Utunk, 1972 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1972-10-20 / 42. szám

Hagyjatok békét az öregasz­­szonyoknak, a macskáknak és a hasznavehetetlen orvosságos üvegcsékben elrejtett k­acatok­­nak és hagyjatok békét az estikés, békavirágos udvarok­nak, ahol a tűzfal és az or­gonabokrok között penészes­­mohás-zöld az állandó nyir­kosságtól a föld, és egy haj­dani kerítésdeszkát szegezett valaki két görbe husángra, és ott áll a zsírosra koptatott tűzfal és az orgonabokrok kö­zött a reumás, gyulladt ízüle­­tű pad, amire leül az öreg­asszony a kötéssel, és ölébe ül a macska, mint egy hatal­mas gomolyag s dorombolva alszik a mozdulatlan júliusi csendben — fölötte: egy si­­ma-egy nádli szuszogással ké­szül valami a téli hideg na­pok enyhítésére, amikor a cementpadlóból a fagy és a nyirok egyetlen fókuszba gyűj­ti erejét, s az öregasszony majd feláll a székre, meg­számlálni a homorú-celofá­­nos befőttesüvegeket s eset­leg fölfedezi azt a legyet, vagy azt a darazsat, amely most éppen ott dong egy éretten le­­vedző dilkörte héján, majd a fekete kendő körül zümmögi el fáradhatatlanságát, s aztán a farkát, fülét idegesen rán­gató macskáról ide száll a ke­rítésre, ahonnan ti lesiteli az öregasszonyt és a körtefát és a macskát, mely fölött sebe­sen cikáznak a kötőtűk, s ti szinte arra vártok, mikor ma­rad a kötényen egy nagy ha­lom csont, amit már nem le­het belekényszeríteni a síma­­nádlik áradatába, vagy mikor vigrik fel ijedten az öregasz­szony, mert éppen ötöt ütött az óra, s egy körte gusztustalan fröccsenéssel adta vissza ned­veit a mohos földnek, és most átrobog a tyúkketrecek háta mögött az ötórás személyvo­nat, maga után húzva füty­­tyét, mint láncát az elszaba­dult házőrző kutya, s ti ültök a sárga döglött virágoktól po­ros hársfa parittya-ágában s nézitek a körtefát, a tűzfalat, a padot, a macskát, csak az öregasszonyban nem láttok semmi mást, csak a perelő, veszekedő, mosogatólészagú hárpiát, de mondtam már, hogy hagyjatok békét az öreg­asszonynak, és a padlásán sár­guló Aller Képes Családi La­poknak és a Színházi Életnek, melyek utolsó oldalán bajusz­pedrőt, emlőnövelő labdacso­kat, Váncza és dr. Oetker sü­tőporát és vízhatlan sérvkötőt ajánlanak, de ne másszatok fel se a körtefára, se a pad­lásra, mert hiába néztek, úgy­sem fogtok látni semmit, mert az öregasszonyok világát már szabad szemmel nem is lát­hatjátok, s olyan messze van­nak azok a világok, mint a kimondhatatlan nevű mikro­­néziai és polinéziai szigetek, melyeket a könnyebbség ked­véért egytől néhány ezerig csak számmal jeleznek azon német-olasz-japán katonai tér­képen, melynek a hátlapján néhány kamikadzé fényképe díszeleg, s amiről azt sem tudjátok, hogy micsoda, de diadalordításotokban mégis szerepel, előre kamikadzék, dzsinnek és fakutyák, szoktá­tok kiáltani, és most, mielőtt lemásznátok a fáról, még egy­szer mondom: hagyjatok békét az öregasszonynak és dobjátok el a hurkot, mert becsület­szavamra mondom, hogy az akasztott macska nagyon so­káig bírja, és ti még csak szá­zig tudtok számolni és utána tanácstalanul állnátok, nem tudnátok, hogy mit is kell ten­ni, mert amíg az ember szá­mol, addig észre sem veszi, hogy mellette haldoklik egy állat, de aztán ha már elszá­moltatok százig, átugorva a nyolcvanasokat — hetvenki­lenc, kilencven —, s a macs­ka még mindig vergődni fog, akkor melyiketek meri levág­ni az orgonaágról, mert igaz, nagyon könnyű elkapni a macskát, mert az öregasszony most mindjárt bemegy a ház­ba, de előbb a kötésbe szúr­ja a kötőtűt, és a macskát a padra teszi, de a macska is öreg, nem nyitja ki a szemét, és ha ti az öregasszony lép­teit utánozva odaléptek a pad­hoz, talán még dorombol is s ha a hurok már a nyakán van, éppen csak nyávogni tud egyet, s már viszitek is a gö­­csörtös ághoz, nincs, aki rá­tok kiáltson ezen a mohazöld penészes udvaron, nem kell attól félnetek, hogy valaki fü­leteknél fogva felemel és két rúgás között fületekbe kia­bálja, hogy hagyjatok békét a reumás padokon kötögető öregasszonyoknak és az ölük­ben dorombolva szundító fo­gatlan, bajusztalan, hályogos szemű macskáknak, mert úgy fogtok félni, mint én, amikor egyszer egy júliusi délutánon meglestük a szomszéd öregasz­­szonyt, amint éppen kötött, s ölében hatalmas egerekről ál­modva dorombolt a macska, de ötöt ütött a toronyóra, s az öreg­asszony óvatosan letette ölé­ből Cicuskát, a ronda sárga kandúrt és elment imádkozni, és mi átmásztunk a keríté­sen és felakasztottuk a macs­kát és néztük, ahogy vergődik s lábával el akarja kapni az ágakat és aztán kimeredt, megüvegesedett szemmel néz minket, mintha ránk mutatna, és mi szaladunk, és percek­kel később a hetedik szom­szédig hallatszott az öregasz­­szony fájdalmas visítása, és mi befogott füllel szaladtunk a kerítések málnabokrai, drót­hálós tyúkketrecei között, vé­resre horzsolt térddel és hiá­ba hunytuk be a szemünket, farkasszemet nézett velünk Cicuska, a sárga kandúr — tudjátok, ezért mondom, hogy hagyjátok békén az öregasz­­szonyokat és a macskákat, de azt a kötelet is bontsátok ki, amit boka magasságban feszí­tettetek ki és körötte vasta­gon felkentétek olajjal az asz­faltjárdát. Milyen nagy ez az utca. És mennyi macska van eb­ben az utcában. Doromboló kötőtűk VÁRI ATTILA karcolata BH SINKÓ ZOLTÁN KÉT HUMORESZK Egy úr nagybőgővel a há­tán halad az utcán. Megszó­lítja egy alacsony, izzadó, sze­rény emberke, aki a kezében egy tömött táskát szorongat, és az ingéről három gomb hi­ányolt. — Jó estét kívánok. Bocsá­nat, hogy megszólítom. A bőgőt cipelő úr megáll és készségesen az emberkéhez fordul: — Tessék, miben lehetek szolgálatára? — Szeretnék valamit kér­dezni, ha nem haragszik meg az úr. Hol tetszett venni azt a nagybőgőt? — Hát én ezt már nagyon régen vettem, húsz éve is van már annak, egy hagyatéki ár­verésen vettem. Jó ki van játszva — s szeretettel néz a nagybőgőre, amit közben a földre támaszt. — És milyen drága lehet egy ilyen nagybőgő? — Az attól függ. Lehet ol­csón is venni, újat. De a ré­giek, azok drágábbak. — Nahát ez érdekes. Szó­val az ócska drágább, mint az új ? — Így van ez a nagybőgők­kel, nem úgy, mint a nők­kel, hehehe. — Azért kérdem, mert sze­retnék venni a fiamnak egy nagybőgőt. Tetszik tudni, ze­­neérdeklődése van a gyerek­nek. — No, az derék, az hamar megmutatkozik. — Kérem szépen, hall a rá­dióban valamit s már fütyüli is. Mi csak nézzük az anyjá­val. Vannak ezek a slágerek, kérem, hogy a Szivemen a számon, meg a Vágyak vá­gyak édesvágyak, meg ilye­nek. Hát azt mind tudja kí­vülről. Hát, gondolom, lehet belőle valami. És azt hiszem, érdemes a zenével foglalkoz­ni. Volt a mi városunkban egy leányka, az anyja mindig pofozta, mert egész nap csak énekelt és nem csinált sem­mit. Hát kérem szépen, egy­szer csak látjuk a televízió­ban azt a leánykát, gyönyö­rűen fel van öltöztetve és éne­kel a mikrofonba. Azt mond­ják, hogy minden éneklésért kap ezer lejt. Hát az meg­éri... Most jól fizetik a mu­zsikusokat. — Hát, aki befut... — Az biztos, hogy be kell futni. Azért akarom én is, hogy vegyek a gyereknek egy ilyen nagybőgőt, s aztán kita­níttatni rajta, hogy legyen be­lőle valami. Én, kérem, min­den áldozatot meg akarok hozni. Nekem nehéz volt. Én tizenhat éves koromban már a kazánba kelletett bújjak. Ne­ki legyen más. — De miért akarja éppen nagybőgőre taníttatni a gyere­ket? — Hogy legyen belőle va­lami. Ő azt mondja, hogy ha bejövök ide Kolozsvárra, ve­gyek neki egy hegedűt. Hogy játszódjon a hegedűn. Szép a hegedű is, nem mondom. De az kicsi. Ekkora csak az egész. De a nagybőgő! Az már va­lami! Akkora, mint egy em­ber. Azzal biztosan többet le­het keresni. A bőgős megvakarja a fejét. A kicsi ember aggódva néz föl rá. — Vagy nem így van? A­­zért kérdem magától, azért ér­deklődök. A gyerekért érdek­lődök. Megérti. — Szép mesterség — mond­ja a bőgős —, mi tagadás. Csak szerencséje legyen a gyereknek. — Ez az — mondja a kicsi ember lelkesen —, csak sze­rencséje legyen ... Amikor behívatott magá­hoz a főnököm, éreztem, hogy elsápadok. Továbbá éreztem a gerincemben azt a kis nyilal­­lást, ismeretes mindenki előtt az ijedtségnek ez a megnyil­vánulása, valahonnan az ős­időkből örököltük, jelzése ez annak, hogy most ugrásra ké­szen kell lenni, mert mind­járt jön a harapás. De míg a nyúl futhat, ha megjelenik a farkas, a beosztott nem isz­­kolhat el, ha hívja a főnök. Mert a nyúlnak a farkas el­lensége, de a főnök a beosz­tottjának felebarátja, kollégá­ja, embertársa. Ha harap is, ő is csak ember, mint én. Tu­lajdonképpen én is haraphat­nék rajta egyet, de az nekem sokba kerülne. S az ember­ben oly erőteljesen kifejlődött a spórlási ösztön ebben a te­kintetben. Szóval: hivatott a főnök, és én sápadtan, kicsit remegve bementem hozzá. Közben vé­gigfutott előttem az egész he­tem: mit tettem vajon, ami most baljós következmények­kel járhat? Lehet, hogy én nem tettem semmit, hanem ez a Sirsar tett valami megjegy­zést rólam. Sirsar ügyesen tud megjegyzéseket tenni mások­ról. Mesterségesen fakasztja ki a villámokat és irányítja másokra, hogy aztán a derűlt égből annál több napfény jusson rá. Ez is ősi dolog, egy­szerű alkalmazkodási képes­ség, amely a természet min­den bogaránál föllelhető. Belépek. A főnököm ül az óriási íróasztalnál, néz rám kifejezéstelen pillantással s azt mondja: — Üljön le. Szóval üljek le ... Valami hosszú és borzalmas dolog kö­vetkezik ... Vajon a vasredő­­nyökkel van valami? Gyorsan leülök, mert érzem, nincs erő a lábamban, két kezemmel kétoldalt megragadom a szé­ket. — Gyújtson rá! Szóval gyújtsak rá. Ez a legiszonyatosabb. Soha még nem mondott ilyet. Rövid, pat­togó párbeszéd és lelépni — ez volt eddig. Most, gyújtsak rá. Igen, így volt ez abban a filmben is, amikor a nyomozó a gyilkost kihallgatta. Gyújt­son rá — mondta neki. Nem azzal kezdte, hogy én önt most letartóztatom! Gyújtson rá, ezt mondta a nyomozó és ... — Hogy van? — Tesssék ők? — Hogy van? — Kicsoda? — Maga, kedves barátom. Hogy van? — így a főnök hangja. Hát ha így kezdi, akkor va­lami egészen iszonyatos do­log van készülőben. — Ké­rem, igazgató elvtárs, én nem akartam — szeretném sikol­­tani, de nyelek egy szárazat és ezt makogom. — Köszönöm, jól vagyok. — Felesége? A gyermekek? Feleségem. Mit művelt ez a bestia Vera? Csak nem járt a szája? Csak nem ejtette el valahol, hogy a főnök egy tökkelütött? Csak nem? Ta­gadni fogok. Letagadom! A gyerekek? Nincs gyerek. Vol­tunk már Herkulesen is, és nincs gyerek. A tengeren is voltunk, és így sincs gyerek. Az orvos azt mondta, hogy nem kell elcsüggedni, várni kell. Az orvost, úgy látszik, még nem világosították fel, hogy hogyan lesz a gyerek. — Köszönöm, jól vannak — mondom gyorsan, hogy ne tartson már olyan sokáig ez az idegtépő szünet. És most ismét belenyilallik a gerincembe. Most hazudtam, félrevezettem, mert hogy ne­künk nincsen gyermekünk Akkor hogy lehetnek jól? Ha ez kitudódik, ebből rettenetes baj is lehet. Hiszen félreve­zettem! Jaaj, csak már mon­daná meg, miről van szó. Ne­kem már minden mindegy. — Problémák? — Köszönöm, jól van — mondom gyorsan és hülyén, és akkor kapok észbe, hogy milyen egetverően nagy idióta vagyok. — Úgy érzem, vannak-e problémái? — Problémám, problémáim? Nincsenek ... nekem ... egy­általán ... Én kérem szépen igyekszem... Érzem, hogy a hangom sí­­rós. Miért nem mondja, mi történt, és miért nem rúg már ki? Lesz, ami lesz, csak ez a feszültség ne tartson tovább, mert mindjárt meghasad ben­nem valami, és akkor lehet, hogy fölszaladok a falon, itt ezen a bal oldalin, végigtrap­­polok a plafonon és lecsúszok a jobb oldalin, kicsit falas lesz a fenekem, de megéri. E­­gészen új ember lenne belő­lem. — Egén. — mondja ő. — Nahát nagyon örvendek, hogy jól van, örvendek Dek. Dek... Maga elé néz, malmoz a hü­velykjeivel. — Hukk! — csuklottam e­­gyet. Mit csináljak? A rettene­tes idegfeszültségtől van. — Bocsánat — mondom. — Egészségére — mondja ő. Feláll és megveregeti a vál­lamat. — Remélem, egészségi­leg jól van. — Mint a bükk! — mon­dom. Pedig makkot kellett volna mondani. De hát ami­kor az ember nagyon igyek­szik, akkor mindig makkot lő. Teljesen meg vagyok za­varodva. Ezek keresztkérdé­sek. Azt hiszem, hogy már mindent bevallottam. ... És ennyi volt az egész. Tudom, hogy amikor kijöt­tem, a zsebkendőmet a sze­memhez nyomkodtam. Adtak egy pohár vizet a jólelkű kol­légák. Teljes négyórai apátia után rendbe jöttem és megér­tettem, mi történik körülöt­tem és normális válaszokat adtam a feltett kérdésekre. Végül is az egész igen egy­szerű esemény volt. A főnö­köm nemrég olvasott egy ér­tekezést a vezetéstudomány­ról. E héten a hatása alá ke­rült és most emberközelbe került néhány beosztottjával. Istenem, ha elgondolom ... Majdnem idegösszeroppanást kaptam tőle. Kiss Ágnes illusztrációi

Next