Utunk, 1973 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1973-10-12 / 41. szám
A levélajtó nehezen nyílik. A deszka mögül kérdeznek, sokat és feleslegeset, még néhány keresztkérdésre is sort kerítenek. Végre kitárul a régi tákolmány kellemetlen és rosszhiszemű nyikorgással. Nehezen ismerik fel az embert, elvégre két évtizede annak, hogy az egyik öregasszonyra rázárta a pince lappancsát gyermekviccből. De végül is annyi emelkedettebb emlék közepette szód bizonyult a legideállabbnak. A bizalmatlanság odabenn is tartja magát. Van idő elokoskodni azon, hogy olykor a legostobább emlékek bizonyulnak a legidoállabbaknak, szívósan tartják magukat, akár az a borostyánkőbe zárt enzián az ajtó melletti, hiányos intarziájú sublódon. . .... . . — Rég nem láttuk, nem ismertük fel. Nagyon meggondoljuk, kit engedünk be. Vénecskék vagyunk, nem jár hozzánk jóformán senki sem. Ez komoly. Igaz, Ilon? _ Vének vagyunk, mint a mesében az edei néne. Én ráadásul nagybeteg. Nincs kedvem ^^Kiverész naphosszat, s egyebet sem hallok: nem érdekes, nincs kedvem semmire^ De nem hagyom annyiba. Mellételepedek s kérlelem- hallgasd meg e szép himnuszt, Ilon, meglásd, erőre kapsz, s elhiszed végre: nem vagy oly állapotban, hogy a halalra aspirálj. — Nekem meg arra sincs kedvem, hogy tiltakozzak. Ő ezt kihasználja, s rákezd ... Sok bús szív van, kit vigasztalj. Míg múlnak a napok, O, hány lelket megtör a baj, E'SSSd* SSktaM. szíved^inennyi Míg múlnak a napok .. • Bertuka a betegágy mellett ült régimódi bőrbetétes széken. Rámenősen, öntudatos arcca énekel Terhére van a szomszédoknak, kiva képp nyáron. Rengeteg ajánlatot meg tanácsot kan például azt, mit szólna egy komoly ideg- B. De nem hagyja magát provokálni saját házában azt teszi, amiben kedvet Heinrich arra oktatott mindig: ne töröd- k i emberekkel se a veleményükkel, se az dpnt tökéletesen csinál. A férjem volt a kerék ház Cipésze. Sokszor füllentettem neki. SS „SE, I..*. kifizették . «Íj»TM sarkaiért, közben dehogy. Ő meg átlátó« rajtam, mert nem az az ember volt, aki a fanak lehetett állítani. Toporzekolt, nem akar megérteni engem, a krucifikszat nekije, nem csak die arbeit, hanem az anyag, en eggs '^'SalUtáni péS' .SS?' anyag maradt utána, hogy egy kezdő suszter aboldog^hatódt volna vele. Pléhgombok meg plehringlik száz EL sztóben. ból és parafatalpn, kékszeghegy cipőorr keményítő, tinta- meg kréta por mert mindennek a tripláját vásárolta össze Csak az extra fine flax cérnából maradt egy műhelyre való. Mániás egy ember volt. — Most miért bántod, Ilon? . ... A falon képek. A főhelyen — nagyméretű blondell-keretben — Berty férje. Az aha talán kissé szembetűnőbb a kelletenes keménygallérján nyugtatja, s rátartian bámul a nagyvilágba Erik — valamivel fennebb és jóval kisebb keretben kapott helyet - csak annyiban hasonlít bátyjához, hogy felfele podrott bajuszt visel s távolabő szemeiben nagy szemig akárha sejtette volna: nem sokáig lesz köze az élethez. A két fivér egy Spensbálon ismerte meg a nővéreket. A nővérek vitatkoznak. — Soha nem bocsátom meg, akkor sem, ha kiterítve fekszem majd. _ Fejezd be, nővérke. A narag egyáltalán nem tesz jót neked, csak gyöngíti az idegeidet meg a lelked. Vita helyett inkább hallgass ide. Mi csak szép volt, örömhozó, Elmúlt csöndben, mint a napok. . .. De a jó mag, mit vetettél, fényben, árnyban él, Felderülsz majd emlékidnél. Míg múlnak a napok ... Ilon lehunyt szemmel fekszik, csöndesen ingatja a fejét. Lazán fésült, gyérülő hajtövében verejtéke,seppek serkennek. Berty felitatja, utána áttotyog az ággyal szemközti falhoz, leakaszt két képet, elnagyolt mozdulatokkal megtörölgeti terebélyes, csipkeszegélyű kötényével. — Lám, hova jut az ember az út vége fele. Nézze ezt a két bűbáj kisasszonyt. A matrózruhát a műteremben adták ránk, kicsit lötyög rajtunk, mert amúgy soványkák voltunk, de azért jól áll, no és a frizuránk... Dús hajunk volt, persze hogy mutatott rajtunk a fülünkre fonott konty, úgy hívták abban az időben, hogy diaboló. A fényképeket első fizetésünkből csináltattuk, mert ez a két csitri, ezzel a két fakarikával ezen a barnuló képen abban az időben már kisszakácsné volt. Ez komolyigaz, Ilon? — Bizony. — Olyan főztünk volt, már csitri korunkban, hogy csudájára járt a Holdvilág utca. Pedig nem oktatott senki bennünket. Anyukánk a dohánygyárban dolgozott, apukánk pedig a bőrgyárban. Megkeresték az ételrevalót, s ha mégis voltak szűkösebb hónapok, hát felkarolt bennünket az, aki az ég madarait sem hagyja cserben, s csőrük elé szórja a finom eleséget. Soha nem szorultunk alamizsnára. Igaz, Ilon? . _ — Bizony. Akármilyen egyszerű ételt főztünk is, megadtuk a módját. Valamire rátapintottunk ösztönösen. — A fűszerekre. Ez komoly. Igaz, Ilon? — Az ám, a fűszerekre. Szegfűszeg, tárkony, ánizs és kárdámon • • • _ — ... szerecsendióvirág és sáfrány ... — ... koriander, kápri és majoránna ... — Én K. Nusihoz kerültem kisszakácsnénak, Ilon pedig valami gyógyszerészhez, hogy is hívták, szívem? — Aztán csak jött haza anyu meg apu, mi pedig azt mondtuk: terülj, terülj, asztalkám, hajdú sógor mit kíván, ők pedig kanalazták, s elhalmoztak dicsérettel... — Hát a tyúkra emlékezel? — Persze. A macska rabolta valahonnan, hazahurcolta döglötten, annyi baj legyen, torkának szegtem a kést, becsináltat rittyentettem belőle s feltálaltam. Egyszer csak anyukánk sírni kezdett, apukánk is könnyezett... — Mi pedig nagyon megrémültünk, vajon mi rosszat cselekedtünk. — A gyógyszerésznél ellenben nem akceptálták az én fűszerező tudományomat. De megértették, hogy anélkül nem megy nekem a főzőcske. Beajánltak máshoz. Így kerültem Csúcsára Goga nagyasszonyhoz. Kimondhatatlanul szeretett engem Goga nagyasszony, el nem felejtem soha, mindig azt mondta: työnyörű volt az ebéd, Ilonka, työnyörű volt. Én meg azt mondtam durcásan: hát ha csak työnyörű volt, miért tetszett elfogyasztani, váljék a kedves egészségére.________ _______— Képzelje, Ady Endrét is látta, ugye, Ilon, hogy ez komoly? — Komoly. De csak annyi, hogy láttam, de ki tudta akkor, hogy jobban meg kellett volna nézzem ... — Milyen volt, meséld el. — Hát mint egy rendes ember. Ő is széken ült az asztal mellett és jobb kézzel evett. Nekem a felszolgáláson állt az eszem, az etiketten: jöttem, mentem... Gogáéktól azért jöttem el, mert megismerkedtem egy özvegy emberrel, aki ragaszkodott, hogy Kolozsváron keressek helyet. Erik ezerkilencszáztizennégy november 26-án esett el Dél-Lengyelországban, közvetlenül a krakkói erődítmények védelme közben. A második férjem képét nem akasztottam ki. — Mondd ki tisztán: nem szolgált rá, s én nem is hagynám. — Talán Heinrich rászolgált, hogy akkora fényűző rámába tedd? Mindegy. Nem bocsájtom meg a férjednek, se az én második, pirók hajú uramnak, amit ellenem elkövettek. És neked sem, tudod, amikor bekopogtattam hozzátok a kisgyermekkel. Vitatkoznak. Most is lagymatagon és csöndesen. Nincs kegyelem se az élő nővér, se a holt férfiak számára. Szívtelenek! Az egyetlen igazán magas fejhang az egész délután alatt, talán azért, hogy odafenn az égi sörfőzdében meg cipészműhelyben is ide figyeljen az a sörharapó, pirók ember, meg a másik, a „jobbik“, aki hátrahagyta a sok frinc-francot, parafa- meg bőrtalpat, meg a halom cérnát — többek között az extra fine flaxot. Berta a himnuszt tartja a legjobb menedéknek. Ne vádolj, de küzdj a rosszal. Míg múlnak a napok, Küldd el haragod, fényljék arcod, Míg múlnak a napok ... — Most még azért is elmondom, mert nem szeretem, ha igazságtalan vádaskodáson fognak. Elmondom, bár nem tartozik senkire, s a vége se olyan, mint az igazi, jó történeteké. Én Jókai Mórt szerettem egész életemben, s ha megszerzi nekem az özvegy Pókayné című regényét — bár azt állítják egyesek, hogy nem is ő írta ezt a könyvet —, meghosszabbíthatná az életemet. Kezdjük azzal, hogy megismertem a második uramat, s ő ragaszkodott, hogy Kolozsvárra jöjjek. Túl voltam már a negyvenen, hát azt mondtam: szívesen, legyen meg a te akaratod. Ő a Cel-féle sörgyárban dolgozott, én egy ... családnál. Az uram egyszerű ember volt, jóravaló, csak a lelke nem volt túlságosan tágas. Hetente két kimenőnapom volt, olyankor találkoztunk, mert lakásunk akkor még nem volt, ő is albérletben lakott egy kétvízközi néne házában. Oda húzódtunk be, senyelegtünk, mint általában a házasfelek. Egy napon aztán terhes lett az asszonyom, meg is szült szerencsésen. A kisfiú gyöngécskének született, ami várható is volt, mert az én asszonyom sem volt valami tenyeres-talpas fehérszemély. Asszonyomnak nem volt teje. — De mit ad az, aki az ég madarait sem hagyja cserben? — Azt, hogy ugyanazon a klinikán, ugyanazon a napon egy kislányt hozott a világra egy félnótás falusi leány. Olyan emlői voltak, mint egy svájcei tehénnek, s annyi teje volt, hogy azzal alighanem feltölthették volna a Holt-tengert. A kislány pedig dundi, egészséges, tisztára ellentéte asszonyom hektikás gyermekének. Egy napon aztán hazahozták asszonyomat. Vele hozták a félnótás leányanyát — a gyermek nélkül. Kisikálták, felöltöztették, s oda tették, hogy szoptassa a kicsi trónörököst. Én meg folyton rajta voltam s faggattam: hol a gyermeked, te világ boldogtalanja, csak nem eresztetted szélnek? Csak röhincsélt. Alapjában véve nem is értette, mi a kérdésem veleje. Asszonyomat nem illett vallatni, azért felmentem a klinikára, személyesen. Szóba se álltak velem, s amikor azt mondtam, hogy itt valami tisztességtelen fordulat történt, kilöktek egyenesen. Volt egy kórházszolgaismerősöm a boncban, tőle kezdtem érdeklődni. Az megtudakolta számomra, mi is történt a kicsivel. — Nem emésztették el, hanem betették egy árvaházba. — Uram isten, mivé lett az a valóságos karakterbaba! Olyan mérges lettem, hogy csak na. De lepleztem haragomat. Aztán egy óvatlan pillanatban kötényembe kaptam, s kiosontam. — S másnap már a Pata utcáig jött a híre, hogy az én nővérem valami nyivákoló macskakölykökkel rohant végig a Rudolf úton. Kilátszott mindene, mert a szoknyájába bugyolálta azt a gyermeket. — Én ügyet sem vetettem a bámész népekre. A Malom utcában nem állt egy szál fiákeres sem, mit tehettem egyebet, mint rohantam végig a Wesselényi utcán, míg végre hazaérkeztem. Berobogtam a konyhába, neki egyenesen az anyjának, az csak nézi, mintha egy fadarabot tettem volna az ölébe. Erre én letéptem róla a blúzát s ráakasztottam a gyermeket emlőire. Szoptasd meg, te, mert mindjárt kitaposom a lelkedet! Asszonyom csak állt, nézett, s holtan zuhantam volna a cementre, ha ölni lehetne a tekintettel. A gyermeknek anyja mellett a helye — kiabáltam —, és ne próbáljanak felmondani nekem, mert olyan patáliát csapok, hogy attól koldulnak valamennyien. — De milyen állapot az, amikor a kenyéradó gazda gyűlöli az embert, s ki van téve annak, hogy zsarolják a saját házában. Mert zsarolás volt, de Ilon rá volt kényszerülve. — De ez még nem elég. Az én nyakamban lógott az egész háztartás, s a kicsi trónörökös mellé pluszban a kisleány. A félnótás csak lötyögött naphosszat, bámulta meg fogdosta a nippeket s szoptatta a kicsiket. A kislány viszont szépen rendbe jött, gyarapodott. Én pedig ellenkezőleg. Egyszer aztán előálltam az uramnak: mi lenne, ha keresnénk egy nénét, aki gondozná a kicsiket, s aztán ha lakást bérelünk, adoptáljuk ... Pirók fajta ember volt, de ha felmérgelődött, olyan lett, mint a vérszínű krepp-papír. Amikor előálltam az üggyel, még a szeme is átváltott, s meg kell mondjam, hogy nagy viszolygás támadt bennem, s azt gondoltam: te jó isten, hát én egy piros szemű, kétlábú angóranyúllal álltam össze ... ? Ő pedig, hogy a kendermagos úristen engem ide meg oda tegyen... Kiábrándultam teljesen. — El is vált tőle, s helyesen cselekedett. Aki annyira csúf ember, annak legalább a szíve legyen rendes. Nem is kerül fel ide a falra a képe, amíg én fel tudom emelni a kezemet. — Hadd csak el, mert Heinrich is sorra kerül rendre ... A piróktól elszakadtam. Tízhónapos volt a kislányom, amikor új helyet kerestem. Olyan ajánlólevelet írt aszonyom, mint annak a rendje, mert nagyon tartott tőlem. A félnótást akkor már szélnek eresztették, egy koszos batyuval, meg egy kitaposott bakancsban, hogy a Bertuka madaraira gondot viselő magvető verje meg őket... — Én akkor is mellette voltam a bajban. Ez komoly, igaz, Ilon? Nyakunkba vettük a várost, míg végre a Szén utcában találtunk egy jóravaló asszonyt. — Nagyon jóravaló volt, mondhatom ... Az első szabad napomon felkerestem, az asszony a malacait eteti, a gyermek meg veszi fel a házat, nyakig pisil a lelkem. Teljesen kétségbeestem. — És feljött hozzánk ... — Rosszul tettem. Heinrich egy hétig ha elviselte, jó, Berta, legyen három, s akkor csak rázta a fejét s beleturkált abba az öklömnyi lyukba az állán, — ő sem volt éppen egy Waldemar Psillander —, s mondta azzal az összevissza beszédével: nemtom, hogy gondolják maguk, az én ruhavolt életem elment nekem, nemtom, nemtom ... — Én hiába sírtam ... — Amíg Bertuka kisírta magát, én elszaladtam öcsémhez a Munkás utcába. Nála lakott apuka, mert anyuka akkor már elhunyt, térdre vetettem magam a felesége előtt. Giza, ha istent ismersz, szoríts helyet ennek a szegénynek a tieid mellett! Minden pénzemet ide hordom nektek, mert tudatában vagyok, hogy szűkösen éltek. Beleegyeztek, csak ugye nem túl szívélyesen... Két és fél éves koráig nevelkedett Gizáéknál. Akkoriban szabad délutánjaimon különmunkát vállaltam. Házakhoz jártam mosni és takarítani. Végre kivettem egy szoba-konyhát a belvárosban, közel az állandó munkahelyemhez. — Akkoriban esett ágynak az én Heinrichem. Addig is bajlódott a szívével, szegényke. Csak nyögdécselt, nemtom, nemtom Berta, meinherz úgy dobol, mint kismadár övé, ha várja égi élességét, o mein gott, nemtom, nemtom ... Akkoriban már nagyon nyugtalan volt. Osztrák földről keveredtek mifelénk az édes szülei, s amikor Schuschnigg kancellár rádióbeszédében bejelentette a kormány lemondását, kitört belőle a zokogás. Két nappal később Hitler kierőszakolta az Anschlusst. Szép halált adott neki az ég madárkáinak az etetője. Karácsony estéjén történt, hogy éppen levettem a plattenről a töltött káposztát, mert az volt Heinrich kedvenc eledele, s kitettem vagy öt tölteléket hűlni. Utána meglocsoltam tejföllel, s beszóltam a szobába: jöjjön, bele, mert ugye kár volt türelmetlenkednie meg idegeskednie, mert ugye csak elkészült a vacsora idejében. Ő meg ott feküdt az ágyon, hiába rázogattam nem szólt az egy árva szót. Pont úgy feküdt, mint most Ilon, még a keze is így volt összekulcsolva a mellén. Ez komoly. — Jól is járt, legalább nem látta, mit zúdított a világra a fajtája. A háború alatt — mert akkor már Bertával együtt voltunk _ Mérába menekültünk. Ott éreztem először hogy valami baj van a gyomrommal. Élelem,hiány meg idegesség — gondoltam —, de ahogy vége lett a harcoknak, s hazajöttünk Kolozsvárra megvizsgáltattam magam. Nana professzor úr operált, akinél egyébként házvezetőnő is voltam. Az operáció fényesen sikerült, hat hétig nyomtam utána a kórházi ágyat. Szépen rendbe jöttem. Igaz, hogy utána ismét műtőasztalra kerültem, s később még egyszer ... — Három évvel ezelőtt sugarazni kezdték én mondtam, hogy nem tesz az jót a szöveteknek, de Ilon nem hallgatott rám. — Az első operáció után mire jövök haza? Hát arra, hogy a kislányom nincs a házban Kérdem Bertától, mi történt, mert rögtön öszszeesek. — Az történt, hogy nagyon szűkös volt akkoriban a megélhetés, összeírtam egy cetlire azokat a dolgokat, melyeket nélkülözni tudtam s kitettem az ablakba. Többek között egy Riffler-féle ingaórát is áruba bocsátottam. Amiatt állított be egy középkorú házaspár. Megalkudtunk, s már éppen kifelé tartottak, amikor bejött a kertből a leányka. Én pedig elmondtam a történetét. Nagyon megtetszett nekik, ami nem csuda, mert szép volt, akár egy karakterbaba. Mi lenne — kérdezték —, ha nekik adnánk, mivelhogy ők gyermektelenek. Azt mondtam: erről ne is beszéljünk mert Ilon engem egyenesen tönkretesz. Akkor meg azt mondták: csak arra az időre adjam nekik, amíg Ilon a kórházban van, tejben-vajban fürösztik, kiöltöztetik, meglátom, milyen kitűnő állapotban tér majd haza. Ezen elgondolkoztam. Milyen kellemes meglepetés lesz a lábadozó Ilonnak, ha felhizlalva, kicsattanó egészségben látja viszont, mert mondtam, hogy a megélhetés akkoriban nagyon problematikus volt. Elkértem tőlük a személyi igazolványukat, kiírtam minden adatot, a leányka pedig nem húzódozott, mert milyen a gyermek, ha fűt-fát ígérget neki az ember? — Azt hiszem, eszméletem vesztettem. Ahogy magamhoz tértem, jól összevesztem Bertával, azonnal vonatra ültem, s meg se álltam Brassóig. A Brassó melletti Feketehalomtól laktak valami húsz mérföldnyire, ott volt egy malma az embernek. Frissen operált gyomorral, elszekereztem a helységbe. A fuvaros mellett ültem, fogaimat összeszorítottam, nehogy leforduljak a zötyögő bakról. — Persze nem fogadtak kitörő örömmel. Pedig rám nagyon jó benyomást tettek, de valahol őket is meg lehetett érteni. Mi már öregek voltunk ahhoz, hogy előírás szerinti nevelésben részesítsük meg iskolába járassuk. — Engem viszont nem lehetett meggyőzni. Szó se lehet róla, s vegyék tudomásul: tisztességtelen az eljárásuk. Kihasználták a nővérem ... jóhiszeműségét, ráadásul egyezkedni próbálnak velem. A leánykámra rá se ismertem. Gyönyörű culában, hercig félcipőben, piroska sipkában, szóval nett kiállításban. De, hogy őszinte legyek, más változást is észleltem rajta, amely változás szíven ütött teljesen. Nem tudom megmondani, mit éreztem. Néztem a kisleányt, ahogy ott állt köztem meg a molnárok között, s valami nagy üresség kezdett elhatalmasodni bennem, s az agyamban fájdalmas kongás kezdődött, amely bongás megrendített tetőtől talpig. Teljesen megöregedtem. — Olyan megrendülten állított haza, hogy teljesen megrémesztett. Nem szólt, nem evett, a gyógyszereket is úgy kellett ráerőszakoljam. Csak nézett a semmibe, s először életében a szemembe mondta: gyűlöllek, téged is gyűlöllek. — Mondtam, nem mondtam? Nem emlékszem. Ne bolygassuk, semmi értelme. Akkoriban biztos úgy éreztem. Kiábrándult voltam, s terhemre volt minden. A molnár házaspárról annyit kiderítettem, hogy ezerkilencszáznegyvenhétben elhagyták az országot, valahova a németalföldre költöztek. Egy szót se írtak nekem. — A leányka viszont írhatott volna. Már iskoláskorú volt, értelmes, tudhatta a Pata utcai címet. Nem vett annyi fáradtságot. — Lehet, hogy írt, csak nem kaptam kézhez a levelet. Abban az időben nem vették jó néven, ha nyugatiakkal levelezett az ember. — Azonkívül a levél csak újra feltépte volna a régi sebeket. — Amikor maga a Brassói Lapoknál dolgozott, megkértem, írjon egy kicsi cikket, tüntesse fel a pontos címemet, köszönöm, hogy teljesítette kérésemet. Én arra gondoltam akkor, hogy Brassó környékén elolvassák a lapot, s valamilyen úton-módon értesítenek. De nem. Anélkül múlik el az életem, hogy eszébe jutnék a leányomnak, aki miatt szélnek eresztett az én pirók emberem, aki miatt annyi nehézséget vállaltam, csak hogy ne árvaházban nevelkedjen. Nagyon szerettem. Most úgy találom, hogy kár volt végigcselekedni az egészet. — Hagyd el, Ilon, ne emészd a lelked. Mi csak szép volt, örömhozó, Elmúlt csöndben, mint a napok. De a jó mag, mit vetettél, fényben, árnyban él, Felderülsz majd emlékidnél, Míg múlnak a napok. — Ó, Bertu, Bertu, hagyd már abba. Inkább nyiss ablakot, mert megfulladok. Bertu kitámasztja az ajtót, mert az ablakzárak régen berozsdásodtak. A villanykapcsoló is hibás, percekig kell kapcsolgatni, míg felgyűl a gyér fény. A friss levegő feloldja némileg a konyha áporodott szagát. Bertu régi képek meg levelek után keresgél. A sifonérokból kiszabadul a polcokon szertehintett aszalt virágok illata: somkóró és levendula. Aztán becsukódik a régi, divatjamúlt levélajtó. Ilon magas, panaszos fejhangja elhallatszik a kapuig: — Miért kellett beereszteni, Bertuci? SZABÓ ZOLTÁN ÚTON CSATANGOL AZ ÁM BEK► És felderülsz emlékidnél, míg múlnak a napok... 6