Utunk, 1973 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1973-01-05 / 1. szám
ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXVIII. ÉVFOLYAM • 1. (1262.) SZÁM • ARALEJ • KOLOZSVÁR, 1973. JANUÁR 5. ÚTRAVALÓ Minden eddiginél gazdagabb útravalóval lépte át az ország az új esztendő küszöbét, a Köztársaság első negyedszázadának útravalójával, amelyről Nicolae Ceaușescu elvtárs a Nagy Nemzetgyűlés jubileumi ülésszakán méltán mondotta, hogy: „Ma egy olyan hős nemzedék munkáját és győzelmét ünnepeljük, amely 25 év alatt annyit valósított meg, mint amennyihez máskor több száz év kellett, felépített Hozama földjén a szocializmus ragyogó épületét, maradandó művet hattyva a jövő nemzedékre húszmilliós nép vette számba ezen a jubileumon a ...zda elégtételével szabad hazája gyarapodását, azzal az elekért szándékkal, hogy minden alkotóerejét latba vetve továbbmunkálkodik a nagy mű kiteljesítésén. Mert általunk és értünk nőtt szárnya az időnek, nyertek értelmet az évek, lett igaz és édes honunk e táj, ahol ma nemcsak hogy elődünk küzdelmeit, harcát, munkáját tisztelhetjük megbecsülésünkkel, de önmagunkra ismerhetünk: szerte mindenütt folyóink, vé ereink, hegyeink között, kezünk és szellemünk nyomait viselik városaink és falvaink, főként a termőföld kihordja az elvetett magot, u.alása mind szebben és gazdagabban. Mi vagyunk az ország, aminek felvirágzását egyemberként szolgáljuk, mert meggyőződtünk róla, hogy a dolgozók pártvezette hatalma a SLt «rSb^aSa. VMlX és tanúsítjuk, hogy szocialista rendszerek nagy igazságtételei közé tartozik a nemzeti kérdés marxista re való tekintet nélkül meg srffin.,ssf^ években megvalósult, az eges mtbE ró^TtestvériségSn élnek SrsBK ssr A legmaradandóbb közkincs: tek a szellem dolgozóinak hozzájárulását atásadalom feordulóján. Minden eddiginél gazdagabb útravalóval lépte át az ország az új esztendő küszöbé . A egész nép a sokoldalúan fej- tett szocialista társadalom programjának a megvalósítására összpontosítja erőit. Egy emberként szolgáljuk mindannyian tollunkkal, művészetünkkel, tudásunkkal, egész alkotó energiánkkal a nagy mű kiteljesítését, hogy új szárnyai nőjenek az új időnek. Markos András: Petőfi LÁSZLÓFFY ALADÁR Petőfi bennünk Most megint átrobog a vonat valami téli jeges csatatéren. A legostobább közeg a legbonyolultabb titkokat képes elnyelni mindörökre. Mindörökre előtt néhány megállóval leszáll a történelmi személyzet, s felszáll az út. A vonat csak robog tovább téli valóságában a csatatérnek, mely már régen nem az, hanem valódi valóság: csak havas mező. Minden valóság emlékek unokája. Ha eszméletem ma valóság, huszonhat éves nagyapja van. Ott jön vidáman megölve, lóháton gyalogol éppen a virágzó január eleji napraforgótábla szélén, a biedermeier huszárkalap karimáján. A képe Itt függ kis medalionban a gallérom alatt, még nagymama akasztotta a nyakamba hazaszeretettel. Mi lenne, ha most megnéznénk egy láthatatlan pillantással, mely odabent száll keresztül, mi lenne, ha most meghallgatnánk egy lefulladt, idők kútjába csobbant érzékkel, ha azt szimatolnánk egy asztalon felejtett töltött pisztolyhoz hasonlóan tökéletes és fenyegető figyelemmel: mi ő, Petőfi, ma bennünk? Ki ő, kit él, kit tesz, kit kiált, kit kerget és sarkall, kit gondol egy-egy testében-lelkében és minden mai testében-lelkében, valóságában tehát a népnek, melyből vétetett előbb, mennyire fér el a minden mellett, a minden között, a mindennel küzdve-keveredve, a mindenre hágva, a mindenre, melyet a másfél évszázad gyűjtött, ha tetszik érvként, igazságérzet, forradalom, emberi méltóság dolgában az élet útjába, az idegek elébe? Hosszas történelmi láz és hasznos társadalmi egészség után mi lenne, ha Petőfire ébrednénk, csak egy több mint patetikus, már okos pillanatra, abból az alkalomból, hogy a fény, az értelem s a legnagyobb hangú viták, legmagabiztosabb döntések korában kellő hozzáértéssel új érvet lehet kovácsolni minden évfordulóból, letelő történelmi (Folytatása a 6. oldalon) MIHAI BENIUC Szabadságra, hazaszeretetre vezérlő kalauz Jó sok éve annak, hogy Puskinéból Leningrádba menet amolyan szavalóversenynek lehettem tanúja az autóban. Egy szovjet író s a kocsivezető vetélkedőjéből meglepetésemre a sofőr került ki győztesen. Ha nem az író marad alul, fel se figyelek a dologra, elvégre ki nem szaval Puskin-verseket a Szovjetunióban? Amikor Németországban diákoskodtam, egyszer elbeszélgettem egy öreg német gépésszel, aki ragaszkodott hozzá, hogy Heine a legnagyobb német költő, még Goethénél is nagyobb. A bukaresti Világifjúsági Találkozón egy angol diáklány s honfitársa, egy ifjú munkás arra kért fel, döntenem el, nagy költő-e T. S. Eliot, mert a munkásifjú nem akarja alább adni Shakespeare-nél. Romániában persze Eminescu múlna felül mindenkit , akár az olvasókat, akár a legbeavatottabb kritikusokat és költőket szavaztatnak meg ebben a kérdésben. Minden országnak, pontosabban minden népnek megvan a maga kedvenc költője, akinek alakja odakerül a társadalmi tudatban, sőt a legendák világában is a nemzet hősei mellé. Jeszenyin és Majakovszkij páratlanul népszerű a Szovjetunióban; tehetségüknek és életművük népi gyökereinek köszönhetik ezt a népszerűséget. Ugyanezt mondhatjuk Franco embereinek áldozatáról, a spanyol Federico Garcia Lorcáról. Egészen külön helyet foglal el aztán a világ poétái között Petőfi Sándor, nemcsak mint a magyarok nemzeti költője, hanem mint az a művész is, aki valóságos hőssé vált életében és halálában. Senki se beszélheti el az 1848-as magyar forradalom s a Habsburg birodalom ellen vívott harc történetét anélkül, hogy Petőfi neve ne kerülne elbeszélésének középpontjába. De hát, ezt mindenki tudja. Ezért csak néhány, Petőfi költészetéhez kapcsolódó gyermekkori emlékemet mondom el ez alkalommal. Kisiskolás koromban már az első osztályban megismerkedtünk Petőfi verseivel. Annyira hatottak ránk, hogy szinte be se kellett vágnunk a sorokat. A mi pékünknek volt egy könyve: Petőfi öszszes versei. Fia mellett ültem a padban, tőle kaptam kölcsön a kötetet. Igaz, nem tudtam még elég jól magyarul, de azért jó hangosan olvastam fel e könyvből a kertben, séta közben, olyan hangosan, hogy édesanyám azt hitte, megzavarodtam. És emlékszem arra is, mennyire hatott rám annak idején A kutyák dala és ami rá következett, A farkasok dala. Meg se tudtam volna mondani, miért. Mindenesetre: a farkasok vonzottak. Mint ahogy játék közben se vállaltam soha, hogy pandúr legyek... Gimnazista koromban aztán le is szerettem volna fordítani ezt a két verset. Véletlenül rájuk bukkantam azonban Th. M. Stoenescunak, ennek a talán Macedonski köréhez tartozó költőnek egyik kötetében; nem volt odaírva a versek alá, hogy fordítások. Végeredményben — gondoltam magamban — minek fordítanám le Petőfit, amikor eredetiben is olvashatom a versét? Jóval később értettem csak meg, hogy nem mindenki olvashatja Petőfit sem eredetiben, hogy tehát szükség van fordításokra. Addigra azonban a Föld majd minden nyelvén rég megszólalt már a költő. Ugyanakkortájt — a gimnázium utolsó évében — ébredtem rá arra is, miért hatott rám annyira A kutyák dala és A farkasok dala, s miért nem cserélném el a világ minden kincséért sem a farkasok sorsát a kutyákéval. Petőfi költészetét egész életemben a szabadságra és a hazaszeretetre vezérlő nagyszerű kalauznak tartottam. 2-3 oldalVERSEK PETŐFIRŐL