Utunk, 1972 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1972-10-20 / 42. szám
Hagyjatok békét az öregaszszonyoknak, a macskáknak és a hasznavehetetlen orvosságos üvegcsékben elrejtett kacatoknak és hagyjatok békét az estikés, békavirágos udvaroknak, ahol a tűzfal és az orgonabokrok között penészesmohás-zöld az állandó nyirkosságtól a föld, és egy hajdani kerítésdeszkát szegezett valaki két görbe husángra, és ott áll a zsírosra koptatott tűzfal és az orgonabokrok között a reumás, gyulladt ízületű pad, amire leül az öregasszony a kötéssel, és ölébe ül a macska, mint egy hatalmas gomolyag s dorombolva alszik a mozdulatlan júliusi csendben — fölötte: egy sima-egy nádli szuszogással készül valami a téli hideg napok enyhítésére, amikor a cementpadlóból a fagy és a nyirok egyetlen fókuszba gyűjti erejét, s az öregasszony majd feláll a székre, megszámlálni a homorú-celofános befőttesüvegeket s esetleg fölfedezi azt a legyet, vagy azt a darazsat, amely most éppen ott dong egy éretten levedző dilkörte héján, majd a fekete kendő körül zümmögi el fáradhatatlanságát, s aztán a farkát, fülét idegesen rángató macskáról ide száll a kerítésre, ahonnan ti lesiteli az öregasszonyt és a körtefát és a macskát, mely fölött sebesen cikáznak a kötőtűk, s ti szinte arra vártok, mikor marad a kötényen egy nagy halom csont, amit már nem lehet belekényszeríteni a símanádlik áradatába, vagy mikor vigrik fel ijedten az öregaszszony, mert éppen ötöt ütött az óra, s egy körte gusztustalan fröccsenéssel adta vissza nedveit a mohos földnek, és most átrobog a tyúkketrecek háta mögött az ötórás személyvonat, maga után húzva fütytyét, mint láncát az elszabadult házőrző kutya, s ti ültök a sárga döglött virágoktól poros hársfa parittya-ágában s nézitek a körtefát, a tűzfalat, a padot, a macskát, csak az öregasszonyban nem láttok semmi mást, csak a perelő, veszekedő, mosogatólészagú hárpiát, de mondtam már, hogy hagyjatok békét az öregasszonynak, és a padlásán sárguló Aller Képes Családi Lapoknak és a Színházi Életnek, melyek utolsó oldalán bajuszpedrőt, emlőnövelő labdacsokat, Váncza és dr. Oetker sütőporát és vízhatlan sérvkötőt ajánlanak, de ne másszatok fel se a körtefára, se a padlásra, mert hiába néztek, úgysem fogtok látni semmit, mert az öregasszonyok világát már szabad szemmel nem is láthatjátok, s olyan messze vannak azok a világok, mint a kimondhatatlan nevű mikronéziai és polinéziai szigetek, melyeket a könnyebbség kedvéért egytől néhány ezerig csak számmal jeleznek azon német-olasz-japán katonai térképen, melynek a hátlapján néhány kamikadzé fényképe díszeleg, s amiről azt sem tudjátok, hogy micsoda, de diadalordításotokban mégis szerepel, előre kamikadzék, dzsinnek és fakutyák, szoktátok kiáltani, és most, mielőtt lemásznátok a fáról, még egyszer mondom: hagyjatok békét az öregasszonynak és dobjátok el a hurkot, mert becsületszavamra mondom, hogy az akasztott macska nagyon sokáig bírja, és ti még csak százig tudtok számolni és utána tanácstalanul állnátok, nem tudnátok, hogy mit is kell tenni, mert amíg az ember számol, addig észre sem veszi, hogy mellette haldoklik egy állat, de aztán ha már elszámoltatok százig, átugorva a nyolcvanasokat — hetvenkilenc, kilencven —, s a macska még mindig vergődni fog, akkor melyiketek meri levágni az orgonaágról, mert igaz, nagyon könnyű elkapni a macskát, mert az öregasszony most mindjárt bemegy a házba, de előbb a kötésbe szúrja a kötőtűt, és a macskát a padra teszi, de a macska is öreg, nem nyitja ki a szemét, és ha ti az öregasszony lépteit utánozva odaléptek a padhoz, talán még dorombol is s ha a hurok már a nyakán van, éppen csak nyávogni tud egyet, s már viszitek is a göcsörtös ághoz, nincs, aki rátok kiáltson ezen a mohazöld penészes udvaron, nem kell attól félnetek, hogy valaki fületeknél fogva felemel és két rúgás között fületekbe kiabálja, hogy hagyjatok békét a reumás padokon kötögető öregasszonyoknak és az ölükben dorombolva szundító fogatlan, bajusztalan, hályogos szemű macskáknak, mert úgy fogtok félni, mint én, amikor egyszer egy júliusi délutánon meglestük a szomszéd öregaszszonyt, amint éppen kötött, s ölében hatalmas egerekről álmodva dorombolt a macska, de ötöt ütött a toronyóra, s az öregasszony óvatosan letette öléből Cicuskát, a ronda sárga kandúrt és elment imádkozni, és mi átmásztunk a kerítésen és felakasztottuk a macskát és néztük, ahogy vergődik s lábával el akarja kapni az ágakat és aztán kimeredt, megüvegesedett szemmel néz minket, mintha ránk mutatna, és mi szaladunk, és percekkel később a hetedik szomszédig hallatszott az öregaszszony fájdalmas visítása, és mi befogott füllel szaladtunk a kerítések málnabokrai, dróthálós tyúkketrecei között, véresre horzsolt térddel és hiába hunytuk be a szemünket, farkasszemet nézett velünk Cicuska, a sárga kandúr — tudjátok, ezért mondom, hogy hagyjátok békén az öregaszszonyokat és a macskákat, de azt a kötelet is bontsátok ki, amit boka magasságban feszítettetek ki és körötte vastagon felkentétek olajjal az aszfaltjárdát. Milyen nagy ez az utca. És mennyi macska van ebben az utcában. Doromboló kötőtűk VÁRI ATTILA karcolata BH SINKÓ ZOLTÁN KÉT HUMORESZK Egy úr nagybőgővel a hátán halad az utcán. Megszólítja egy alacsony, izzadó, szerény emberke, aki a kezében egy tömött táskát szorongat, és az ingéről három gomb hiányolt. — Jó estét kívánok. Bocsánat, hogy megszólítom. A bőgőt cipelő úr megáll és készségesen az emberkéhez fordul: — Tessék, miben lehetek szolgálatára? — Szeretnék valamit kérdezni, ha nem haragszik meg az úr. Hol tetszett venni azt a nagybőgőt? — Hát én ezt már nagyon régen vettem, húsz éve is van már annak, egy hagyatéki árverésen vettem. Jó ki van játszva — s szeretettel néz a nagybőgőre, amit közben a földre támaszt. — És milyen drága lehet egy ilyen nagybőgő? — Az attól függ. Lehet olcsón is venni, újat. De a régiek, azok drágábbak. — Nahát ez érdekes. Szóval az ócska drágább, mint az új ? — Így van ez a nagybőgőkkel, nem úgy, mint a nőkkel, hehehe. — Azért kérdem, mert szeretnék venni a fiamnak egy nagybőgőt. Tetszik tudni, zeneérdeklődése van a gyereknek. — No, az derék, az hamar megmutatkozik. — Kérem szépen, hall a rádióban valamit s már fütyüli is. Mi csak nézzük az anyjával. Vannak ezek a slágerek, kérem, hogy a Szivemen a számon, meg a Vágyak vágyak édesvágyak, meg ilyenek. Hát azt mind tudja kívülről. Hát, gondolom, lehet belőle valami. És azt hiszem, érdemes a zenével foglalkozni. Volt a mi városunkban egy leányka, az anyja mindig pofozta, mert egész nap csak énekelt és nem csinált semmit. Hát kérem szépen, egyszer csak látjuk a televízióban azt a leánykát, gyönyörűen fel van öltöztetve és énekel a mikrofonba. Azt mondják, hogy minden éneklésért kap ezer lejt. Hát az megéri... Most jól fizetik a muzsikusokat. — Hát, aki befut... — Az biztos, hogy be kell futni. Azért akarom én is, hogy vegyek a gyereknek egy ilyen nagybőgőt, s aztán kitaníttatni rajta, hogy legyen belőle valami. Én, kérem, minden áldozatot meg akarok hozni. Nekem nehéz volt. Én tizenhat éves koromban már a kazánba kelletett bújjak. Neki legyen más. — De miért akarja éppen nagybőgőre taníttatni a gyereket? — Hogy legyen belőle valami. Ő azt mondja, hogy ha bejövök ide Kolozsvárra, vegyek neki egy hegedűt. Hogy játszódjon a hegedűn. Szép a hegedű is, nem mondom. De az kicsi. Ekkora csak az egész. De a nagybőgő! Az már valami! Akkora, mint egy ember. Azzal biztosan többet lehet keresni. A bőgős megvakarja a fejét. A kicsi ember aggódva néz föl rá. — Vagy nem így van? Azért kérdem magától, azért érdeklődök. A gyerekért érdeklődök. Megérti. — Szép mesterség — mondja a bőgős —, mi tagadás. Csak szerencséje legyen a gyereknek. — Ez az — mondja a kicsi ember lelkesen —, csak szerencséje legyen ... Amikor behívatott magához a főnököm, éreztem, hogy elsápadok. Továbbá éreztem a gerincemben azt a kis nyilallást, ismeretes mindenki előtt az ijedtségnek ez a megnyilvánulása, valahonnan az ősidőkből örököltük, jelzése ez annak, hogy most ugrásra készen kell lenni, mert mindjárt jön a harapás. De míg a nyúl futhat, ha megjelenik a farkas, a beosztott nem iszkolhat el, ha hívja a főnök. Mert a nyúlnak a farkas ellensége, de a főnök a beosztottjának felebarátja, kollégája, embertársa. Ha harap is, ő is csak ember, mint én. Tulajdonképpen én is haraphatnék rajta egyet, de az nekem sokba kerülne. S az emberben oly erőteljesen kifejlődött a spórlási ösztön ebben a tekintetben. Szóval: hivatott a főnök, és én sápadtan, kicsit remegve bementem hozzá. Közben végigfutott előttem az egész hetem: mit tettem vajon, ami most baljós következményekkel járhat? Lehet, hogy én nem tettem semmit, hanem ez a Sirsar tett valami megjegyzést rólam. Sirsar ügyesen tud megjegyzéseket tenni másokról. Mesterségesen fakasztja ki a villámokat és irányítja másokra, hogy aztán a derűlt égből annál több napfény jusson rá. Ez is ősi dolog, egyszerű alkalmazkodási képesség, amely a természet minden bogaránál föllelhető. Belépek. A főnököm ül az óriási íróasztalnál, néz rám kifejezéstelen pillantással s azt mondja: — Üljön le. Szóval üljek le ... Valami hosszú és borzalmas dolog következik ... Vajon a vasredőnyökkel van valami? Gyorsan leülök, mert érzem, nincs erő a lábamban, két kezemmel kétoldalt megragadom a széket. — Gyújtson rá! Szóval gyújtsak rá. Ez a legiszonyatosabb. Soha még nem mondott ilyet. Rövid, pattogó párbeszéd és lelépni — ez volt eddig. Most, gyújtsak rá. Igen, így volt ez abban a filmben is, amikor a nyomozó a gyilkost kihallgatta. Gyújtson rá — mondta neki. Nem azzal kezdte, hogy én önt most letartóztatom! Gyújtson rá, ezt mondta a nyomozó és ... — Hogy van? — Tesssék ők? — Hogy van? — Kicsoda? — Maga, kedves barátom. Hogy van? — így a főnök hangja. Hát ha így kezdi, akkor valami egészen iszonyatos dolog van készülőben. — Kérem, igazgató elvtárs, én nem akartam — szeretném sikoltani, de nyelek egy szárazat és ezt makogom. — Köszönöm, jól vagyok. — Felesége? A gyermekek? Feleségem. Mit művelt ez a bestia Vera? Csak nem járt a szája? Csak nem ejtette el valahol, hogy a főnök egy tökkelütött? Csak nem? Tagadni fogok. Letagadom! A gyerekek? Nincs gyerek. Voltunk már Herkulesen is, és nincs gyerek. A tengeren is voltunk, és így sincs gyerek. Az orvos azt mondta, hogy nem kell elcsüggedni, várni kell. Az orvost, úgy látszik, még nem világosították fel, hogy hogyan lesz a gyerek. — Köszönöm, jól vannak — mondom gyorsan, hogy ne tartson már olyan sokáig ez az idegtépő szünet. És most ismét belenyilallik a gerincembe. Most hazudtam, félrevezettem, mert hogy nekünk nincsen gyermekünk Akkor hogy lehetnek jól? Ha ez kitudódik, ebből rettenetes baj is lehet. Hiszen félrevezettem! Jaaj, csak már mondaná meg, miről van szó. Nekem már minden mindegy. — Problémák? — Köszönöm, jól van — mondom gyorsan és hülyén, és akkor kapok észbe, hogy milyen egetverően nagy idióta vagyok. — Úgy érzem, vannak-e problémái? — Problémám, problémáim? Nincsenek ... nekem ... egyáltalán ... Én kérem szépen igyekszem... Érzem, hogy a hangom sírós. Miért nem mondja, mi történt, és miért nem rúg már ki? Lesz, ami lesz, csak ez a feszültség ne tartson tovább, mert mindjárt meghasad bennem valami, és akkor lehet, hogy fölszaladok a falon, itt ezen a bal oldalin, végigtrappolok a plafonon és lecsúszok a jobb oldalin, kicsit falas lesz a fenekem, de megéri. Egészen új ember lenne belőlem. — Egén. — mondja ő. — Nahát nagyon örvendek, hogy jól van, örvendek Dek. Dek... Maga elé néz, malmoz a hüvelykjeivel. — Hukk! — csuklottam egyet. Mit csináljak? A rettenetes idegfeszültségtől van. — Bocsánat — mondom. — Egészségére — mondja ő. Feláll és megveregeti a vállamat. — Remélem, egészségileg jól van. — Mint a bükk! — mondom. Pedig makkot kellett volna mondani. De hát amikor az ember nagyon igyekszik, akkor mindig makkot lő. Teljesen meg vagyok zavarodva. Ezek keresztkérdések. Azt hiszem, hogy már mindent bevallottam. ... És ennyi volt az egész. Tudom, hogy amikor kijöttem, a zsebkendőmet a szememhez nyomkodtam. Adtak egy pohár vizet a jólelkű kollégák. Teljes négyórai apátia után rendbe jöttem és megértettem, mi történik körülöttem és normális válaszokat adtam a feltett kérdésekre. Végül is az egész igen egyszerű esemény volt. A főnököm nemrég olvasott egy értekezést a vezetéstudományról. E héten a hatása alá került és most emberközelbe került néhány beosztottjával. Istenem, ha elgondolom ... Majdnem idegösszeroppanást kaptam tőle. Kiss Ágnes illusztrációi