Utunk, 1974 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1974-01-04 / 1. szám

Világ proletárjai, egyesüljetek! 59067 UTUNK ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXIX. ÉVFOLYAM • 1.(1314.) SZÁM. • ARA­­­LEJ • KOLOZSVÁR, 1974. JANUÁR 4. Maria Ciupe: Bagoly (Részlet) esztendő nyulván, ÖREGEDVÉN, TESTBEN, DE MEG NEM TÖRETVE ADAKOZÓ KEDVBEN, INDULJ EL AZ ELSŐ HARANGOS HAJNALON, BÉK­ESS­ÉGES SZAVAD CSUDA-NAGY HATALOM, IDŐ JÖN, IDŐ TŰT, KEDVED MAJD BORULHAT, SZIVED NYISD ÖRÖMNEK, SZÍVED ZÁRD BORÚNAK, KÍVÁND MINDENEKNEK AMI NÉKIK TETSZŐ, KIRÁLY LÁSZLÓ Köszöntő SZAVAD LEGYEN CSÖNDES, AM ÖRÖK ALUVÓNAK ÉBRESZTŐ HARANGOT, HŰTLEN SZERETŐNEK HŰTLENEK SZERELMÉT, GYENGE POÉTÁNAK SZIKRÁT VETŐ ELMÉT, SZÉKHEZ RAGADT ÉSZNEK KEDVRE GERJESZTŐ, KÍVÁNJ­­AIK­ CSÜLKÖT, BORSOT, BABOT, LENCSÉT, SZERENCSE­­LESŐN­EK ILLANÓ SZERENCSÉT, MADARAKNAK FÉSZKET, MÉHEKNEK VIRÁGOT, HIBÁTLAN RÜGYEKET RÜGYBE­GONDOLÁSHOZ, TÖRTETŐNEK INTÉLT, FEGYELMEZŐ UJJAT, KORHELYNEK TÁG UTAT, HOL BÉKÉN VONULHAT, KULLOGÓNAK VÉRÉT IRAMÍTÓ HANGOT, FRISS HAJNALI TORNÁT, FINTORGÓ ORRUNKNAK KÖNNYFAKASZTÓ TORMÁT, KEZÜNKNEK SZERSZÁMOT, KASZÁT, VÉSŐT, TOLLAT, ILLENDŐ EMLÉKET HALOTT HARCOSOKNAK, EZ­ EGYSZER MINDENNEK NYUGODALMA VÉGETT KÍVÁNJUNK BoRT, hazat, áldást, BÉKESsÉget. BÁLINT TIBOR SZERENCSEMALAC Isten háta mögötti falvacs­­kába szálltunk ki találkozóra, oly sietve és oly nagy zajjal, mint a tűzoltók. Sejtettük, hogy nem a csillapíthatatlan olvasói vágy hívogat bennün­ket, hanem — Fodor Sándor szavai szerint — valahol hir­telen szükség mutatkozott há­romszáz kiló íróra, s a babé­rokra törekvő néptanács ki akar pipálni bennünket, mi­vel hirtelen tavasziasra for­­dul­t az idő. A mi csoportunkban, amint fele úton kiderült, én voltam a hatvankilónyi hasztalan súly, mert a település, ahol fel kellett olvasnunk, egy-két családot leszámítva, színtiszta román hely volt. Tévedésből rosszul szortíroztak tehát ben­nünket, de már nem szánhat­tam ki, mert úgyis elmerül­tem volna a sárban. Mivel az új kultúrotthon még nem épült volt fel, ha­talmas, döngölt földű hom­bárban gyűltek össze az atya­fiak, családostul, és a tekin­tetükön láttam, hogy a fon­tosságunkat valaki nagyon is eltúlozta. Egy fekete bajuszú, hatalmas férfi, aki alacsony báránybór sapkájával és éle­sen hunyorgó szemével Dzsin­­gisz kánhoz hasonlított, meg­recsegtette a padot és jól hallhatóan így szólt: „Egy életem, egy halálom, most aztán kipakolok itt az elvtársak előtt! Legalább ők is megismernek!“ összetákolt magas emelvé­nyen foglaltunk helyet, és a­­felolvasó írók háta mögött kinek-kinek ott díszelgett va­lamely híres mondása a ha­ladásról, az élet értelméről és az emberiség jövőjéről. Én a Leonida Neamtu helyére ke­rültem (ő pedig valahol egy másik faluban az enyémre), s amint hátrapillantottam, kissé meghökkentem azon, hogy a század boldogulása csupán azon múlik: olvasni fogja-e az én kedves szőke barátom verseit. A gömbölyke tanítónő res­telkedve vette tudomásul a tévedést és nagyon sajnálko­zott azon, hogy nem tudott az érkezésemről, hiszen isme­ri egyik kötetemet, a Céma­(Folytatása a 2. oldalon) Bajor Andor: ÜTÖK

Next