Utunk, 1972 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1972-09-08 / 36. szám

BECZE (sújtottan): Igazságos . .. (Felindultan.) Igazságos! (Elrohan, rohantában) Igazságos!!! (Piroska csak áll, majd megjelenik a kocsi, Esztelneki integet.) ESZTELNEKI: Halló, Piroska! Megjöttünk. Mi­csoda tájak, mennyi madár! Kár, hogy nem jöhetett velünk... tovább is... (Közben ki­szálltak, miközben Kovács és Pali bácsi a csomagokat szedik ki, ő odamegy a lányhoz.) Tudja, egész úton magára gondoltam ... . Hogy egy ilyen okos, csinos, érzékeny és tiszta lány itt (körülmutat), ebben a... tud­ja, itt még a zöldségek, a virágok is másak... nem olyanok, mint a mezőn vagy más ker­tekben . .. maga itt olyan, mint egy elté­vedt virág... akit a Jóisten más kertbe, más rétre küldött, de rossz címre ment... igen, igen . .. S arra is gondoltam, hogy maga ... csakis maga tudna engem megjavítani, a ma­ga tisztasága jobban meg tudna javítani, mint a­­ CÉG. Magában van bizalmam. Maga erős ember, erős lény, maga olyan, mint a törvény. Igen, csak szelídebb változatban. Törvény, de meleg anyakézzel, simogató sze­mekkel, igen ... maga a szelíd törvény ... PIROSKA (zavart): Tibor ... maga ... miért is van itt...? ESZTELNEKI: Mert én is eltévedtem. Mert bűnös vagyok. Loptam. Beismerem. Sikkasz­tottam. PIROSKA: Beismerte? Volt ereje hozzá? ESZTELNEKI: Tagadni nem volt erőm, csak beismerni. Tudja, ezt már nekem tagadni nem lett volna olyan könnyű... (Végignéz saját magán.) Megfogtak... de nem is ta­gadtam ... A vágyaim, tudja, bűnös irányba ragadtak el. Kocsit akartam venni... s ezért... sikkasztottam... Most se kocsi, se szabadság... De maga meg tudna engem menteni. Mert maga erős lény, tiszta. Én­­mellém csakis maga lenne jó. Maga, aki máshonnan jön ... az erősek világából. Érti? Megérti? PIROSKA: Igen, értem... és annyira szerette azt a kocsit? Megérte? ESZTELNEKI: Mert bűnösen szeretek rohan­ni... Amikor az egész táj, a természet az ember mögött marad ... ilyenkor élek ... ilyenkor érzem, hogy van világ. Mert mi a világ? Örökös helyváltoztatás... Más tájak... igen ... ahogy Ady Endre, a lánglelkű költő mondja: Az én jachtomra vár a tenger... idegen partok. Meg aztán: szeretem a fris­sen locsolt padlók szagát... és a fenyődesz­­káét... a gyanta mintha gyóntatná a lel­künket ... érezte? PIROSKA: És a frissen kaszált szénáét... és meszeléskor a friss mésznek olyan virág­­szaga van. ESZTELNEKI: Maga is? Én is! Ezek a tiszta­ság saagjai! (Átszellemülten emeli fel bilin­­cses kezét.) Ó, a romlatlanság illata! Mert miért is él az ember...? (Becze be: Esztel­neki észreveszi.) Látja, ez az: mindig akkor jönnek értem, amikor meg akarom magya­rázni, hogy miért is él az ember... mindig akkor ... én ezt már megfigyeltem ... BECZE­­szótlanul megy el mellettük, egyenest a holmik felé, Pali szalutál, majd Kovács­csal együtt — mintegy vihart sejtve — elpá­rolognak. Emma most kijön, Becze kezdi fe­léje dobálni a holmikat, amit a kocsiból szed­tek ki): Nesze csirke! Tojás! EMMA: Jesszus, a tojás! Jesszus! Ez előtt... a... az idegen előtt... (Felkapkodja, indul be, Piroskához.) Segíts, kislányom! PIROSKA (Esztelnekihez): Úgy szégyellem ma­gam. ESZTELNEKI (halkan): Előfordul, Piroska, a legjobb családban is. Láttam én már grófo­ka is veszekedni, mint a vakok, úgy men­tek egymásnak. A veszekedés, Piroska — egyetemes, mint a szerelem. (Felemeli bilin­­cses kezét.) Egyetemes, (ő is „segít“ bevinni a házba a holmikat.) BECZE (két fej káposztát gurít oda): És ká­poszta! (Lihegve áll meg, majd leül a kocsi mellé, megsimogatja a volánt.) Na én most már elbúcsúzhatok tőled ... amióta ez az át­kozott idejött... (Esztelneki kijön, lábával a kapun belülre gurítja a két fej káposztát, majd indulna a cella felé, Becze sandán nézi.) Halló fiatalúr! (Esztelneki megtorpan, rosszat sejt.) ESZTELNEKI: Parancsára, igazgató úr! BECZE (feláll): Miért... vetted el... tőlem... amikor a szemem fénye ... ESZTELNEKI (megnyerően, megnyugtatóan): Ő ne vegye úgy ... nem mentem messze... BECZE: Dehogynem, Esztelneki, nagyon is messzire mentél te... ESZTELNEKI: Csak a város széléig vittem... Ott volt Pali bácsi is ... meg a Kovács ... BECZE: De melyik város széléig­, elvitted ... elvetted ... Tőlem j­ót. (Tétován a kocsira mutat.) ESZTELNEKI (csak most érti meg, hogy nem Piroskáról van szó): Ja, az más ... BECZE (megfogja Esztelneki kezét s leülnek a kocsi mellé): Más? Miért más? Megirigyel­ted tőlem, hogy tájakat láthatok, embereket, új tájakat jó embereket, szépeket, másokat, mint akiket itt látni lehet... Hagyj kibe­szélni! (Pedig Esztelneki „abszolút" hallgat.) Szép asszonyokat fürdőruhában távol... mesz­­sze... mert ott... távol másabb emberek van­nak, mit itt... jobbak... mint itt... szebbek... szelídebbek... Ez a kocsi nekem azt hozta vissza, amim nem is volt... az ifjúságot.. .. Hagyj kibeszélni! (Mint fent.) Az elszalasz­­tott szép és jó embereket hozta vissza, akik­kel nem is találkozhattam. Mert én csak el­lenséget ismertem mindig. Meg bajtársakat. De ezek nem voltak szépek még. S később is nekem mindig csak tolvajok, zsebmetszők meg ilyenek jutottak, nem ezek a távoli szép és jó emberek... és ez a kocsi kárpótolt mindezért... éltem ... Végre­ éltem is, nem­csak harcoltam. Mert itt e között a sok tol­vaj között magam is loptam... (Mindezt szinte szelíden, majd hangja olykor könyörgő árnyalatot kap, látszik, szinte belefá­radt az Esztelnekivel való küzdelembe, kapitu­lálni szeretne.) « ESZTELNEKI: De hiszen tolvajtól lopni nem lehet. BECZE: De igen! Ezt én bebizonyítottam. De éreztem: a mások börtöne az én börtönömmé lesz... ESZTELNEKI (elámul): Ó, hogy magában mennyi költészet van. S milyen mélyen le­hetett ez, hogy csak ilyen későn buggyant fel ... igazán meglep. , BECZE (nem is hallja, révületben van): » Ha idejöttél, az egész életem rendje felbo­rult. A feleségemmel — igaz rég kezdődött ez — összevesztem ... a lányommal is . ■ • mert ingerült vagyok, mert úgy érzem, az újra megkapott ifjúságomat veszitek el tő­lem ... Ha egy kicsit rohanhattam volna mindjárt megnyugszom, nem kerül sor ilyes­mikre, ilyen cigánykodásra ... máskor ezt tettem ... s kedves voltam a családomhoz... még a fegyencekhez is. Már majdnem nép­szerű lettem közöttük. Régen úgy hívtak: orr­szarvú, mostanában már titokban .,gazdá­nak“ neveznek ... Tudom ezt is. S éreztem hogy jólesik, megbizserget az a népszerűség, jobban esik, mint az a régi népszerűtlen­ség ... Belekóstoltam, s nagyon kezdett íz­­leni, hogy nem utálnak annyira... Valami­kor arra voltam büszke, hogy sok az ellen­ségem. Most erre. Igen ... a kocsi más éle­tet hozott. .. népszerűséget... jó ízt a szám­ba ... nem a bizottság miatt lettem jó, a kocsi miatt... mert a kocsi elvitt, a bizott­ság visszahoz... az innen elvitt... ez meg ide visszahoz ... (Szünet.) S mindezt te vet­ted el tőlem Eszterneki. Te. ESZTELNEKI (kicsit megszeppenve, mert a Be­cze átszellemült révültségében valami „nem normálisat“ sejt.) De igazán, kedves igazgató úr, ha én ezt tudtam volna ... BECZE (ráteszi kezét a másik bilincses kezé­re, kicsit megrázza): Rab vagyok kocsi nél­kül, meg van kötve kezem-lábam ... Mondd, miért vetted el tőlem? Haragszol rám? Mit vétettem én neked? De hiszen nem én csu­­kattalak be. Ide már elítéltként hoztak, nem én voltam a bírád, sem az ügyészed. Én úgy vártalak, mint a... mint a gyermekemet. Én valamennyiötöket úgy várom, mint gyerme­keimet. (Elérzékenyül s közben rápislog a másikra, a hatást lesve.) Nem volt szép tő­led, Esztelneki. Te még fiatal vagy, te még kocsikázhatsz eleget, de én már túl vagyok az ötvenen. Neked még van időd, sok időd van, téged vár kint az élet, a sok-sok szép­ség ... a jó emberek... de engem már na­gyon sürget az élet. Mikor élhetnék én még egy kicsit, még egy utolsót, ha nem most? Megértesz te engem, Esztelneki? ESZTELNEKI (nagyon együttérzően): Meg. BECZE: Akkor... (kis szünet) miért nem ha­gyod békén a kocsimat? Miért hurkolod, kop­tatod, viszed városról városra, törvényszék­ről törvényszékre? Neked úgysem jelent sem­mit az az utazás. Nekem ez a kocsi azt is jelenti, hogy én vagyok az igazgató, nélküle ezt nem is érzem... Mert az ember kocsi nélkül nem is igazgató, s az igazgató kocsi nélkül nem is ember... De a fegyenc kocsi nélkül is fegyenc... hát akkor? Téged ott, ahova mész, faggatnak, jegyzőkönyveket csi­nálnak, csupa fáradtságos dolog. Tárgyalá­sok, tanúk, bámészkodó tömeg. Szigorú ügyé­szek. Ez kell neked, Esztelneki? ESZTELNEKI: Nem! BECZE: Nahát akkor. Nem jelent neked sem­mit ez a kocsi, akkor mi mást jelent neked ez a kocsi? ESZTELNEKI (ugyanúgy révületbe esve, mint a másik az imént): Ez a kocsi... ez a ko­csi nekem a tájat jelenti, a tájakat... A madarakat, ahogy szállnak a kék égen ma­gasan, szabadon... Ez a kocsi nekem a sza­badság. Igen, rabnak érzem magam e nél­kül a kocsi nélkül... De ha rohanhatok ... az más ... egészen más ... "Olyankor nincs idő mellre szívni semmit, csak a levegőt... A kocsi, ó igen, a kocsi... látja, e miatt va­gyok itt. Kocsit akartam venni, ezért sikkasz­tottam, hogy szabadabb lehessek, s hát rab lettem.. . így hát én megérdemlem ezt a kocsit, igazgató úr, én áldozatot hoztam ér­te, én megszenvedtem érte... én amiatt va­gyok itt... Maga akármennyire is szereti , nem szenvedett meg érte ... BECZE: Én? Én nem szenvedtem meg érte... itt élek... ezek között... itt az isten háta mögött, ahova senki se jön soha, hacsak nem egy-egy bizottság, s az se azért, hogy megvigasztaljon, hogy jobb kedvre derítsen, hanem hogy ellenőrizzen... én nem szen­vedtem meg? ... ESZTELNEKI: Az más... a maga hivatása szent hivatás ... küzd a bűn ellen. BECZE: Szent? Dehogyis szent! Lehet az is, hogy szent, de unom, unom! ESZTELNEKI: Ezért áldozatot is kell hozni... de én civil vagyok... én lehetőleg áldozatok nélkül akarok élni... és mégis áldozatot hoz­tam. Hát ezért... engem illet meg ez a kocsi, jobban, mint magát... És ezért kocsi­­kázom városról városra, törvényszékről tör­vényszékre ... nem, nem a faggatásért, nem a szigorú ügyészekért és a velem igen ren­des vizsgálóbírókért, akiknek csak néha vil­lan egyet-egyet a szeme, nem miattuk, ha­nem a tájakért, a madarakért... ezért vál­lalom a faggatást is... de közben két ke­resztkérdés között már az útra gondolok, a tájra, a hegyekre, a madarakra, csörgedező hegyi patakokra ... Igen. Én megszenvedtem ezért a kocsiért, én bűnöztem érte, s most se kapom ingyen. A kocsi az enyém, bűnt kö­vettem el érte. BECZE: Elég baj az, hogy bűnöztél, Eszterneki. Egy kocsiért sosem szabad az embernek bű­nöznie. Elég baj. Hát legalább akkor most bánd meg, amit tettél, és ne szaporítsd még most is a bűneidet. ESZTELNEKI: Igen, akkor bűnöztem érte, de most jót teszek... És különben is: mi egye­bet csinálhatnék én itt? Csak járkálni vál­lamon a kapával, ásóval, s művelni a pos­tamester vagy valamelyik igazgató kertjét? Azért bűnöztem én, hogy most kapáljak? A bűn többet érdemel, mint hogy ilyen sorsban legyen részem! Az én bűnöm szebbet és job­bat érdemel, az én bűnöm, jobb sorsra érde­mes! Hát nem? És Petre is állandóan kiabál­na rám, hogy csak ne lazsáljak, én meg visz­­szafeleselnék, s máris meglenne a baj, így meg ... nincs velem semmi baj. Sose vagyok itt, nem kell bajlódniuk velem. Csak roha­nok, szállók ... a társaság jó ... Pali bácsi szigorú, de rendes ember... Kovács meg egyenesen szimpatizál... szereti a humoro­mat ... Hát most mondja meg, de igaz lel­kére: nem jobb nekem kocsikázni, mint itt ezekkel­­ megpenészedni? Maga nem ezt tenné az én helyemben? Nem jobb a küny­­nyobb, mint a nehezebb, nem jobb a kelle­mes, mint a kellemetlen? Nos, maga nem így tenne? S ha az Isten megsegít, ez alatt a há­rom év alatt néhány hétnél többet nem is fogok a cellában ücsörögni... BECZE (elámult indulattal): Szörnyeteg! ESZTELNEKI (rezignáltan): Miért lennék én szörnyeteg? Amiért szeretek kocsikázni? Ma­ga is szeret, mégsem nevezem szörnyeteg­nek ... BECZE (fejébe vér tódul, közelebb húzódik hoz­zá, a fenekén csúszva): Te... te ... ESZTELNEKI (ugyanúgy elhúzódik): Nem ten­ne jót magának, ha megbántana. Én holnap újra megyek. Én már rengeteg vizsgálóbírót és ügyészt ismerek. Még megkérdezik egy­szer, hogy milyen is itt a bánásmód, s vélet­lenül elkottyintom magam... ugyebár ... a bánásmód ... BECZE (meghökken, pillanatokig feszülten néz, majd ernyedten): Hát jó. Akkor beszéljünk okosan. ESZTELNEKI: Az más. Az már egészen más. BECZE: Akarod, hogy ne járj dolgozni? Rend­ben? ESZTELNEKI: Nincs. BECZE: Külön kosztot kapsz. Rendben? ESZTELNEKI (fejét ingatja): Nincs. BECZE (neip, veszítve el a türelmét): Két-há­­rom hónap alatt gyorstalpalási módszerrel megtanulod a villany- és víz-gázszerelést... s utána kijársz a városba dolgozni .... min­den nap ... civilekhez is... Rendben? ESZTELNEKI: Nincs. BECZE: Ör nélkül, egyedül jársz ki. Mert azok­nak a raboknak, akik megbízhatók, akik a javulás útjára léptek, meg lehet ezt enged­ni. Elvégre emberségre akarjuk nevelni őket... Szóval: őrség nélkül, egész nap a városban ... civilben ... azt csinálsz, amit akarsz, csak ne huligánkodj... a nők nem számítanak... egy kis pia sem... külön cellát kapsz. .. Na? ESZTELNEKI: Nagyon csábító. BECZE: Hát akkor... (Nyújtja a kezét.) ESZTELNEKI (bilincses kezével ölében, kicsit megmozdítja, majd visszahullatja): De... nem tudnék lemondani a tájakról... a ma­darakról ... ez itt mégiscsak egy város, egy kisváros... én pedig a nagyvárosokhoz szok­tam, ott nekem sok-sok emlékem van... va­lamikor rengeteget utaztam... ez volt az egyetlen vidék, ahol még nem jártam... s most végre itt ez is megadatott nekem! Igen amikor még kint voltam, hányszor eszembe jutott: milyen érdekes, hogy nekem, aki min­denütt jártam már — ez a vidék valahogy kiesett barangolásaim köréből... pedig mi­lyen szép! S most végre itt ez is megada­tott ... De mégsem mondhatok le egy kis­városért a tájakról, az egész vidékről, s az egész országról, ahol annyi, de annyi emlé­kem van ... (Hirtelen.) Legközelebb a tenger­­t)Partra megyek ... ott is van egy ügyem ... BECZE (elhűlve): A ... tenger... partra? Ügyed? Milyen ügyed? ESZTELNEKI: Mondtam már, ha valamikor bűnt követtem el a kocsiért, most jót teszek: harcolok a bűn ellen, segítem a törvényt­­, a tengerpart... mennyi emlék ... tanúskod­nom k­éll ott valami hivatali gondatlanság­ BECZE: Te szörnyeteg! (Feláll, f­elránt­ja a má­sikat is.) Te képes leszel bezáratni az egész országot, csak hogy kocsikázhassl ESZTELNEKI (szerényen, de öntudattal): Ő az nehéz lenne. De vannak azért elegen, akik tilosba tévednek. Minden megyében van né­hány ... . BECZE (elképedve): A keservű­! Hogy csinálod ezt? Hogy csinálod? Itt vagy már mióta, s még két napig se voltál itthon... csak jár­ ESZTELNEKI: Ne higgye, hogy nehéz, de azt se higgye, hogy könnyű... BECZE: Becsapod a törvényt, mi? Becsapod! Tőled kitelik! ESZTELNEKI: Ó, dehogy. Nem kell nekem ilyesmihez folyamodni! Egy volt kereskedel­mi utazó sok helyütt járt, sok mindent lá­tott ... Nyitott szemmel jártam én az üze­meket, gyárakat, kérem ... sok rendellenes­séget vettem észre, de akkor nem szóltam... minek? Nem azért fizettek engem, hogy va­dásszam az ilyesmiket, nem? Hát miért árt­sam magam a más dolgába, miért is vegyek észre valami olyat, amiért nem fizetnek. Megfizetik — észreveszem, nem fizetik — nem veszem észre. De azért magamnak csak megjegyeztem ezeket az ügyeket... S mind­ez az úton errefelé jövet jutott eszembe: miért ne hasznosítsam ezt a holt kincset!? Hát most ezeket kaparom elő az emlékeze­temből ... és sok van, nagyon sok... és sok helyütt... hát ezért visznek engem annyi helyre... feneketlen zsák ez az én fejem! Így t­ört­ént.. Mert van nekem egy elvem: minden helyzetben két rossz közül a harma­dik jót kell választani. Hát (nagyon szelíden) feljelentem őket... BECZE (elszörnyülködve, őszintén): Besúgó! S mindezt csak azért, hogy kocsikázhass! ESZTELNEKI: Nem vagyok én besúgói Csak becsületes feljelentő. S nemcsak a kocsiért teszem. Elhatároztam, jó útra térek. (Pate­tikusan.) A bűn ellen nemcsak magamban, de másokban is és már itt elkezdem a har­cot (kihúzza magát.) BECZE (leesett állat): Hát ez... ez... ilyet én még nem hallottam... (Kis szünet.) S ha véletlenül valami... valami nem stimmel... ha rosszul emlékszel valamire s kiderül, hogy az illető ártatlan ... ESZTELNEKI: Al Volt egy-két ilyen esetem is. De azok meg úgy összezavarodtak a kereszt­­kérdésektől, hogy valami egyebet kottyintot­­tak el, olyat, amiről se én, se a vizsgálóbíró addig nem tudott. Szóval: cseberből vederbe estek, úgy tagadták az egyiket hogy kényte­lenek voltak bevallani egy másikat. Nekem meg mindegy: csak bűnös legyen. Ha nem ezért — akkor azért. Mert ugyebár egy kis vaj azért mindenkinek csak van a fején! BECZE (még mindig nem tud napirendre tér­ni): Ilyet... ilyet... (Hirtelen elszontyolo­dik.) Hát akkor... akkor ez azt jelenti, hogy te egész idő alatt.. járkálni fogsz... én meg ... itt ... kocsi nélkül... Mert hogy is tudnék én te veled konkurrálni? Te, aki any­­nyi mindent láttál, te aki... hogy is tudnék én szegény börtönigazgató egy tolvajjal ilyes­miben konkurrálni?! ESZTELNEKI: Pardon! Sikkasztó. És nagyon szeretném megvigasztalni, de sajnos ez a helyzet. Én nem árulok zsákbamacskát, azt mondom, ami van. És maga ezt is érdemli, mert maga alapjában véve nem rossz em­ber ... BECZE (reménykedni kezd, hogy a másik így beszél): Te se vagy rossz fiú, Esztelneki... s most, hogy szolgálod a törvényt... hogy is versenyezhetnék én veled?! (Hízelgő a hang­ja.) ESZTELNEKI: Sőt, egyenesen szimpatikus em­ber maga nekem, János bátyám. BECZE (egyre bizakodóbb): Te is az vagy ne­kem, Esztelneki... ESZTELNEKI: Derék ember! BECZE: Jó útra tért fiú! Ha segíthetnénk egy­máson! De jó lenne! ESZTELNEKI: Igaz férfi maga ... BECZE: Egyenes ember vagy te, Esztelneki! ESZTELNEKI: Nos, egy ilyen derék, szimpati­kus embernek hogy is hazudhatnék én? Ezért mondtam­ meg kerek-perec, ne is számítson a kocsira. BECZE (orra megnyúlik): Pedig hogy szeret­tem volna... a lányomat is egy kicsit megko­­csikáztatni... megígértem neki ... ő is na­gyon szeret kocsikázni ... ESZTELNEKI (majdnem összeütve bokáját): Állok rendelkezésére a kedves lányának, Já­nos bátyám, valahányszor a kocsim indul... BECZE: Elhallgass! ESZTELNEKI: Ó, nem akarom én megsérteni a kedves... BECZE: Elhallgass! Mi az, hogy kocsim? Mi az, hogy kocsim ...? Hé? ESZTELNEKI: Úgy értem, az a kocsi, amely az én rendelkezésemre áll, szóval a kedves lánya, valahányszor én utazom — szintén ... jöhetne... BECZE: A lányomat ne emlegesd, te! ESZTELNEKI: Kérem, én a legnagyobb tiszte­lettel emlegetem. A maga lánya egy nagyon becsületes, tiszta ... BECZE (megint halvány reménnyel): Nagyon rendes lány, az igaz. ESZTELNEKI: Okos. BECZE: Szép leány! ESZTELNEKI: Egyenesen elragadó! BECZE: Művelt leány, mindenről lehet vele beszélgetni. ESZTELNEKI: Szóval azért mondom, elhiheti mennyire fáj a szívem, hogy egy ilyen okos, szép leányon sem tudok segíteni, amikor a kocsiról van szó... hiába, a munka az mun­ka! BECZE (orra ismét megnyúlik): Szóvak még rajta se ... kemény ember vagy te, Esztelne­ki, kegyetlen ember ... (Folytatjuk) Szabó János: Bálvány 7

Next