Utunk, 1973 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1973-10-12 / 41. szám

A levélajtó nehezen nyílik. A deszka mögül kérdeznek, sokat és feleslegeset, még néhány keresztkérdésre is sort kerítenek. Végre kitá­­rul a régi tákolmány kellemetlen és rossz­hiszemű nyikorgással. Nehezen ismerik fel az embert, elvégre két évtizede annak, hogy az egyik öregasszonyra rázárta a pince lappan­­csát gyermek­viccből. De végül is annyi eme­lkedettebb emlék közepette s­zód bizonyult a legideállabbnak. A bizalmat­lanság odabenn is tartja magát. Van idő el­okoskodni azon, hogy olykor a legostobább emlékek bizonyulnak a legidoállabbaknak, szí­vósan tartják magukat, akár az a borostyán­kőbe zárt enzián az ajtó melletti, hiányos in­­tarziájú sublódon. . .... . . — Rég nem láttuk, nem ismertük fel. Na­gyon meggondoljuk, kit engedünk be. Vénecs­­kék­ vagyunk, nem jár hozzánk jóformán sen­ki sem. Ez komoly. Igaz, Ilon? _ Vének vagyunk, mint a mesében az e­dei néne. Én ráadásul nagybeteg. Nincs ked­vem ^^Kiverész naphosszat, s egyebet sem hallok: nem érdekes, nincs kedvem semmire^ De nem hagyom annyiba. Mellételepedek s kérlelem- hallgasd meg e szép himnuszt, Ilon, meglásd, erőre kapsz, s elhiszed végre: nem vagy oly állapotban, hogy a halalra aspirálj. — Nekem meg arra sincs kedvem, hogy til­takozzak. Ő­ ezt kihasználja, s rákezd ... Sok bús szív van, kit vigasztalj. Míg múlnak a napok, O, hány lelket megtör a baj, E'SSSd* SSktaM. szíved^inennyi Míg múlnak a napok .. • Bertuka a betegágy mellett ült régimódi bőr­­betétes széken. Rámenősen, öntudatos arcca énekel Terhére van a szomszédoknak, kiva képp nyáron. Rengeteg ajánlatot meg tanácsot kan például azt, mit szólna egy komoly ideg- B. De nem hagyja magát provokál­ni saját házában azt teszi, amiben kedvet Heinrich arra oktatott mindig: ne töröd- k i emberekkel se a veleményükkel, se az dpnt tökéletesen csinál. A férjem volt a k­erék ház Cipésze. Sokszor füllentettem neki. SS „SE, I..*. kifizették . «Íj»TM sarkaiért, közben dehogy. Ő meg átlátó« raj­tam, mert nem az az ember volt, aki a fa­nak lehetett állítani. Toporzekolt, nem akar megérteni engem, a krucifikszat nekije, nem csak die arbeit, hanem az anyag, en eggs '^'SalU­táni péS' .SS?' anyag maradt utána, hogy egy kezdő suszter aboldog^hatódt volna vele. Pléhgombok meg plehringlik száz EL sztóben. ból és parafatalp­­n, kék­­szeghegy cipőorr keményítő, tinta- meg kréta por mert mindennek a tripláját vásárolta össze Csak az extra fine flax cérnából maradt egy műhelyre való. Mániás egy ember volt. — Most miért bántod, Ilon? . ... A falon képek. A főhelyen — nagyméretű blondell-keretben — Berty férje. Az aha ta­lán kissé szembetűnőbb a kelletenes kemény­gallérján nyugtatja, s rátartian bámul a nagy­világba Erik — valamivel fennebb és jóval kisebb keretben kapott helyet - csak annyi­ban hasonlít bátyjához, hogy felfele podrott bajuszt visel s távolabő szemeiben nagy sze­­mig akárha sejtette volna: nem sokáig lesz köze az élethez. A két fivér egy Spens­­bálon ismerte meg a nővéreket. A nővérek vitatkoznak. — Soha nem bocsátom meg, akkor sem, ha kiterítve fekszem majd. _ Fejezd be, nővérke. A narag egyáltalán nem tesz jót neked, csak gyöngíti az idegeidet meg a lelked. Vita helyett inkább hallgass ide. Mi csak szép volt, örömhozó, Elmúlt csöndben, mint a napok. . .. De a jó mag, mit vetettél, fényben, árnyban él, Felderülsz majd emlékidnél. Míg múlnak a napok ... Ilon lehunyt szemmel fekszik, csöndesen in­gatja a fejét. Lazán fésült, gyérülő hajtövében verejtéke,seppek serkennek. Berty felitatja, utá­na áttotyog az ággyal szemközti falhoz, le­akaszt két képet, elnagyolt mozdulatokkal meg­­törölgeti terebélyes, csipkeszegélyű kötényével. — Lám, hova jut az ember az út vége fele. Nézze ezt a két bűbáj kisasszonyt. A matróz­ruhát a műteremben adták ránk, kicsit lötyög rajtunk, mert amúgy soványkák voltunk, de azért jól áll, no és a frizuránk... Dús hajunk volt, persze hogy mutatott rajtunk a fülünkre fonott konty, úgy hívták abban az időben, hogy diaboló. A fényképeket első fizetésünk­ből csináltattuk, mert ez a két csitri, ezzel a két fakarikával ezen a barnuló képen abban az időben már kisszakácsné volt. Ez komoly­­igaz, Ilon? — Bizony. — Olyan főztünk volt, már csitri korunkban, hogy csudájára járt a Holdvilág utca. Pedig nem oktatott senki bennünket. Anyukánk a dohánygyárban dolgozott, apukánk pedig a bőrgyárban. Megkeresték az ételrevalót, s ha mégis voltak szűkösebb hónapok, hát fel­karolt bennünket az, aki az ég madarait sem hagyja cserben, s csőrük elé szórja a finom eleséget. Soha nem szorultunk alamizsnára. Igaz, Ilon? . _ — Bizony. Akármilyen egyszerű ételt főztünk is, megadtuk a módját. Valamire rátapintot­tunk ösztönösen. — A fűszerekre. Ez komoly. Igaz, Ilon? — Az ám, a fűszerekre. Szegfűszeg, tárkony, ánizs és kárdámon • • • _ — ... szerecsendióvirág és sáfrány ... — ... koriander, kápri és majoránna ... — Én K. Nusihoz kerültem kisszakácsnénak, Ilon pedig valami gyógyszerészhez, hogy is hív­ták, szívem? — Aztán csak jött haza anyu meg apu, mi pedig azt mondtuk: terülj, terülj, asztalkám, hajdú sógor mit kíván, ők pedig kanalazták, s elhalmoztak dicsérettel... — Hát a tyúkra emlékezel? — Persze. A macska rabolta valahonnan, hazahurcolta döglötten, annyi baj legyen, tor­kának szegtem a kést, becsináltat rittyentet­tem belőle s feltálaltam. Egyszer csak anyu­kánk sírni kezdett, apukánk is könnyezett... — Mi pedig nagyon megrémültünk, vajon mi rosszat cselekedtünk. — A gyógyszerésznél ellenben nem akcep­tálták az én fűszerező tudományomat. De meg­értették, hogy anélkül nem megy nekem a fő­zőcske. Beajánltak máshoz. Így kerültem Csú­csára Goga nagyasszonyhoz. Kimondhatatlanul szeretett engem Goga nagyasszony, el nem fe­lejtem soha, mindig azt mondta: työnyörű volt az ebéd, Ilonka, työnyörű volt. Én meg azt mondtam durcásan: hát ha csak työnyörű volt, miért tetszett elfogyasztani, váljék a kedves egészségére.________ _______­— Képzelje, Ady Endrét is látta, ugye, Ilon, hogy ez komoly? — Komoly. De csak annyi, hogy láttam, de ki tudta akkor, hogy jobban meg kellett vol­na nézzem ... — Milyen volt, meséld el. — Hát mint egy rendes ember. Ő is széken ült az asztal mellett és jobb kézzel evett. Ne­kem a felszolgáláson állt az eszem, az etiket­ten: jöttem, mentem... Gogáéktól azért jöt­tem el, mert megismerkedtem egy özvegy em­berrel, aki ragaszkodott, hogy Kolozsváron ke­ressek helyet. Erik ezerkilencszáztizennégy no­vember 26-án esett el Dél-Lengyelországban, közvetlenül a krakkói erődítmények védelme közben. A második férjem képét nem akasztot­tam ki. — Mondd ki tisztán: nem szolgált rá, s én nem is hagynám. — Talán Heinrich rászolgált, hogy akkora fényűző rámába tedd? Mindegy. Nem bocsáj­­tom meg a férjednek, se az én második, pirók hajú uramnak, amit ellenem elkövettek. És neked sem, tudod, amikor bekopogtattam hoz­zátok a kisgyermekkel. Vitatkoznak. Most is lagymatagon és csön­desen. Nincs kegyelem se az élő nővér, se a holt férfiak számára. Szívtelenek! Az egyetlen igazán magas fej­hang az egész délután alatt, talán azért, hogy odafenn az égi sörfőzdében meg cipészműhelyben is ide figyeljen az a sörharapó, pirók ember, meg a másik, a „job­bik“, aki hátrahagyta a sok frinc-francot, pa­rafa- meg bőrtalpat, meg a halom cérnát — többek között az extra fine flaxot. Berta a himnuszt tartja a legjobb menedék­nek. Ne vádolj, de küzdj a rosszal. Míg múlnak a napok, Küldd el haragod, fényljék arcod, Míg múlnak a napok ... — Most még azért is elmondom, mert nem szeretem, ha igazságtalan vádaskodáson fog­nak. Elmondom, bár nem tartozik senkire, s a vége se olyan, mint az igazi, jó történeteké. Én Jókai Mórt szerettem egész életemben, s ha megszerzi nekem az özvegy Pókayné című re­gényét — bár azt állítják egyesek, hogy nem is ő írta ezt a könyvet —, meghosszabbíthatná az életemet. Kezdjük azzal, hogy megismertem a második uramat, s ő ragaszkodott, hogy Ko­lozsvárra jöjjek. Túl voltam már a negyvenen, hát azt mondtam: szívesen, legyen meg a te akaratod. Ő a Cel-féle sörgyárban dolgozott, én egy ... családnál. Az uram egyszerű em­ber volt, jóravaló, csak a lelke nem volt túl­ságosan tágas. Hetente két kimenőnapom volt, olyankor találkoztunk, mert lakásunk akkor még nem volt, ő is albérletben lakott egy kétvízközi néne házában. Oda húzódtunk be, s­enyelegtünk, mint általában a házasfelek. Egy napon aztán terhes lett az asszonyom, meg is szült szerencsésen. A kisfiú gyön­­gécskének született, ami várható is volt, mert az én asszonyom sem volt valami tenyeres-tal­pas fehérszemély. Asszonyomnak nem volt teje. — De mit ad az, aki az ég madarait sem hagyja cserben? — Azt, hogy ugyanazon a klinikán, ugyan­azon a napon egy kislányt hozott a világra egy félnótás falusi leány. Olyan emlői voltak, mint egy svájcei tehénnek, s annyi teje volt, hogy azzal alighanem feltölthették volna a Holt-tengert. A kislány pedig dundi, egészsé­ges, tisztára ellentéte asszonyom hektikás gyer­mekének. Egy napon aztán hazahozták asszo­nyomat. Vele hozták a félnótás leányanyát — a gyermek nélkül. Kisikálták, felöltöztették, s oda tették, hogy szoptassa a kicsi trónörököst. Én meg folyton rajta voltam s faggattam: hol a gyermeked, te világ boldogtalanja, csak nem eresztetted szélnek? Csak röhincsélt. Alapjában véve nem is értette, mi a kérdésem veleje. Asszonyomat nem illett vallatni, azért felmen­tem a klinikára, személyesen. Szóba se álltak velem, s amikor azt mondtam, hogy itt valami tisztességtelen fordulat történt, kilöktek egye­nesen. Volt egy kórházszolga­ismerősöm a boncban, tőle kezdtem érdeklődni. Az megtu­dakolta számomra, mi is történt a kicsivel. — Nem emésztették el, hanem betették egy árvaházba. — Uram isten, mivé lett az a valóságos ka­rakterbaba! Olyan mérges lettem, hogy csak na. De lepleztem haragomat. Aztán egy óvat­lan pillanatban kötényembe kaptam, s kioson­tam. — S másnap már a Pata utcáig jött a híre, hogy az én nővérem valami nyivákoló macs­­kakölykökkel rohant végig a Rudolf úton. Ki­látszott mindene, mert a szoknyájába bugyo­­lálta azt a gyermeket. — Én ügyet sem vetettem a bámész népekre. A Malom utcában nem állt egy szál fiákeres sem, mit tehettem egyebet, mint rohantam vé­gig a Wesselényi utcán, míg végre hazaérkez­tem. Berobogtam a konyhába, neki egyenesen az anyjának, az csak nézi, mintha egy fadara­bot tettem volna az ölébe. Erre én letéptem róla a blúzát s ráakasztottam a gyermeket em­lőire. Szoptasd meg, te, mert mindjárt kitapo­som a lelkedet! Asszonyom csak állt, nézett, s holtan zuhantam volna a cementre, ha ölni lehetne a tekintettel. A gyermeknek anyja mellett a helye — kiabáltam —, és ne próbál­janak felmondani nekem, mert olyan patáliát csapok, hogy attól koldulnak valamennyien. — De milyen állapot az, amikor a kenyér­adó gazda gyűlöli az embert, s ki van téve annak, hogy zsarolják a saját házában. Mert zsarolás volt, de Ilon rá volt kényszerülve. — De ez még nem elég. Az én nyakamban lógott az egész háztartás, s a kicsi trónörökös mellé pluszban a kisleány. A félnótás csak lötyögött naphosszat, bámulta meg fogdosta a nippeket s szoptatta a kicsiket. A kislány vi­szont szépen rendbe jött, gyarapodott. Én pe­dig ellenkezőleg. Egyszer aztán előálltam az uramnak: mi lenne, ha keresnénk egy nénét, aki gondozná a kicsiket, s aztán ha lakást bé­relünk, adoptáljuk ... Pirók fajta ember volt, de ha felmérgelődött, olyan lett, mint a vérszí­nű krepp-papír. Amikor előálltam az üggyel, még a szeme is átváltott, s meg kell mondjam, hogy nagy viszolygás támadt bennem, s azt gondoltam: te jó isten, hát én egy piros szemű, kétlábú angóranyúllal álltam össze ... ? Ő pe­dig, hogy a kendermagos úristen engem ide meg oda tegyen... Kiábrándultam teljesen. — El is vált tőle, s helyesen cselekedett. Aki annyira csúf ember, annak legalább a szíve legyen rendes. Nem is kerül fel ide a falra a képe, amíg én fel tudom emelni a kezemet. — Hadd csak el, mert Heinrich is sorra ke­rül rendre ... A piróktól elszakadtam. Tízhóna­pos volt a kislányom, amikor új helyet keres­tem. Olyan ajánlólevelet írt aszonyom, mint annak a rendje, mert nagyon tartott tőlem. A félnótást akkor már szélnek eresztették, egy koszos batyuval, meg egy kitaposott bakancs­ban, hogy a Bertuka madaraira gondot viselő magvető verje meg őket... — Én akkor is mellette voltam a bajban. Ez komoly, igaz, Ilon? Nyakunkba vettük a várost, míg végre a Szén utcában találtunk egy jóravaló asszonyt. — Nagyon jóravaló volt, mondhatom ... Az első szabad napomon felkerestem, az asszony a malacait eteti, a gyermek meg veszi fel a házat, nyakig pisil a lelkem. Teljesen kétség­beestem. — És feljött hozzánk ... — Rosszul tettem. Heinrich egy hétig ha el­viselte, jó, Berta, legyen három, s akkor csak rázta a fejét s beleturkált abba az öklömnyi lyukba az állán, — ő sem volt éppen egy Wal­­demar Psillander —, s mondta azzal az össze­vissza beszédével: nemtom, hogy gondolják maguk, az én ruhavolt életem elment nekem, nemtom, nemtom ... — Én hiába sírtam ... — Amíg Bertuka kisírta magát, én elsza­ladtam öcsémhez a Munkás utcába. Nála la­kott apuka, mert anyuka akkor már elhunyt, térdre vetettem magam a felesége előtt. Giza, ha istent ismersz, szoríts helyet ennek a sze­génynek a tieid mellett! Minden pénzemet ide hordom nektek, mert tudatában vagyok, hogy szűkösen éltek. Beleegyeztek, csak ugye nem túl szívélyesen... Két és fél éves koráig ne­velkedett Gizáéknál. Akkoriban szabad dél­utánjaimon különmunkát vállaltam. Házakhoz jártam mosni és takarítani. Végre kivettem egy szoba-konyhát a belvárosban, közel az ál­landó munkahelyemhez. — Akkoriban esett ágynak az én Heinrichem. Addig is bajlódott a szívével, szegényke. Csak nyögdécselt, nemtom, nemtom Berta, mein­herz úgy dobol, mint kismadár övé, ha várja égi élességét, o mein gott, nemtom, nemtom ... Akkoriban már nagyon nyugtalan volt. Oszt­rák földről keveredtek mifelénk az édes szü­lei, s amikor Schuschnigg kancellár rádióbe­szédében bejelentette a kormány lemondását, kitört belőle a zokogás. Két nappal később Hit­ler kierőszakolta az Anschlusst. Szép halált adott neki az ég madárkáinak az etetője. Ka­rácsony estéjén történt, hogy éppen levettem a plattenről a töltött káposztát, mert az volt Heinrich kedvenc eledele, s kitettem vagy öt tölteléket hűlni. Utána meglocsoltam tejföllel, s beszóltam a szobába: jöjjön, b­ele, mert ugye kár volt türelmetlenkednie meg idegeskednie, mert ugye csak elkészült a vacsora idejében. Ő meg ott feküdt az ágyon, hiába rázogattam nem szólt az egy árva szót. Pont úgy feküdt, mint most Ilon, még a keze is így volt össze­kulcsolva a mellén. Ez komoly. — Jól is járt, legalább nem látta, mit zú­dított a világra a fajtája. A háború alatt —­ mert akkor már Bertával együtt voltunk _ Mérába menekültünk. Ott éreztem először hogy valami baj van a gyomrommal. Élelem,hiány meg idegesség — gondoltam —, de ahogy vége lett a harcoknak, s hazajöttünk Kolozsvárra megvizsgáltattam magam. Nana professzor úr operált, akinél egyébként házvezetőnő is vol­tam. Az operáció fényesen sikerült, hat hétig nyomtam utána a kórházi ágyat. Szépen rend­be jöttem. Igaz, hogy utána ismét műtőasztal­ra kerültem, s később még egyszer ... — Három évvel ezelőtt sugarazni kezdték én mondtam, hogy nem tesz az jót a szövetek­nek, de Ilon nem hallgatott rám. — Az első operáció után mire jövök haza? Hát arra, hogy a kislányom nincs a házban Kérdem Bertától, mi történt, mert rögtön ösz­­szeesek. — Az történt, hogy nagyon szűkös volt ak­koriban a megélhetés, összeírtam egy cetlire azokat a dolgokat, melyeket nélkülözni tudtam s kitettem az ablakba. Többek között egy Riffler-féle ingaórát is áruba bocsátottam. Amiatt állított be egy középkorú házaspár. Megalkudtunk, s már éppen kifelé tartottak, amikor bejött a kertből a leányka. Én pedig elmondtam a történetét. Nagyon megtetszett nekik, ami nem csuda, mert szép volt, akár egy karakterbaba. Mi lenne — kérdezték —, ha nekik adnánk, mivelhogy ők gyermektele­nek. Azt mondtam: erről ne is beszéljünk mert Ilon engem egyenesen tönkretesz. Ak­kor meg azt mondták: csak arra az időre adjam nekik, amíg Ilon a kórházban van, tejben-vaj­­ban fürösztik, kiöltöztetik, meglátom, milyen kitűnő állapotban tér majd haza. Ezen elgon­dolkoztam. Milyen kellemes meglepetés lesz a lábadozó Ilonnak, ha felhizlalva, kicsattanó egészségben látja viszont, mert mondtam, hogy a megélhetés akkoriban nagyon problematikus volt. Elkértem tőlük a személyi igazolványu­kat, kiírtam minden adatot, a leányka pedig nem húzódozott, mert milyen a gyermek, ha fűt-fát ígérget neki az ember? — Azt hiszem, eszméletem vesztettem. Ahogy magamhoz tértem, jól összevesztem Bertával, azonnal vonatra ültem, s meg se álltam Bras­sóig. A Brassó melletti Feketehalomtól laktak valami húsz mérföldnyire, ott volt egy malma az embernek. Frissen operált gyomorral, elsze­­kereztem a helységbe. A fuvaros mellett ül­tem, fogaimat összeszorítottam, nehogy lefor­duljak a zötyögő bakról. — Persze nem fogadtak kitörő örömmel. Pe­dig rám nagyon jó benyomást tettek, de vala­hol őket is meg lehetett érteni. Mi már öre­gek voltunk ahhoz, hogy előírás szerinti ne­velésben részesítsük meg iskolába járassuk. — Engem viszont nem lehetett meggyőzni. Szó se lehet róla, s vegyék tudomásul: tisz­tességtelen az eljárásuk. Kihasználták a nővé­rem ... jóhiszeműségét, ráadásul egyezkedni próbálnak velem. A leánykámra rá se ismer­tem. Gyönyörű culában, hercig félcipőben, pi­­roska sipkában, szóval nett kiállításban. De, hogy őszinte legyek, más változást is észleltem rajta, amely változás szíven ütött teljesen. Nem tudom megmondani, mit éreztem. Néztem a kisleányt, ahogy ott állt köztem meg a mol­nárok között, s valami nagy üresség kezdett elhatalmasodni bennem, s az agyamban fáj­dalmas kongás kezdődött, amely bongás meg­rendített tetőtől talpig. Teljesen megöreged­tem. — Olyan megrendülten állított haza, hogy teljesen megrémesztett. Nem szólt, nem evett, a gyógyszereket is úgy kellett ráerőszakoljam. Csak nézett a semmibe, s először életében a szemembe mondta: gyűlöllek, téged is gyűlöl­lek. — Mondtam, nem mondtam? Nem emlék­szem. Ne bolygassuk, semmi értelme. Akkori­ban biztos úgy éreztem. Kiábrándult voltam, s terhemre volt minden. A molnár házaspárról annyit kiderítettem, hogy ezerkilencszáznegy­­venhétben elhagyták az országot, valahova a német­alföldre költöztek. Egy szót se írtak nekem. — A leányka viszont írhatott volna. Már is­koláskorú volt, értelmes, tudhatta a Pata ut­cai címet. Nem vett annyi fáradtságot. — L­ehet, hogy írt, csak nem kaptam kézhez a levelet. Abban az időben nem vették jó né­ven, ha nyugatiakkal levelezett az ember. — Azonkívül a levél csak újra feltépte vol­na a régi sebeket. — Amikor maga a Brassói Lapoknál dolgo­zott, megkértem, írjon egy kicsi cikket, tün­tesse fel a pontos címemet, köszönöm, hogy teljesítette kérésemet. Én arra gondoltam ak­kor, hogy Brassó környékén elolvassák a lapot, s valamilyen úton-módon értesítenek. De nem. Anélkül múlik el az életem, hogy eszébe jut­nék a leányomnak, aki miatt szélnek eresztett az én pirók emberem, aki miatt annyi nehéz­séget vállaltam, csak hogy ne árvaházban ne­velkedjen. Nagyon szerettem. Most úgy talá­lom, hogy kár volt végigcselekedni az egészet. — Hagyd el, Ilon, ne emészd a lelked. Mi csak szép volt, örömhozó, Elmúlt csöndben, mint a napok. De a jó mag, mit vetettél, fényben, árnyban él, Felderülsz majd emlékidnél, Míg múlnak a napok. — Ó, Bertu, Bertu, hagyd már abba. Inkább nyiss ablakot, mert megfulladok. Bertu kitámasztja az ajtót, mert az ablak­zárak régen berozsdásodtak. A villanykapcsoló is hibás, percekig kell kapcsolgatni, míg fel­gyűl a gyér fény. A friss levegő feloldja né­mileg a konyha áporodott szagát. Bertu régi képek meg levelek után keresgél. A sifonérok­­ból kiszabadul a polcokon szertehintett aszalt virágok illata: somkóró és levendula. Aztán becsukódik a régi, divatjamúlt levél­ajtó. Ilon magas, panaszos fejhangja elhallat­­szik a kapuig: — Miért kellett beereszteni, Bertuci? SZABÓ ZOLTÁN­­ ÚTON CSATANGOL AZ ÁM BEK► És felderülsz emlékidnél, míg múlnak a napok... 6

Next