Utunk, 1973 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1973-01-05 / 1. szám

Különös, különös ez a Petőfi! Az olvasók két kategóriája szereti igazán: az egészen egy­szerű emberek és a legvájtfülűbbek, a verset legmélyebben ismerők, a vers minden titká­val tisztában lévők szűk csoportja. A közbeeső s az előbbinél sokkal népesebb olvasótábor bi­zonyos fenntartással, bizonyos tartózkodással lapozza fel időnként az „összes verseket“, vagy gondol vissza a költő néhány, még az iskolá­ban megtanult „sláger-darabjára“. Az olvasók e rétegének már sok minden nincs ínyére Pe­tőfiben, az újabb költőkön „pallérozott“ ízlése már sok mindent megkérdőjelez vagy éppen elvet benne. Különösen népi-nemzeti stílusa kap kételkedő kérdőjelet, a verseiben fellel­hető pongyolaságokat ítéli el, e költészet kul­turáltságát kéri számon. De hellyel-közzel fel­merül vele kapcsolatban az a kérdés is, hogy egyáltalán helye van-e mai tudatunkban az olyan költőtípusnak, amilyen ő, a látnoknak, a vátesznek, aki a nemzete s a maga sorsát nemegyszer olyan elképesztő bizonyossággal érezte meg és vetítette előre jóserejű szavai­val. Petőfi körül tehát korántsem uralkodik az az olümposzi derű és nyugalom, mint más klasszikusok alakja körül, őt ma is vehemen­ciával és nemegyszer végletesen ítélik meg, akárcsak életében, ő ma is felborzolja a ke­délyeket, ő ma is vitára és ilyen vagy olyan állásfoglalásra ingerel. Az a csodálatosan nyug­talan élet, ami osztályrészül jutott ki neki, cso­dálatosan nyugtalan költészetet hozott létre, ez a nyugtalanság feszültséggel telítette és telíti ma is körülötte a levegőt, lehetetlenné téve, hogy nyugodt­ egykedvűen diskurálgassunk ró­la, mint nem egy, különben nagy alakjáról az irodalomnak. Petőfi az a költő, akit nem lehe­tett és nem lehet faarccal olvasni, még ke­vésbé beskatulyázni, valamilyen végleges osz­tályozás céduláját aggatva rája. Utóélete szin­te egyenlő valóságos életével, annyira eleven, annyi meglepetést tartogat, annyira le nem zárható. Halhatatlanságán nem azt kell érte­nünk, hogy neve örökre fentmarad, hanem hogy mintha meg se halt volna, itt munkálko­dik körülöttünk, lelkünkben, idegeinkben, szin­te személyes jelenlétével állítva maga mellé vagy hóköltetve vissza az embereket. Az, hogy „Petőfi él“ — nem egyszerűen csak szólam, úgy, ahogy viszonyulnak hozzá, csak élőhöz le­het viszonyulni. Ne csodálkozzunk tehát, ha mint valóságos életében, ma is kérdéseket vet­nek föl vele kapcsolatban, ámmögnek-ámmog­­nak egyes költői tulajdonságain, finnyáskodva utasítják el egyes verseit vagy versrészleteit, ha akadnak olyanok, akik a mai ember kiegyensúlyozottabb, racionálisabb gondolko­dásmódjára hivatkozva megkérdőjelezik azt a költőtípust is, amelynek talán legnagyobb kép­viselője. Különösen nekem nincs jogom cso­dálkozni ezen, hiszen volt idő, amikor magam is az utóbbiak sorába tartoztam. Ha megen­gedik, éppen erről szeretnék beszélni ez al­kalmi cikkben, az utamról a Petőfihez. Igen, be kell vallanom, egy ideig nem na­gyon szerettem Petőfit. Mint induló költő egé­szen más ideálok felé fordultam. Akkoriban volt olvasmány itt A magyar fa sorsa, akko­riban diadalmaskodott a Nyugat-nemzedék. Mi, tejfelesszájú kezdők, a nagy nyugatosok „ár­nyékában“ cseperedtünk fel, valahogy úgy, mint a facsemeték a szép szál törzsek valósá­gos árnyékában. Szemünk — mint valószínű­leg a facsemeték szeme is — a sudár fák lombján csüngött elsősorban, a napfényben pompázó s magasra törő gazdag lombkoroná­kon, a buján zöldellő levelek csillogásán, ha­ragos vagy szelíd hullámzásukon, s fülünk e lombok zizegésével-suhogásával, halk vagy vi­haros zenéjével telt meg. Egyszerűbben szólva: a nyugatosok költészetéből elsősorban a mű­vészi külsőségek ragadtak magukkal, a hajlé­kony ritmus, a gazdag verszene, a stiláris csil­logás, s alig vettük észre azt, ami a lombruha mögött húzódott meg, a közelben vagy távol­ban felsudorló nagy törzsek felsebzett, repede­zett kérgét, az ágak görcseit s a vihar rongálá­sát ezeken az ágakon. És hogy e fáknak mek­kora gyökérzete lehet s hova nyúlhat le, az iga­zán meg sem fordult a fejünkben. A hozzánk közelebb állók, az Áprilyk, Dsi­­dák is ezt a verseszményt közvetítették felénk, úgyhogy egy költemény megítélésénél a fő­szempont sokunknál az volt: milyen techni­kai felkészültséget mutat a költő, milyen ze­nei hatásokat tud elérni, mennyire csiszoltak és (esetleg) újszerűek rímei. Volt egy barátom — azóta rég eltűnt a költészet tájairól, sőt or­szágunk tájairól is —, aki Áprilyt utánozva, remek rímkészséggel tetszetős dolgokat adott ki a kezéből. Mind több lap közölte csengő­­bongó elegáns verseit (mivel katolikus volt, fő­ként a klerikális lapok), végül az Erdélyi He­likonhoz is felvitt egy nyalábbal. Kovács László, a folyóirat szerkesztője — amint ba­rátom maga mesélte el nekem elkeseredve és felháborodottan — ezzel a megjegyzéssel adta vissza a kéziratokat: „Fiatalember, a versei dallamosak, rímei kitűnőek, írjon mihamarabb operettszövegeket, nagy sikere lesz velük.“ Em­lékszem, én magam is elcsodálkoztam ezen a válaszon, méltatlannak éreztem, hiszen mint annyian, én is bedőltem e briliáns verstechni­kának s barátomban a jövő nagy költőjét lát­tam. (Az édes a dologban az, hogy barátom később valóban operettíróvá vált, s egyetlen komolyabb sikerét egy kiteremtettetett film­operettjével aratta! Az eset nemcsak barátomra vet jellemző fényt, hanem Kovács Lászlóra is, aki — sokak véleményével ellentétben — jószemű, sőt annál is több: hozzáértő szer­kesztő volt.) Nos, ilyen körülmények között hogyan vi­szonyulhatott egy magamfajta, kezdőnél is kez­dőbb poéta Petőfihez? Az a tisztelet, amit az iskolában vertek belém iránta, kezdett mind­inkább elhalványulni, s helyét fokozatosan el­foglalta a fitymáló lekicsinylés, a fejcsóválás, a „megkérdőjelezés“. A „magasabb igények“ prizmáján át nézve verseit, túlontúl egysze­rűeknek, már-már primitíveknek tűntek fel előttem, olyanoknak, amiket bárki papírra tud vetni, indulatai túlontúl nyerseknek, szerelmi lírája túlontúl romantikusnak. S a rímei?! Szent ég, micsoda laza asszonáncok itt is, amott is, milyen kényszerű összecsendítése hím- és nőrímeknek, s éppen emiatt milyen fülbontó ritmustörések! A Füstbement terv első két szakasza népies, vagy mondjuk úgy: trochaikus lejtésű, hogy aztán átcsapjon tiszta jambusba. No hiszen! Nem tudtam elképzelni, hogy modern költő az ő nyomdokain indulhat el, az ő hangszerelését választhatja minta­képül. S mégis akadt valaki, aki ezt tette: Er­délyi József. S legnagyobb csodálkozásomra éppen az a Nyugat közölte sorozatban a verseit, ahonnan én a „magasabb igények“ prizmáját kölcsönöztem. Igaz, a folyóirat Disputa rovatá­ban heves támadások érték a Petőfi hangján megszólaló költőt, de az állta a sarat, s to­vább közölt­e a Nyugatban. A Tarka toll cí­mű nevezetes kötetének anyaga, azt hiszem, jobbára (vagy éppen teljes egészében?) ott lá­tott napvilágot. Zavaromat azzal próbáltam eloszlatni, hogy: igen, igen, Erdélyi a Petőfi közvetlen hangján ugyan, de sokkal kulturáltabban versel, kép­zettársításai magukon viselik a kor jegyét, s egyáltalán: nagyon sok eredeti van benne. Tudna­m, ha akarna, igen szép modern verse­ket is írni, de hát neki ez a „facnija“, így pró­bál feltűnést kelteni. S Petőfivel kapcsolat­ban megmaradtam korábbi álláspontomon, mindaddig, amíg zsenge kezdőből magam is költővé érzem, s a versről — részben saját ta­pasztalatom alapján — többet is megtudtam annál, mint amit a felület mutat. Már egy-egy korábban lebecsült Petőfi-vers kezdett más színben feltűnni előttem, már kezdtem felfe­dezni olyasmiket is bennük, amik feledtették az itt-ott előforduló pongyolaságokat. De még mindig messze voltam attól, hogy meglássam benne a lényeget: a zsenialitást. De eljött ez az idő is. Eljött az, aminek el kellett jönnie: Petőfi érett fejjel való újraol­­vasása. A verseké éppúgy, mint a prózáé. Varázslattól szabadultam meg akkor, vagy akkor estem egy varázslat bűvöletébe? Nem tudom. De ha az előbbi volt a varázslat, az csak gonosz varázslat lehetett. Olyan, ami köd­be vonja a szemet, eltompítja a hallást, meg­bénítja az ítélőképességet. Mindenesetre fel­ocsúdtam belőle, s egyszerre minden megvál­tozott. Először is: összefüggéseiben jelent meg előt­tem ez a költészet, elszakíthatatlanul hozzá­kapcsolódva egy korhoz s egy ember életéhez. Volt indulás benne, volt fejlődés és kialaku­lás. Voltak csúcsai és alacsonyabb vonulatai, sőt lapályai is, de ezek együtt megteremtették egy csodálatos költészet látványát, akár vala­mi tájnak, mással össze nem hasonlítható táj­nak a képét. Úgy volt azonos önmagával ez az életmű, ahogy volt, a fogyatékosságai is hozzá­tartoztak, azokkal együtt vált kerek egésszé. Vallomásos költészet — így neveztem én el akkor, s ezen azt értettem, hogy egy élet még sohasem vált így verssé, versben még sohasem mutatkozott meg így egy egész élet. Ha vala­ki nem ismeri az életét, megismerheti költé­szetéből, de hogy költészetét megismerjük, mégis ismernünk kell az életét. Ez az élet csak egy bizonyos történelmi korszakban volt le­hetséges, így költészetét is csak a maga korá­ba belehelyezve tudjuk igazán megítélni. Ezzel nem parancsoljuk őt vissza a múltba, ellen­kezőleg: jó példaként hozhatjuk fel arra, hogy mindig ható, örökéletű művet csak az teremt­het, aki a korát maradéktalanul kifejezi. Ő egy volt a korral: korát kifejezve magát fe­jezte ki, és fordítva. Magánéletet és történel­met így egybefonódva egyetlen alkotónál sem láthatnak. Illyés kimutatja, hogy ez nem véletlen. Hogy azok az idők mintegy maguk­nak nevelték ezt a csodálatos fiatalembert, mindenben kezére játszottak, csak hogy azzá váljék, amivé válnia kellett. Igen, kellett, mert kiválasztott volt, a sors embere volt, csak egyetlen útja lehetett, a történelem útja. S ahol az a történelmi kor véget ért, az ő élete is megszakadt. A hajdani görögöknél minden­nek megvolt a maga istene, csak a szabadság gondolatát nem személyesítette meg senki. Nos, ha azok a görögök ismerték volna Petőfit, min­den bizonnyal őt tették volna meg a szabadság ifjú istenének. Műveit újraolvasva, ilyenszerű gondolatsor után jutottam el azokhoz a versmegformálási, versesztétikai kérdésekhez, amelyek azelőtt ve­le kapcsolatban annyit foglalkoztattak, s ame­lyeket azelőtt azon a bizonyos prizmán keresz­tül vizsgáltam. Anélkül, hogy gyengeségei meg­szépültek volna szememben, költészete ilyen tekintetben is új fénybe, egészen más megvi­lágításba került. Meglepődéssel vettem észre, hogy leggyengébbeknek minősített verseiben is van valami rendkívüli, valami zseniális, ha csak egy-két sor, egy-két szakasz erejéig. Né­ha valóban csak egyetlen sor emeli meg a ver­set, de úgy, hogy máris remekművé magaso­dik. Ilyen például A négyökrös szekérnek az a nevezetes sora: S választottunk magunknak csillagot... A tárgyilagos hangvételű, inkább beszámoló jellegű vers ettől a sortól egyszerre felragyog, hatalmas távlatokat kap, mélyen embereivé, megrendítővé válik. Erre a versére mint a lényeget egyetlen sor­ban felszikráztató alkotásra mások is hivatkoznak. De eh­hez még hányat és hányat le­hetne hozzávenni, példának arra, hogy a költő zsenialitása miként világítja be egy rend­kívüli gondolat, költői kép vagy hasonlat felvillanó fé­nyével az egész verset. Nincs ebben valami tudatos költői műfogás? Meglepni az olvasót, felrázni, amikor érdeklődése már alábbhagyna? Lehet, hogy nincs, lehet, hogy csak éppen „így sikerült“. De ah­hoz, hogy így sikerüljön, nagy tehetség, zsenialitás szükséges. Ami pedig rímeit illeti, Ba­bitsnak sem kedvence Petőfi, ő a zsenit Aranyban s nem benne látta, valahogy ígyen fo­galmazva ezt meg: Arany a nyárspolgár álarcában jelent­kező zseni, Petőfi a zseni álar­cában jelentkező nyárspolgár. Nem csoda, ha költőileg sem hatott reá. S mégis valamit ta­nult tőle. Azt tanulta, hogy a tökéletes rímelés egy idő után fárasztó lehet, hellyel-közzel tudatosan alkalmazni kell egy­­egy távoli asszonáncot is, sőt nem kell félni a fülbontó rím­botlástól sem, hogy utána an­nál szebben, elragadóbban csendüljön fel a verszene, an­nál jobban érvényesüljenek a hibátlan rímek! Olyan ez, mint a zenében a disszonancia: meg­felelő helyen, a mondanivaló­tól függően önmagában is ki­fejezőeszköz, de mindenkép­pen jó eljárásmód arra, hogy nyomában annál szebben bon­takozzék ki a harmónia. Fű­részelő, fülnyomorgató hangok után a gazdagon áradó együtt­­zengés, összhang. Babits sor­végei gyakorta hallatnak ilyen fűrészelő hangot, s nem azért, mintha ő, a forma mestere, nem talált volna minden esetben kifogástalan rímet. Tudatosan él ezzel a fogással, mint a hatáskeltés egyik eszközével, és ezt nem holmi harmadrangú, verselni nem tudó poétáktól les­te el, hanem Petőfitől. Igen, Petőfi „rossz“ rímei azonnal átminősül­nek, ha ilyen szempontból nézzük őket. Érde­mes volna megvizsgálni, hol fordulnak nála elő ilyen rímek, s mi van előttük és utánuk. A véletlent, az esetlegest ki nem zárva, bizo­nyára érdekes megállapításokra juthatnánk. Mindenesetre legtöbbször olyan funkciót tölte­nek be verseiben, mint Babitsnál. A szép rí­mek közé beágyazva, csak annál érzékenyebbé tesznek e szép rímekre. Mert senki se mond­ja, hogy Petőfi nem volt mestere a rímnek is! Keresetlenül ható sorösszecsendülései nem­egyszer meglepő rímtalálatok, amelyek még ma is újszerűek. A tiszta rím sem fehér holló költészetében, s még csak nem is igerím for­májában, ahogy Csokonainál. Két szakaszt mu­tatok itt be egyik ismert költeményéből (Itt van az ősz, itt van újra), példáját a hibátlan és csodálatosan szép ritmikának és a külön­böző nyelvtani alakzatokra épülő hibátlan és csodálatosan szép rímnek. Kiülök a dombtetőre, Onnan nézek szerteszét, S hallgatom a fák lehulló Levelének lágy neszét. Aludjál hát, szép természet, Csak aludjál reggelig, S álmodj olyakat, amikben Legnagyobb kedved telik. Az idézet szép példa egyúttal a kitűnő sza­kaszmegformálásra s az egészen modernül ható sima, zökkenésmentes sorátvitelre is. Az a költő, aki ilyeneket tud, ne tudna adott esetben jobb rímmegoldásra is jutni? Éppúgy nehezen hi­hető, mint Babits esetében. Tehát számolnunk kell bizonyos tudatossággal, vagy ha ezt elvet­jük, valamiféle zseniális ösztönösséggel. Akár egyikről, akár másikról van szó, egy ered­ményre jutunk: Petőfi a verszenében megvaló­sította azt, amit a zenében századunk nagy al­kotói, Bartók és társai. A disszonancia és har­mónia játékának mint kifejezőeszköznek az alkalmazását. Talán túlzott megállapítás ez? Talán ez már a másik véglet? Nem hiszem. Ugyanis Petőfi ennél többet is tudott a rímről. Tudta azt is, hogy mikor van elsőrendű s mi­kor csak másodrendű szerepe, jelentősége. Tud­ta, hogy adott esetben a vers dinamikája sokat levesz a rímek válláról, maga a belső erő, a lendület viszi a költeményt, nincs olyan nagy szüksége a rímek támogatására. A Nemzeti dal rímpárjai — egy-kettőtől eltekintve — nem túlságosan igényesek, de kinek jutna eszébe ezt felróni a versnek? Olyan hatalmas belső hév fűti, olyan magával sodró a lendülete, hogy a rímekre alig van érkezésünk figyelni. Valamilyen rímprec­ezködés csak rontott volna rajta. Egyszóval kiderül, hogy Petőfi, akit pon­gyola verseiének, formai tekintetben­­redu­káltnak, sőt primitívnek tartottak és tartanak némelyek ma is, végeredményben formamű­­vész? Igen, valóban az, és nemcsak a fentebb elmondottak miatt. A formához ugyanis hozzá­tartozik a szerkesztés is, a vers szerkezeti meg­építése, vonalvezetése, szilárdsága. S ebben Pe­tőfi éppenséggel utolérhetetlen. Idők folyamán sok versét elemezték külön-külön, s mostan­ság is nem egy ilyen verselemzést olvashat­tunk. Illyés Gyula Az apostolt, a Vajdahunja­­don című versét, Kacsó Sándor A Tiszát tag­lalta, jómagam az Elpusztuló kert ott a vár alatt... című és kezdetű kései alkotását. E kis tanulmányok mindent elmondtak, amit a vizsgált versekkel kapcsolatban csak el lehe­tett mondani, egyiknél ilyen, másiknál olyan tulajdonságokat fedve fel, a művek jellege és természete szerint. Egy dologban azonban meg­egyezik mindenik tanulmány: valamennyi ki­emeli az adott vers tökéletes szerkezetét. Petőfi a verseiben határozottan indul s min­den fölös kitérő nélkül, mintegy torony iránt tör célja felé. Említett kis tanulmányomban külön beszéltem remek verskezdéseiről, ame­lyek már első pillanatban megkapják az em­bert s belehelyezik a téma hangulatába. E versbeindításokra jellemző határozottsággal folytatja s szerkeszti meg az egész verset, nem tűrve semmi fölöslegest, mindent a mondani­valóra összpontosítva. Üresjárat nincs Petőfi­nél, fecsegés, mellébeszélés ismeretlen fogalom nála. S tömörsége mégsem valami lakonikus tömörség, helyet ad a kedély, az érzelem, a szenvedély villódzásainak is. Legszigorúbb verskompozíciói is levegősek, könnyedek, „él­­hetők“. Torony iránt megy célja felé, hason­lóan frappáns zárósorokkal fejezve be s csú­­csosítva ki verseit, de útközben le-lehajol egy­­egy virágért, felfigyel egy-egy jellemző rész­letre. Kötött formájú s szakaszokra osztott versei­ben nem sorról sorra, hanem inkább szakasz­ról szakaszra építkezik. Ugyanis a sorokat — a mai eljárásoknak megfelelően! — gya­korta megbontja és sorátvitellel lazít a vers­szak feszességén. De a szakaszokat zárja, mert a strófa azért strófa, hogy a versen belül kü­lön kis egységet alkosson. Szerkezeti szempontból külön tanulmányt ér­demelnének szabadversei. Mert bármennyire meglepődnek esetleg azok, akik a szabadvers­ben valami merőben új dolgot látnak, szabad­verset már Petőfi is írt, és nem is egyet, és nem is akármilyent. Hogy egyebet ne mond­junk, Az apostol is az. Egyes-egyedül csak jambikus lejtése köti valamennyire, különben merész sortagolásaival, rímtelen, prózaibb hangvételével mindenben kimeríti a „szabad­vers“ fogalmát. Köztudomásúlag jól megszer­keszteni a szabadverset a legnehezebb. Vajon hogyan birkózott meg e feladattal Petőfi? Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk, vagy példákkal, idézetekkel élnénk, megállapíthat­juk: versszerkesztési erényei az ilyen jellegű költeményeiben is csillognak. A sorsküldötte ifjúnak tudnia kellett mindent. Tehát valóban formaművész Petőfi, csak nem olyan értelemben, ahogy a nyugatosok példá­jából kiindulva én és mások a formaművészt elképzeltük. És aztán nemcsak költészetét kell fejlődésében tekintenünk, hanem azon belül verstechnikai eljárásait is. Kezdeti próbálko­zásaitól az utolsó évek verseiig ilyen szem­pontból is hatalmas utat tett meg. A népdal formai hatásain túllépve, de egyéni jegyeit megőrizve, belenőtt az európai verskultúrába. Az Elpusztuló kert ott a vár alatt... — amint azt említett tanulmányomban kimutattam — erre az egyik legszebb példa. Kevés olyan ver­set írtak akkortájt Európában! Itt már való­ban művészi tökélyről beszélhetünk, már csak a legmagasabb jelzőket használhatjuk. S hát­­borzongva gondolhatunk arra, hogy még hová fejlődhetett volna, ha egy történelmi korszak­kal együtt nem kellett volna neki is örökre le­tűnnie. Itt nincs terem beszámolni arról, hogy ama bizonyos újraolvasás során milyen gondolato­kat támasztottak bennem színpadi és széppró­zai alkotásai. A csak címében oly vadul-ro­­mantikus Hóhér kötete, amely különben me­rész szerkesztésű, színtiszta realista regény, s amelyben csak néhány kifejezést kellene meg­változtatni, hogy ma is zavartalanul olvasható legyen. A szintén csak címében oly megbor­zongató Tigris és hiéna, amely — felborítva az akkori színpad megrögzött szabályait — idő- és téráttűnéseivel valóságos filmszcenárium. És remek elbeszélései, a népi realista próza e ko­rai elődjei, valamint úti levelei, amelyekben táj­leírás és filozófia, adatközlés és líra oly gazdagon és fesztelenül keveredik. Hogyan lehetne egy rö­vid vallomás keretein belül minderre kitérni? Elég talán, ha annyit mondok, hogy az egy Jókait kivéve, korának minden prózaírója azóta menthetetlenül elszürkült, jobbára olvas­hatatlanná vált, de az ő stílusa ma is csor­bítatlanul ragyog. Még Kemény Zsigmondot is átírni kényszerült Móricz, hogy a mai olva­só számára megközelíthetővé tegye. S elég ta­lán, ha Németh Lászlóra hivatkozom, aki azt mondja róla: ha Petőfi tovább él, hatalmas költőből hatalmas prózaíróvá fejlődik. Valóban: különös ez a Petőfi! Egyedülálló. Hajdani ifjúkoromban nem voltam elég egy­szerű ahhoz, hogy az egyszerű emberek töme­geivel együtt ösztönösen értsem és szeressem, és elég vájtfülű sem, hogy alkotásainak művé­szi titkaiba hatolva, a tudat síkján közelítsem meg és zárjam magamba. Aztán ismereteim gyarapodtak, fülem kifinomult, s a titkok ki­tárulkoztak előttem. De csak most értem el oda, hogy egyszerű emberként is megértsem és értékeljem őt, hogy így is, úgy is eljut­hassak Hozzá. KISS JENŐ UTAM PETŐFIHEZ Paulovics László: Szeptember végén 4

Next