Utunk, 1973 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1973-01-05 / 1. szám
Különös, különös ez a Petőfi! Az olvasók két kategóriája szereti igazán: az egészen egyszerű emberek és a legvájtfülűbbek, a verset legmélyebben ismerők, a vers minden titkával tisztában lévők szűk csoportja. A közbeeső s az előbbinél sokkal népesebb olvasótábor bizonyos fenntartással, bizonyos tartózkodással lapozza fel időnként az „összes verseket“, vagy gondol vissza a költő néhány, még az iskolában megtanult „sláger-darabjára“. Az olvasók e rétegének már sok minden nincs ínyére Petőfiben, az újabb költőkön „pallérozott“ ízlése már sok mindent megkérdőjelez vagy éppen elvet benne. Különösen népi-nemzeti stílusa kap kételkedő kérdőjelet, a verseiben fellelhető pongyolaságokat ítéli el, e költészet kulturáltságát kéri számon. De hellyel-közzel felmerül vele kapcsolatban az a kérdés is, hogy egyáltalán helye van-e mai tudatunkban az olyan költőtípusnak, amilyen ő, a látnoknak, a vátesznek, aki a nemzete s a maga sorsát nemegyszer olyan elképesztő bizonyossággal érezte meg és vetítette előre jóserejű szavaival. Petőfi körül tehát korántsem uralkodik az az olümposzi derű és nyugalom, mint más klasszikusok alakja körül, őt ma is vehemenciával és nemegyszer végletesen ítélik meg, akárcsak életében, ő ma is felborzolja a kedélyeket, ő ma is vitára és ilyen vagy olyan állásfoglalásra ingerel. Az a csodálatosan nyugtalan élet, ami osztályrészül jutott ki neki, csodálatosan nyugtalan költészetet hozott létre, ez a nyugtalanság feszültséggel telítette és telíti ma is körülötte a levegőt, lehetetlenné téve, hogy nyugodt egykedvűen diskurálgassunk róla, mint nem egy, különben nagy alakjáról az irodalomnak. Petőfi az a költő, akit nem lehetett és nem lehet faarccal olvasni, még kevésbé beskatulyázni, valamilyen végleges osztályozás céduláját aggatva rája. Utóélete szinte egyenlő valóságos életével, annyira eleven, annyi meglepetést tartogat, annyira le nem zárható. Halhatatlanságán nem azt kell értenünk, hogy neve örökre fentmarad, hanem hogy mintha meg se halt volna, itt munkálkodik körülöttünk, lelkünkben, idegeinkben, szinte személyes jelenlétével állítva maga mellé vagy hóköltetve vissza az embereket. Az, hogy „Petőfi él“ — nem egyszerűen csak szólam, úgy, ahogy viszonyulnak hozzá, csak élőhöz lehet viszonyulni. Ne csodálkozzunk tehát, ha mint valóságos életében, ma is kérdéseket vetnek föl vele kapcsolatban, ámmögnek-ámmognak egyes költői tulajdonságain, finnyáskodva utasítják el egyes verseit vagy versrészleteit, ha akadnak olyanok, akik a mai ember kiegyensúlyozottabb, racionálisabb gondolkodásmódjára hivatkozva megkérdőjelezik azt a költőtípust is, amelynek talán legnagyobb képviselője. Különösen nekem nincs jogom csodálkozni ezen, hiszen volt idő, amikor magam is az utóbbiak sorába tartoztam. Ha megengedik, éppen erről szeretnék beszélni ez alkalmi cikkben, az utamról a Petőfihez. Igen, be kell vallanom, egy ideig nem nagyon szerettem Petőfit. Mint induló költő egészen más ideálok felé fordultam. Akkoriban volt olvasmány itt A magyar fa sorsa, akkoriban diadalmaskodott a Nyugat-nemzedék. Mi, tejfelesszájú kezdők, a nagy nyugatosok „árnyékában“ cseperedtünk fel, valahogy úgy, mint a facsemeték a szép szál törzsek valóságos árnyékában. Szemünk — mint valószínűleg a facsemeték szeme is — a sudár fák lombján csüngött elsősorban, a napfényben pompázó s magasra törő gazdag lombkoronákon, a buján zöldellő levelek csillogásán, haragos vagy szelíd hullámzásukon, s fülünk e lombok zizegésével-suhogásával, halk vagy viharos zenéjével telt meg. Egyszerűbben szólva: a nyugatosok költészetéből elsősorban a művészi külsőségek ragadtak magukkal, a hajlékony ritmus, a gazdag verszene, a stiláris csillogás, s alig vettük észre azt, ami a lombruha mögött húzódott meg, a közelben vagy távolban felsudorló nagy törzsek felsebzett, repedezett kérgét, az ágak görcseit s a vihar rongálását ezeken az ágakon. És hogy e fáknak mekkora gyökérzete lehet s hova nyúlhat le, az igazán meg sem fordult a fejünkben. A hozzánk közelebb állók, az Áprilyk, Dsidák is ezt a verseszményt közvetítették felénk, úgyhogy egy költemény megítélésénél a főszempont sokunknál az volt: milyen technikai felkészültséget mutat a költő, milyen zenei hatásokat tud elérni, mennyire csiszoltak és (esetleg) újszerűek rímei. Volt egy barátom — azóta rég eltűnt a költészet tájairól, sőt országunk tájairól is —, aki Áprilyt utánozva, remek rímkészséggel tetszetős dolgokat adott ki a kezéből. Mind több lap közölte csengőbongó elegáns verseit (mivel katolikus volt, főként a klerikális lapok), végül az Erdélyi Helikonhoz is felvitt egy nyalábbal. Kovács László, a folyóirat szerkesztője — amint barátom maga mesélte el nekem elkeseredve és felháborodottan — ezzel a megjegyzéssel adta vissza a kéziratokat: „Fiatalember, a versei dallamosak, rímei kitűnőek, írjon mihamarabb operettszövegeket, nagy sikere lesz velük.“ Emlékszem, én magam is elcsodálkoztam ezen a válaszon, méltatlannak éreztem, hiszen mint annyian, én is bedőltem e briliáns verstechnikának s barátomban a jövő nagy költőjét láttam. (Az édes a dologban az, hogy barátom később valóban operettíróvá vált, s egyetlen komolyabb sikerét egy kiteremtettetett filmoperettjével aratta! Az eset nemcsak barátomra vet jellemző fényt, hanem Kovács Lászlóra is, aki — sokak véleményével ellentétben — jószemű, sőt annál is több: hozzáértő szerkesztő volt.) Nos, ilyen körülmények között hogyan viszonyulhatott egy magamfajta, kezdőnél is kezdőbb poéta Petőfihez? Az a tisztelet, amit az iskolában vertek belém iránta, kezdett mindinkább elhalványulni, s helyét fokozatosan elfoglalta a fitymáló lekicsinylés, a fejcsóválás, a „megkérdőjelezés“. A „magasabb igények“ prizmáján át nézve verseit, túlontúl egyszerűeknek, már-már primitíveknek tűntek fel előttem, olyanoknak, amiket bárki papírra tud vetni, indulatai túlontúl nyerseknek, szerelmi lírája túlontúl romantikusnak. S a rímei?! Szent ég, micsoda laza asszonáncok itt is, amott is, milyen kényszerű összecsendítése hím- és nőrímeknek, s éppen emiatt milyen fülbontó ritmustörések! A Füstbement terv első két szakasza népies, vagy mondjuk úgy: trochaikus lejtésű, hogy aztán átcsapjon tiszta jambusba. No hiszen! Nem tudtam elképzelni, hogy modern költő az ő nyomdokain indulhat el, az ő hangszerelését választhatja mintaképül. S mégis akadt valaki, aki ezt tette: Erdélyi József. S legnagyobb csodálkozásomra éppen az a Nyugat közölte sorozatban a verseit, ahonnan én a „magasabb igények“ prizmáját kölcsönöztem. Igaz, a folyóirat Disputa rovatában heves támadások érték a Petőfi hangján megszólaló költőt, de az állta a sarat, s tovább közölte a Nyugatban. A Tarka toll című nevezetes kötetének anyaga, azt hiszem, jobbára (vagy éppen teljes egészében?) ott látott napvilágot. Zavaromat azzal próbáltam eloszlatni, hogy: igen, igen, Erdélyi a Petőfi közvetlen hangján ugyan, de sokkal kulturáltabban versel, képzettársításai magukon viselik a kor jegyét, s egyáltalán: nagyon sok eredeti van benne. Tudnam, ha akarna, igen szép modern verseket is írni, de hát neki ez a „facnija“, így próbál feltűnést kelteni. S Petőfivel kapcsolatban megmaradtam korábbi álláspontomon, mindaddig, amíg zsenge kezdőből magam is költővé érzem, s a versről — részben saját tapasztalatom alapján — többet is megtudtam annál, mint amit a felület mutat. Már egy-egy korábban lebecsült Petőfi-vers kezdett más színben feltűnni előttem, már kezdtem felfedezni olyasmiket is bennük, amik feledtették az itt-ott előforduló pongyolaságokat. De még mindig messze voltam attól, hogy meglássam benne a lényeget: a zsenialitást. De eljött ez az idő is. Eljött az, aminek el kellett jönnie: Petőfi érett fejjel való újraolvasása. A verseké éppúgy, mint a prózáé. Varázslattól szabadultam meg akkor, vagy akkor estem egy varázslat bűvöletébe? Nem tudom. De ha az előbbi volt a varázslat, az csak gonosz varázslat lehetett. Olyan, ami ködbe vonja a szemet, eltompítja a hallást, megbénítja az ítélőképességet. Mindenesetre felocsúdtam belőle, s egyszerre minden megváltozott. Először is: összefüggéseiben jelent meg előttem ez a költészet, elszakíthatatlanul hozzákapcsolódva egy korhoz s egy ember életéhez. Volt indulás benne, volt fejlődés és kialakulás. Voltak csúcsai és alacsonyabb vonulatai, sőt lapályai is, de ezek együtt megteremtették egy csodálatos költészet látványát, akár valami tájnak, mással össze nem hasonlítható tájnak a képét. Úgy volt azonos önmagával ez az életmű, ahogy volt, a fogyatékosságai is hozzátartoztak, azokkal együtt vált kerek egésszé. Vallomásos költészet — így neveztem én el akkor, s ezen azt értettem, hogy egy élet még sohasem vált így verssé, versben még sohasem mutatkozott meg így egy egész élet. Ha valaki nem ismeri az életét, megismerheti költészetéből, de hogy költészetét megismerjük, mégis ismernünk kell az életét. Ez az élet csak egy bizonyos történelmi korszakban volt lehetséges, így költészetét is csak a maga korába belehelyezve tudjuk igazán megítélni. Ezzel nem parancsoljuk őt vissza a múltba, ellenkezőleg: jó példaként hozhatjuk fel arra, hogy mindig ható, örökéletű művet csak az teremthet, aki a korát maradéktalanul kifejezi. Ő egy volt a korral: korát kifejezve magát fejezte ki, és fordítva. Magánéletet és történelmet így egybefonódva egyetlen alkotónál sem láthatnak. Illyés kimutatja, hogy ez nem véletlen. Hogy azok az idők mintegy maguknak nevelték ezt a csodálatos fiatalembert, mindenben kezére játszottak, csak hogy azzá váljék, amivé válnia kellett. Igen, kellett, mert kiválasztott volt, a sors embere volt, csak egyetlen útja lehetett, a történelem útja. S ahol az a történelmi kor véget ért, az ő élete is megszakadt. A hajdani görögöknél mindennek megvolt a maga istene, csak a szabadság gondolatát nem személyesítette meg senki. Nos, ha azok a görögök ismerték volna Petőfit, minden bizonnyal őt tették volna meg a szabadság ifjú istenének. Műveit újraolvasva, ilyenszerű gondolatsor után jutottam el azokhoz a versmegformálási, versesztétikai kérdésekhez, amelyek azelőtt vele kapcsolatban annyit foglalkoztattak, s amelyeket azelőtt azon a bizonyos prizmán keresztül vizsgáltam. Anélkül, hogy gyengeségei megszépültek volna szememben, költészete ilyen tekintetben is új fénybe, egészen más megvilágításba került. Meglepődéssel vettem észre, hogy leggyengébbeknek minősített verseiben is van valami rendkívüli, valami zseniális, ha csak egy-két sor, egy-két szakasz erejéig. Néha valóban csak egyetlen sor emeli meg a verset, de úgy, hogy máris remekművé magasodik. Ilyen például A négyökrös szekérnek az a nevezetes sora: S választottunk magunknak csillagot... A tárgyilagos hangvételű, inkább beszámoló jellegű vers ettől a sortól egyszerre felragyog, hatalmas távlatokat kap, mélyen embereivé, megrendítővé válik. Erre a versére mint a lényeget egyetlen sorban felszikráztató alkotásra mások is hivatkoznak. De ehhez még hányat és hányat lehetne hozzávenni, példának arra, hogy a költő zsenialitása miként világítja be egy rendkívüli gondolat, költői kép vagy hasonlat felvillanó fényével az egész verset. Nincs ebben valami tudatos költői műfogás? Meglepni az olvasót, felrázni, amikor érdeklődése már alábbhagyna? Lehet, hogy nincs, lehet, hogy csak éppen „így sikerült“. De ahhoz, hogy így sikerüljön, nagy tehetség, zsenialitás szükséges. Ami pedig rímeit illeti, Babitsnak sem kedvence Petőfi, ő a zsenit Aranyban s nem benne látta, valahogy ígyen fogalmazva ezt meg: Arany a nyárspolgár álarcában jelentkező zseni, Petőfi a zseni álarcában jelentkező nyárspolgár. Nem csoda, ha költőileg sem hatott reá. S mégis valamit tanult tőle. Azt tanulta, hogy a tökéletes rímelés egy idő után fárasztó lehet, hellyel-közzel tudatosan alkalmazni kell egyegy távoli asszonáncot is, sőt nem kell félni a fülbontó rímbotlástól sem, hogy utána annál szebben, elragadóbban csendüljön fel a verszene, annál jobban érvényesüljenek a hibátlan rímek! Olyan ez, mint a zenében a disszonancia: megfelelő helyen, a mondanivalótól függően önmagában is kifejezőeszköz, de mindenképpen jó eljárásmód arra, hogy nyomában annál szebben bontakozzék ki a harmónia. Fűrészelő, fülnyomorgató hangok után a gazdagon áradó együttzengés, összhang. Babits sorvégei gyakorta hallatnak ilyen fűrészelő hangot, s nem azért, mintha ő, a forma mestere, nem talált volna minden esetben kifogástalan rímet. Tudatosan él ezzel a fogással, mint a hatáskeltés egyik eszközével, és ezt nem holmi harmadrangú, verselni nem tudó poétáktól leste el, hanem Petőfitől. Igen, Petőfi „rossz“ rímei azonnal átminősülnek, ha ilyen szempontból nézzük őket. Érdemes volna megvizsgálni, hol fordulnak nála elő ilyen rímek, s mi van előttük és utánuk. A véletlent, az esetlegest ki nem zárva, bizonyára érdekes megállapításokra juthatnánk. Mindenesetre legtöbbször olyan funkciót töltenek be verseiben, mint Babitsnál. A szép rímek közé beágyazva, csak annál érzékenyebbé tesznek e szép rímekre. Mert senki se mondja, hogy Petőfi nem volt mestere a rímnek is! Keresetlenül ható sorösszecsendülései nemegyszer meglepő rímtalálatok, amelyek még ma is újszerűek. A tiszta rím sem fehér holló költészetében, s még csak nem is igerím formájában, ahogy Csokonainál. Két szakaszt mutatok itt be egyik ismert költeményéből (Itt van az ősz, itt van újra), példáját a hibátlan és csodálatosan szép ritmikának és a különböző nyelvtani alakzatokra épülő hibátlan és csodálatosan szép rímnek. Kiülök a dombtetőre, Onnan nézek szerteszét, S hallgatom a fák lehulló Levelének lágy neszét. Aludjál hát, szép természet, Csak aludjál reggelig, S álmodj olyakat, amikben Legnagyobb kedved telik. Az idézet szép példa egyúttal a kitűnő szakaszmegformálásra s az egészen modernül ható sima, zökkenésmentes sorátvitelre is. Az a költő, aki ilyeneket tud, ne tudna adott esetben jobb rímmegoldásra is jutni? Éppúgy nehezen hihető, mint Babits esetében. Tehát számolnunk kell bizonyos tudatossággal, vagy ha ezt elvetjük, valamiféle zseniális ösztönösséggel. Akár egyikről, akár másikról van szó, egy eredményre jutunk: Petőfi a verszenében megvalósította azt, amit a zenében századunk nagy alkotói, Bartók és társai. A disszonancia és harmónia játékának mint kifejezőeszköznek az alkalmazását. Talán túlzott megállapítás ez? Talán ez már a másik véglet? Nem hiszem. Ugyanis Petőfi ennél többet is tudott a rímről. Tudta azt is, hogy mikor van elsőrendű s mikor csak másodrendű szerepe, jelentősége. Tudta, hogy adott esetben a vers dinamikája sokat levesz a rímek válláról, maga a belső erő, a lendület viszi a költeményt, nincs olyan nagy szüksége a rímek támogatására. A Nemzeti dal rímpárjai — egy-kettőtől eltekintve — nem túlságosan igényesek, de kinek jutna eszébe ezt felróni a versnek? Olyan hatalmas belső hév fűti, olyan magával sodró a lendülete, hogy a rímekre alig van érkezésünk figyelni. Valamilyen rímprecezködés csak rontott volna rajta. Egyszóval kiderül, hogy Petőfi, akit pongyola verseiének, formai tekintetbenredukáltnak, sőt primitívnek tartottak és tartanak némelyek ma is, végeredményben formaművész? Igen, valóban az, és nemcsak a fentebb elmondottak miatt. A formához ugyanis hozzátartozik a szerkesztés is, a vers szerkezeti megépítése, vonalvezetése, szilárdsága. S ebben Petőfi éppenséggel utolérhetetlen. Idők folyamán sok versét elemezték külön-külön, s mostanság is nem egy ilyen verselemzést olvashattunk. Illyés Gyula Az apostolt, a Vajdahunjadon című versét, Kacsó Sándor A Tiszát taglalta, jómagam az Elpusztuló kert ott a vár alatt... című és kezdetű kései alkotását. E kis tanulmányok mindent elmondtak, amit a vizsgált versekkel kapcsolatban csak el lehetett mondani, egyiknél ilyen, másiknál olyan tulajdonságokat fedve fel, a művek jellege és természete szerint. Egy dologban azonban megegyezik mindenik tanulmány: valamennyi kiemeli az adott vers tökéletes szerkezetét. Petőfi a verseiben határozottan indul s minden fölös kitérő nélkül, mintegy torony iránt tör célja felé. Említett kis tanulmányomban külön beszéltem remek verskezdéseiről, amelyek már első pillanatban megkapják az embert s belehelyezik a téma hangulatába. E versbeindításokra jellemző határozottsággal folytatja s szerkeszti meg az egész verset, nem tűrve semmi fölöslegest, mindent a mondanivalóra összpontosítva. Üresjárat nincs Petőfinél, fecsegés, mellébeszélés ismeretlen fogalom nála. S tömörsége mégsem valami lakonikus tömörség, helyet ad a kedély, az érzelem, a szenvedély villódzásainak is. Legszigorúbb verskompozíciói is levegősek, könnyedek, „élhetők“. Torony iránt megy célja felé, hasonlóan frappáns zárósorokkal fejezve be s csúcsosítva ki verseit, de útközben le-lehajol egyegy virágért, felfigyel egy-egy jellemző részletre. Kötött formájú s szakaszokra osztott verseiben nem sorról sorra, hanem inkább szakaszról szakaszra építkezik. Ugyanis a sorokat — a mai eljárásoknak megfelelően! — gyakorta megbontja és sorátvitellel lazít a versszak feszességén. De a szakaszokat zárja, mert a strófa azért strófa, hogy a versen belül külön kis egységet alkosson. Szerkezeti szempontból külön tanulmányt érdemelnének szabadversei. Mert bármennyire meglepődnek esetleg azok, akik a szabadversben valami merőben új dolgot látnak, szabadverset már Petőfi is írt, és nem is egyet, és nem is akármilyent. Hogy egyebet ne mondjunk, Az apostol is az. Egyes-egyedül csak jambikus lejtése köti valamennyire, különben merész sortagolásaival, rímtelen, prózaibb hangvételével mindenben kimeríti a „szabadvers“ fogalmát. Köztudomásúlag jól megszerkeszteni a szabadverset a legnehezebb. Vajon hogyan birkózott meg e feladattal Petőfi? Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk, vagy példákkal, idézetekkel élnénk, megállapíthatjuk: versszerkesztési erényei az ilyen jellegű költeményeiben is csillognak. A sorsküldötte ifjúnak tudnia kellett mindent. Tehát valóban formaművész Petőfi, csak nem olyan értelemben, ahogy a nyugatosok példájából kiindulva én és mások a formaművészt elképzeltük. És aztán nemcsak költészetét kell fejlődésében tekintenünk, hanem azon belül verstechnikai eljárásait is. Kezdeti próbálkozásaitól az utolsó évek verseiig ilyen szempontból is hatalmas utat tett meg. A népdal formai hatásain túllépve, de egyéni jegyeit megőrizve, belenőtt az európai verskultúrába. Az Elpusztuló kert ott a vár alatt... — amint azt említett tanulmányomban kimutattam — erre az egyik legszebb példa. Kevés olyan verset írtak akkortájt Európában! Itt már valóban művészi tökélyről beszélhetünk, már csak a legmagasabb jelzőket használhatjuk. S hátborzongva gondolhatunk arra, hogy még hová fejlődhetett volna, ha egy történelmi korszakkal együtt nem kellett volna neki is örökre letűnnie. Itt nincs terem beszámolni arról, hogy ama bizonyos újraolvasás során milyen gondolatokat támasztottak bennem színpadi és szépprózai alkotásai. A csak címében oly vadul-romantikus Hóhér kötete, amely különben merész szerkesztésű, színtiszta realista regény, s amelyben csak néhány kifejezést kellene megváltoztatni, hogy ma is zavartalanul olvasható legyen. A szintén csak címében oly megborzongató Tigris és hiéna, amely — felborítva az akkori színpad megrögzött szabályait — idő- és téráttűnéseivel valóságos filmszcenárium. És remek elbeszélései, a népi realista próza e korai elődjei, valamint úti levelei, amelyekben tájleírás és filozófia, adatközlés és líra oly gazdagon és fesztelenül keveredik. Hogyan lehetne egy rövid vallomás keretein belül minderre kitérni? Elég talán, ha annyit mondok, hogy az egy Jókait kivéve, korának minden prózaírója azóta menthetetlenül elszürkült, jobbára olvashatatlanná vált, de az ő stílusa ma is csorbítatlanul ragyog. Még Kemény Zsigmondot is átírni kényszerült Móricz, hogy a mai olvasó számára megközelíthetővé tegye. S elég talán, ha Németh Lászlóra hivatkozom, aki azt mondja róla: ha Petőfi tovább él, hatalmas költőből hatalmas prózaíróvá fejlődik. Valóban: különös ez a Petőfi! Egyedülálló. Hajdani ifjúkoromban nem voltam elég egyszerű ahhoz, hogy az egyszerű emberek tömegeivel együtt ösztönösen értsem és szeressem, és elég vájtfülű sem, hogy alkotásainak művészi titkaiba hatolva, a tudat síkján közelítsem meg és zárjam magamba. Aztán ismereteim gyarapodtak, fülem kifinomult, s a titkok kitárulkoztak előttem. De csak most értem el oda, hogy egyszerű emberként is megértsem és értékeljem őt, hogy így is, úgy is eljuthassak Hozzá. KISS JENŐ UTAM PETŐFIHEZ Paulovics László: Szeptember végén 4