Utunk, 1974 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1974-01-25 / 4. szám
EUGEN JEBELEANU VERSEI Hannibál Giancarlo Vigorellinek Senkinek sem volt meg ami őneki fenséges gőgje és az elefántok és a félelemtől elfehéredett Alpok gerinccsigolyáit roppantó lábaik. Úgy lépett a sziklákon hogy alig hallatszodjon és hallatszott a holdban és senki sem látta azelőtt e vadak hullámzó kő-trombitáit. És nem győztek. Ragyogások Ahogy siklott vonatunk a fölázott mezőn, mi oly zöld volt ezen az utazáson, mely (nem tudtuk még) egyikünk számára utolsó lett. „Ez a ragyogó Itália.“ Hangod. Füstölgő fű s flamingó-felhők ... érzem rózsa-fehér lélegzetük s a mozdony sistergését. Reggio Emília ..agy tán más megálló, de semmiképpen sem más, mint amelyek jöttek a legutolsó előtt, mely oly közeli volt. Látlak. Akkor, még vállamon aludva. Visszatérek oda, az akkorba, távolítom az állomásokat s gyűjtöm markomba rejtve a mozdony (ma már szürke) füstjét. És megőrizlek, vállamon szendergőt, m f.s. nézem a mélyzöld füvet, mely füstöl ragyogón. Források Dicsőség tavasznak, szeretetnek, vizek bilincstelen, hullámzó testének, rügy-meteoroknak, s peckes fénygyilkos fellegek terrorjánál is erősebb szerelemnek; fáklyákat ajándékozó gesztenyefáknak, kik nem kérnek cserébe semmit... Helénának, ki a vad karokból kitépi magát, s inkább a vasat tűrné, mintsem elviselje átkát Menelaosz szőke fürtjeinek; dicsőség a kitartó patakok hű aláírásainak s szabadságuknak — dicsőség erdőn és mezőn! vihar előtt sem hunyorgó ibolya szemének, télből soványan kilépő embernek — dicsőség azoknak, kik — kövektől súlyosan — hisznek szabadító szelek erejében, s tehenned, tavaszom, és öröklétében azoknak, kik csak várakoznak egyre göngyölve nagy halotti kőlepelbe. Fülemilék Fülemilék vájták ki szemünk, nem farkasok, nem gonosztevők. Kivájták szemünk, kik leginkább szerettek, kik dalolni tudtak, bennünket dalolni, bennünket bűbájba vonni, kiszedték szemeink, maguknak gondolván, a barátnőink, ragyogó barátnőink, kik legjobban szerettek, fénycsőrű csillagok, miközben folyton azt csicseregték, jót tesznek velünk. A mieink voltak. Társalogni tudtunk velük színek fokozatairól, hangok csúcsairól, a janickünkről s Hozsannájáról az öröklétnek. Szerettek, és csókolván bennünket, kivájták szemeink. Vakon most már — fogjuk kézen egymást ingen lépegetve sötétségek hiúján ... A nagy vak a tavaszban Te, ki már megszülni nem tudsz semmit, csak ezeket a görbe tornyokat, melyek elrémítenék Babilont is, melyek előtt az égi Tenger behúzza hasát, hogy hozzá ne érjenek — vak, te, kit az egész világ elkerül, hasonlatos egy kegyetlen, nagy, függőleges temetőhöz, hallgass most... Hogy elcsöndesítselek, hallgatás-párnát helyezek fejed alá. Közeledik majd hozzád, talán, egy sugár, vagy lehet, az akác néked adja egy fürtjét, és lehet, hogy látni kezdesz, te is, vak ember, elnyúlva az esőben, mely annyi csodálkozó szemet osztogat a földnek ... KIRÁLY LÁSZLÓ fordításai 2 1 Egészen valószínűtlenül karácsonyi volt az az este az Ökörben. Időnként úgy tűnt, hogy a kertben, ahol nyáron igazi szőlőlevelek tartanak árnyékot a nem egészen igazi bornak, s ahol most ládák vannak szétdobálva, meg hordók szerte gurulva, és amely ez órában olyan elhagyatott, mint egy zátonyra futott, őszülő teherhajó, egyszóval, hogy a kertben időnkint betlehemesek énekelnek, halkan. Többen néztek széjjel nyugtalanul, hogy ezt ki s milyen szempontból rendezte így. Pedig a sötét és elhagyatott kertekben, amikor nagy és vizes hópamacsok, mint valami ronggyal bekötött dobverők, puhán és hangosan verik az ablakot, amikor a sötét vastag és nedvesen hideg, szóval ilyen körülmények között legfennebb ez emlékek járhatnak a rothadó levelek között, ázottan meg haloványan, és az is elképzelhető, hogy félelmükben halkan, sejtelmesen dúdolgatnak. Voltak persze más vélemények is, mert Einstein például a szkleróza cerebrális nevezetű ragályt emlegette. Balzsák, a rá különben egyáltalán nem jellemző realizmussal, valamelyik szesztestvérre gyanakodott, aki a félhomályos sarokban eldúdolta magát. A Diri persze ezúttal is az ateista nevelés fokozását sürgette és már senki sem emlékszik, közmondatilag hogyan, de a karrieristák elleni átkozódással fejezte be magát. Ezzel szemben az igazság az, hogy a viszonylagosan hófehér asztalterítők fölött meleg, sárgás fénnyel pislákolt a béke, amelyhez Richárd, a kandúr szállította a dorombolást, Pici, a pincér, aki pedig százhúsz kiló volt árnyékban, a fedélzeti csillárok jóvoltából viszont jócskán hajlott hátú, a snapsz nevezetű főnyereményt. Nos, ez volt a helyzet abban a finom, foghagymáskolbász illattal valós éjszakában, amikor valami egészen magától értetődő természetességgel, ezzel szemben halk, puha hangon megszólalt egy addig sosem látott, idegen úr, és többek tanúsága szerint meglehetősen józanon le akarta tenni a főesküt, hogy a Pityuka személyesen, és a bágyadt estében egy nagy adag nyúlpaprikás romjai felett elkezdett szövegelni. Mesélték, mondotta az erős nézésű, a szülő úr, aki makacsul kitartott amellett, hogy a Pityuka, mert én arra ugyanis nem emlékezhetem, tehát, mondom, mesélték, hogy az ezerkilencszázhuszonnyolcadik évi volt az utolsó igazi tél Bányáin. December elején, mondják, nagy hó hullott, amitől irtó közvetlen és mesebeli tud lenni egy ilyen hegyekkel övezett város. A nappalok szikrázóan fényesek voltak, az éjszakák pedig finoman áttetszőek. Az urak, mert mesélik, hogy abban az időben voltak igazi urak, hóka lovacskák vonta, zörgő szánokon jártak és olyan gyönyörűségesen tudtak mulatni az Istvánban reggelig, hogy az embernek állítólag a szíve megtelt örök élet utáni vágyódással. És a bányabiztosok is szánon jártak, mert ahogy kivettem, abban az időben még ritka volt a gépkocsi. És a parasztok is, akik, alig hasadt a hajnal, négy-öt irányból tódultak a városba, mindenféle finom inni meg ennivalóval megrakodva. Csak a Veresmarton jártak gyalog a bányászok és hajnalonta fénypatakok formájában ömlöttek be egy-egy bányanyíláson. A világ ugye a háború után újra elhelyezkedett a vackán, és úgy nézett ki, hogy egészen jól érzi magát. Minden és mindenki újra a helyére került, s az egész életből valami nagy és belső biztonság áradt, mint falvédőkre hímzett, avas életelvekből. Ezt az újra régivé lett, háború utáni világot még nem szorongatta a változásnak külső vagy belső kényszere, és azért tudta és szerette önmagát. Hűséges szolgának lenni legalább olyan nagy erény volt, mint jó úr vagy nemeslelkű úrhölgy hírében állani. Általában mindenki az akart lenni, ami lett, és egyik társadalmi osztályból a másikba csak botrány vagy csalás árán volt átjárás, önmagához hűséges világ volt ez, mint elzárt hegyifalvaké, ahol az emberek megszületnek s meghalnak anélkül, hogy akár más falvak létezéséről biztos tudomásuk lenne. Nos, uraim, ezt a zárt világot bélelte ki puha, szűzi hóval az a bizonyos huszonnyolcas év vége. És, mint tudjuk, ilyenkor hamar esteledik, a bányai hegyeket már nem is említem, amelyek szintén lecsíptek az amúgy sem túl hosszú nappalból, ötkor meg is gyújtották a gázlámpákat a Karmeliták terén, amelynek vidéki gótikája monumentálissá nőtt a félhomályban. Bizonyára megfigyelték ezt a természeti jelenséget önök is a társadalmi gótika némely vonatkozásában De hogy szavamat ne feledjem: muffos mamák járták ugyancsak biedermeier gyerekeikkel a karácsony előtti üzleteket, bundás Rákeresek biztatták lovaikat hangos túlbuzgalommal, hízelgésül egy-egy hivatalból megtérő tisztviselőnek. Kötényes inasgyerekek is fütyörésztek ámbolygás közben meg át is kiabáltak egymásnak az úttest felett. Sőt ezen a december huszonkettediki péntek estén, mert a történet pontosan itt kezdődik, uraim, nos ezen az estén az iparos olalegylet is próbát tartott a térnek az Aranyművesek utcájával bezárt sarkán, egy első emeleti klubteremben, a sok és sokféle ünnepekre, valamint a várható felkérésekre való tekintettel. És ebben a puha, hóhullásos, gázlángos, megkésett békében olyan esemény lappangót, amely, ha nem is mozdította ki megszokott életviteléből a várost, kezdetét jelentette egy ember hányatott életének. Ezzel, azt hiszem, a poént is ellőttem, amin én nem csodálkozom s kérem önöket, szintén ne csodálkozzanak, mert régi poéngyilkos családból származom. Hányatott életem során számos gyönyörű és emelkedett poénnal volt dolgom, amelyeket azonban mind rövid úton elintéztem s most itt ülök önök között, hogy elmondjam mi is történt huszonkettedikéről huszonharmadikára virradó éjjel az István szálló második emeletén, ahol már pár nap óta egy meglehetősen titokzatos, ezzel szemben úri és előkelő hölgy bérelte az egész emeletet. A fő lótusz faktusz egy Simonffi nevű orvos, akinek osztálytársa volt a szállodás, aki viszont ismert egy kiváló kereskedőt. Egyszóval a terv tökéletes. A személyzetnek tudomására lesz hozva, hogy egy távoli városból jött igen előkelő hölgy szállt meg a keleti szárny második emeletén, aki, mint kiderült, valószínűleg ragályos beteg. Tehát, amennyiben az eseménynek híre megy a városban, az intézményt fertőtlenítés és egy füst alatt végrehajtandó tatarozás miatt egy időre bezárják, ezzel szemben a megnyitásra nemcsak a tapéták, a személyzet is vadonatúj lesz. És mint majd látni fogjuk, a szervezés olyan tökéletes volt, hogy a szolganép már azt sem merte megkérdezni egymástól, hogy mit keres a ragályos folyóson a város köztiszteletben álló kereskedőjének felesége, amikor pedig igen sokan tudták, hogy Smilovitsné nagyságos asszony kövér és szívbajos, akinek nem csak a ragály, de a két emelet is igen nagy ártalmára lehet. Ám a munkaalkalom, mondják, az időben lényegesen kevesebb volt, minek következtében a kérdésfeltevések is elmaradtak, és úgy éjfél utáni egy óra tájban, egy élesebb asszonysikolyt követő másfél óra múlva Smilovitsné nagysám is hazaindulhatott, a saroktól férje segítségével és karján azzal az újszülött csecsemővel, akinek a papírjait még a születést követő napokban elkészítették jókedélyű városi tisztviselők, Smilovitsékat jelölvén meg az egészséges gyermek szüleinek. És ha Pici úr szíveskedik nekem még egy snapszot hozni, annyit elárulhatok, hogy mindennek a tudója egy Maca nevezetű színházi ruhatáros, aki annak idején kenyereslány volt az István vendéglőjében, s akit, ahogy én kiveszem azon az éjjelen épp valamelyik szobába meg esetleg felrendeltek. Előfordulhat, hogy épp az illető megrendelő úriember mondotta el bemelegítő pletykaként. Sokminden előfordul, és lehetséges, uraim, ebbe bele kell törődnünk. És én csak azért is mondtam el Önöknek ezt a történetet, hogy lássák, hogy az efféle gyönyörű és számomra mindenképpen emlékezetes éjszakákon mik meg nem esnek emberekkel. Ekkor azonban a Diri kért szót, meg két deci vöröset és Pici negyvennyolcas síbakancsainak diszkrét robaja mellett a burzsoázia erkölcseire szórt szörnyű átkokat. Kifejtette, hogy ő pont egy ilyen esetről tud, ám nem egészen biztos a dolgában, mert az is megeshetik, hogy moziban látta. Egy Kokó nevezetű nyugdíjas bohóc egyetértett az előtte szólóval, pusztán azzal egészítette ki a gondolatmenetét, hogy az egész ahhoz az esethez hasonlít, amikor elvágja a trapéz alatti védőháló egyetlen zsinórját, aminek következtében az artistának nem lesz különösebb baja, csak éppen szabálytalanul érkezik a földre, mint az a szegény kisgyerek. Einstein viszont opponált, az esetet antipatikusnak nevezte és több keresztkérdés segítségével azt szerette volna tisztázni, hogy Macának, aki, mint társadalmi kategória és mint kenyereslány ugyebár meglehetősen kiszolgáltatott, nos, hogy ennek a Macának vannak-e gyerekei, mert ha igen, könynyen megeshetik, hogy úgy szerezte. Ezzel szemben egy előkelő dáma, mint amilyenről itt a kolléga úr előadást tartott, abszolúte nincs rászorulva abban az időben, hogy az ilyen gyereket megszülje, lévén annak igen elegáns elintézési módja. Illetve, ahogy ő a detektívregények szabályait ismeri egy esetben szül az ilyen nő, ha a gyereket megtarthatja és ezzel önmagának örömet, titkolt szerelmesének viszont bosszúságot okozhat. Itt viszont nem ez a helyzet. És épp át akart térni a háromévesek galoppversenyének esélyeseire, amikor Balzsák, aki eddig háttal ült és erre az alkalomra megfordult, a rá különben nem jellemző konok realizmussal azt mondotta, hogy itt mindenki félrebeszél, és a helyzet abszolút világos, mert szemmel látható, hogy az a vidéki gótikában született gázvilágításos bébi nem lehet más, mint maga a Pityuka úr, muffos mamákat és biedermeier gyerekeket is beleillesztve a körképbe. Továbbá az a helyzet, ha valakinek a figyelmét ilyen apróságok elkerülték, hogy Pityuka úrnak, aki szerinte igen kiváló elbeszélő, ezen túlmenően pillanatnyilag elkenődött magányos ember, nos hogy az úrnak nagyon hiányzott a baráti pálinka, és szüksége volt arra, hogy élete nagy és sosem hallott titkát itt végre valakinek elmondja. Ekkor azonban az ünnepi gyűlés Pityuka csuklására való tekintettel rövid időre felfüggesztette munkálatait. „ Teljességgel félreértik a helyzetemet, tért magához a csuklásból Pityuka, több dupla fekete és Picinek néhány lórúgással felérő hátbavágása után. Tragikusan félreismernek, ami egyben rossz fényt vet Önökre is, uraim. Hiszen annyit illene tudniok, ha a Brit Enciklopédiát ismernék, hogy színész vagyok, jellemszínész és hogy én játszom a sírásót magában a Hamletben. Jobb éveimben játsztam én a Mercutiot is, de azt kizárólag a Rómeó és Júliában. Egyébként életem tökéletes, most jövök a fedett uszodából, ahol kizárólag Fütyüvel, a barátommal, egyébként kiváló színésszel múlattam az időt. Különben el kell mondanom, hogy a Fütyü gyerek egy igen belevaló úr, aki bölcsességét megítélésem szerint nem a filozófiai felkészültségének, hanem annak a nagy felülemelkedési készségnek köszöntheti, ami, úgy lehet, az asztalos szakma művelőiben évszázadokon keresztül kialakult. Mert mi tagadás, ez az asztalosból lett kiváló színművész olyan nagy bevérzéssel szokta rám emelni gyulladásos bakterszemeit, uraim, hogy megmelegszik bennem a káposztalé. És ilyenkor, mikor rám emeli, a hátamat is megpaskolja gyöngéden és azt is közli velem rövid úton, hogy pankó, ami a sors különös akaratából nála azt jelenti, hogy fuccs, sőt ennél is többet: azt, hogy majd nyerünk a következő osztásnál. Ilyen magvas dolgokat közölt most is Fütyü, mikor szálas iparosléptekkel masíroztunk a fedett uszoda felé, mert az ő gondolkodása, a műveltség sok és számos csábítása ellenére, ma is olyan egyenes, mint a fényesre gyalult deszka, a lelkében pedig olyan rend van, mint abban a műhelyben, ahol fiatal segédként kilenc inast kommandírozott ilyen szempontból, egy erre alkalmas léccel. Persze itt némely úrnak igaza lehet az én látszólagos elkenődésem ügyében. Mert, mi tagadás, volt némi pánkja, de Fötgü nálunk életerőnek van inkadrálva. És így is menetelünk egymás mellett immár két évtizede. És mellettünk is mennek sokan, pályatársak és barátok, akik prófétái és megváltott tömegei vagyunk egymásnak. Révy Mikiről feltehetően hallottak. Pici úr, ha nem bóbiskol, akkor bólintott, és azt én jó jelnek veszem. Révynek valóban sikerült. Úgy érzem, sikerült önmagával bölcsen kialkudnia, mert egyébként olthatatlan vágy ügyben az emberiség kimeríthetetlen. Mert miért is ne volna pont Révy Mikinek rengeteg olthatatlan vágya, amikor egy vidéki kisvárosban zseniális, miközben közepesek annyian lakják a nagyvilág tudatát. Még illik is hozzá az elidegenedett stílus, mert ha emlékeznek rá gondosan nyírott haját hanyag latinul előre, bosszantóan magasodó homlokára fésüli. És — magunk között szólva — feleségét is megpofozza magasodó homlokára való tekintettel. Ezzel szemben szeszt nem iszik, mert vigyáz a hangjára. És persze ő a képviselő, meg a rendkívüli követ, az élszínész és a repertoár, meg amit csak el lehet képzelni. A közönség imádja, és ő úgy megy végig a városon, mint maga Gregory Peck. És meg kell mondanom: minden titkolt vagy kivehető fenntartásom ellenére én Mikit testvéremnek érzem. Bár bánt, hogy nem szenved látványosan a hollywoodi címszerep elmaradása miatt. És testvérem Puddingfejű Wilson is, aki még az utcán is sportújságot olvas és hagyja, hogy a kedves nagyságos aszszony cipelje a csomagokat. És azt kell mondanom, hogy ez így nagyon is vil, mert Pudding becsületes egyezséget kötött az élettel, mint Fauszt elvtárs annak idején azzal a Mefisztó nevezetű illetővel. Mert egyetlen módja van annak, hogy az ember túlélje önmaga feladásának teljes kísértését, ha megkeresi helyét a világban. Én magam egy ilyen expedíció eredményeként érkeztem ide. És örvendek, hogy Önöket megismerhettem. A mondat sejtéséből Balzsák arra következtetett, hogy a szónoklat véget akar érni, ami a hófúvásra való tekintettel nagy hiba lenne, és ezért azt kérdezte, nem minden kedvesség nélkül, hogy abban a társulatban, amelyről neki vannak némi információi, működnek-e még ilyen boldog emberek. Mire Pityuka úr azt felelte, hogy természetesen, hiszen a társulat nagy és a boldogság oszthatatlan. És hosszan emlékezett meg a tagról, akit a könynyebbség kedvéért Tiziánnak nevezett, aki áttért a festésre és szobájának falát tele aggatta rengeteg piros földmívesekkel. És még lélegzett egy nagyot, mintha a sort folytatni akarná, de nem folytatta, mire Einstein kihasználva a kínálkozó alkalmat megcsapkodta a hároméves angol telivért és a kanyarban lóhoszszal megelőzvén, ily szavakkal fordult az ellenfélhez: stimmel, de mi történt a továbbiakban azzal a stikában született gyerekkel? A gyerekkel? Hát a gyerekkel kérem az történt, hogy Szilágyba került, egy Szekér Ferenc nevezetű igen kiváló borbélymesterhez. Balzsák azonban felhorkant, mondván hogy az nem igaz, mert Smilovitséknál maradt Bányán. Csakhogy Pityuka sem volt az az egyén, akit olyan könynyen a falhoz lehet verni, és így folytatta: Nézze Balzsák úr, magának, látom, kitűnő memóriája van, és irtóul imádja az élet logikáját. Nos hát meg kell mondanom önnek, ha ezzel nem bántom meg, hogy az élet ritkán szokott tekintettel lenni az ön rigolyáira. Ugyanis, hogy csak a tárgyamra koncentráljak, Smilovitsék perceken belül, de beható számításaim szerint az örökbefogadást követő három négy éven belül elhaláloztak. (Folytatása a 6. oldalon) Döbbenetes találkozások snapszokkal HUSZÁR SÁNDOR ELBESZÉLÉSE (I.) 3