a versből, és az eredeti szándék­nak nagyon is ellentmond: ... egyensúlyukat összedúlja a túlméretezett ambíció ... (Mellékutcák) Máskor egy-egy vers — be­ágyazva Fábián egész gondo­latmenetébe, költészetének té­ma- és motivációs körébe — megkapja az őt megillető he­lyet; kiragadva azonban nem­csak egy-egy sikertelen rész, de az egész vers lapos (Dióvá­logatók, Szőrmegyári raktár, Egy ablakkeret hópehely). Per­sze, ezek a megfogalmazások nagyon is viszonylagosak, mert egy ilyen típusú költészetben általában nincsenek kiugróan rossz vagy jó versek. Nagyon konok ellenállásba ütközünk Fábián Sándor verseihez kö­zeledve. Olyan lefogott, tuda­tosan zárt költői világ ez, ami elhallgattatja a látványos meg­nyilvánulásokat egy apró, de precíz rávilágítás kedvéért. Éppen ezért tartom a legsike­rültebb daraboknak a rezdü­­lésnyi, miniatűr verseket. Földben, vízben és levegőben, távolabb valamerre van a föld színes lelke. Fekete kedve belém temetve. (Rossz nap) Ellentétképpen itt említem meg a Melósok című verset, a­­mi az egész kötetben egyedül­álló prózavers, egyedülállóan semmitmondó fordulatokkal. Fábián azon a területen mo­zog legbiztosabban,­­ahol em­ber-dolog metamorfózisát cé­lozza meg. S mi vagyok én, én, vízként oldószere a világnak? Becsületemre, nézzetek, a legkristálytisztább közeg. Hibás vagyok, vagy nem vagyok hibás, hogy néha szürke lé? (Kérdés) A kötet visszatérő motívuma a fölöslegessé válás félelme, ember és dolog közös motivá­ciós síkra helyezése az önfel­adás negációjában. És ha már amúgy is szóba kerültek a „dolgok“, mint Fábián költé­szetének igen gyakran igénybe vett „kellékei“, hadd fűzzem hozzá, verse attól az érzékeny­ségtől válik sikerültté, amit a dolgokba visz. Nemcsak a tár­gyak humanizálásáról van itt szó, hanem a gondolatiság többszörös áttételességéről. Már-már a lélekvándorlás pár­huzamáig ragadtatnánk ma­gunkat, amint átéljük ezeknek a dolgoknak az „emlékeit“, lá­zongásait, az impulzusoknak általuk való finom reagálását. Nem engedi át magát a mezőnek. S csak én tudom, hogy életben mi tartja: szálló madarak rugózva futó árnyékai utaznak délre rajta (Gödrös dűlőút) Vagy: Úgy éreztem az aszfaltház saját hasztalanságán háborog, hogy tonnás kerekek után néhány pillanatig most könnyű cipő hagy rajta nyomot. (Átmentem az utcán) Fábián többször bizonyítja, mennyire tud bánni a nyelv plaszticitásával, a­­képi eszkö­zök tömörítésével: „Reggelire egyenesedünk“; „Érzőbb éne­met megöli a másik, / s holtan elfekteti“; „magunkra mara­dunk, / a végesség lakásai le­szünk"; „egy-egy túlfeszült, re­megő csillagsor / leszalad sa­ját sugarán, / mint szakadt cérnáról a gyöngye stb. A me­rész szófűzések azonban nem mindig jelentenek telitalálatot; néha nagyon keresettek, vagy éppen következetlenség rejlik mögöttük. Úttestből kibújt követ keresek, melyet... újkori kerekek kopogtattak korszerű részaránytalanná: súlyomhoz ennek tömegét adom. (önmegújítás) Arról nem beszélve, hogy sze­rény fizikai ismereteim szerint a súlyt nem lehet a tömeghez hozzáadni! A költői szabadság­nak én is híve vagyok, de a törvény az törvény. Van viszont Fábián költésze­tének egy izgató oldala. Még­pedig az, hogy mindig tarto­gat meglepetést. A legrövidebb vers is szinte soronként kínál­ja a váratlan fordulatokat. A csattanók és főként a szenten­­ciózus lezárások kölcsönöznek némelyik versnek epigramma jelleget. Hazug szó: agyag, könnyen szétmenő. A baj, hogy kővé is égethető. (Szójáték) Sikerültnek tartom az Egy hét című ciklus megoldását; a hullámzó szerkesztési eljárás, az ellentétek vibrálása „egy hétnél" többé tágítják ennek a verscsoportnak az eszmei ki­­vetülését. Nagy gonddal ki­munkált kötettel jelentkezett ismét Fábián Sándor. Azon­ban, sajnos, a formai szépség, a csiszoltság nem mindig hor­doz önmagával arányos tarta­lombeli súlyt. Az a rezignált hang, ami az egyik versnek előnyére válik, a másikat könnyen elbuktatja. Témaköre, verseinek világa is igen szűk­nek bizonyul. A vártnál keve­sebb lett a kék ... ADONYI NAGY MÁRIA * Fábián Sándor: Több kék, Kolozsvár, 1972. 4 ­ Megtalálva Negyven esztendővel ezelőtt egy vidéki újság, a Tompa László szerkesztette Székely Közélet a Gefunden című vers magyar fordításával em­lékezett Goethére, a nagy költő halálának századik év­fordulója alkalmából. Magam pár éve, egy fél­bemaradt könyvészeti munka — A romániai magyar iroda­lom bibliográfiája 1919—1969 — anyaggyűjtése közben a­­kadtam rá erre az, ■„ismeret­len" Goethe-fordításra. A fordító, B. Balásy Dénes az alábbi sorok kíséretében tette közzé a verset: „Goethe ebben a költeményében azt a jelenetet örökítette meg, a­­mikor először találkozott egy élénk szemű leánnyal, ki a weimari erdőben fát szedege­tett, kit Goethe azután ma­gához fogadott, s később el is vette feleségül, Vulpius Krisztinát. Németország most, március 22-én ünnepelte meg legna­gyobb költője halálának 100. évfordulóját." (Székely Köz­élet, XV. 1932. 13. szám.) A székelyudvarhelyi fordító munkája azonban nem az e­­gyetlen és nem is a legelső fordítása ennek a versnek. Mint ismeretes, Goethe ezt a versét 1813. augusztus 26-án írta feleségének, Christiane Vulpiusnak, megismerkedésük huszonötödik évfordulójára. A verset Szemere Miklós már 1841-ben le is fordította (Athenaeum, 1841. II. p. 712). A későbbiek során Goethe nagy számú magyar fordítói közül ezt a verset még Áprily, Dsida és Szabó Lőrinc is tol­mácsolta. Az 1932-ben közzétett ma­gyar Goethe-bibliográfia „nem lép föl a teljesség igényével" (1. Goethe 1832—1932. márci­us 22. Előszó 7. lap), s így csak Szemere említett fordí­tását ismeri. Az Európa Könyvkiadó 1963-ban meg­jelentette „a magyar Goethe­­fordítások és kiadások törté­netében legteljesebb magyar Goethét“ (1. Goethe: Versek. Előszó 7. lap), s ez tartal­mazza is a Szabó Lőrincz művészi tolmácsolását, de a vers egyéb fordításaira vonat­kozó bibliográfiai utalásokat nem közöl. Éppen ezért most, a Balásy­­fordításnak a feledés homá­lyából való kiemelésével nem­csak a száznegyven éve ha­lott költő-fejedelem emléké­nek adózunk, hanem egy na­gyon hiányzó „teljes" magyar Goethe-bibliográfiához is sze­retnénk adatokat szolgáltatni. MEGTALÁLVA Künn, az erdőn jártam, Egyedül, magamban, Keresni valamit Nem volt szándékomban. Az árnyékban látok Egy szép kis virágot, Mint a csillag fénye. Szirma úgy világolt. Le akarom tépni, Szólt a virág hozzám, Ha engemet letörsz. Mi lesz velem aztán? Lehajlok, kiástam Ott a nedves földből, A kertembe hoztam, Gyengén, gyökerestől. Puha zöld gyepágyon Készítettem szállást, Bimbózik azóta, S virágzik folyvást. (Székely Közélet XV, 1932. március 26. 13. sz.) Közli: SZÁSZ LŐRINC A LEHETETLEN TENGELYE Az emberi lélekn­k sajátos a matematikája: az emberi lélek a kiszámítható kiszámíthatat­lan. Ha ez nem lenne így, nem lennének költők sem a világon, mert egyszerűen fölöslegesek lennének. Ha a matematika pótolni tudná azt, amit kénytelen elmulasztani, indokolt lenne az ember több évtizedes aggodalma: a költészet el fog pusztulni. Az ember egy ideig úgy hitte, hogy a tökély maga a matematika és fordítva. Aztán a mate­matika a tökély tükörképe lett. Aztán a tökély csontváza. Egyelőre itt tartunk. A tökély kövének százezerszögét azóta sokan megpróbálták a kerület, „az idea" közelébe tol­ni. Hogy az érzékletesség kedvéért maradjunk a korábbi képnél, állapítsuk meg: ennek a csont­váznak az izomzata a többi tudomány. Ideg­zete a költészet. Azaz a fantázia. A költészet bár csak nagyon távolian közvetve irányít, oly­annyira, hogy meg is feledkezünk róla, de a dialektika nagy kulcs- és keresztkérdéseire — akárcsak Ion Barbu költészetében — megpró­bál maga is választ adni. Mi a szerepe a szubjektumnak az objektív valóságban? Teremtő elem-e a szubjektum? (Igen is, meg nem is.) Hogyan? És milyen mértékben teheti ezt? (Ion Barbu egyik nagy költői kérdése.) Gátolja-e a szubjektum az objektív világ megismerését? (Ion Barbu egyik nagy dilem­mája.) Megismerhető-e az objektív világ a szubjek­tum által? Megismerhető, ha maga is objek­­tiválódik. De melyek a szubjektum objektivá­­ciójának a határai? A gondolkodás, a szellem képleteit maga a matematika nyújtja. De az abszolút matematika maga az abszolút ellentmondás. A szubjektum objektiválódása maga a matematikus gondol­kodás. Magával ránthatja-e a Semmi szakadé­­kába az abszolút szubjektum azt a tökéletes embert (a tökély képmását), amelynek izomzata a tudományok, idegzete a költészet? Nem. Azért nem, mert az abszolút szubjektum nem létezik, tehát az újra meg újraszülető, az újra meg újra próbálkozó szubjektum éppen azért tudja érvényesíteni szubjektumát, mert a matemati­kai ob­jektum nyújt számára végtelen teret. A két hasonlat: az ember, mint a feltétele­zett abszolút tökély képmása, és a végtelen tér, amelyben az ember végesen mozog az abszolút (a végtelen) mikroszférájában — ez a mikrosz­­féra a mikroszférának egyben része és kicsinyí­tett mása —, természetszerűen sántít, termé­szetszerűen interferál és természetszerűen el­lentmond, már csak azért is, mert az abszolút egyetlen, nem tűr hasonlatokat. Tehát az ob­jektív valóság sem tűr hasonlatokat, mert ön­maga képezi önmagát. A hasonlat mégis a meg­ismerésnek egy különleges formája, mégpedig a legkezdetlegesebbtől a legmagasabb rendű megismerésig. A szubjektum számára ugyanis az objektív világ két formában létezik: hason­lóságokban és különbözőségekben. A kettő kö­zötti távolság maga a véges végtelen. Az út a hasonlóságok felfedezésénél kezdődik, azaz — itt kényszerűen és kelletlenül abbahagyva a gondolatmenetet — a költészetnél. A hason­lóság azonban benne van a különbözőségekben éppúgy, mint fordítva. Mindkettőt számtalan mikrostruktúra teszi hasonlóvá vagy különbö­zővé, akárcsak magának az anyagnak a felépí­tésében. És végül: a költészetben annyi a matemati­ka, amennyi hasonlóság van a különbözőségek­ben. Az ilyen értelemben vett költészet a meg­ismerés költészete. Harc és ölelkezés a lehetet­lennel. Az, amit az elemzés bevezető soraiban végig­vezettem, az csupán (!) Ion Barbu eszményé­nek, parnasszisztikus kételyének, olykor meg­­hasonlásának, vissza-visszatérő pesszimizmusá­nak a tengelye. Mert ez a költészet lényegében líra. A lírai gondolatra pedig nem mindig ér­vényesek a fizika törvényei: minél magasabb­ra száll, annál súlyosabb. Ion Barbu költészeté­ben — a füvek és galaktikák világában — a fűnek is súlya van. Mert Ion Barbu a költői megformálást a tudományos látásmódnak ren­deli alá, ami nem azt, jelenti, hogy egzakt té­nyekhez, megállapításokhoz közelíti hasonla­tait, hanem fordítva: költői hasonlatainak pon­tosságát — amely hasonlatok összegezése Ion Barbu sajátos látásmódját képezi — a tudós el­lenőrzi. Ráadásul a szakrális, parnasszisztikus hangnem csodálatosan forfedik össze a nyílt lá­tásmód ösztönös, indulatteli megnyilatkozásá­val: Izzó börtön ez az átkozott föld. Sugár-szalmának nappal csal a fénye. Csak az biztos, hogy fejünk, e tök ovális mészrajz, a lét tévedése. A teljességre való törekvés egyik sajátos költői megnyilatkozása az a mozdulat, amely­­lyel Ion Barbu a versformákat, valamint az ak­koriban teljében tomboló izmusokat próbálja átölelni. A világmindenség meghódításának (emberi világmindenségről van szó) ez a sa­játos formai bravúrja mégsem kap önálló sze­repet, csupán érvényesíteni kívánja a költői szubjektum diadalát a megoldhatatlannal, a meghódíthatatlannal szemben. Ha egy erőszakos gesztussal kimetszenénk egyes sorokat vagy képeket, Ion Barbu költé­szetéről még azt a benyomást is kelthetnénk, hogy: Szürrealista:­­ Komoran és sötéten kőpuszták várnak ott. vagy: Egy elgurult tüzes szív tűnt fel az éj felén. I­mpresszionista: Tétova pelyhek hullanak, mintha mesében esne könnyen és szinte lustán kristályok tiszta cseppje. Expresszionista: Búvó nadir! A költő itt már egész köteggel Gyűjti a hárfák hangját.... és így tovább. Egészében véve azonban a verseket, a világ­nak e „vetületlátványait“ a gondolat és a ter­mészet csodálata uralja, melyeknek megtévesztő dalszerű könnyedségük valójában súlyos és fen­séges zene, nekem legalábbis Bach muzsikáját juttatja eszembe, pontosabban a Bach-muzsika lényegét: Áldozati borban csillagpor a morzsa. A szellem csúcsai Kék Padlás limlomja. Belátni a mennybe! Angyal-katonák Rózsafa bogyókkal lövik Szodomát. Külön figyelmet érdemel a Ritmusok a szük­séges menyegzőhöz című vers, amely Jánky Béla bravúros, ihletett fordításában szintén ki­tűnő példája ennek a megtévesztő könnyedség­nek. A népi vers ritmuskultuszában fogant köl­temény a „titkok kapujában" tomboló, dörömbö­lő, bekérezkedő költő egyik legkomplexebb, legeredetibb verse, nem csupán rész az egész­ből, hanem az egész kicsinyített, a tökély meg­hódításának ellenállhatatlan vágya, a tudás­vágy makacs szikrájának felnagyított mása, a Vénusz- Merkúr- Nap hármas talán a leghiva­­tottabb szimbólum arra, hogy ezt a kielégít­hetetlenségében ihlető, kényszerítő és vonzó vágyat a legérzékletesebben, a legtömörebben fejezze ki: Gaia éve, börtönfala A belül pörgőket körbeszaladja A Vénusz­ körét, A szívét, Okos Merkus szép fejét, , Kékbe játszó üstökét S a fenségesét, A Napét. A vers transzcendens pátosza egyre türelmet­lenebbé válik, s a második részben meg-meg­­töri a düh: Merkúr, hej, Szép iker Rejtély-sejttel frigy kehely Egy­ anyánk Szűz Licifer... a lemondás: Szirtmagány A Kor fokán Megült hullám-óriás ... az Értelem figyelmeztetése: Ritka­ szem Értelem, Nem ültük még meg a nászt. Míg a harmadik részben a végső beteljesü­lést, az Értelem szimbólumát, a Napot, már csak ábrándként közelíti meg: költsön zöld gőzt, Tejút-párát, Csapolja meg a szivárványt a Tornácán, hol szikrák járják A Fény táncát. Ez a paradox­ csoda­vers végső soron tehát egy fenséges ábránd himnusza, a lemondás le­gendája. Annyira mély, hogy már-már sötét, s hogy mégis csupa fényt áraszt, az egyrészt an­nak köszönhető, hogy szimbólumai éppen a té­nyek birtokosai, avagy bitorlói, másrészt pedig a vers csak úgy önti magából a „fényes" indu­latteli képeket, amelyek ráadásul nem is fo­nódnak egybe, hanem éles villanófényként gon­dolatról gondolatra pattannak. Ellentétben azzal a verssel, amelyet általában gondolatinak szoktunk nevezni, s amely verbá­lis kérdéseivel, a való élet tényeinek ostromlá­sával, meggondolkoztató és kinyilatkoztató vagy éppen kérdésfelfedő igénnyel íródik (s ez az igény természetesen sok száz fajta lehet) s közelíti meg a tárgyát: azt a világot, gondo­latot, amelyet feltár vagy feltárni szeretne. Ion Barbu verseiben hihetetlenül nagy szerepet kapnak a tárgyak, az érzéki benyomások, a metaforák szövevényes birodalma, a váratlan kérdések halmaza. Seprűk és rút lepkék közt báván Holt-mereve arcom — a nyak ágán. Kérelmes égi hang szól: — Vajha immár e tükröd sem zavarna? Az indulat olykor fanyar megtorpanása, oly­kor mindent áttörni kész ereje, a grandiozitás, a szintézis mítosza, az ellen­pontozásos vagy kiha­­gyásos szerkezetek zaklatott törvénye egy líraian stilizált, a földből az éterbe kinőtt világ sajátos, olykor félelmetes, ijesztő hangulatát kelti: Hasítsd, idegen villám, ketté e sziklatömböt: Metssz ki, völgyszorosom, egy távcső-tükör napot! Korall-varázsba szédült óceán-rab vagyok, Alga-korona-ékes, homok von körém börtönt. Ion Barbu költészetében az áttételezett, szim­bolista látásmód talán legerősebb, legszembe­ötlőbb vonása az ember-emberiség szimbóluma, s így a társadalmi keret kimerül egy-egy apró távoli utalásban, asszociációban, s a földgolyó bebarangoló szellem végső soron emberen túli erőkkel folytat örökös küzdelmet. A tudomány és a költészet frigye Ion Bar­bu költészetében nem csupán a katalizátor sze­repét játssza, nem pusztán új témalehetőség, hanem biztosítja azt a lendületet, azt a szökési sebességet versei számára, amellyel néhányat el is juttat az egyetemes költészet orbitájára. SOLTÉSZ JÓZSEF NE FELEDJE EL MEGÚJÍTANI JÚLIUS ELSEJÉN LEJÁRÓ UTUNK ELŐFIZETÉSÉT A postai, valamint vállalati, intézményi és iskolai önkéntes lapterjesztők JÚNIUS 13-IG fogadnak el előfizetésmegújításokat és új előfizetéseket.

Next