Utunk, 1973 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1973-02-23 / 8. szám
SÖMPÁL Volt három jegyük a tengerre, de Kati nem akart velük nyaralni. Nagy lány ő már, inkább egyedül marad otthon, semhogy az öregekkel tartson. Miért is ne maradhatna? Őbenne tán nem lehet bízni ? — Egyedül nem hagyom — morgott az apa. — Nyugodtan hagyhatjuk, Jenő — szólt az anya —, biztos vagyok, hogy semmi roszszat nem tenne. — Persze, hogy nem. Cilikém, pillanatig sem gondolok ilyesmire... de azért mégsem. Nem jó... valahogy nem jön egyedül hagynom egy ekkora lányt, csak úgy magára, a lakásban. A jegyeket visszamondták: nekik már nem is tesz jót a tenger, inkább a lányukért akarták... Kati azonban felhúzta az orrát: sértett istennőként jártkelt a lakásban. Jenő is szenvedett: agya taplóvá szikkadt a júliusi kánikulában. Cilinek sem volt ez így szabadság: otthon nincs pihenése a háziasszonynak, f el volt rontva a nyaruk. Augusztus elején azonban egy barátnője három napra magával cipelte Cilit Borberekre. Felvillanyozva tért vissza. — Neked is oda kell menned, Jenő — szólt lelkesen. — Van ott nektek valami alkotóházatok, sürgősen iratkozz fel. Meglátod, mintha kicserélnének ... az a levegő, s azok a vizek... minden forrásból innod kell... érted, mindenikből... Egy telefonjába került, s megvolt a beutalás. De úgy érezte, pedagógiai hibát követtek el. — Neked is velem kellene jönnöd — ingatta fejét bűnbánóan. — Nem akarom, hogy a gyerek... — Jó, utolsó három napra felszaladok én is — ígérte Cili. Kikísérte az állomásra, megmondta, hol kell átszállnia és hogyan jut fel bányakocsival a fürdőtelepre. — Déstől nézz ki az ablakon — kiáltotta az induló vonat után —, onnan kezdődnek már a lankák, s azok az igazán szépek, nem a vad fenyvesek. Érted? Déstől figyeld a tájat... A vonat lágy ringatással vitte az ismeretlen felé. Désen még a megszokás, az önként vállalt élettársi engedelmesség állította az ablak elé, de az ilvai átszállás után, mintha csakugyan egész valójával más vágányon futna: szeme itta a közelgő havasok éggel egybeolvadó vonalait, tüdeje megrészegedett a becsapó friss áj értől. Úgy szállt ki a végállomásnál, oly könnyedén, mintha a szerelvénnyel együtt egész eddigi életét maga mögött hagyná. „Az ott a rakodó — mutatták még a vonatból —, ott is van egy Tátra, azt mindjárt elcsípheti“. De az a Tátra ma már nem tér vissza a bányába, közölte vele a kötényes mázsáló munkás, mikor kis útitáskájával a rakodóhoz érkezett. Álljon csak ki az út szélére, még leinthet valami más járművet. Ám ez a leintés nem az ő műfaja. Szerencsétlenül emelgette kezét, és a sofőrök nevetve száguldottak el mellette. A nap lebukott már a hegyek mögött. Ifjú pár közelgett feléje az úttesten. Öltözékükről, ráérős mozgásukról, kavicsrugdaló kedvükről látta, hogy nem bennszülöttek, a telep vendégei lehetnek. A rakodó felé tartottak. „Ezek értik a csizsót“ — gondolta Jenő, és bőröndjét fogva, nyomukban ő is visszacammogott. A lány magas, karcsú, porcelánnadrágos; a szeme csillagos, költőnő lehet. A férfi tömöttebb, széles homlokú, Cicero-frizurás; még hosszú hajra sincs szüksége, arcára van írva, hogy zseni. Hogyan szólítsa meg őket ó, öreg, tokbabújt kritikus?... A nemzedékek, valamint a műfajok között manapság szakadék tátong. A rakodónál a lány kotorászni kezdett a szürke kőhalmokban és örvendezve kiemelt egy érckristályt. — Annál szebbet adok én magának — szólt a kötényes ember s csillogó követ húzott elő surca zsebéből. Majd elmondta, most jut eszébe, mégis térül még egyszer a bányakocsi, várják meg itt nyugodtan, ni, már jön is a sofőr. — Lám, a szépség hatalma — mormolta csendesen Jenő. — Engem bezzeg kiküldött az országútra... A lány kedves mosollyal fizetett a bókért, mire ő, hirtelen támadt önbizalommal, mindkettőjüknek bemutatkozott. A Tátrára felkapaszkodva hárman szorongtak a vezető mellett a magas sofőrülésen. — A hölgyet kellett volna középre vennünk — mondta Jenő, összébb húzva magát a két fiatal között. — Jobban szeretem az ablak mellett — nyugtatta meg a lány, az út mentén kanyargó patak szemlélésébe merülve. — ... Mégsem kellett volna elválasztanom az együvé tartozókat — feszengett még mindig Jenő. A fiatalember ráemelte tekintetét: — Csak kirándulni voltunk Szentgyörgyfürdőn — felelte enyhe csalódottsággal hangjában. — Nem tartozunk együvé. — Sajnos, nem tartozunk együvé, úgy kell mondani — helyesbített a kritikus. Mire jutalmul a csillagszemekből újabb mosoly csordult reá. Az üdülőben kissé sötét, de jó tágas szobát kapott, melyben föl-alá sétálhat, miközben magával hozott tanulmányán gondolkozik. Vacsorakor útitársai asztalánál mutattak neki helyet. Beszélgettek. Kiderült, hogy a lány — Emíliának hívják — nem költő, hanem gépíró egy vidéki szerkesztőségben, a fiú pedig — Emil a neve: e névegyezés sarkallta őket legelébb közeledésre a kiadói lektor a fővárosban: ismeri a kritikus munkásságát, úgy látszik, a lányt is tájékoztatta, és Jenő jóleső érzéssel könyvelhette el: mindketten kissé felnéznek rá. Másnap esett. Meg-megállt, újraindult. Mint végképp kioldott cipőzsinórok, úgy függtek az esőszálak a szűk völgy felett Fázósan, rosszkedvűen szobáikba vonultak a villa lakói, csak egy-egy ifjú férj papucsának csoszogása hallszott a gangon, amint kávét főzni a konyhába igyekszik. Tizenegy óra tájt kisütött a nap. Jenő gyorsan shortot öltött, baszketcipőt húzott és elindult a latyakos úton. Cili mondta, hogy itt valahol, egy pallón át, füves dombhátra jutni, hol napozni lehet. A szövetkezeti boltból Emil lépett ki, szólókompótos üvegekkel a karjaiban. Kissé gunyorosan nézett végig az öreg huszár rövidnadrágjából kilógó hófehér lábszárán: — Mint Hemingway — mondotta biztatóan. — Mínusz körszakáll és életmű — intett vidáman Jenő. Lennebb, a rozoga fahídon túl, a rönkcsúsztató közelében áthághatatlan tócsa állta útját Lemondott hát a füves dombhátról, mely amúgy is nedves lehet, s az útszélen, egy farönkre ülve adta át arcát és kese mellét a napfénynek. Délben az asztalnál megkérdezte Emíliát: — Ízlett a szólókompót? — Honnan tudja, hogy azt ettem? — ámuldozott a lány. — Látott engem a szólókompótos üvegekkel — szólt közbe féltékenyen a fiatalember. — És gondolta, hogy csak a maga tergenyés szamara lehetek. — Azt nem úgy kell mondani — oktatta ismét Jenő. — Hanem így: magáért, kisaszszony — s itt karját széttárva Emília felé fordult —, magácskáért nem három kompótos üveget, de egész szőlőhegyet is elhordok... S így, e tréfásan oktató, diadalittas pózba merevedten várta a csillagszemek elismerő üzenetét Derűs napokon a hegyekbe rándult. Az egy tinókon kívül — mely számára már elérhetetlen magasság — nem ismerte egyik csúcs, völgy vagy patak nevét sem, de kitapasztalt néhány, nem is sejtett szépségekhez vezető ösvényt. Jobbra térve, napsütötte kaptatón kis tisztáshoz érsz, mely olyan, mint az édenkert. Órákig tudott itt, korhadt fatörzsön, mohos sziklán ülve elmélázni. Vízerecske kövein ugrálva mind feljebb s feljebb merészkedett. Cserjék közt kapaszkodott, vízmosásokban gázolt. Valami fűhöz lehajolt, levelét elmorzsolta, majd ujján megszagolta: „Menta, mentafű“ — kiáltotta ujjongva. Nagyokat szippantott a légből, szíve megtelt boldogsággal. Dalolt, rég elfelejtett, gyermekkorából felsejlő dalokat. Újakat komponált. Hasigosan beszélt önmagával, fákkal, kövekkel. Elfáradva ha leheveredett, szederbokor hajolt arcához és kínálta fekete bogyóit „Szeder, szeder“ — ízlelgette a fanyar gyümölcsöt. A csúcs közelében, erdőszélen, őzet látott nemes ívben megvillanni. Felvillanyozta, lenyűgözte az eddig csak könyvekből ismert látvány. Másik kedvenc kirándulóútja a fakitermeléshez visz. Erre valahogy teraszosan emelkedik a hegy, s egy-egy kiszögellésnél az egész völgyet befogja a szem. Innen látta meg, egy ilyen teraszról, hogyan kapja el a legény, magányos boronaház végében, az erdőmunkásokra mosó cigánylány derekát. Idehallszott a lány menekedő-hívogató sikongása. Úgy hatott rá ez is, mint valami soha nem látott természeti kép. De fájdalmasan hasított belé a gondolat: odahaza... távollétében... talán Kati — az ő lánya is... Ki tudja? Manapság fajok, műveltségi fokozatok, valamint, a nemek között is megszűnt a szakadék. Hanem az idő végképp rosszra fordult. Egy éjjel hatalmas robajjal felhőszakadás zúdult a völgyre. Reggel már végigfutott a hír a telepen: a patak mindenestől elsodorta a hidat, az utat is száz métereken elmosta, el vannak szigetelve a világtól. Az eső pedig zuhogott, reménytelen nekikeseredéssel. Estelente hiába nézegették, felszáll-e a köd a hegy ormán, vagy a völgybe ereszkedik, akár így, akár úgy szállt a pára, másnap is esett, esett szakadatlan. Ki sem mozdulhattak szobáikból. Csak aprított fáért szaladgáltak ki az udvarra, hogy a nap helyett legalább a kályha ontsa melegét. És az étkezések nyúltak meg, olykor ebédtől vacsoráig tartó kaszinózássá. A természet élményétől megfosztottan Jenő a fiatalok istápolásában lelte örömét Mindjobban beleélte magát az egykori tapasztalt hódító szerepébe és nourritures terrestres-ként hirdette Nathana éljének az eredményes udvarlás igéit. Mindhiába: csókot sem lophatott gyámoltalan védence. (Vagy azok tán mindenen túl vannak, és éjjel a takaró alatt összebújva öreg tanítómesterükön nevetnek?...) Emíliának lejárt a szabadsága, utaznia kellett. Épp azon a napon, mikor Jenő Cili érkezését várta. A két gavallér marasztalta a lányt, mondván: a híd leszakadása isten ujja, mely ittmaradásra int; munkahelyén szervezzenek mentőakciót, ha vissza akarják kapni őt — Emüia hajthatatlannak bizonyult Így hát utazása — illetve Cili fogadása — megszervezésén fáradoztak. A falu végében lakott egy sofőr, ki rönköt szállított a csúsztató csatornától, ő vállalta, beviszi őket Radnára, az érkezőt is felhozza, de a folyóvá duzzadt patakon gyalog kell átkelniük s még azon túl is a csatornáig, mert a kocsi a beomlott úttesten közelebb nem jöhet. Belenyugodtak ebbe: örültek, hogy megoldást találtak. A pataknál Jenő újra elemében volt. — Most szépen karba veszi a hölgyet — utasította védencét. Mikor pedig a víz közepéhez értek, megálljt kiáltott: — Mondja utánam, fiatal barátom: „Csókot kapok, vagy a vízbe estem.“ Emília rúgkapált, visított, végül is beadta derekát. És Jenő egész úton — még a búcsú pillanatában is — e csínytevésén nevetett. Az állomáson azonban meglepetés érte: Cili helyett Kati érkezett és borult a nyakába. Visszajövet hárman kapaszkodtak fel a Tátrára. — Maga ül mellém — szólt a sofőr a fiatalembert maga elé tessékelő apára. — Ne válasszuk el őket. — Sajnos, nem tartozunk együvé — felelte feltűnő vidáman Emil. A csúszdánál le kellett szállniuk. Emil felkapta Kati bőröndjét, majd mikor a lány szabódott, pillanatra visszaadta s karját széttárva így szólt: — Magáért akár egy szőlőhegyet is elhordok. A patak közepében pedig: — Csókot kapok, vagy a vízbe ejtem? Kati sikoltott. Jenőnek úgy tűnt, a cigánylány visongását hallja. Elfordította fejét, s fájdalmasan, mint egy új Laokoón, a vigasztalan égre emelte tekintetét. Bf p I 3 91 j zs n I n ii a j ff if O *sso*ubiv BOKOR KATALIN A zöld redőnyökön furcsán sütött át a fény, megcsillant Ádám szemében, és azon kaptam magam, irigylem tőle, beköltöztetném a saját szemembe, ahol — tudtam tükör nélkül is — csak az ő arca, az ő szeme a visszaverődő fény. El kellene kérnem tőle a szembeköltöző fényeknek ezt az elsőbbségét — gondoltam —de nem, isten őrizz, hogy egy pillanatig is azt higgye, kapni szeretnék tőle valamit, hogy bármit elfogadnék tőle. Pedig így talán még roszszabb: nagyon vigyáz, nehogy valamivel is többet adjon, mint én, mérlegeli a kettőnk mozdulatait, a szavakat, a sértődéseket, de még a tekinteteket is: adósa maradtam-e, nem maradt-e adósom? Haragszom hát ezért és haragszom magamra, haragszom, hogy nem tudok elég önző lenni, s akkor ismét azért haragszom, hogy megbénít mind a kettőnket az önzésem — zenét hallgatunk együtt, látom, átéli ő is a zenét, sírni szeretnék, meg akarnám tartani csupán magamnak ezt a dallamot — már ezt is elirigylem tőle, a zene átérzését, a megértését. Úristen, hiszen mindent elveszek tőle, kifosztom, magamnak követelek belőle mindent, a reggeli ébredés tiszta elhatározásait, mindazt, amit a hang s a szín felébreszt benne. És mit adok cserébe? „Fáradt vagyok.“ „Nem érzem jól magam.“ „Ma nagyon sok a dolgom.“ Nem, ez nem becsületes játék. Hogyan kérhetek valamit, amit jómagam nem adok? S mégis miért érzem úgy, hogy én adom a többet? Amikor elfogadja úgy, mint akinek kijár? A falról fedden néz rám felhős-zöld szemével a kínai rizsszalmára festett tigris — ott van a fejem fölött s most mintha ugrásra készen állana. Hogyan szelídíthetném meg? Milyen becéző szavakkal fordíthatnám meg a haragját simogató szerelemmé — mit ígérhetnék hirtelen, amit bár pillanatnyilag úgy éreznék, be is tarthatnám? Míg ezen gondolkodom — s amire észreveszem, hogy gondolkodom ezen —, rájövök, lépésről lépésre elveszítem a helyzeti előnyt, magam alól a biztos talajt, egyre veszedelmesebben közeledik — egyre veszedelmesebb a játék —, s már én vagyok az, aki kér... Elveszítettem a játszmát, Ádámnak nyert ügye van. Megint kiderül, ő az erősebb, neki van igaza, én vagyok az önzőbb. De vajon az, hogy én kérem, hogy én akarom tovább, nem azt jelenti-e, hogy mégiscsak én vagyok az erősebb? Hogy ő az önzőbb? Hogy ő akarta újból kezdeni? Hirtelen elmosolyodik: — Még a tengeren is összevesztünk — mondja —, pedig ... Csodálatos: a tengerre gondoltam én is ebben a pillanatban, de eszembe sem jutott, hogy összevesztünk, a parti homokot láttam magam előtt, Adám hátán a megfeszülő izmokat, amint lehajol, hogy lyukas szerencsekövet keressen nekem. Első nap egyedül indultam a keresésére — babonásan ragaszkodtam hozzá, hogy találjak, hogy Szerencsekő nélkül ne menjek el onnan —, ráment az egész délelőttöm, és üres maradt a kis nylontasak — Gyere, tudok egy helyet, ahol minden lépésnél belebotlasz — fogta meg Adám másnap a kezem, és elvitt a csipkés parton messzire, a móló sziklás beugrójához. Megtelt a zacskó, mindenféle színűt és nagyságút találtunk, a végén már visszadobtuk a nagyobbakat a vízbe. Adám sokkal többet talált, mint én, de amelyikre azt mondtam, tetszik, azt nekem adta. Emlékszem, akkor is bosszankodtam kissé, hogy nálamnál szerencsésebb, s hogy én a „szerencsémet“ főként neki köszönhetem. De a vízben olyan élénken élő, szép színekben csábítottak a mindenféle kövek, hogy elfeledtem bosszúságomat, boldog gyermekként rohantam a partra, ledobtam a tengertől elorzott kincset a homokszemcsétől csillogó lepedőre. Adám is odajött, hogy együtt vegyük számba, osztozzék az örömömben, s akkor egyszer csak elöntött a csalódás keserű érzése, mert a napon megszáradt, imént még életteli színektől csillogó kövek szürkén, élettelenül, banálisan néztek reám kis, sötét üregükkel. Csalódottan szaladtam a vízhez, bemártottam a köveket a hullámokba, s akkor ismét életre keltek, smaragdosan, rubintosan sziporkáztak. Visszadobtam az egész zsákmányt, egyetlenegyet tartottam meg emlékbe. Ádám nem értette, miért dobtam vissza azt, amire annyira vágytam, most, miután sikerült megtalálnunk. Már nem tudom, miért veszekedtünk akkor, azt sem tudom, miért haragudtam rá az imént, csak azt tudom, olyan vagyok, mint a szerencsekő, amit visszadobnak a tengerbe. Ádám a tenger. Csak vele, csak mellette nyerem vissza az öröm színeit, csak vele, mellette érzem, hogy élek, hogy elragadnak a szerelem átlátszóan sötét, örvénylő, háborgó és minden háborgást elcsitító mély hullámai. 5