Utunk, 1973 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1973-01-12 / 2. szám
K drvttségből szabadságba A közelmúltban a kolozsvári Móricz-kollégisták azt is játszották, hogy ha olvastak egy-egy jelentős könyvet, meghívtak rendre ismert személyiségeket, szóljanak ők is róla. Így beszélgettek, vitáztak tudósok fiatalokkal a filozófia, a lélektan, a történelem, a néprajz és még sok más szakma nyelvén. Ezekben a szép órákban keresem a felmentést arra a rendhagyó cselekedetre, hogy nem az irodalom, hanem a társadalmi szerkezet, a faluközösség felől érkezően kísérlem meg néhány szót ejteni Petőfi Sándorról. PEREMVIDÉK ÉS LÁZADÁS Petőfi hovatartozandóságának meghatározása könnyű: ő a néppel egy. Maga vallja, írásai bizonyítják, tettei szentesítik. Milyen „társadalmi tájból“ sodródott a néppel való azonosulásba — ezen azonban még elgondolkodhatunk. A világot lényegében megragadni vágyó értelem egyszerűsít. Egy kissé ezért csupán a földesurak és a jobbágyparasztok világa a reformkori a mi szemünkben is, holott a százados küzdelem e két főszereplője néhol szinte el is tűnik a kis-, a bocskoros-nemesek, a szabadparasztok, taksások, polgárok ügyvédkedő, tanúskodó vagy külön perlekedő sűrűjében. Ezért mondhatjuk: van a társadalom szálláshelyén is köztes terület, határ, peremvidék, ahonnan felfelé is, lefelé is sok út vezet. A bihari hajdúk sorában találtam rá azokra az Aranyősökre, akik címeres levéllel dicsekedhettek, de sorsuk az önrendelkező, szabadságért küzdő hajdúkéval olvadt egybe: a kiváltságlevelek védelméért börtönözték be kettejüket, és a jegyzőségbe jutott János Szalonta képében járta Pest és Bécs útját az Eszterházyakkal pereskedve. A székelyek, a jászok, a kunok és a hajdúk telephelyein igen sok a hasonlóság. A Kiskunságban, ahová a Petrovics is betelepedett, szintén hiába keressük a tipikus úrbéri viszonyokat. A szokványos formák helyett kiváltságos állapotok, a hajdúkénál is lazább kötöttség, az együttes megváltás (a „redemptio“) jellemzi sok kunszállás, mezőváros társadalmi képét. Az alázatba kövült, robotra űzött jobbágy itt nem honos, annál inkább a konok, rátarti szabad ember, vagy a béreseit igazgató, polgárszabadsággal és móddal élő „kaputos“. A rendi világban „rendhagyó“ ez a társadalom, és még ezen belül sem szokványos a Petrovics család státusa. A török után mozgásba lendült itt a népesség, és soraiban bőven akadt telepített, de olyan nemes is, aki otthontalan, s miként a költő édesapjának, nemcsak hogy kúriája, udvarháza nincs, hanem még saját telkén sem lakhat. Az apa a magyar nemességre emlékező; a fiú, bár nem tartja sokra, időnként számon tartja. Azt azonban, ami igazán lényeges: a kiváltságos csoportbeliek hagyományvilágát és meghatározottságát nem ismeri. Teleki Sándorhoz szólnak ezek a sorok: „Te elfáradsz, míg őseidnek / Végigtekintesz névsorán, / Én jóformán azt sem tudom, hogy / Ki és mi volt a nagyapám.“ Illyés Gyula földjén, Borjádon löki versbe az indulata vélekedését, A magyar nemest, ezt a „szociográfiai“ remeket, amely annak is tanúsága, hogy az ítélet nem belülről átélt helyzet kivetítése. A költő családja kívül marad a körön, és csupán az ér sokat számára, ami nincs; az, hogy nem terheli a jobbágyi függés, a röghözkötöttség. A reformkori világban nemcsak jogi szálak kötik társadalmi csoporthoz az embert, hanem gazdaságiak is. Az új osztályok már születőben vannak, és lehet mélyen kapcsolódni egy újfajta, újarcú szegénységbe és gazdagságba is. A família a feltörés és a szegénységbe zuhanás útját is végigjárja. Az apának „Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt, / Alig tudta számát ökrének, lovának“ — majd a rövidre szabott gazdagságot követi a sanyarú, nincstelenségben töltött évek hosszú, a szülők haláláig tartó sora. A fiú joggal mondhatja Telekinek: „Szóval: nagy úr vagy és én koldus“. Viszont szokványos „koldus“-nak (még átvitt értelemben véve) sem volna besorolható, hiszen ekkor valóban sok a „vagabundus“, az a kategória, ahová a feudális életformák kivetettje vagy menekültje tartozik, csak anynyiban sorstársuk szüleivel egyetemben, hogy nem helyhez kötött, holott a struktúra rendje tagjaitól ezt követeli meg. A Petrovics család az „árendások“ szűkebb körű, de mégsem jelentéktelen csoportjához sorolható. A jogi állapot és az anyagi helyzet szerint nagyon tarka réteg ez. Tagjai legelőt, kocsmát, malmot, mészárszéket bérelnek a falvaktól, és gyakrabban változtatják lakhelyüket, mint ahogyan az a feudalizmusban törvényszerű. „Úgy hiszem — írja Petőfi választóinak —, emlékeztek még arra az alacsony, köpcös mészárosra, ki egykor a félegyházi, szabadszállási és szentmiklósi mészárszéket árendálta, az az én apám.“ És bérelte természetesen nemcsak az említetteket. Döbbenetes — de ugyanakkor az életformából következően rendjénvaló —, ahogyan a jó öreg kocsmáros, a gyakorlott mészáros lendül ki a holtpontoknál újabb és újabb falvakban „licitálva“, kötve „contractust“. Az árendások sorsa ez: a peremvidékiséggel kevert gyökértelenség. A Petrovics családnak a feudalizmus kijelölte rendhez, a társadalmi réteghez, a szituációhoz, a helyhez való kötöttsége laza, nem a feudalizmus alap-, jóformáihoz hasonlatos; ez érthető is, hiszen rendhagyó a társadalmi szerkezetben maga a Kiskunság, benne alig megfogható és nehezen körülhatárolható a kisnemes kunpolgár-vállalkozó helyzete, és jogilag is, gazdaságilag is fel- és le-, térbelileg messze földre, sok-sok helyre kilendülő az élete. Az osztályrészéül jutott sajátos életvitel Petőfit a paraszti világ sokszínű formáiban meríti meg. Ez a peremvidéki mozgékonyabb és egyben zaklatottabb, labilisabb lét ugyanakkor arra is jó, hogy légkörében kevesebb legyen a kötöttség. Ez a fészek nincs kibélelve sem a jobbágyi, sem a földesúri múlt hagyományaival; kevesebb benne a viselkedést, ízlést, magatartást megszabó ősiségében megvétózhatatlan, megcsontosodott parancs, a cselekvést eleve elrendelő értékítélet. Ehhez társul az, hogy a család melegéből és az időleges jómódból kilökött fiú, a mesebeli hétmérföldes csizmát viselő táltos fiatal bejárja az egész országot és felszívja mindazt, ami még táplálhatja a lázadót. A ciklotronban spirális pályán haladva kerül mindinkább peremvidékre, külső körre a „részecske“, és egyre felgyorsultabban; így törhet ki, szakadhat el. A „vaserejű“ törvények rendi világából valahogy így robbanhat ki Petőfi Sándor is. Juhász Ferenc írja, hogy az Arany János máglyáján szikrát lobbantó, egyenletesebb fényű csillagképét felizzító, veszettebb pörgésre kényszerítő tünemény Petőfi: „...a tündér-üstökös, a verhetetlen hitű, a vad és tündökletes, az égitest-szárnyalású, a magávalrántó, rólunk a gyöngeség viasz-álcáját leolvasztó, a kétségek dudváját leperzselő, a hitünket megújító“. Hogyan is lehetne az ilyen jelzőkre ihlető, az ilyen nagyságrendű emberi lelket csak az őt elindító és a zsenge, a fogékony korban formálgató környezetből magyarázni vagy éppenséggel megérteni? Mi a szerepe a társadalmi peremvidéknek abban, ahogyan a nép és a nemzet sorsáért magát jelöli ki felelősként? Honnan és milyen eszméket szív fel, amelyek oly tisztánlátóvá teszik? Milyen is az a befogadó szellemiség, milyen a lélek alkata, amelynek fedőiben mindez oly csodálatos ötvözetté eggyéolvadottan szerkezetté szilárdul, Petőfivé épül? Nem szeretnék vállalni az értő és magyarázó tiszteletlen szerepkörét. De akit szeretünk, azon gondolkozunk, és a magunk mindennapos foglalatosságainak körében, ha botorul, ha tévelyegve is, helyet keresünk számára ... A SZÜLŐJE ELLEN LÁZADÓ „RONGYOS VITÉZ" A székelyeket Petőfi Sándor nagyon szerette. Talán azért, mert Bem apót hozzá hasonló nagy-nagy bizalommal követték, vagy mert néha kunok, hajdúk ismerős vonásait lelhette fel bennük. Legbizonyosabban pedig azért szerethette őket, mert az övéhez Prózai folklorizáció Petőfi Alku című 1845-ben írt versét röviddel megjelenése után széltében énekelni kezdték. Egy gyűjtő a nép közt lejegyezte és beküldötte a Kisfaludy Társaság készülő népköltési gyűjteménye számára. A gyűjtemény szerkesztője, Erdélyi János — a magyar népköltészet akkori legjobb ismerője — az Alkut nagy elméleti tudása és ítélőképessége ellenére „valódi“, vagyis eredet szerinti népdalnak hitte, és 1847-ben, a Népdalok és mondák II. kötetében a „pusztai dalok“ közt adta ki. Az Alku folklórsorsában az 1840-es évektől napjainkig a Petőfi-versek sokasága osztozott, sőt a folklorizáció arányai százharminc év távlatában csak valamiféle csillagászati mértékkel volnának kifejezhetők. Kétségtelen ugyanis, hogy milliókra tehető azoknak a száma, akik egy vagy több (vagy sok) Petőfi-verset tudnak, szó szerint, de inkább kisebb-nagyobb változtatásokkal, Petőfi nevével vagy neve nélkül, szavalva vagy akár népdalként, akár műdalként énekelve, emlékkönyvekben, versesfüzetekben tovább másolva-alakítva , tömegméreteikkel kimerítve a folklorizáció minden elméletileg és gyakorlatilag elképzelhető lehetőségét. A szakadatlan folklorizációs folyamatban, a folklór életének egyik alaptörvénye szerint, a változatok száma végtelen: a Petőfi-verseknek embertől emberig, szájtól szájig térben és időben szünet nélkül új meg új variánsaik születnek-alakulnak. A világirodalom szakértői tudnák megmondani, hogy szerte a földgolyón, ma vagy a múltban, hány költő műveinek folklorizációja mérhető a Petőfiéhez. A Petőfi-folklorizációnak elég szép szakirodalma van, de távolról sem annyi, mint amennyit ez a világirodalmilag párját ritkító jelenség igényelne és megérdemelne. Ezúttal, a korábbi szakirodalomtól eltérően, új irányban szeretnék próbálkozni, mostanáig ugyanis — tudtommal — nem jelent meg valamely Petőfi-vers prózai folklorizációja, és nem merült föl egy ilyen folklorizáció lehetősége, kutatásának szüksége sem. A Petőfi-versek prózai folklorizációját A körtelopó gyermek című kis elbeszéléssel szeretném jelezni; a Brassó megyei Nagymohában mesélte Mátyás Dénes 78 éves vak mesemondó 1966. december 10- én. Kétszer is mikrofonba mondattam vele (Mg 1445. Ila—IIb a Társadalom- és Politikai Tudományok Akadémiája kolozsvári Etnográfiai és Folklór Osztályának archívumában), hogy a szöveg esetleges ingadozásait megfigyelhessem, ám a két változat jobbára csak stiláris különbségeket mutat, vagyis Dénes bácsi repertoárjában meglehetősen kikristályosodott. Az első magnófelvételt közlöm: A szomszédba körte vöt. A gyermek mindig nézte. De magas deszkakerítés. Felmászott, de mikor szökjék oda be, le- A kritika nyomora Petőfi napjaiban (Folytatás az 5. oldalról) dig bizonytalankodnak. Mert igaz ugyan, hogy Frankenburg aranyait az Életképek pályázatán Petőfi nyeri el egy ma már ismeretlen költőtárs előtt, de a pályadíjat Garay János és Vachott Sándor szavazatának köszönheti csak. Bajza József viszont az ellenfélre, Berecz Károlyra szavaz! Vörösmarty egy társaságban megpártolja a készülő János vitézt, de vélekedését nem közli a sajtóban, legfeljebb eltűri, hogy Vahot Imre hivatkozzék rá a János vitéz elé szerzett „élőbeszédében“, amikor azonban egyesek nyilvánosan kétségbe vonják Vahot hivatkozását, Vörösmarty hallgat. Toldy Ferenc pedig, amikor Petőfi és Kerényi közt von párhuzamot a Budapesti Híradóban, Petőfi tehetségét helyezi ugyan a Kerényié fölé, de egész cikkével arra biztatja a költőt, hogy „tapintatot“ szerezzen, „melly az aljastól megóvja“. Szóval az előző nemzedék legjobbjai fenntartásukat jelzik, mert nyilvánvalóan idegenkednek attól, amit az irodalomban Petőfi elindított; az ellenfelek pedig — akik különben többségükben Vörösmartyéknak is ellenfelei — rohamra indulnak. Elszabadul a pokol. A szerkesztői büszkeségében sértett Szeberényi Lajos „Etőfi Andor“ álnéven fogalmazza újra mindazt a pozsonyi Hírnökben, amit mások is megírtak már Petőfi „aljasságáról“. Bár elismeri, hogy Kerényi és Tompa után (!) Petőfi következik a fiatal költők rangsorában, de sietve le is „petrovicsozza“ e furcsa elismerés után, s ezzel új elemet visz az eldurvuló vitába. Petőfi néhány soros nyilatkozatban válaszol a volt iskolatársnak, mire Szeberényi önmagát múlja felül a Hírnök irodalmi mellékletének három számában közölt folytatásos pamfletjében. Eszerint Petőfi („eredetileg Petrovics“) közönséges „csavargó“, Vahot főszerkesztő („előbb Vachott, Olim Vahud“) „lógósa“, kiről „a leplet egyszer már szükséges volt lerántani“. Minderre pedig rádupláz Petrichevich Horváth Lázár, a Honderű főszerkesztője, aki „egy Petőfi nevű kis borzas legénykét“ emleget, „kire jóbarátai erőnek erejével ráfogják, hogy ő nagy ember“... pedig „tetőtől talpig komisz fráter“. Persze, ez amolyan „zsurnalisztika“ csak, mások azonban esztétikai értékekre hivatkozva, kesztyűs kézzel végzik ugyanezt a munkát. Nádaskay Lajos például fenntartás nélkül köszönti a Cipruslombokat a Honderűben, de az egész bírálat tulajdonképpen azt ünnepli, ami a füzetből szembeállítható Petőfi egész művével. „Olvasása bizonnyal megragadandja szíveiket [a nővilágról van szó], s részvét sugarát villámoltatand át keblükön, ha az a vesztett szívkincs’ fájdalmát tán még nem ismerné is“... Innen már csak egy lépés a terjedelmes (az addig uralkodó közízlés szerinti) esztétikai elemzés felé. Császár Ferenc teszi meg ezt a lépést az Életképek irodalmi mellékletének két számában. Négy Petőfi-kötetet bírálhat már (Versek; A helység kalapácsa; János vitéz; Cipruslombok). Tulajdonképpen csak esztétikai felkészültsége alaposabb, mint az előtte járóké; lényegében az ő útjukat ismételi, összehasonlíthatatlanul körültekintőbben készítve azonban elő minden lépést Tehát: kivételes tehetség, de pári szemlélet és kiműveletlen verselés — ezt ismételgeti a Petőfi költészetét boncolgató Császár Ferenc. Megint csak azokat a konklúzióit jegyezzük ide, amelyeket újabb forrásokból mi is jól ismerünk, csak arról feledkezünk meg néha, hogy Petőfiről is leírták már ezeket a mondatokat: „...ha nálunk kellő tudományos czélú kritika létezik, legjelesebb költőink egyike leendett; míg most, elkapatva az első sükertől, a’helyett, hogy emelkednék, naponta alábbszáll a szép pályán...“ Kész. Császár Ferenc eltemette Petőfit. Hallgassuk tovább gyászbeszédét: „A‘ művészettől elpártolt músafi már többnyire büzhödt lapályokon vágtat mindig könnyű pegázával; a magas Parnasszus, az isteni Helikon, hol a szűz músák tiszta forrást csergedeznek, feledvék. Póroknak, a pórok legalsóbb, legnyersebb osztályának énekel többnyire a’ költő’ s nem a’ népnek; mert feledte, hogy a’ nép nem ugyanaz a’ betyársággal, az emberiség söpredékével.“ Aztán sorolja, sorolja végeláthatatlanul Petőfi „szitkozódási kifakadásait, meg a verselési hibákat, a fantázia „megengedhetetlen“ csapongásait (például: a magyar nép földrajzi ismereteinek „összezavarása“ a János vitéz által), míg eljut a zárómondatig: „Válasszon Petőfi a’ maradandó hírnév ’s a’ rövid életű tömjénezés között.“ Rendkívül mulatságos könyv lenne ez az Endrődikötet, ha nem lenne oly kétségbeejtően szomorú ... A Pesti Divatlapban Dobrossy István válaszol „Szeverin“ álnéven Császár Károlynak. A kritika névvel támad tehát, s a költő védelmezői bujkálnak egyelőre álnevek mögött, meg aztán „Szeverin“ írása egyúttal hódolat a menedzser Vahot Imre előtt — mégis Petőfi népiségének s ellenfelei szalonköltészetének a szembeállítása irodalomtörténetileg igazolt dokumentummá teszi a cikket. Fél év múlva pedig ismét Dobrossy István írja le elsőként, hogy „Petőfi az egész világ költőinek sorában, kitűnőleg jeles“. Íme, a kritika „misztériuma“: honnan tudta azt Dobrossy, amit sokkal jelesebb pályatársai nem sejtettek még? És Dobrossy telitalálatához kapcsolódik aztán az Életképek irodalmi mellékletében „12“ aláírással megjelent, feltehetően Erdélyi Jánostól származó cikk is. 1846 tavaszáig a legjelentősebb írás Petőfi költészetéről, amelyet a Vörösmartyé mellé állít s a világirodalmi koordinátáit Heines Béranger tájain keresi. És Erdélyi János mondja ki határozottan: „Petőfi tehát szorosan nemzeti költő; de e’ mellett népköltő is, mert a’ nemzetiség előszámlált kellékei mellett, mik nélkül népköltészet nem képzelhető, legtöbbnyire úgy ír, hogy a sajátságos világú’ s eszmemenetelt, magasabb műveltséget nélkülöző nép is megérthesse, szerethesse.“ Íme az új koreszme — amely aztán a XIX. század második fele magyar irodalmi életének uralkodó eszméjévé válik — születése pillanatában ... frissen, fiatalon, magával ragadóan... Petőfiéknek tehát nincsenek még a szó szoros értelmében vett esztétáik, de vannak már — ideológusaik. Ezért sincs szükségük többet menedzserekre. 1846. június elején a „tízek“ szépen felszabadítják magukat Vahot Imre gondnoksága alól, amit Vahot Imre — mit tehetne most egyelőre? — tudomásul vesz. A Honderű viszont hetente cserélgeti fegyvereit: mérgezett nyilakkal lődöz, vagy nagyágyúkkal támad. Aláíratlan glosszácskában panaszolja például fel, hogy egy „fiatal írócskát“ „egy-két lap erőnek erejével elsőrendű zseni gyanánt akar Európának feltukmálni“ — és ehhez hasonló jegyzeteket közöl az egész évben. Októberben pedig beszáll a kampányba Zerffi Gusztáv is, a legműveltebb, a legdühödtebb ellenfél (egyetlen a felsorolt kritikusok közül, aki Világos után a bécsi titkosrendőrség szolgálatába áll). Zerffi az Egy magyar lírikus, Irodalmi levelek dr. Laube Henrikhez, Lipcsébe című hírhedt cikksorozatának V—XI. fejezetében mindenkinél messzebb megy Petőfi költészetének esztétikai „leleplezése“ és „megsemmisítése“ terén. Alaptétele: a magyar nép csak úgy töltheti be szerepét Európában, ha minél alaposabban asszimilálja a kor kultúráját, amelynek csúcspontja Zerffi szerint a XIX. század elejének német költészete. Ami tehát magyarul van ugyan írva, de német versnek is elmenne, az nyeresége az egyetemes kultúrának, ami viszont elüt a német mintától, az viszszavezet Ázsiába. Ilyen premisszákból kiindulva „veri szét“ Zerffi A helység kalapácsát, a János vitézt, a Felhőket, a költő prózáját; mindent, ami tudatunkban a Petőfit jelenti. A leghevesebben pedig a Heinéval és Béranger-vel való összehasonlítás ellen tiltakozik. Külön tanulmányban mutatja ki, mennyire nem léphet még a nyomukba se Petőfi — egy ország elmaradottságának ez az „irodalmi“ produktuma. 1847. februárjában aztán így ír, megint csak a Honderű: „Hiador munkái a divatos Petőfi fölött (...) annyival fönnebb állanak, mennyivel egy európai műveltségű költér fönnebb áll olly költőnél, ki saját hona keskeny szellemkörén túl mit sem ismer.“ A Budapesti Híradóban ugyanekkor Zerffi Gusztáv elemzi „tönkre“ a Tigris és hiénát, ilyen felhangokkal: „Petőfi a lyricus ügyét pártüggyé tévé, s én éppen nem csodálnám, ha egy vörössapkás kör alakulna, mellynek tagjai törvényekül szabnák. Petőfi munkáin kívül egyebet nem olvasni.“ Sokszor emlegetik különben, hogy az a 48- as pillanat a márciusi pesti vásár napjaival esett egybe, ami jócskán megszabta a történteket. Irodalomtörténetileg azonban már az 1847-es márciusi vásár is jeles dátum. Ekkor jelennek meg ugyanis Emich Gusztávnál Petőfi összes költeményei, s ez a kötet, minden más jelentőségén túl, fordulatot hoz a Petőfi körüli sajtóvitában is. Igaz, nagyformátumú kritikusa nincsen ennek a könyvnek sem, és ha lehet, a következő tizenkét hónapban az eddigieknél dühösebbek lesznek a Petőfi-ellenes glosszák; végre megjelennek azonban azok a publicisztikai értékelések, amelyek méltó hangot adnak az újjáformálódott irodalmi közvélemény vélekedésének, azaz Petőfi győzelmét hirdetik; győzelmét nemcsak az olvasók legszélesebb táborában, hanem a kor legműveltebb, legigényesebb olvasóinak szívében is. Az átmenetet cikkek felé Pulszky Ferencnek a Szépirodalmi Szemlében, Erdélyi János rövid életű lapjában (még mindig névtelenül!) közölt bírálata jelenti. Pulszky egyfelől — rendkívül baráti hangon, de — megismétli az eddigi bírálatok alapvető kifogásait, másfelől 6