Utunk, 1973 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1973-01-12 / 2. szám

BÓJÁK — X­LI. A Tizenkettő költője „A nagyapám, ha egy ismerős paraszt került az útjába, átölelte a vállát, s ilyenformán kezdte vele a társalgást: «■Eh, bien mon petit...«“ „A nagyanyám, Jelizaveta Grigorjevna, Grigorij Szilics Karelin ismert utazó és Közép-Ázsia-kutató lánya. Egész életé­ben tudományos és szépirodalmi művek kompilációjával és fordításával foglalko­zott; igen sok munkát hagyott maga után, utolsó éveiben mintegy kétszáz nyomdai ív terjedelmű anyaggal készült el évenként.“ „Anyám, Alekszandra Andrejevna (a második férje után Kublickaja-Protruh) verset és prózát fordított és fordít fran­ciából (Balzac, Victor Hugó, Flaubert, Zola, Musset, Erckmann-Chatrian, Dau­­det, Baudelaire, Verlaine, Richepin).“ „Apám, Alekszandr Lvovics Biok a varsói egyetem államjogi tanszékének ve­zetője ... kitűnő muzsikus volt, a szép­­irodalomban is jártas, kitűnő stiliszta, Flaubert tanítványának tartotta ma­gát .. Alekszandr Biokról beszélve — úgy tűnik — nem hagyhatjuk ki ezt a né­hány idézetet az ismertetésből, hiszen vannak olyan költők — sőt, a legtöbb ilyen — akiknek életében a származás, a hovatartozás tudata mindvégig élénk szerepet játszik és befolyásolja a látás­módot, az ízlést, a „magaviseletét“... — és ezek közé tartozik Biok is. Költő számára — mondhatnánk — az övénél megfelelőbb környezetet nem is lehetne „létrehozni“, azonban azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy nem kevés azoknak a száma sem, akik ha­sonló körülményeik dacára sem vitték sokra az irodalomban. Sokuknál úgy ér­ződik, mintha az állandó és erős irodal­mi légkör, az irodalomban élés tompí­totta volna a valóság közvetlenebb, hogy úgy mondjuk, direktebb ráhatásainak a friss érzékelését, élményszerű felfedezé­sektől fosztva meg így a jövendő alko­tót. Szobanövények ápoltsága, rafinált elrendezettsége, kényes finomsága jut az ember eszébe írásaik olvastán. S bár Biok — akit a századelő orosz lírájának négy-öt legnagyobb alkotója között tar­tanak számon — nem lett épp ilyen szo­banövény, azért mégis feltűnő és egy-két példával könnyen bizonyítható: micsoda hatalmas a távolság fiatalkori önmaga és a forradalom mundérjába beöltözött, éjszakai őrtüzek mellett strázsáló — bár a forradalomtól némileg félő — vöröska­­tona-Blok között. Barátnőm, e csendes ház nyugalma sem csitítja lázamat. Sem nyájas tűz, sem e ház nyugalma enyhülést nem ad. Hóvihar zúg, hangok énekelnek, nyűg a nyugalom. Vállad mögül is szemek figyelnek, leskel rám a borzalom! — írja 1913-ban egyik, akkori költészetére jellemző versében, s nem nehéz észre­venni, hogy a forma cizelláltsága, szab­ványossága, a mondatok hullámzása, a zeneiség nemcsak hogy nem segítik a hóvihar, a borzalom kifejezését, költői megjelenítését, de mintha még gátolnák is mindezt, mintha valami függöny mö­gül lehetne látni csak az egészet. Idéz­zünk viszont híres poémájából, a Tizen­kettőből ezek után: Vihar támadt, vad zimankó, förgeteg, förgeteg! A pusztuló, felkavargó hóban látni sem lehet. Hó kavardul, hó szakad, forgó hó-tölcsér szalad. — Haj, segíts meg, Uramisten! — Hogyha nincsen — hogy segítsen? Tán segített valaha arany oltár, Szűzanya? ... Így vonulnak a nagy éjben, nyomukban az éhes­eb, előttük a hóesésben, — véres zászló a kezében, a golyó nem sebzi meg — vad viharban, mord borúban, fehér rózsa­koszorúsan, hógyöngyösen, hófehéren Jézus Krisztus megy az élen. S hadd mondjuk el — mintha záró­jelben —, hogy ezt a kitűnő forradalmi költeményt sokáig nem értékelték kellő­képpen, épp az utolsó három sora, a Krisztus-jelkép miatt, mondván, hogy nem lehet egy forradalmi csapat előtt éppen őt meneteltetni. Holott Biok szán­déka érthető,­­ szimbolista volt, s mint ilyen helyezte jelképként Krisztust a forradalmi menet élére. Forradalomhoz való hűségét különben is igazolta, előadá­sokat tartott a forradalmi művészetről, és rögtön a forradalom után megírta A cári hatalom tagnapjai című dokumen­tumkönyvét, mely prózai írásai közül a legjobb, bár ő ezt nyilván tagadta vol­na. S naplójába, ugyanakkor, amikor a Tizenkettőt írta, ezt jegyezte be: „Nap­jaink furcsa gondolatai: nem az a lé­nyeg, hogy a Vörös Gárdisták «nem ér­demlik meg« Jézust, aki most velük van, éppen az, hogy ő van velük, s az kelle­ne, hogy valaki más legyen.“ (Ne feled­jük: 1918-ban vagyunk.) Alekszandr Biok azonban halálosan be­teg volt. Nem várta meg, míg a kór vé­gez vele. Fiatalon öngyilkos lett. Verseit olvasva (s főleg tanulmányait, prózá­ját) egy mélyen gondolkodó, nagy mű­veltségű és igen érzékeny művész jele­nik meg előttünk, aki egy adott ponton csatlakozott a forradalomhoz, mert tud­ta, hogy a forradalom az egyetlen, ami megmentheti Oroszországot. Lelkileg azonban nem tudott teljesen azonosulni vele. Majakovszkij 1918-ban egy éjszakai őr­tűz mellett találkozott vele. Mundérban volt, szuronyos puskával a vállán. — Hát nem szép, Biok? — kérdezte Majakovsz­kij. — De szép — felelte Biok. — Most kaptam hírt, hogy a vidéki kúriámat fel­dúlták a lázadók és felgyújtották a könyvtáramat. Kolozsvár, 1973. január 5. Kiváló tisztelettel király lászló Egy mondat A­ befejezetlen mondatból Déry Tibor életművében A befejezetlen mondat nemcsak terjedelemre a legnagyobb regény. Nagyszabású, mond­hatnék monumentális kompo­zíciója a maga keményen ki­munkált könnyedségében oly egynemű, annyira egységes rendező elvnek engedelmeske­dik minden részletével, hogy sajátos közegét mintegy kisu­gározza önmagából: alakjai, a­­nélkül, hogy megszabott he­lyüket elhagynák, kimozdulni látszanak fizikai létükből, je­lenük és jövőjük a cselek­ménnyel szimultán idősíkok­ban helyezkedik el. Egyetlen mondat tartam-fókuszába ké­pes gyűjteni — hogy ismét ki­bocsáthassa — a mozzanatok­ká tagolt végtelent. A mű cí­me több, mint a társadalmi re­gény távlatsugallása; nyelvta­nilag, szintaktikailag A befe­jezetlen mondat minden mon­data hibátlan, szabályos szer­kezetű, tökéletesen befejezett. A befejezetlenség itt befejez­­hetetlenséget jelent és jelez, továbbgondolhatóságot mind­ama irányokban, melyeket az író megjelölt. Déry prózáján az izmusok nem úgy hagytak nyomot, hogy az író elvetné az írásjeleket, tobzódna a jel­zőkben, közvetlenül bizarr képzettársításokkal emelné a­­nyagát a valóság fölé. Déry mondatai a szabatosság, a fé­lelmetesen pontos megfigyelés remekei; ha van mérhetetlen dimenziójuk, úgy ez a kiter­jedés nem mesterségesen, ha­­nem úgy végtelen, ahogy vég­telen a világegyetem, végtelen az idő. Valóságuk végtelen — végtelenségük valóságos. „Az érzéketlenség és a fris­sesség gondolatát, melyet a hó kifejezni kívánt, minden utca, minden ház, minden ka­pu és ablakpárkány elragad­tatva ismételgette, s mint azok a néger dallamok, melyek két vagy három hang végnélküli felsor­akoztatásával a legna­gyobb izgalomba ejtik a hall­gatót, a mindenütt visszatérő, önmagát ismétlő, egyformán szikrázó, tiszta, jóízű fehér­ség — az egymásnak fele­selő s hosszan folytatódó jár­dákon, a fák ágain, a gázlám­pák süvegein, sőt a mozgó em­berek kalapján — oly szen­vedélyesen fejezte ki önma­gát, hogy a legellenállóbb hangulatú embert is megvesz­tegette.“ A Déry-regények, elsősorban A befejezetlen mondat és a Felelet felépítése ugyanolyan konstrukciós elveket követ, mint ezeknek a regényeknek a mondatai. A látszólag bo­nyolult struktúra itt is, ott is a lebegő monumentalitás kép­zetét kelti. A nagyvonalúság aprólékos kimunkálása — vagy talán a prózában szokatlan képgazdagság? — teszi, hogy az olvasó egyszerre érzékeli a méltóságteljes epikai hömpöly­­gést és a hallatlan mozgékony­­ságú asszociációk kápráztató játékát. Ez a kettős mondat­dinamikai pálya Déry prózáját az időérzékelés olyan feszült­ségével telíti, hogy csaknem kizárólag körmondatokból álló leíró és elbeszélő részek — frappáns ellentéteként a dia­lógusok pergő tömörségének — egyszerre hatnak véglegessé­gükkel és a hangulatot a vég­telenségig továbbító hullámve­réssel. Példánkban a körmondat erőszaka (az állítmányi szere­pű ismételgette) után akár pont is következhetne. Más volt azonban az író szándéka. Az első hó nagyvárosi han­gulatát a kiterebélyesedő utó­szak merész — az ellentétezést is magában foglaló — hason­lattal és a két mondatszakaszt lezáró megszemélyesítéssel, olyan képzettársítási pályára lendíti, amely a körmondatot berekesztő ponttal sem ér vé­get. Egyébként ennek a pesti hó­nak csak közvetve hangulati, közvetlenül, illetve kimondot­tan, gondolati töltetet szán az író; a stiláris érték (mint min­den stiláris érték) abból szár­mazik, hogy a predikatív szó­­szerkezet egésze többet fejez ki, mint amennyit mond. Ha a hónak tulajdonított gondolat beérné azzal, hogy frisseséget fejez ki, maga a természeti je­lenség is illemtudóan megma­radna saját, szokott körében. Csakhogy itt az érzéketlenség és a frisseség gondolatát fejezi ki a hó, s éppen ebből a szo­katlan jelzőkapcsolásból nyeri első lendületét, kezdősebessé­gét a körmondat. A frisseség­hez társított érzéketlenség, ha furfangos megszemélyesítés­ként fogjuk fel, akár etikai íté­letnek minősülhetne, holott lo­gikai úton, sőt a természettu­dományos tapasztalás legkez­detlegesebb módján — például úgy, hogy megérintjük — ki­mutatható, amit úgyis tudunk, hogy a havat érzékeljük, ám a hó nem érzékel. Tehát az írói leleménynek a megsze­mélyesítésre, tudniillik arra, hogy a hő kifejezni kíván va­lamit, méghozzá gondolatot, csakis azért volt szüksége, hogy a havat a maga maku­látlan és szikrázó frisseségében visszautalja oda, ahonnan jött, ahova tartozik: a saját hatása iránt közömbös és érzéketlen természet jelenségei közé. Miközben erre ráeszmélünk, a gondolat — mármint a hó kifejezte gondolat, vagyis in­kább a hó által az emberi kép­zeletbe s onnan visszavetített gondolat — továbbgördíti a mondatot. Már az erőszak ál­­lítmányi részében jellegzetes városelemek, ember alkotta ur­banisztikai és építészeti ele­mek ismételgetik a „tiszta, jó­ízű fehérséget“. S e fehérség hívószavára — újabb fordulat­tal ennek a terjedő fehérség­nek mint gondolatnak az iz­galmát érzékeljük — az utó­szak frappáns hasonlatában feltűnnek „a néger dallamok“. Ez a hasonlat a dzsessz szin­kópájával, vagyis auditív be­nyomással veti össze a mind­untalan felbukkanó hó vizuá­lis ritmusát, azt, ami az ér­zéketlen és friss hó ismétlő­dése házon, kapun, párkányon, fán, lámpán, kalapon. Urbá­nus környezet sugallta hason­lat ez, nehéz elképzelni, hogy a szabad természet vagy a falu téli képe ilyen kapcsolást eredményezne. Déry asszocia­tív képzeletére ez az eljárás, melyben a ki nem mondott, csupán sugalmazott képzettár­sítások egész sora lappang — roppant jellemző. A már csak­nem teljesen kibontakozott mondatban látványról hangra terjedő átvitel párhuzamosan jelentkezik a kiváltott, bár a szövegben le nem írt szín­­kontraszttal: a cool-jazz szin­kópája mint hangemlék fel­idézi az olvasóban az impro­vizáló zenészek sötéten csillo­gó bőrét. S mindezt képze­letünk tekintete a hóborította város hátterére vetíti, mint valami bizarr árnyjátékot. Hogyan is fejezi ki magát tehát „a mindenütt visszatérő, önmagát ismétlő, egyformán szikrázó (...) fehérség? SZEN­VEDÉLYESEN. A körmondat utószakaszában, annak is a vége felé pattan ki a szó, a­­mely a szikrázó havat és a sistergő ritmust — a látványt és a hangot, a fehér hideget és a fekete forróságot — a legmélyebb összefüggések, a különbözésben egymásra emlé­keztető ellentétek szintjén ro­­konítja. Ez a szó a szenvedély, s mondatunkban módhatározó­ként szerepel, szenvedélyesen. A fehérség fejezi ki magá­t szenvedélyesen, amit csak kép­zettársítási előítéleteink elve­tésével, a beidegzett konven­ciók hatása múltán fogadha­tunk el lehetségesnek, sőt, igaz­nak, hiszen a hó köztudottan még a metaforás játékokban is a mozdulatlan tisztaság, a makulátlan hidegség szinoni­mája. Vagyis „az érzéketlenség és a frisseség gondolatát“ fe­jezi ki. Ha bezárult volna a kör, zavarunkat ne Déry Tibor vélt következetlenségének tu­lajdonítsuk. Inkább annak a természetlátásnak (s ebben bel­ső, emberi természetünk is benne foglaltatik), amely a hidegen szikrázó gondolatot összeegyeztethetetlenként el­lentéted­ő szenvedéllyel. Ki­vált akkor nem, ha a kontrasz­tot fokozatosság készíti elő hangulatilag: a szenvedély megjelenését az érzéketlen fe­hérre havazott világban már hírnökként jelezte egy mon­datszakasszal előbb az izgalom. A regényből kiemelt körmon­dat olyasmit közöl, ami ere­detileg csak a szöveg hangu­lati kontextusában válik in­formációvá; külön -külön min­den közlés más tapasztalati­gondolati szférából származik, különböző mezőkről hoz tu­dósítást, az egész együtt, mint szintagmák rendszere, túlmu­tat önmagán, lehetővé teszi össze nem tartozó elemek e­­gyüttes művészi információját. A mondat — egyetlen mon­dat. A befejezetlen mondatból — a regény közegét, az időt tagolja, annak egyre csupán önmagával mérhető egységét mutatja fel. Ez az egység a szintaxis törvényei szerint be­fejezett, zárt egész. De tartal­maz még valamit, amit csak a nyelvtani — a mondattani — kód segítségével nem tudnánk felfogni, megfejteni. Ez a tar­talom ugyanis két úr szolgája: valamiféle mondattanon túli rendnek is engedelmeskedik, ha­nem éppen megfordítva, a metaszintaxis rendetlen sza­badságát szervezi művészi­grammatikai fegyelemmé. S ta­lán, mint a regény címe és mint a regény maga, ez a konstrukció is befejezetlen (be­­fejezhetetlen) mondat lenne? Nem térben, a papíron, de időben — az olvasás, az emlé­kezet idejében befejezetlen, tehát mindig elölről kezdhető szellemi kaland. SZILÁGYI JtÍLIA Ha egy díszes phalaeniumi pohárból vizesbögrébe töltjük az óbort, íze­ zamata, minősége bizonyára semmit sem válto­zik. Ám a lírai vers anyagá­nak prózába való átömlesztése olyan, mint egy halmazálla­potváltozás, mint a jégkristály felolvasztása. A tartalomelmondás iskolai gyakorlata is valami ilyesmit eredményez: szövegtörmelékre s az elillant összetartó erő — a forma helyén tátongó űrre bontja a verset. Sajnos, ez he­lyettesíti legtöbbször a valódi elemzést, tehát az értelmezést. „A költő leírja, hogy..." — és következik a verssel olykor szövegszerűen egyező prózai parafrazálás. Például: „A Tisz­ta szívvel című versben a köl­tő leírja a szegények szenve­déseit és saját sorsát. Leírja, hogy nincsen apja, se anyja, se szeretője, se hazája. Nincs mit egyéb, csak a fiatalsága van, s ezt is áruba bocsátja. Vállalja a betörést, ha kell, embert is öl, mert tudja már, hogy mindez jogos, ha elfog­ják, ha felkötik, ő akkor is tiszta szívvel vállal mindent.“ Ennyi a verselemzés. Másutt még epikusabb jellegű a mon­danivaló tálalása: „A Lebu­kott című versében József At­tila már egy kommunista em­bertípust rajzol meg. Hősünk kiáltványok és röpcédulák ter­jesztésével foglalkozik, így a hatóságok felfigyelnek rá, s börtönbe vetik. A börtönben elviselhetetlen körülmények között tengődik, szenved, sor­sa lázító. Szinte ehetetlen ebé­det kap, de mivel egész életé­ben tűrt és szenvedett, ezúttal is bátran viseli tetteinek kö­vetkezményeit.“ Ez a mellébe­szélés nem túlságosan fantá­ziadús: adva volt hozzá sok­szor hallott és próza- meg verselemzésben egyaránt fel­használt klisék változatos kel­léktára. Érdemes lesz ebből a szempontból tallózni József Attila egyik legnagyobb versé­nek, a Külvárosi éjnek az e­­lemzéseiben: „A Külvárosi éj­ben egy külváros nyomasztó képe ragad meg bennünket. A gyári munkások nyomorú­ságos életét ismerjük meg az éjszaka leple alatt.“ „A prole­tároknak még petróleumlám­pára sem jut a keresetükből, csak a Hold fénye világít ne­kik.“; „A gyárnegyedben va­gyunk, ahol a termek most üresen állnak, a szövőszéke­ken a holdfény képezi a fo­nalat.“ És így tovább. Ha a vers megértését — egy­szerűsítve — kétlépcsős folya­matnak fogjuk fel, amelyben az első a szavak közvetlen je­lentésének ismerete, a máso­dik pedig a versnek mint mű­vészi alkotásnak a befogadá­sa, akkor azt mondhatjuk, hogy a fenti idézetek még csu­pán az alsó lépcsőfok — a szövegszerű megértés — eléré­sét tükrözik. A szavak, képek, motívumok költői jelentésé­nek, művészi funkciójának megfejtése hiányzik. De ha történik is kísérlet erre, az eredmény valamilyen erőlte­tett értelmezés: „a vizet óriá­si folyammá duzzasztja, ame­lyen szalmazsákok sokasága úszik az alvó munkásokkal együtt, valószínűleg egy irány­ba: a forradalom irányába.“ És végül: „Az a talaj, melyen költészete bontakozott ki, vál­tozásért kiált. József Attila fegyvert akar kovácsolni a végső győzelemre. Ezért hívja segítőtársnak az éjt.“ Az elemzésnek ezt a gya­korlatát legfrappánsabban ta­lán az szemlélteti, ahogyan a Falu című vers bevezető ha­sonlatából egész kis történet kerekedik ki; először, emlékez­tetőül, magát a verset idéz­zük: Mint egy tányér krumplipaprikás, lassan gőzölög a lusta, langy estében a piros palás rakás falucska. Ez meg a fenti hasonlat ter­jengős fordítása: „A falusi nyári est képe elevenedik meg. Az asszonyok lámpát gyújta­nak, és készülődnek a vacso­­rafőzéshez. A mezőről hazaté­rő parasztok boldogan ülnek le a megterített asztal mellé, az asztalon tányér, benne gő­zölgő krumplipaprikás, aminek a szaga megtölti az egész falu levegőjét.“ És jellemző a kö­vetkező megállapítás is: „A fa­lut gőzölgő krumplipaprikás­nak látja, rámutatván egyben a munkások szegényes elede­lére.“ A hasonlatnak sem szem­léleti, sem hangulati alapját, sem otthonosságot, meghittsé­get kifejező funkcióját nem is­meri fel az, aki csupán ilyes­mit olvas ki belőle. S — bár általában annak nevezik — ez semmiképpen sem verselem­zés, talán inkább „lírátlaní­­tás** CS. GYIMESI ÉVA NYELV ÉS STÍ I U­S — ##Sap és tartalom 11. A kovásznál líceum (Jobbágy Sándor felvétele) 8

Next