Utunk, 1974 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1974-08-30 / 35. szám
Világ proletárjai, egyesüljetek! ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXIX. ÉVFOLYAM ■ 35. (1348.) SZÁM ■ ARALEJ ■ KOLOZSVÁR, 1974. AUGUSZTUS 30. * Ésszerűség, méltányosság Az augusztus 23-i történelmi fordulat harmincadik évfordulójának hetében Nicolae Ceaușescu elvtárs többször lépett a nyilvánosság elé. Beszédet mondott a hetvenes évek egyik legegyetemesebb tanácskozásán, az Egyesült Nemzetek Szervezete által kezdeményezett Népesedési Világkonferencia bukaresti megnyitásán; köszöntötte az előléptetett és az új tábornokokat, aztán a Katonai Akadémia végzettjeit s a tiszti iskolából kikerült új hadnagyokat; nem sokkal később azokat az élenjáró társadalmi munkásokat és dolgozókat üdvözölte, akiket ezen az ünnepen tüntettek ki a Köztársaság legmagasabb címeivel és érdemrendjeivel; cikket közölt a moszkvai Pravdában, Románia szabad, szocialista fejlődésének harminc évéről; megköszönte az írók és képzőművészek egy csoportja által felkínált jelképes — művészi törekvésekről valló — ajándékokat, majd augusztus 22-én ünnepi beszédet mondott a Nagy Nemzetgyűlés jubileumi ülésszakán, mintegy összegezve az 1944-es fegyveres antifasiszta, antiimperialista nemzeti felkelésnek és következményeinek máig is érvényes, jövőnkbe is továbbmutató tanulságait. Ünnep után figyelmesebben újraolvassuk — és összeolvassuk — ezeket a megjelenésükkor külön-külön átfutott szövegeket, s együttes hatásukat főként közös gondolatmenetük higgadt ésszerűségével, közös mondanivalójuk bölcs méltányosságával magyarázzuk. Bizonyítékként egyetlen vissza-visszatérő elemet emelünk ki a szövegből, éppen így kiemelhetnénk azonban más összefüggő szövegrészeket is ... Nicolae Ceaușescu elvtárs, ENSZ-statisztikák adataira is hivatkozva, a mai világ egyik tragikus realitásának nevezi azt a tényt, hogy a Föld lakosságának mintegy kétharmada gyengén fejlett vagy fejlődő országokban él, és hogy ezek az országok s a gazdaságilag fejlett országok közötti szintkülönbség fokozódik, ahelyett, hogy csökkenne. A hetvenes évek elején a bruttó nemzeti termék értéke a fejlődő országokban mintegy 230 dollárra rúgott, a fejlett országokban pedig tizenháromszor anynyira, mintegy 3080 dollárra. Sőt, körülbelül 150 millió ember él olyan „legkevésbé fejlettnek“ tekintett országokban, melyek esetében ez az arány már a 36-hoz, hiszen a bruttó nemzeti termék értéke mindössze 85 dollár lakosonként. Románia köztársasági elnöke messzemenő politikai és erkölcsi következtetéseket von le korunknak ebből a kiáltó önellentmondásából (hogy tudniillik sok népnek nincsenek biztosítva a legelemibb létfeltételei sem, ugyanakkor pedig más népek, napjaink tudományos-műszaki forradalma nyomán, a gazdasági fejlődés eddig elképzelhetetlenül magas fokára jutottak). Messzemenő következtetéseket: a nemzetek közösségének időszerű tennivalói szempontjából éppen úgy, mint szocialista nemzetünk önmaga elé írt tervfeladatait illetően. Nemzetközi téren tehát: Románia a Bukarestben ülésező világfórumon, akárcsak ismert külpolitikai állásfoglalásaiban következetesen szót emelt a népek, országok egyenlőtlenségét okozó vagy tovább növelő bármiféle imperialista, kolonialista és neokolonialista politika felszámolásáért; az egyenlőség, nemzeti függetlenség és szuverenitás, a belügyekbe való be nem avatkozás elveinek a nemzetközi kapcsolatokban való uralomra juttatásáért; olyan új nemzetközi gazdasági rend megteremtéséért, amely kölcsönös előnyök biztosításával, az ipari termékek és nyersanyagok ára közötti helyes arány megteremtésével előmozdítja az elmaradt országok gyors fellendülését. A népesség jövőjének kérdése tehát — elsősorban — szintén egy jobb és igazságosabb világ létrehozásától függ, amelyben az ember teljes mértékben élvezheti a tudomány vívmányait, munkájának gyümölcseit. Ez különben vezérgondolata a nemzetek közötti enyhülés és együttműködés világszerte jelentkező új politikai tendenciájának is, melynek visszafordíthatatlanná tételéért az első sorokban harcol Románia. Az ország gazdasági és társadalmi fejlődése terén pedig: a Román Kommunista Párt irányelvtervezetei abból a meggondolásból indulnak ki, hogy a felhalmozás bármilyen csökkentése, a fejlődési ritmus bármilyen lassulása (a tudományos-műszaki forradalom feltételei között) hosszú időre elmaradásra kárhoztatná népünket is, veszélyeztetné jelenét, jövőjét, jólétének megteremtését. A legfejlettebb gazdasággal rendelkező szó(Folytatása a 2. oldalon) UTUNK Csutak Levente: filet PRÓZA Fábián Sándor, Fülöp Miklós, Horváth Imre, Sóni Pál, Szergej Voronyin A láthatatlan emléktábla Én bizony elbúcsúztam a színhelytől, elmentem tisztelegni oda, ahova több ideig jártam, mint a szülőházamba. A „réztábla" még ott volt a kapu alatt, tudatosan feszítettem ki ennek az utolsó odajárásnak minden pillanatához az érzékeim. A lépcsőház szaga, a fordulók még a reflexeimben vannak, a szembejövő meg az utánam jövő ebben a felvonulásban most a húszesztendőnyi, több mint két évtizednyi idő valamennyi szembejövője és leballagója. Akár magammal is találkozhatom, siető és lesújtott fiúkkal, mentükben vitázókkal és magányos kézirathordozókkal. A kiáltások, valahol még az egymás után szóló kiáltásaink is hallom, megértem, a lépcsőt, ahol valami eszembe jutott, és sebtében még beírtam a cikkbe. Tudom, hogy most már nincs itt, mégis megnyomom a kilincset. Négyszer nyomom le, tűnődöm, figyelve, ízlelve, búcsúzva, négyszer zárva. Valaki, aki a felső emeletről lenéz, most lekiált: a szerkesztőség most máshol van. Tudom, tudjuk, hogy van és dolgozik, ez csak a régi szobáknak, a régi színhelyeknek szól, nagy viták, nagy és szép munka, harcos építő évek színhelyének, szép tiszta szellemi energiák színhelyének, az elmúlt harminc esztendő egyik dübörgő, mindig munkában izzó műhelyének, ahol az eszme s az eszmény kézirat fehér és szívdobogós vörös tiszta lapjai, lobogói lobogtak. Hány színhelye van egy ember, egy író életének! Hány egy irodaloménak! Itt is lakott, ami szavunkból, szívünkből való, ezt őrizze ez a láthatatlan emléktábla, melyet mindnyájunk nevében kiszegeztem. lászlóffy aladár Kellő irodalmi helytörténet Lexikonszerkesztés közben tűnik csak fel igazán, hogy a romániai magyar szellemi élet mennyire többközpontú, s helytáll vidéken is, fedve mindama tájakat, ahol él a magyar szó. Nemcsak a nagyobb városoknak van hagyományos irodalmi légkörük, írásbelileg kifejeződő sajátosságuk, hanem sorra a kisvárosoknak, de még csöndes falvaknak is, melyek nevét éppen írófiaik emelik be a köztudatba. Külön megtárgyalandó kérdés e területi szétszórtság természetes kapcsolata a román néppel, most csak arra figyelünk fel, hogy magának a fővárosnak is mára mekkora szerepe támadt honi magyar irodalmunkban, nemcsak a Bukarestben székelő magyar sajtószervek révén, hanem ott élő íróink s a felújult helyi magyar művelődési élet okából is. Az újra megjelentetett múlt századi Koós Ferenctől a diákkorát leíró Szemlér Ferencig és a Petőfi Háztól a magyar tanszék fiataljaiig mi is cselekvő tényezői lettünk a román metropolisnak. Erdély városairól már egy-egy irodalomtörténeti munka bizonyítja, mit is jelentenek a magyar írásbeliség tekintetében. Nagyváradon Kovács János kutatta fel s szedte antológiába az 1919— 20-as Magyar Szó és Tavasz dokumentumait, Marosvásárhelyen Marosi Ildikó nyitotta fel a Kemény Zsigmond Társaság gazdag levelesládáját. S évtizedek óta mindnyájan ismerkedünk Arad irodalmi jelentőségével Ficzay Dénes többnyire adalékokban jelentkező, mégis egész panorámát nyitó közléseiből. Akár szülőhelyről van szó, akár munkahelyről, de lehet a táj csak visszaemlékezés egy-egy írói pályaíven, meg is elevenedhetik a vidék, a falu, a város az irodalmi művekben, esetleg nyelvi, tulajdonnévi, történeti, személyi és lelkületi képzethálózat az, ami valahol egy helyt gyökerezik: az igazság mindig az, hogy minden irodalmi ágazat vagy műfaj a hazát zengi, tükrözi, bizonyítja. Mi sem természetesebb tehát, hogy az irodalomtörténetírásnak is számolnia kell a regionalizmussal mint ténnyel, vagyis szükségünk van az irodalmi helytörténetre. Fogódzó ez, megkapaszkodás, honiságunk frázistalan valóságeleme. A nagy összegezések — állam, nemzet, nemzetiség, nyelv kategóriáiban — nem nélkülözhetik a részleteket: tudomásul kell vennünk, hogy a mi irodalmi életünk nem egy gócban zajlik, hanem sok-sok kisebb dúcra épült. Sztána vagy Marosvécs, Kosály vagy Köröskisjenő, Pusztakamarás vagy Galambfalva nevének hangzata éppen úgy írói vallomások emberségét hordozza számunkra, mint Székelyudvarhelyé, Tordáé vagy Szatmáré. Éppen ezért válhatott sajátságunkká, hogy harmonikusan illeszkedik egymásba az urbánus és rurális, egybeforrad lenn és fenn, s mióta Mikó Ervin a Vaskaput és Dobrudzsát, Beke György Moldvát hozta be riportjaival, teljessé is vált az irodalmi „romániaiság“. Rész és egész szerkezeti vonzataiban azonban újra meg újra erősíteni kell a tájak, a feledésbe hanyatló vidék elemi szerepét, alapzat-jelentőségét, magvoltát. Elveszünk az általánosságban, ha erőnket nem merítjük onnan, ahonnan mi voltunk, nyelvünk, tudatunk, kultúránk ered. Ha nem a mélyből, a gyökerekből szívjuk fel mindazt, amivel a világ elé állunk s a világhoz alkalmazkodunk, s tudományosan is elő nem segítjük az írói alkotás idevágó elemzését, konkrét helytörténetét. Induló munkálatokról, többé-kevésbé máris bevált kísérletekről, alkalmi írásokról, államvizsga-dolgozatokról, kéziratokról, felolvasásokról tudok, s az élen kellett volna említenem az Utunk szülőföldkultuszát. Már az irodalmi lexikonszerkesztés közben is érvényesült a vidéki számontartás jelentősége, s jó címszavakat elsősorban onnan kaptunk, ahol az irodalmi helytörténetírás kartotékrendszeréből egy-egy adat teljes összefüggéscsomózatával volt kiemelhető. Temesvári adataihoz Szekernyés János magának a Bánságnak románnak némettel, szerbbel egybenőtt magyar irodalomtörténetét (Folytatása a 2. oldalon) BALOGH EDGÁR