Utunk, 1973 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1973-01-12 / 2. szám
BÓJÁK — XLI. A Tizenkettő költője „A nagyapám, ha egy ismerős paraszt került az útjába, átölelte a vállát, s ilyenformán kezdte vele a társalgást: «■Eh, bien mon petit...«“ „A nagyanyám, Jelizaveta Grigorjevna, Grigorij Szilics Karelin ismert utazó és Közép-Ázsia-kutató lánya. Egész életében tudományos és szépirodalmi művek kompilációjával és fordításával foglalkozott; igen sok munkát hagyott maga után, utolsó éveiben mintegy kétszáz nyomdai ív terjedelmű anyaggal készült el évenként.“ „Anyám, Alekszandra Andrejevna (a második férje után Kublickaja-Protruh) verset és prózát fordított és fordít franciából (Balzac, Victor Hugó, Flaubert, Zola, Musset, Erckmann-Chatrian, Daudet, Baudelaire, Verlaine, Richepin).“ „Apám, Alekszandr Lvovics Biok a varsói egyetem államjogi tanszékének vezetője ... kitűnő muzsikus volt, a szépirodalomban is jártas, kitűnő stiliszta, Flaubert tanítványának tartotta magát .. Alekszandr Biokról beszélve — úgy tűnik — nem hagyhatjuk ki ezt a néhány idézetet az ismertetésből, hiszen vannak olyan költők — sőt, a legtöbb ilyen — akiknek életében a származás, a hovatartozás tudata mindvégig élénk szerepet játszik és befolyásolja a látásmódot, az ízlést, a „magaviseletét“... — és ezek közé tartozik Biok is. Költő számára — mondhatnánk — az övénél megfelelőbb környezetet nem is lehetne „létrehozni“, azonban azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy nem kevés azoknak a száma sem, akik hasonló körülményeik dacára sem vitték sokra az irodalomban. Sokuknál úgy érződik, mintha az állandó és erős irodalmi légkör, az irodalomban élés tompította volna a valóság közvetlenebb, hogy úgy mondjuk, direktebb ráhatásainak a friss érzékelését, élményszerű felfedezésektől fosztva meg így a jövendő alkotót. Szobanövények ápoltsága, rafinált elrendezettsége, kényes finomsága jut az ember eszébe írásaik olvastán. S bár Biok — akit a századelő orosz lírájának négy-öt legnagyobb alkotója között tartanak számon — nem lett épp ilyen szobanövény, azért mégis feltűnő és egy-két példával könnyen bizonyítható: micsoda hatalmas a távolság fiatalkori önmaga és a forradalom mundérjába beöltözött, éjszakai őrtüzek mellett strázsáló — bár a forradalomtól némileg félő — vöröskatona-Blok között. Barátnőm, e csendes ház nyugalma sem csitítja lázamat. Sem nyájas tűz, sem e ház nyugalma enyhülést nem ad. Hóvihar zúg, hangok énekelnek, nyűg a nyugalom. Vállad mögül is szemek figyelnek, leskel rám a borzalom! — írja 1913-ban egyik, akkori költészetére jellemző versében, s nem nehéz észrevenni, hogy a forma cizelláltsága, szabványossága, a mondatok hullámzása, a zeneiség nemcsak hogy nem segítik a hóvihar, a borzalom kifejezését, költői megjelenítését, de mintha még gátolnák is mindezt, mintha valami függöny mögül lehetne látni csak az egészet. Idézzünk viszont híres poémájából, a Tizenkettőből ezek után: Vihar támadt, vad zimankó, förgeteg, förgeteg! A pusztuló, felkavargó hóban látni sem lehet. Hó kavardul, hó szakad, forgó hó-tölcsér szalad. — Haj, segíts meg, Uramisten! — Hogyha nincsen — hogy segítsen? Tán segített valaha arany oltár, Szűzanya? ... Így vonulnak a nagy éjben, nyomukban az éheseb, előttük a hóesésben, — véres zászló a kezében, a golyó nem sebzi meg — vad viharban, mord borúban, fehér rózsakoszorúsan, hógyöngyösen, hófehéren Jézus Krisztus megy az élen. S hadd mondjuk el — mintha zárójelben —, hogy ezt a kitűnő forradalmi költeményt sokáig nem értékelték kellőképpen, épp az utolsó három sora, a Krisztus-jelkép miatt, mondván, hogy nem lehet egy forradalmi csapat előtt éppen őt meneteltetni. Holott Biok szándéka érthető, szimbolista volt, s mint ilyen helyezte jelképként Krisztust a forradalmi menet élére. Forradalomhoz való hűségét különben is igazolta, előadásokat tartott a forradalmi művészetről, és rögtön a forradalom után megírta A cári hatalom tagnapjai című dokumentumkönyvét, mely prózai írásai közül a legjobb, bár ő ezt nyilván tagadta volna. S naplójába, ugyanakkor, amikor a Tizenkettőt írta, ezt jegyezte be: „Napjaink furcsa gondolatai: nem az a lényeg, hogy a Vörös Gárdisták «nem érdemlik meg« Jézust, aki most velük van, éppen az, hogy ő van velük, s az kellene, hogy valaki más legyen.“ (Ne feledjük: 1918-ban vagyunk.) Alekszandr Biok azonban halálosan beteg volt. Nem várta meg, míg a kór végez vele. Fiatalon öngyilkos lett. Verseit olvasva (s főleg tanulmányait, prózáját) egy mélyen gondolkodó, nagy műveltségű és igen érzékeny művész jelenik meg előttünk, aki egy adott ponton csatlakozott a forradalomhoz, mert tudta, hogy a forradalom az egyetlen, ami megmentheti Oroszországot. Lelkileg azonban nem tudott teljesen azonosulni vele. Majakovszkij 1918-ban egy éjszakai őrtűz mellett találkozott vele. Mundérban volt, szuronyos puskával a vállán. — Hát nem szép, Biok? — kérdezte Majakovszkij. — De szép — felelte Biok. — Most kaptam hírt, hogy a vidéki kúriámat feldúlták a lázadók és felgyújtották a könyvtáramat. Kolozsvár, 1973. január 5. Kiváló tisztelettel király lászló Egy mondat A befejezetlen mondatból Déry Tibor életművében A befejezetlen mondat nemcsak terjedelemre a legnagyobb regény. Nagyszabású, mondhatnék monumentális kompozíciója a maga keményen kimunkált könnyedségében oly egynemű, annyira egységes rendező elvnek engedelmeskedik minden részletével, hogy sajátos közegét mintegy kisugározza önmagából: alakjai, anélkül, hogy megszabott helyüket elhagynák, kimozdulni látszanak fizikai létükből, jelenük és jövőjük a cselekménnyel szimultán idősíkokban helyezkedik el. Egyetlen mondat tartam-fókuszába képes gyűjteni — hogy ismét kibocsáthassa — a mozzanatokká tagolt végtelent. A mű címe több, mint a társadalmi regény távlatsugallása; nyelvtanilag, szintaktikailag A befejezetlen mondat minden mondata hibátlan, szabályos szerkezetű, tökéletesen befejezett. A befejezetlenség itt befejezhetetlenséget jelent és jelez, továbbgondolhatóságot mindama irányokban, melyeket az író megjelölt. Déry prózáján az izmusok nem úgy hagytak nyomot, hogy az író elvetné az írásjeleket, tobzódna a jelzőkben, közvetlenül bizarr képzettársításokkal emelné anyagát a valóság fölé. Déry mondatai a szabatosság, a félelmetesen pontos megfigyelés remekei; ha van mérhetetlen dimenziójuk, úgy ez a kiterjedés nem mesterségesen, hanem úgy végtelen, ahogy végtelen a világegyetem, végtelen az idő. Valóságuk végtelen — végtelenségük valóságos. „Az érzéketlenség és a frissesség gondolatát, melyet a hó kifejezni kívánt, minden utca, minden ház, minden kapu és ablakpárkány elragadtatva ismételgette, s mint azok a néger dallamok, melyek két vagy három hang végnélküli felsorakoztatásával a legnagyobb izgalomba ejtik a hallgatót, a mindenütt visszatérő, önmagát ismétlő, egyformán szikrázó, tiszta, jóízű fehérség — az egymásnak feleselő s hosszan folytatódó járdákon, a fák ágain, a gázlámpák süvegein, sőt a mozgó emberek kalapján — oly szenvedélyesen fejezte ki önmagát, hogy a legellenállóbb hangulatú embert is megvesztegette.“ A Déry-regények, elsősorban A befejezetlen mondat és a Felelet felépítése ugyanolyan konstrukciós elveket követ, mint ezeknek a regényeknek a mondatai. A látszólag bonyolult struktúra itt is, ott is a lebegő monumentalitás képzetét kelti. A nagyvonalúság aprólékos kimunkálása — vagy talán a prózában szokatlan képgazdagság? — teszi, hogy az olvasó egyszerre érzékeli a méltóságteljes epikai hömpölygést és a hallatlan mozgékonyságú asszociációk kápráztató játékát. Ez a kettős mondatdinamikai pálya Déry prózáját az időérzékelés olyan feszültségével telíti, hogy csaknem kizárólag körmondatokból álló leíró és elbeszélő részek — frappáns ellentéteként a dialógusok pergő tömörségének — egyszerre hatnak véglegességükkel és a hangulatot a végtelenségig továbbító hullámveréssel. Példánkban a körmondat erőszaka (az állítmányi szerepű ismételgette) után akár pont is következhetne. Más volt azonban az író szándéka. Az első hó nagyvárosi hangulatát a kiterebélyesedő utószak merész — az ellentétezést is magában foglaló — hasonlattal és a két mondatszakaszt lezáró megszemélyesítéssel, olyan képzettársítási pályára lendíti, amely a körmondatot berekesztő ponttal sem ér véget. Egyébként ennek a pesti hónak csak közvetve hangulati, közvetlenül, illetve kimondottan, gondolati töltetet szán az író; a stiláris érték (mint minden stiláris érték) abból származik, hogy a predikatív szószerkezet egésze többet fejez ki, mint amennyit mond. Ha a hónak tulajdonított gondolat beérné azzal, hogy frisseséget fejez ki, maga a természeti jelenség is illemtudóan megmaradna saját, szokott körében. Csakhogy itt az érzéketlenség és a frisseség gondolatát fejezi ki a hó, s éppen ebből a szokatlan jelzőkapcsolásból nyeri első lendületét, kezdősebességét a körmondat. A frisseséghez társított érzéketlenség, ha furfangos megszemélyesítésként fogjuk fel, akár etikai ítéletnek minősülhetne, holott logikai úton, sőt a természettudományos tapasztalás legkezdetlegesebb módján — például úgy, hogy megérintjük — kimutatható, amit úgyis tudunk, hogy a havat érzékeljük, ám a hó nem érzékel. Tehát az írói leleménynek a megszemélyesítésre, tudniillik arra, hogy a hő kifejezni kíván valamit, méghozzá gondolatot, csakis azért volt szüksége, hogy a havat a maga makulátlan és szikrázó frisseségében visszautalja oda, ahonnan jött, ahova tartozik: a saját hatása iránt közömbös és érzéketlen természet jelenségei közé. Miközben erre ráeszmélünk, a gondolat — mármint a hó kifejezte gondolat, vagyis inkább a hó által az emberi képzeletbe s onnan visszavetített gondolat — továbbgördíti a mondatot. Már az erőszak állítmányi részében jellegzetes városelemek, ember alkotta urbanisztikai és építészeti elemek ismételgetik a „tiszta, jóízű fehérséget“. S e fehérség hívószavára — újabb fordulattal ennek a terjedő fehérségnek mint gondolatnak az izgalmát érzékeljük — az utószak frappáns hasonlatában feltűnnek „a néger dallamok“. Ez a hasonlat a dzsessz szinkópájával, vagyis auditív benyomással veti össze a minduntalan felbukkanó hó vizuális ritmusát, azt, ami az érzéketlen és friss hó ismétlődése házon, kapun, párkányon, fán, lámpán, kalapon. Urbánus környezet sugallta hasonlat ez, nehéz elképzelni, hogy a szabad természet vagy a falu téli képe ilyen kapcsolást eredményezne. Déry asszociatív képzeletére ez az eljárás, melyben a ki nem mondott, csupán sugalmazott képzettársítások egész sora lappang — roppant jellemző. A már csaknem teljesen kibontakozott mondatban látványról hangra terjedő átvitel párhuzamosan jelentkezik a kiváltott, bár a szövegben le nem írt színkontraszttal: a cool-jazz szinkópája mint hangemlék felidézi az olvasóban az improvizáló zenészek sötéten csillogó bőrét. S mindezt képzeletünk tekintete a hóborította város hátterére vetíti, mint valami bizarr árnyjátékot. Hogyan is fejezi ki magát tehát „a mindenütt visszatérő, önmagát ismétlő, egyformán szikrázó (...) fehérség? SZENVEDÉLYESEN. A körmondat utószakaszában, annak is a vége felé pattan ki a szó, amely a szikrázó havat és a sistergő ritmust — a látványt és a hangot, a fehér hideget és a fekete forróságot — a legmélyebb összefüggések, a különbözésben egymásra emlékeztető ellentétek szintjén rokonítja. Ez a szó a szenvedély, s mondatunkban módhatározóként szerepel, szenvedélyesen. A fehérség fejezi ki magát szenvedélyesen, amit csak képzettársítási előítéleteink elvetésével, a beidegzett konvenciók hatása múltán fogadhatunk el lehetségesnek, sőt, igaznak, hiszen a hó köztudottan még a metaforás játékokban is a mozdulatlan tisztaság, a makulátlan hidegség szinonimája. Vagyis „az érzéketlenség és a frisseség gondolatát“ fejezi ki. Ha bezárult volna a kör, zavarunkat ne Déry Tibor vélt következetlenségének tulajdonítsuk. Inkább annak a természetlátásnak (s ebben belső, emberi természetünk is benne foglaltatik), amely a hidegen szikrázó gondolatot összeegyeztethetetlenként ellentétedő szenvedéllyel. Kivált akkor nem, ha a kontrasztot fokozatosság készíti elő hangulatilag: a szenvedély megjelenését az érzéketlen fehérre havazott világban már hírnökként jelezte egy mondatszakasszal előbb az izgalom. A regényből kiemelt körmondat olyasmit közöl, ami eredetileg csak a szöveg hangulati kontextusában válik információvá; külön -külön minden közlés más tapasztalatigondolati szférából származik, különböző mezőkről hoz tudósítást, az egész együtt, mint szintagmák rendszere, túlmutat önmagán, lehetővé teszi össze nem tartozó elemek együttes művészi információját. A mondat — egyetlen mondat. A befejezetlen mondatból — a regény közegét, az időt tagolja, annak egyre csupán önmagával mérhető egységét mutatja fel. Ez az egység a szintaxis törvényei szerint befejezett, zárt egész. De tartalmaz még valamit, amit csak a nyelvtani — a mondattani — kód segítségével nem tudnánk felfogni, megfejteni. Ez a tartalom ugyanis két úr szolgája: valamiféle mondattanon túli rendnek is engedelmeskedik, hanem éppen megfordítva, a metaszintaxis rendetlen szabadságát szervezi művészigrammatikai fegyelemmé. S talán, mint a regény címe és mint a regény maga, ez a konstrukció is befejezetlen (befejezhetetlen) mondat lenne? Nem térben, a papíron, de időben — az olvasás, az emlékezet idejében befejezetlen, tehát mindig elölről kezdhető szellemi kaland. SZILÁGYI JtÍLIA Ha egy díszes phalaeniumi pohárból vizesbögrébe töltjük az óbort, íze zamata, minősége bizonyára semmit sem változik. Ám a lírai vers anyagának prózába való átömlesztése olyan, mint egy halmazállapotváltozás, mint a jégkristály felolvasztása. A tartalomelmondás iskolai gyakorlata is valami ilyesmit eredményez: szövegtörmelékre s az elillant összetartó erő — a forma helyén tátongó űrre bontja a verset. Sajnos, ez helyettesíti legtöbbször a valódi elemzést, tehát az értelmezést. „A költő leírja, hogy..." — és következik a verssel olykor szövegszerűen egyező prózai parafrazálás. Például: „A Tiszta szívvel című versben a költő leírja a szegények szenvedéseit és saját sorsát. Leírja, hogy nincsen apja, se anyja, se szeretője, se hazája. Nincs mit egyéb, csak a fiatalsága van, s ezt is áruba bocsátja. Vállalja a betörést, ha kell, embert is öl, mert tudja már, hogy mindez jogos, ha elfogják, ha felkötik, ő akkor is tiszta szívvel vállal mindent.“ Ennyi a verselemzés. Másutt még epikusabb jellegű a mondanivaló tálalása: „A Lebukott című versében József Attila már egy kommunista embertípust rajzol meg. Hősünk kiáltványok és röpcédulák terjesztésével foglalkozik, így a hatóságok felfigyelnek rá, s börtönbe vetik. A börtönben elviselhetetlen körülmények között tengődik, szenved, sorsa lázító. Szinte ehetetlen ebédet kap, de mivel egész életében tűrt és szenvedett, ezúttal is bátran viseli tetteinek következményeit.“ Ez a mellébeszélés nem túlságosan fantáziadús: adva volt hozzá sokszor hallott és próza- meg verselemzésben egyaránt felhasznált klisék változatos kelléktára. Érdemes lesz ebből a szempontból tallózni József Attila egyik legnagyobb versének, a Külvárosi éjnek az elemzéseiben: „A Külvárosi éjben egy külváros nyomasztó képe ragad meg bennünket. A gyári munkások nyomorúságos életét ismerjük meg az éjszaka leple alatt.“ „A proletároknak még petróleumlámpára sem jut a keresetükből, csak a Hold fénye világít nekik.“; „A gyárnegyedben vagyunk, ahol a termek most üresen állnak, a szövőszékeken a holdfény képezi a fonalat.“ És így tovább. Ha a vers megértését — egyszerűsítve — kétlépcsős folyamatnak fogjuk fel, amelyben az első a szavak közvetlen jelentésének ismerete, a második pedig a versnek mint művészi alkotásnak a befogadása, akkor azt mondhatjuk, hogy a fenti idézetek még csupán az alsó lépcsőfok — a szövegszerű megértés — elérését tükrözik. A szavak, képek, motívumok költői jelentésének, művészi funkciójának megfejtése hiányzik. De ha történik is kísérlet erre, az eredmény valamilyen erőltetett értelmezés: „a vizet óriási folyammá duzzasztja, amelyen szalmazsákok sokasága úszik az alvó munkásokkal együtt, valószínűleg egy irányba: a forradalom irányába.“ És végül: „Az a talaj, melyen költészete bontakozott ki, változásért kiált. József Attila fegyvert akar kovácsolni a végső győzelemre. Ezért hívja segítőtársnak az éjt.“ Az elemzésnek ezt a gyakorlatát legfrappánsabban talán az szemlélteti, ahogyan a Falu című vers bevezető hasonlatából egész kis történet kerekedik ki; először, emlékeztetőül, magát a verset idézzük: Mint egy tányér krumplipaprikás, lassan gőzölög a lusta, langy estében a piros palás rakás falucska. Ez meg a fenti hasonlat terjengős fordítása: „A falusi nyári est képe elevenedik meg. Az asszonyok lámpát gyújtanak, és készülődnek a vacsorafőzéshez. A mezőről hazatérő parasztok boldogan ülnek le a megterített asztal mellé, az asztalon tányér, benne gőzölgő krumplipaprikás, aminek a szaga megtölti az egész falu levegőjét.“ És jellemző a következő megállapítás is: „A falut gőzölgő krumplipaprikásnak látja, rámutatván egyben a munkások szegényes eledelére.“ A hasonlatnak sem szemléleti, sem hangulati alapját, sem otthonosságot, meghittséget kifejező funkcióját nem ismeri fel az, aki csupán ilyesmit olvas ki belőle. S — bár általában annak nevezik — ez semmiképpen sem verselemzés, talán inkább „lírátlanítás** CS. GYIMESI ÉVA NYELV ÉS STÍ I US — ##Sap és tartalom 11. A kovásznál líceum (Jobbágy Sándor felvétele) 8