Utunk, 1974 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1974-03-29 / 13. szám
Enciklopédiák, zsebkönyvek, kézikönyvek Az Utunk, Tamás Gáspár Miklós néhány sorával, már pozitívan regisztrálta Szabó György „mitológiai kislexikonjának megjelenését (Mediterrán mítoszok és mondák. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1973.). Ha mégis szükségesnek tartom visszatérni erre a témára, annak két oka van. Az egyik, de nem az első, az, hogy akad néhány megjegyzésem a munkához. A másik, főként ez a másik ültet az írógéphez, az, hogy a könyvecske a kiadó egy új sorozatának, a Kriterion Kézikönyveknek második kötete. Mivel az első kötet egy háromnyelvű műszaki szótár, valójában a mitológiai lexikon kínál első alkalmat arra, hogy a kézikönyvsorozat hivatásán közvetlenül indulása, az első, egészében biztos és jó lépések után elgondolkozzunk. Tulajdonképpen kissé már meg is késtünk ezzel. A szerzett információk szerint elkészült újabb három kötet jelenleg a nyomdai előállítás különböző stádiumaiban leledzik. De hát még az első öt kötet sem jelenthet mást, mint az indulás, az útkeresés állapotát. Jó tanácsokkal előhozakodni pedig sohasem késő. Szabó György kislexikona, amely kis formátumával, negyed félszáz lapjával valóban kicsiny, véletlenül a d’Alembert- Diderot-féle tizennyolcadik századi enciklopédia kötetei mellé került nálam. Nem az íróasztalomon, amelyen azok el sem férnek, hanem fekvőhelyem mellett, a szőnyegen. A két évszázad előtti fóliánsok mellett a kéziszótár igazán afféle könyv-Gullivernek tűnik az óriások országában. Különösen hogy ki tudja milyen ötlettől vezettetve, a huszadik századi szótárt az egyik enciklopédia-kötet felső sarkához illesztve tettem le kezemből. Az enciklopédikus gondolat fejlődésének két történelmi fázisával esik így szemléletes találkozás. Az indulás, a tizennyolcadik századi, a maga előzményei után, a teljességre törekvést jelenti: egyetlen műben az egész emberi tudás ábécésorrendbe szedett és egyben rendszerezett, értelmezett kincstárat adni az érdeklődő „kevés boldogok“ kezébe. Akik ezért a munkáért képesek és hajlandók mondjuk egy kisebb birtok vagy egy nagy ház árát megfizetni. Az Enciklopédiának természetesen van ebben a vonatkozásban is folytatása századunkban — a rengeteg terjedelmes lexikon formájában. Csak az áruk vált hozzáférhetőbbé és nemritkán minőségük — kétesebbé. De századunk jogos igénye — a kifejezést nem hagyományosan pejoratív jelentésében, hanem teljesen pozitív stilisztikai terheléssel használom — aprópénzre váltani a tudást: olcsón, sokaknak, lehetőleg minél előbb mindenkinek. Ennek előfeltételeit megteremtette a papírgyártás és a nyomdaipar rohamos technikai fejlődése és ennek megfelelően a könyvkiadás évszázados megszokásainak forradalmasítása. Az enciklopédiaszerkesztés és -kiadás is belépett a Mac Luhan talán elsietett prevízióinál tartósabbnak bizonyuló Gutenberg galaxis új szakaszába, amely nem lehetetlen, hogy a könyvkiadás egyetemes történetében a „zsebkönyvek kora“ fejezetcím alatt kap majd helyet. Az elitféltó gondolkodás ezer veszélyt gyaníthat ebben a fejlődésben. De maga a fejlődés a pozitív kibontakozás ezer lehetőségét is magában rejti. Ezek közül a legfontosabb, mivel a legközvetlenebben kiaknázható, az ismeretterjesztés demokratizálása. Sok könyv, olcsó könyv, könynyen megszerezhető és minden szempontból „hozzáférhető“ kiadványok... Ezeket az általános megállapításokat a hazai könyvkiadásra leszűkítve, elsősorban üdvözölnöm kell a Kriterion új kézikönyvsorozatát, mint a tájékoztatás és közművelés eddig fájdalmasan nélkülözött eszközét. A szinte szinte zsebkönyvméretben és áron, de ugyanakkor nyomdatechnikailag tartós kiállításban, műbőrkötésben előállított könyvecskék nálunk is kezdik betölteni azt az űrt, amely az iskolai tankönyvek és a felnőttek tudományos, irodalmi, esztétikai tájékoztatása közt tátongott és a kézikönyv-sorozat megjelenése után sem fog gyorsan eltűnni. « E téren semmiképpen sem törekedhetünk autarchiára, önellátásra, mivel a nemzetiségi könyvkiadás méretei, főképp az évenként kiadható művek száma ezt távolról sem teszi lehetővé. Az ilyen irányú nagy szükségletek részben tovább is könyvbehozatallal egészíthetők ki. De ezeknek a józan megfontolásoknak a fényében sem volna igazolható a passzivitás, a tétlenség, a sült galambra várás. E vonatkozásban pontosan az a könyvtípus, amelyet első két példányuk meggyőző tanúsága szerint a Kriterion kézikönyvek képviselnek, megfelel lehetőségeinknek, legsürgősebb szükségleteinknek. Az előkészületben levő három kötet (Ember és egészség, Világtörténelmi kronológia, Földrajzi lexikon) még inkább kirajzolja azokat a tematikai határokat, amelyeken belül a kézikönyvsorozat kialakulhat. Természetesen a szükségletek felmérése összehangolva a lehetőségekkel (a megjelenés periodicitása, a rendelkezésre álló szakemberek stb.) lehetővé tenné és megkívánná a hosszabb távú tervezés megvalósítását is. A kiadóhoz, teljesítményének készséges elismerésével, egyetlen kérésem volna: nem cserélhetné ki a formátumában, kötésében teljesen megfelelő sorozat fedelének a barna színét valamilyen más, vonzóbb színre? Szabó György az Olvasóhoz intézett ajánlásában a lexikonszerkesztés hálátlan feladatáról szólva, jó előre felsorolja a munkája ellen felhozható kifogásokat: azt, hogy nem „eredeti“, hogy nem elég „teljes“, hogy hiányzik belőle „a mítoszok összehasonlító“ ismertetése. Ennek ellenére bátorkodom, elismerve azt, hogy előzetes védekezése meggyőző és abbólkiindulva, hogy a „kislexikon“ méretei nem változtatandók, néhány megkésett igényt bejelenteni, néhány tanácsot megkockáztatni. Nemcsak abban a reményben teszem ezt, hogy a viszonylag nagy példányszámban (14 500) megjelent könyv újabb kiadásokat is megér. A sorozat további köteteire is gondolok, amelyeknek nem ártana az indító kötetek tapasztalatain okulni. Elsősorban azt kérdezném, hogy nem volna-e helyes a teljességre törekvéssel még radikálisabban szakítani. Tehát még gyomlálni az olyan címszavakat (elég nagy számban fordulnak elő), amelyekből egy néven és egy utaláson kívül nem sokat tudunk meg, holott az a név nemigen kerül elénk, és az utalással nem lettünk tájékozottabbak. A lényeges jelenségeket, személyeket, hagyományokat összegező kifejezettebb címszavakon is lehetne sűríteni s rövidíteni. Mindezt annak érdekében, hogy a szótár méreteit nem növelve, az előszó a jelenleginél alaposabban és főként sokoldalúbban tájékoztassa az olvasót a mítoszok lényegéről, jelentőségéről, összefüggéseiről és továbbéléséről — például újabb és újabb irodalmi feldolgozások formájában. Korszakról korszakra, századról századra, mindig legidőszerűbb mondanivalók formájaként, azaz szolgálatában. Tudom, hogy ezekkel az igényekkel nem könnyű feladat elé állítom a mitológiai szótár szerkesztőjét, valamint azokat a szerzőket, akik a kézikönyvsorozat további köteteit fogják elkészíteni. De népművelő kiadványról lévén szó, amelynek szűkre szabott nyomdai téren sokat, hasznosat és korszerűt kell adnia, biztos vagyok abban, hogy nem riadnak vissza semmilyen áldozattól (különben sincs szó más áldozatról, mint a gondos, jól kitervelt, megfontolt, igényes és szakszerű munkáról) e sorozat színvonalának és hasznosságának érdekében. CSEHI GYULA Megvan. Kész. Mármint a sokat emlegetett Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötete. Ez természetesen egyelőre még csak annyit jelent, hogy az A-tól F-ig bezárólag, vagyis pontosabban Abafáy Gusztáv címszótól Füzi József címszóig terjedő, tehát hatbetűs gépirat elhagyta a Rákóczi utat, s a Kriterion Könyvkiadó futószalagjára került, ahonnan most már belátható időn belül kézikönyvként jut forgalomba. Egyszer már átadtam a kereken nyolcvan munkatárs segítségével legyártott anyagot a kiadónak (az elmúlt szeptemberben), de hátra volt és nagyon jól sikerült az olvasószerkesztők fésülőmunkája: Dávid Gyula, Gábor Dénes, Kacsó Sándor, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Sóni Pál és Tóth Sándor ellenőrzése hitelesebbé, nyomatékosabbá, pontosabbá, takarékosabbá tette a sokféle forrásból összeállított címsort. Szobám valósággal fellélegzett, íróasztalomról lekerültek a csomagnyi változatok, szépen átkötve betű szerint, hogy belesüllyedjenek egy feneketlen kamrába. Fiókok ürültek ki, s új kartontartókat kapott a munkába veendő (tisztelettel írom le.) Második kötet. Tapasztalatunk rengeteg. Egyszer kiderült, hogy az utolsó pillanatban végezzük az adatgyűjtést. A levelezésben a mai napon a 868-as befutószámnál tartunk, a kimenő leveleké — mondanom sem kell — kétszer annyi lehetett (sokszor kell sürgetni a választ, sokan egyáltalán nem felelnek), de megérte. Egy ilyen levelezési módszer családokat mozgatott meg pontos adatokért, helytörténészeket kötelezett el irodalomtudományos érdeklődésre, bibliográfusokat bolygatott, magukat a címlistákon szereplő szerzőket bírta vallomásra pályaívük és termésük tekintetében. A kiadott kérdőíveknek is többnyire személyesen kellett utánajárni. Mint valami szétszéledt nyáj, egyedekre bomlott szét időben és térben az a tábor, amely együttesében teljes írásbeliségünket szolgáltatja. Nem mondom, hogy munkánk eredménye tökéletes, a bírálóknak is lesz szavuk, főleg az értékelések és terjedelmek szempontjából. Utóvégre izgató, hogy kinek hány sor jutott, s kiről mit kellett volna még megörökíteni. Csak egyben vagyok bizonyos: nemcsak könyvészetiig, hanem családilag is hitelesített adatok kerültek a kötetbe. Szerény eszközeinkhez képest már ez is eredménynek számít. Amióta Lőrinczi László irodalomtörténetünkbe bevonta — Salamon Ernő halálának, Kuncz Aladár hadifogságának körülményeit kutatva — a nyomozást, vagyis a könyvészeti adatfeltáráson túl a helyszíni és interperszonális összvizsgálatot, érthetőbbé válik bárki számára, hogy a lexikonszerkesztés közvetlen személyi módszere volt a legnehezebb, bár ugyanekkor a legeredetibb, s a múló időre, a tűnő nyomokra gondolva, a legsürgősebb. Más alkalommal megírtam már, milyen bonyolult utánjárásba került Ajtay-Gecse Sándor erdőtanácsos, egy aradi vasúttörténeti munka szerzője, pársoros címszavának megszerkesztése, vagy a Bicsérdy Béla címszó pontos adatainak beszerzése. Szóltam már arról is, milyen nehéz volt — rokonok segítségével, anyakönyvi ellenőrzések mellett — egy málnási és egy kézdivásárhelyi Balogh István elválasztása (miután egy irodalmi lexikon már összekeverte a kettőre vonatkozó információkat), de még így is maradt elég regényes eset. Például ki az a Bányai Géza? Címszót érdemel, mert a lugosi Magyar Kisebbség hasábjain Medves és Janova bánsági községekről szociográfiai tanulmányt közölt, s ezek 1941-42-ben különlenyomatként is megjelentek a szintén címszóként szereplő Délerdélyi és Bánsági Tudományos Füzetek 12 számból álló sorozatában. Leveleztünk Vita Zsigmonddal, Ficzay Dénessel, Szekernyés Jánossal, valami felderengett a bizonytalan nagyenyedi, aradi és temesvári adatokból, de végül is két nagybányai munkatársunk, Klacsmányi Sándor és Oszóczki Kálmán derítette ki, hogy a férfinév mögött női szociográfus (minden más nyelven most szociográfát írhatnánk) rejlüt, az 1968-ban elhalálozott Berényi Gizella Erzsébet. Vagy: címszót kapott egy bizonyos Diósy Antal, mert 1923-ban Ecce homo! (vigyázat! itt — elég helytelenül — vessző van az o-betűn!) cím alatt kétkötetnyi karikatúragyűjteményét adta ki Győri Illés István. Engel Károly kaparta elő a „Kolozsvár görbetükörje“ és „Nagyvárad görbetükörje“ alcímmel ellátott albumokat, telve dokumentumértékű rajzokkal, mindazok „görbe“ képével, akik abból az időből lexikonunkban is szerepelnek. Hogy csak néhány nevet mondjak: köznevetségre bocsáttatik itt Janovics Jenő, Kós Károly, Reményik Sándor és Szentimrei Jenő, illetve Gulácsy Irén és Tabéry Géza, természetesen amúgy fiatalon, ahogyan több mint fél századdal ezelőtt torzíthatta őket a selma művész. Nos, csak a végét mondom: a karikaturista ma is él, most állít ki Debrecenben, freskói tették híressé, Párizsban Grand Prix, Budapesten Munkácsy-díj volt az osztályrésze, s talán már nem is emlékszik arra, hogy ifjúkorában nálunk járt. Görbetükre (vagy ahogy ő írta: görbetükörje) mindenesetre a Romániai Magyar Írók Lexikonában kerül újra a közönség elé. És Gabányi János szamosújvári tanár segítségével megtaláltuk Czegei Carla írónőt is, és Bözsi című ifjúsági regénye, egy bájos őzike-történet, kedvelt olvasmány volt a harmincas évek végén. Mindezt azért csevegem el, mert az ellenkezője is igaz: maradtak megoldatlan kérdéseink, s ha szellőztetjük őket, talán akad a nagyközönségből valaki, aki nyomra vezethet, támpontot adhat a további kutatáshoz. A Hét olvasóitól már megkérdeztem, ki lehetett a szépen csengő nevű Boncza Iduna, akinek 1937-ben Kolozsvárt megjelent regénye, a Morgána akár felújításra is érdemes: háborús történet társadalmi következtetésekkel... S él-e még valahol — mert Aradon nem tudnak róla — Baross Katinka, Justh Jánosné? Egy bohózatát 1923-ban mutatta be az aradi színház, s azzal, hogy sajtó alá segítette Justh Zsigmond híres párizsi naplóját, a magyar irodalomtörténetnek tett hű szolgálatot. Békéscsabán tavaly Justh Zsigmond parasztszínháza címmel gyönyörű kiállítású könyvecske jelent meg, nyomdaipari szakiskolások remekeltek vele, részben tanműhelyükben, részben a híres Kner Nyomdában. Ez a kis szépmű bátorított fel arra, hogy Magyarországon kérjük fel néhány kutató barátunkat a hiányzó adatok beszerzésére. Egyelőre eredménytelenül. A B betűsök hiánylistáján szerepel Bardócz Árpád címszavának néhány adata is. Háromkötetnyi Alecsandri-versgyűjteményt állított össze fordításaiból, egyik úttörője a román irodalom korszerű magyar tolmácsolásának, jelentek meg Goethe-fordításai is. Nagyilondán született, műfordítói pályáját Temesvárt kezdte, valószínűleg Budapest ostroma idején halt meg. Mi az év, hó,nap adatait pontosan szeretnék rögzíteni. Itt eddig nem találtunk segítségre, pedig érdemes emberünkről van szó. Nyilvántartásaink esetlegességére vagy teljes hiányára jellemző szegény Erdélyi Ágnes esete is. Radnóti Miklós féltestvére, élő kapocs költőbátyja és a mi romániai szellemi életünk között, nemrég ünnepeltük emlékét, a régi Korunk költészetét bemutató antológia 1967-ben újraközölte Bukaresti strófák című versét, melyben a szerző mint „erdei holló és szélhordta magyar“ edöng a metropolis körútjain, s a Brassói Lapok kiadásában megjelent Kovácsék című regényét (egy elbocsátott vasutas tragédiájáról szól) most tervezik újrakiadásra. Készül monográfiája is — de hogy az írónő hol s mikor született, már régi hozzátartozói és barátai sem tudják. A borzalmas auschwitzi halál napját Rózsa Ágnes rögzítette: 1944. június 3. Az eddig feltételezett nagyváradi eredetnek nyoma sincsen. Ottani kutatónk, Tuzson Erzsébet, a helybeli iskolák hozzáférhető évkönyveit böngészi, talán talál valamit. Rosszabb az az eset, amikor van ugyan adat, de kiderül, hogy hamis. Ez történt Fóris Lajossal, a húszas évek közgazdasági írójával kapcsolatban. Bank- és devizalexikont szerkesztett két nyelven, ő fordította magyarra Horrabin angol geopolitikus hasznos könyvét (Mire tanít a gazdasági földrajz?). Ismerjük személyesen, hiszen fel-feltünt a dumaposta-törzsasztal vendégei közt a régi New York kávéházban. A kapott adat szerint Margiton született 1886-ban. Hát az igaz, Margittán — Papp Géza tanár ellenőrzése szerint — tényleg született egy Fórizs Lajos, de két évvel hamarabb, s 1886-ban már meg is halt. Rokon, ismerős nincs a látóhatáron, azt sem tudjuk, meddig élt „címszavunk“, így tehát kérdőjelekkel megtűzdelve kerül be a kötetbe. Nem mondom, a könyvészeti adatok mindig fontosabbak. Időközben meghalt szerkesztőtársunk, Réthy Andor, majd Váczy Leona, Katona Ádám. Gábor Dénes bibliográfiai munkája a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban eléggé ellenőrizte a megjelent írásokat, melyekre maguk a szerzők nemegyszer tévesen emlékeznek, nem alábecsülendő azonban a személyiségrajz alfáját és ómegáját — a születést és elhalálozást — jelző közlés sem. Legalábbis a lexikonírók hagyománya, hogy ezeket az adatokat éppen olyan komolyan veszik, mint a pályaív kezdeteit és állomásait vagy a döntő élményeket adó eseményeket (külföldi tanulmányút, háború, hadifogság, börtön, deportáció, kitüntetés). Nem volt tehát felesleges anyakönyvekből, családi okmányokból, hozzátartozók vallomásaiból kiszedni a kellő felvilágosításokat. Hitelünket vesztenék egyébben, ha még itt sem állanánk helyt S ha már a bibliográfiát megemlítettem, jegyezzem meg, hogy a lexikon e tekintetben nem lehet teljes, mert nem is az a célja, hogy bibliográfia legyen. Ez két külön műfaj: egyik a másikat kiegészítheti, de más ez s más amaz. Parttalan „névsorolvasás“ volna ezer meg ezer cikk, sajtókiadvány, kötet lajstromozása, ha kellő válogatás helyett mindenkinél minden tőle való vagy róla szóló írásbeli terméket számba vennénk. Teljes bibliográfiára csak a kutatók kis szakkörének van szüksége, elég tehát, ha minden jelentős könyvtárban megtalálható egy-egy tökéletes könyvészeti kimutatás xeroxpéldánya. A lexikon azonban olvasmányos műfaj, tömegcikk, mert szüksége van rá minden irodalmi érdeklődésű embernek, s itt irodalomnak tekintjük nemcsak a szépirodalmat, hanem a közírást és tudományos irodalmat, sőt a népművelés írásbeli formáit is. És nemcsak olvasmány (ahogyan már Bod Péter a Magyar Athenást két évszázaddal ezelőtt számunkra mintául teremtette), hanem mindenkori „Nachschlagebuch“ is, eligazító, bármi iránt is érdeklődünk 1919-től máig kibontakozott hazai magyar nemzetiségi kultúránk dús lombozatában. Eligazító — mihez? Csupán az alkalmi érdeklődés kielégítése felé? Többre gondolok. Marosi Ildikó írja egy munkatársi levelében, hogy A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládája című testes munka összeállításához a lexikonszerkesztés munkálatai során kapott kezdeményező indítást és kedvet. Így is van, önismeretünkről van szó, a látszólag „nem fontos“ adatgyűjtés egészéből közületi voltuk kerekedik ki. A legparányibb adat nyilvántartásával létünk tudatosítását szolgáljuk. BALOGH EDGA: Csevegés a lexikonról Kozma István : Udvarbelső Aradits László: Fém domborítás