Utunk, 1972 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1972-09-08 / 36. szám
BECZE (sújtottan): Igazságos . .. (Felindultan.) Igazságos! (Elrohan, rohantában) Igazságos!!! (Piroska csak áll, majd megjelenik a kocsi, Esztelneki integet.) ESZTELNEKI: Halló, Piroska! Megjöttünk. Micsoda tájak, mennyi madár! Kár, hogy nem jöhetett velünk... tovább is... (Közben kiszálltak, miközben Kovács és Pali bácsi a csomagokat szedik ki, ő odamegy a lányhoz.) Tudja, egész úton magára gondoltam ... . Hogy egy ilyen okos, csinos, érzékeny és tiszta lány itt (körülmutat), ebben a... tudja, itt még a zöldségek, a virágok is másak... nem olyanok, mint a mezőn vagy más kertekben . .. maga itt olyan, mint egy eltévedt virág... akit a Jóisten más kertbe, más rétre küldött, de rossz címre ment... igen, igen . .. S arra is gondoltam, hogy maga ... csakis maga tudna engem megjavítani, a maga tisztasága jobban meg tudna javítani, mint a CÉG. Magában van bizalmam. Maga erős ember, erős lény, maga olyan, mint a törvény. Igen, csak szelídebb változatban. Törvény, de meleg anyakézzel, simogató szemekkel, igen ... maga a szelíd törvény ... PIROSKA (zavart): Tibor ... maga ... miért is van itt...? ESZTELNEKI: Mert én is eltévedtem. Mert bűnös vagyok. Loptam. Beismerem. Sikkasztottam. PIROSKA: Beismerte? Volt ereje hozzá? ESZTELNEKI: Tagadni nem volt erőm, csak beismerni. Tudja, ezt már nekem tagadni nem lett volna olyan könnyű... (Végignéz saját magán.) Megfogtak... de nem is tagadtam ... A vágyaim, tudja, bűnös irányba ragadtak el. Kocsit akartam venni... s ezért... sikkasztottam... Most se kocsi, se szabadság... De maga meg tudna engem menteni. Mert maga erős lény, tiszta. Énmellém csakis maga lenne jó. Maga, aki máshonnan jön ... az erősek világából. Érti? Megérti? PIROSKA: Igen, értem... és annyira szerette azt a kocsit? Megérte? ESZTELNEKI: Mert bűnösen szeretek rohanni... Amikor az egész táj, a természet az ember mögött marad ... ilyenkor élek ... ilyenkor érzem, hogy van világ. Mert mi a világ? Örökös helyváltoztatás... Más tájak... igen ... ahogy Ady Endre, a lánglelkű költő mondja: Az én jachtomra vár a tenger... idegen partok. Meg aztán: szeretem a frissen locsolt padlók szagát... és a fenyődeszkáét... a gyanta mintha gyóntatná a lelkünket ... érezte? PIROSKA: És a frissen kaszált szénáét... és meszeléskor a friss mésznek olyan virágszaga van. ESZTELNEKI: Maga is? Én is! Ezek a tisztaság saagjai! (Átszellemülten emeli fel bilincses kezét.) Ó, a romlatlanság illata! Mert miért is él az ember...? (Becze be: Esztelneki észreveszi.) Látja, ez az: mindig akkor jönnek értem, amikor meg akarom magyarázni, hogy miért is él az ember... mindig akkor ... én ezt már megfigyeltem ... BECZEszótlanul megy el mellettük, egyenest a holmik felé, Pali szalutál, majd Kovácscsal együtt — mintegy vihart sejtve — elpárolognak. Emma most kijön, Becze kezdi feléje dobálni a holmikat, amit a kocsiból szedtek ki): Nesze csirke! Tojás! EMMA: Jesszus, a tojás! Jesszus! Ez előtt... a... az idegen előtt... (Felkapkodja, indul be, Piroskához.) Segíts, kislányom! PIROSKA (Esztelnekihez): Úgy szégyellem magam. ESZTELNEKI (halkan): Előfordul, Piroska, a legjobb családban is. Láttam én már grófoka is veszekedni, mint a vakok, úgy mentek egymásnak. A veszekedés, Piroska — egyetemes, mint a szerelem. (Felemeli bilincses kezét.) Egyetemes, (ő is „segít“ bevinni a házba a holmikat.) BECZE (két fej káposztát gurít oda): És káposzta! (Lihegve áll meg, majd leül a kocsi mellé, megsimogatja a volánt.) Na én most már elbúcsúzhatok tőled ... amióta ez az átkozott idejött... (Esztelneki kijön, lábával a kapun belülre gurítja a két fej káposztát, majd indulna a cella felé, Becze sandán nézi.) Halló fiatalúr! (Esztelneki megtorpan, rosszat sejt.) ESZTELNEKI: Parancsára, igazgató úr! BECZE (feláll): Miért... vetted el... tőlem... amikor a szemem fénye ... ESZTELNEKI (megnyerően, megnyugtatóan): Ő ne vegye úgy ... nem mentem messze... BECZE: Dehogynem, Esztelneki, nagyon is messzire mentél te... ESZTELNEKI: Csak a város széléig vittem... Ott volt Pali bácsi is ... meg a Kovács ... BECZE: De melyik város széléig, elvitted ... elvetted ... Tőlem jót. (Tétován a kocsira mutat.) ESZTELNEKI (csak most érti meg, hogy nem Piroskáról van szó): Ja, az más ... BECZE (megfogja Esztelneki kezét s leülnek a kocsi mellé): Más? Miért más? Megirigyelted tőlem, hogy tájakat láthatok, embereket, új tájakat jó embereket, szépeket, másokat, mint akiket itt látni lehet... Hagyj kibeszélni! (Pedig Esztelneki „abszolút" hallgat.) Szép asszonyokat fürdőruhában távol... meszsze... mert ott... távol másabb emberek vannak, mit itt... jobbak... mint itt... szebbek... szelídebbek... Ez a kocsi nekem azt hozta vissza, amim nem is volt... az ifjúságot.. .. Hagyj kibeszélni! (Mint fent.) Az elszalasztott szép és jó embereket hozta vissza, akikkel nem is találkozhattam. Mert én csak ellenséget ismertem mindig. Meg bajtársakat. De ezek nem voltak szépek még. S később is nekem mindig csak tolvajok, zsebmetszők meg ilyenek jutottak, nem ezek a távoli szép és jó emberek... és ez a kocsi kárpótolt mindezért... éltem ... Végre éltem is, nemcsak harcoltam. Mert itt e között a sok tolvaj között magam is loptam... (Mindezt szinte szelíden, majd hangja olykor könyörgő árnyalatot kap, látszik, szinte belefáradt az Esztelnekivel való küzdelembe, kapitulálni szeretne.) « ESZTELNEKI: De hiszen tolvajtól lopni nem lehet. BECZE: De igen! Ezt én bebizonyítottam. De éreztem: a mások börtöne az én börtönömmé lesz... ESZTELNEKI (elámul): Ó, hogy magában mennyi költészet van. S milyen mélyen lehetett ez, hogy csak ilyen későn buggyant fel ... igazán meglep. , BECZE (nem is hallja, révületben van): » Ha idejöttél, az egész életem rendje felborult. A feleségemmel — igaz rég kezdődött ez — összevesztem ... a lányommal is . ■ • mert ingerült vagyok, mert úgy érzem, az újra megkapott ifjúságomat veszitek el tőlem ... Ha egy kicsit rohanhattam volna mindjárt megnyugszom, nem kerül sor ilyesmikre, ilyen cigánykodásra ... máskor ezt tettem ... s kedves voltam a családomhoz... még a fegyencekhez is. Már majdnem népszerű lettem közöttük. Régen úgy hívtak: orrszarvú, mostanában már titokban .,gazdának“ neveznek ... Tudom ezt is. S éreztem hogy jólesik, megbizserget az a népszerűség, jobban esik, mint az a régi népszerűtlenség ... Belekóstoltam, s nagyon kezdett ízleni, hogy nem utálnak annyira... Valamikor arra voltam büszke, hogy sok az ellenségem. Most erre. Igen ... a kocsi más életet hozott. .. népszerűséget... jó ízt a számba ... nem a bizottság miatt lettem jó, a kocsi miatt... mert a kocsi elvitt, a bizottság visszahoz... az innen elvitt... ez meg ide visszahoz ... (Szünet.) S mindezt te vetted el tőlem Eszterneki. Te. ESZTELNEKI (kicsit megszeppenve, mert a Becze átszellemült révültségében valami „nem normálisat“ sejt.) De igazán, kedves igazgató úr, ha én ezt tudtam volna ... BECZE (ráteszi kezét a másik bilincses kezére, kicsit megrázza): Rab vagyok kocsi nélkül, meg van kötve kezem-lábam ... Mondd, miért vetted el tőlem? Haragszol rám? Mit vétettem én neked? De hiszen nem én csukattalak be. Ide már elítéltként hoztak, nem én voltam a bírád, sem az ügyészed. Én úgy vártalak, mint a... mint a gyermekemet. Én valamennyiötöket úgy várom, mint gyermekeimet. (Elérzékenyül s közben rápislog a másikra, a hatást lesve.) Nem volt szép tőled, Esztelneki. Te még fiatal vagy, te még kocsikázhatsz eleget, de én már túl vagyok az ötvenen. Neked még van időd, sok időd van, téged vár kint az élet, a sok-sok szépség ... a jó emberek... de engem már nagyon sürget az élet. Mikor élhetnék én még egy kicsit, még egy utolsót, ha nem most? Megértesz te engem, Esztelneki? ESZTELNEKI (nagyon együttérzően): Meg. BECZE: Akkor... (kis szünet) miért nem hagyod békén a kocsimat? Miért hurkolod, koptatod, viszed városról városra, törvényszékről törvényszékre? Neked úgysem jelent semmit az az utazás. Nekem ez a kocsi azt is jelenti, hogy én vagyok az igazgató, nélküle ezt nem is érzem... Mert az ember kocsi nélkül nem is igazgató, s az igazgató kocsi nélkül nem is ember... De a fegyenc kocsi nélkül is fegyenc... hát akkor? Téged ott, ahova mész, faggatnak, jegyzőkönyveket csinálnak, csupa fáradtságos dolog. Tárgyalások, tanúk, bámészkodó tömeg. Szigorú ügyészek. Ez kell neked, Esztelneki? ESZTELNEKI: Nem! BECZE: Nahát akkor. Nem jelent neked semmit ez a kocsi, akkor mi mást jelent neked ez a kocsi? ESZTELNEKI (ugyanúgy révületbe esve, mint a másik az imént): Ez a kocsi... ez a kocsi nekem a tájat jelenti, a tájakat... A madarakat, ahogy szállnak a kék égen magasan, szabadon... Ez a kocsi nekem a szabadság. Igen, rabnak érzem magam e nélkül a kocsi nélkül... De ha rohanhatok ... az más ... egészen más ... "Olyankor nincs idő mellre szívni semmit, csak a levegőt... A kocsi, ó igen, a kocsi... látja, e miatt vagyok itt. Kocsit akartam venni, ezért sikkasztottam, hogy szabadabb lehessek, s hát rab lettem.. . így hát én megérdemlem ezt a kocsit, igazgató úr, én áldozatot hoztam érte, én megszenvedtem érte... én amiatt vagyok itt... Maga akármennyire is szereti , nem szenvedett meg érte ... BECZE: Én? Én nem szenvedtem meg érte... itt élek... ezek között... itt az isten háta mögött, ahova senki se jön soha, hacsak nem egy-egy bizottság, s az se azért, hogy megvigasztaljon, hogy jobb kedvre derítsen, hanem hogy ellenőrizzen... én nem szenvedtem meg? ... ESZTELNEKI: Az más... a maga hivatása szent hivatás ... küzd a bűn ellen. BECZE: Szent? Dehogyis szent! Lehet az is, hogy szent, de unom, unom! ESZTELNEKI: Ezért áldozatot is kell hozni... de én civil vagyok... én lehetőleg áldozatok nélkül akarok élni... és mégis áldozatot hoztam. Hát ezért... engem illet meg ez a kocsi, jobban, mint magát... És ezért kocsikázom városról városra, törvényszékről törvényszékre ... nem, nem a faggatásért, nem a szigorú ügyészekért és a velem igen rendes vizsgálóbírókért, akiknek csak néha villan egyet-egyet a szeme, nem miattuk, hanem a tájakért, a madarakért... ezért vállalom a faggatást is... de közben két keresztkérdés között már az útra gondolok, a tájra, a hegyekre, a madarakra, csörgedező hegyi patakokra ... Igen. Én megszenvedtem ezért a kocsiért, én bűnöztem érte, s most se kapom ingyen. A kocsi az enyém, bűnt követtem el érte. BECZE: Elég baj az, hogy bűnöztél, Eszterneki. Egy kocsiért sosem szabad az embernek bűnöznie. Elég baj. Hát legalább akkor most bánd meg, amit tettél, és ne szaporítsd még most is a bűneidet. ESZTELNEKI: Igen, akkor bűnöztem érte, de most jót teszek... És különben is: mi egyebet csinálhatnék én itt? Csak járkálni vállamon a kapával, ásóval, s művelni a postamester vagy valamelyik igazgató kertjét? Azért bűnöztem én, hogy most kapáljak? A bűn többet érdemel, mint hogy ilyen sorsban legyen részem! Az én bűnöm szebbet és jobbat érdemel, az én bűnöm, jobb sorsra érdemes! Hát nem? És Petre is állandóan kiabálna rám, hogy csak ne lazsáljak, én meg viszszafeleselnék, s máris meglenne a baj, így meg ... nincs velem semmi baj. Sose vagyok itt, nem kell bajlódniuk velem. Csak rohanok, szállók ... a társaság jó ... Pali bácsi szigorú, de rendes ember... Kovács meg egyenesen szimpatizál... szereti a humoromat ... Hát most mondja meg, de igaz lelkére: nem jobb nekem kocsikázni, mint itt ezekkel megpenészedni? Maga nem ezt tenné az én helyemben? Nem jobb a künynyobb, mint a nehezebb, nem jobb a kellemes, mint a kellemetlen? Nos, maga nem így tenne? S ha az Isten megsegít, ez alatt a három év alatt néhány hétnél többet nem is fogok a cellában ücsörögni... BECZE (elámult indulattal): Szörnyeteg! ESZTELNEKI (rezignáltan): Miért lennék én szörnyeteg? Amiért szeretek kocsikázni? Maga is szeret, mégsem nevezem szörnyetegnek ... BECZE (fejébe vér tódul, közelebb húzódik hozzá, a fenekén csúszva): Te... te ... ESZTELNEKI (ugyanúgy elhúzódik): Nem tenne jót magának, ha megbántana. Én holnap újra megyek. Én már rengeteg vizsgálóbírót és ügyészt ismerek. Még megkérdezik egyszer, hogy milyen is itt a bánásmód, s véletlenül elkottyintom magam... ugyebár ... a bánásmód ... BECZE (meghökken, pillanatokig feszülten néz, majd ernyedten): Hát jó. Akkor beszéljünk okosan. ESZTELNEKI: Az más. Az már egészen más. BECZE: Akarod, hogy ne járj dolgozni? Rendben? ESZTELNEKI: Nincs. BECZE: Külön kosztot kapsz. Rendben? ESZTELNEKI (fejét ingatja): Nincs. BECZE (neip, veszítve el a türelmét): Két-három hónap alatt gyorstalpalási módszerrel megtanulod a villany- és víz-gázszerelést... s utána kijársz a városba dolgozni .... minden nap ... civilekhez is... Rendben? ESZTELNEKI: Nincs. BECZE: Ör nélkül, egyedül jársz ki. Mert azoknak a raboknak, akik megbízhatók, akik a javulás útjára léptek, meg lehet ezt engedni. Elvégre emberségre akarjuk nevelni őket... Szóval: őrség nélkül, egész nap a városban ... civilben ... azt csinálsz, amit akarsz, csak ne huligánkodj... a nők nem számítanak... egy kis pia sem... külön cellát kapsz. .. Na? ESZTELNEKI: Nagyon csábító. BECZE: Hát akkor... (Nyújtja a kezét.) ESZTELNEKI (bilincses kezével ölében, kicsit megmozdítja, majd visszahullatja): De... nem tudnék lemondani a tájakról... a madarakról ... ez itt mégiscsak egy város, egy kisváros... én pedig a nagyvárosokhoz szoktam, ott nekem sok-sok emlékem van... valamikor rengeteget utaztam... ez volt az egyetlen vidék, ahol még nem jártam... s most végre itt ez is megadatott nekem! Igen amikor még kint voltam, hányszor eszembe jutott: milyen érdekes, hogy nekem, aki mindenütt jártam már — ez a vidék valahogy kiesett barangolásaim köréből... pedig milyen szép! S most végre itt ez is megadatott ... De mégsem mondhatok le egy kisvárosért a tájakról, az egész vidékről, s az egész országról, ahol annyi, de annyi emlékem van ... (Hirtelen.) Legközelebb a tengert)Partra megyek ... ott is van egy ügyem ... BECZE (elhűlve): A ... tenger... partra? Ügyed? Milyen ügyed? ESZTELNEKI: Mondtam már, ha valamikor bűnt követtem el a kocsiért, most jót teszek: harcolok a bűn ellen, segítem a törvényt, a tengerpart... mennyi emlék ... tanúskodnom kéll ott valami hivatali gondatlanság BECZE: Te szörnyeteg! (Feláll, felrántja a másikat is.) Te képes leszel bezáratni az egész országot, csak hogy kocsikázhassl ESZTELNEKI (szerényen, de öntudattal): Ő az nehéz lenne. De vannak azért elegen, akik tilosba tévednek. Minden megyében van néhány ... . BECZE (elképedve): A keservű! Hogy csinálod ezt? Hogy csinálod? Itt vagy már mióta, s még két napig se voltál itthon... csak jár ESZTELNEKI: Ne higgye, hogy nehéz, de azt se higgye, hogy könnyű... BECZE: Becsapod a törvényt, mi? Becsapod! Tőled kitelik! ESZTELNEKI: Ó, dehogy. Nem kell nekem ilyesmihez folyamodni! Egy volt kereskedelmi utazó sok helyütt járt, sok mindent látott ... Nyitott szemmel jártam én az üzemeket, gyárakat, kérem ... sok rendellenességet vettem észre, de akkor nem szóltam... minek? Nem azért fizettek engem, hogy vadásszam az ilyesmiket, nem? Hát miért ártsam magam a más dolgába, miért is vegyek észre valami olyat, amiért nem fizetnek. Megfizetik — észreveszem, nem fizetik — nem veszem észre. De azért magamnak csak megjegyeztem ezeket az ügyeket... S mindez az úton errefelé jövet jutott eszembe: miért ne hasznosítsam ezt a holt kincset!? Hát most ezeket kaparom elő az emlékezetemből ... és sok van, nagyon sok... és sok helyütt... hát ezért visznek engem annyi helyre... feneketlen zsák ez az én fejem! Így történt.. Mert van nekem egy elvem: minden helyzetben két rossz közül a harmadik jót kell választani. Hát (nagyon szelíden) feljelentem őket... BECZE (elszörnyülködve, őszintén): Besúgó! S mindezt csak azért, hogy kocsikázhass! ESZTELNEKI: Nem vagyok én besúgói Csak becsületes feljelentő. S nemcsak a kocsiért teszem. Elhatároztam, jó útra térek. (Patetikusan.) A bűn ellen nemcsak magamban, de másokban is és már itt elkezdem a harcot (kihúzza magát.) BECZE (leesett állat): Hát ez... ez... ilyet én még nem hallottam... (Kis szünet.) S ha véletlenül valami... valami nem stimmel... ha rosszul emlékszel valamire s kiderül, hogy az illető ártatlan ... ESZTELNEKI: Al Volt egy-két ilyen esetem is. De azok meg úgy összezavarodtak a keresztkérdésektől, hogy valami egyebet kottyintottak el, olyat, amiről se én, se a vizsgálóbíró addig nem tudott. Szóval: cseberből vederbe estek, úgy tagadták az egyiket hogy kénytelenek voltak bevallani egy másikat. Nekem meg mindegy: csak bűnös legyen. Ha nem ezért — akkor azért. Mert ugyebár egy kis vaj azért mindenkinek csak van a fején! BECZE (még mindig nem tud napirendre térni): Ilyet... ilyet... (Hirtelen elszontyolodik.) Hát akkor... akkor ez azt jelenti, hogy te egész idő alatt.. járkálni fogsz... én meg ... itt ... kocsi nélkül... Mert hogy is tudnék én te veled konkurrálni? Te, aki anynyi mindent láttál, te aki... hogy is tudnék én szegény börtönigazgató egy tolvajjal ilyesmiben konkurrálni?! ESZTELNEKI: Pardon! Sikkasztó. És nagyon szeretném megvigasztalni, de sajnos ez a helyzet. Én nem árulok zsákbamacskát, azt mondom, ami van. És maga ezt is érdemli, mert maga alapjában véve nem rossz ember ... BECZE (reménykedni kezd, hogy a másik így beszél): Te se vagy rossz fiú, Esztelneki... s most, hogy szolgálod a törvényt... hogy is versenyezhetnék én veled?! (Hízelgő a hangja.) ESZTELNEKI: Sőt, egyenesen szimpatikus ember maga nekem, János bátyám. BECZE (egyre bizakodóbb): Te is az vagy nekem, Esztelneki... ESZTELNEKI: Derék ember! BECZE: Jó útra tért fiú! Ha segíthetnénk egymáson! De jó lenne! ESZTELNEKI: Igaz férfi maga ... BECZE: Egyenes ember vagy te, Esztelneki! ESZTELNEKI: Nos, egy ilyen derék, szimpatikus embernek hogy is hazudhatnék én? Ezért mondtam meg kerek-perec, ne is számítson a kocsira. BECZE (orra megnyúlik): Pedig hogy szerettem volna... a lányomat is egy kicsit megkocsikáztatni... megígértem neki ... ő is nagyon szeret kocsikázni ... ESZTELNEKI (majdnem összeütve bokáját): Állok rendelkezésére a kedves lányának, János bátyám, valahányszor a kocsim indul... BECZE: Elhallgass! ESZTELNEKI: Ó, nem akarom én megsérteni a kedves... BECZE: Elhallgass! Mi az, hogy kocsim? Mi az, hogy kocsim ...? Hé? ESZTELNEKI: Úgy értem, az a kocsi, amely az én rendelkezésemre áll, szóval a kedves lánya, valahányszor én utazom — szintén ... jöhetne... BECZE: A lányomat ne emlegesd, te! ESZTELNEKI: Kérem, én a legnagyobb tisztelettel emlegetem. A maga lánya egy nagyon becsületes, tiszta ... BECZE (megint halvány reménnyel): Nagyon rendes lány, az igaz. ESZTELNEKI: Okos. BECZE: Szép leány! ESZTELNEKI: Egyenesen elragadó! BECZE: Művelt leány, mindenről lehet vele beszélgetni. ESZTELNEKI: Szóval azért mondom, elhiheti mennyire fáj a szívem, hogy egy ilyen okos, szép leányon sem tudok segíteni, amikor a kocsiról van szó... hiába, a munka az munka! BECZE (orra ismét megnyúlik): Szóvak még rajta se ... kemény ember vagy te, Esztelneki, kegyetlen ember ... (Folytatjuk) Szabó János: Bálvány 7