Utunk, 1974 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1974-01-25 / 4. szám

EUGEN JEBELEANU VERSEI Hannibál Giancarlo Vigorellinek Senkinek sem volt meg ami őneki fenséges gőgje és az elefántok és a félelemtől elfehéredett Alpok gerinccsigolyáit roppantó lábaik. Úgy lépett a sziklákon hogy alig hallatszod­jon és hallatszott a holdban és senki sem látta azelőtt e vadak hullámzó kő-trombitáit. És nem győztek. Ragyogások Ahogy siklott vonatunk a fölázott mezőn, mi oly zöld volt ezen az utazáson, mely (nem tudtuk még) egyikünk számára utolsó lett. „Ez a ragyogó Itália.“ Hangod. Füstölgő fű s flamingó-felhők ... érzem rózsa-fehér lélegzetük s a mozdony sistergését. Reggio Emília ..­­agy tán más megálló, de semmiképpen sem más, mint amelyek jöttek a legutolsó előtt, mely oly közeli volt. Látlak. Akkor, még vállamon aludva. Visszatérek oda, az akkorba, távolítom az állomásokat s gyűjtöm markomba rejtve a mozdony (ma már szürke) füstjét. És megőrizlek, vállamon szendergőt, m f.s. nézem a mélyzöld füvet, mely füstöl ragyogón. Források Dicsőség tavasznak, szeretetnek, vizek bilincstelen, hullámzó testének, rügy-meteoroknak, s peckes fény­gyilkos fellegek terrorjánál is erősebb szerelemnek; fáklyákat ajándékozó gesztenyefáknak, kik nem kérnek cserébe semmit... Helénának, ki a vad karokból kitépi magát, s inkább a vasat tűrné, mintsem elviselje átkát Menelaosz szőke fürtjeinek; dicsőség a kitartó patakok hű aláírásainak s szabadságuknak — dicsőség erdőn és mezőn! vihar előtt sem hunyorgó ibolya szemének, télből soványan kilépő embernek — dicsőség azoknak, kik­ — kövektől súlyosan — hisznek szabadító szelek erejében, s tehenned, tavaszom, és öröklétében azoknak, kik csak várakoznak egyre göngyölve nagy halotti kőlepelbe. Fülemilék Fülemilék vájták ki szemünk, nem farkasok, nem gonosztevők. Kivájták szemünk, kik leginkább szerettek, kik dalolni tudtak, bennünket dalolni, bennünket bűbájba vonni, kiszedték szemeink, maguknak gondolván, a barátnőink, ragyogó barátnőink, kik legjobban szerettek, fénycsőrű csillagok, miközben folyton azt csicseregték, jót tesznek velünk. A mieink voltak. Társalogni tudtunk velük színek fokozatairól, hangok csúcsairól, a janickünkről s Hozsannájáról az öröklétnek. Szerettek, és csókolván bennünket, kivájták szemeink. Vakon most már — fogjuk kézen egymást ingen lépegetve sötétségek hiúján ... A nagy vak a tavaszban Te, ki már megszülni nem tudsz semmit, csak ezeket a görbe tornyokat, melyek elrémítenék Babilont is, melyek előtt az égi Tenger behúzza hasát, hogy hozzá ne érjenek — vak, te, kit az egész világ elkerül, hasonlatos egy kegyetlen, nagy, függőleges temetőhöz, hallgass most... Hogy elcsöndesítselek, hallgatás-párnát helyezek fejed alá. Közeledik majd hozzád, talán, egy sugár, vagy lehet, az akác néked adja egy fürtjét, és lehet, hogy látni kezdesz, te is, vak ember, elnyúlva az esőben, mely annyi csodálkozó szemet osztogat a földnek ... KIRÁLY LÁSZLÓ fordításai 2­ 1 Egészen valószínűtlenül ka­rácsonyi volt az az este az Ökörben. Időnként úgy tűnt, hogy a kertben, ahol nyáron igazi szőlőlevelek tartanak árnyékot a nem egészen igazi bornak, s ahol most ládák vannak szétdobálva, meg hor­dók szerte gurulva, és amely ez órában olyan elhagyatott, mint egy zátonyra futott, ő­­szülő teherhajó, egyszóval, hogy a kertben időnkint betlehemesek énekelnek, hal­kan. Többen néztek széjjel nyugtalanul, hogy ezt ki s milyen szempontból rendezte így. Pedig a sötét és elhagya­tott kertekben, amikor nagy és vizes hópamacsok, mint va­lami ronggyal bekötött dob­­verők, puhán és hangosan ve­rik az ablakot, amikor a sö­tét vastag és nedvesen hideg, szóval ilyen körülmények kö­zött legfennebb ez emlékek járhatnak a rothadó levelek között, ázottan meg halová­­nyan, és az is elképzelhető, hogy félelmükben halkan, sejtelmesen dúdolgatnak. Voltak persze más vélemé­nyek is, mert Einstein pél­dául a szkleróza cerebrális nevezetű ragályt emlegette. Balzsák, a rá különben egy­általán nem jellemző realiz­mussal, valamelyik szesztest­vérre gyanakodott, aki a fél­homályos sarokban eldúdolta magát. A Diri persze ezúttal is az ateista nevelés fokozá­sát sürgette és már senki sem emlékszik, közmondatilag ho­gyan, de a karrieristák elleni átkozódással fejezte be ma­gát. Ezzel szemben az igazság az, hogy a viszonylagosan hófehér asztalterítők fölött meleg, sárgás fénnyel pislá­kolt a béke, amelyhez Richárd, a kandúr szállította a do­rombolást, Pici, a pincér, aki pedig százhúsz kiló volt ár­nyékban, a fedélzeti csillárok jóvoltából viszont jócskán hajlott hátú, a snapsz neveze­tű főnyereményt. Nos, ez volt a helyzet ab­ban a finom, foghagymáskol­­bász illattal valós éjszakában, amikor valami egészen magá­tól értetődő természetesség­gel, ezzel szemben halk, pu­ha hangon megszólalt egy ad­dig sosem látott, idegen úr, és többek tanúsága szerint meglehetősen józanon le a­­karta tenni a főesküt, hogy a Pityuka személyesen, és a bá­gyadt estében egy nagy adag nyúlpaprikás romjai felett el­kezdett szövegelni. Mesélték, mondotta az erős nézésű, a szülő úr, aki maka­csul kitartott amellett, hogy a Pityuka, mert én arra u­­gyanis nem emlékezhetem, tehát, mondom, mesélték, hogy az ezerkilencszázhu­­szonnyolcadik évi volt az u­­tolsó igazi tél Bányáin. De­cember elején, mondják, nagy hó hullott, amitől irtó köz­vetlen és mesebeli tud lenni egy ilyen hegyekkel övezett város. A nappalok szikrázóan fényesek voltak, az éjszakák pedig finoman áttetszőek. Az urak, mert mesélik, hogy ab­ban az időben voltak igazi urak, hóka lovacskák vonta, zörgő szánokon jártak és o­­lyan gyönyörűségesen tudtak mulatni az Istvánban regge­lig, hogy az embernek állító­lag a szíve megtelt örök élet utáni vágyódással. És a bá­nyabiztosok is szánon jártak, mert ahogy kivettem, abban az időben még ritka volt a gépkocsi. És a parasztok is, akik, alig hasadt a hajnal, négy-öt irányból tódultak a városba, mindenféle finom inni meg ennivalóval megra­kodva. Csak a Veresmarton jártak gyalog a bányászok és hajnalonta fény­patakok for­májában ömlöttek be egy-egy bányanyíláson. A világ ugye a háború után újra elhelyezkedett a vackán, és úgy nézett ki, hogy egészen jól érzi magát. Minden és mindenki újra a helyére került, s az egész élet­ből valami nagy és belső biz­tonság áradt, mint falvédők­­re hímzett, avas életelvek­­ből. Ezt az újra régivé lett, háború utáni világot még nem szorongatta a változás­nak külső vagy belső kény­szere, és azért tudta és szeret­te önmagát. Hűséges szolgá­nak lenni legalább olyan nagy erény volt, mint jó úr vagy nemeslelkű úrhölgy hí­rében állani. Általában min­denki az akart lenni, ami lett, és egyik társadalmi osztály­ból a másikba csak botrány vagy csalás árán volt átjárás, önmagához hűséges világ volt ez, mint elzárt hegyifal­vaké, ahol az emberek meg­születnek s meghalnak anél­kül, hogy akár más falvak lé­tezéséről biztos tudomásuk lenne. Nos, uraim, ezt a zárt vilá­got bélelte ki puha, szűzi hóval az a bizonyos huszon­­nyolcas év vége. És, mint tud­juk, ilyenkor hamar esteledik, a bányai hegyeket már nem is említem, amelyek szintén lecsíptek az amúgy sem túl hosszú nappalból, ötkor meg is gyújtották a gázlámpákat a Karmeliták terén, amelynek vidéki gótikája monumentá­lissá nőtt a félhomályban. Bi­zonyára megfigyelték ezt a természeti jelenséget önök is a társadalmi gótika némely vonatkozásában De hogy sza­vamat ne feledjem: muffos mamák járták ugyancsak bie­dermeier gyerekeikkel a ka­rácsony előtti üzleteket, bun­­dás Rákeresek biztatták lo­vaikat hangos túlbuzgalom­­mal, hízelgésül egy-egy hiva­talból megtérő tisztviselőnek. Kötényes inasgyerekek is fü­­työrésztek ámbolygás közben meg át is kiabáltak egymás­nak az úttest felett. Sőt ezen a december huszonkettediki péntek estén, mert a történet pontosan itt kezdődik, uraim, nos ezen az estén az iparos olalegylet is próbát tartott a térnek az Aranyművesek ut­cájával bezárt sarkán, egy el­ső emeleti klubteremben, a sok és sokféle ünnepekre, va­lamint a várható felkérések­re való tekintettel. És ebben a puha, hóhullá­­sos, gázlángos, megkésett bé­kében olyan esemény lappan­gót, amely, ha nem is mozdí­totta ki megszokott életvitelé­ből a várost, kezdetét jelen­tette egy ember hányatott életének. Ezzel, azt hiszem, a poént is ellőttem, amin én nem csodálkozom s kérem önöket, szintén ne csodálkoz­zanak, mert régi poéngyilkos családból származom. Hánya­tott életem során számos gyö­nyörű és emelkedett poénnal volt dolgom, amelyeket azon­ban mind rövid úton elintéz­tem s most itt ülök önök kö­zött, hogy elmondjam mi is történt huszonkettedikéről hu­­szonharmadikára virradó éj­jel az István szálló második emeletén, ahol már pár nap óta egy meglehetősen titokza­tos, ezzel szemben úri és elő­kelő hölgy bérelte­­ az egész emeletet. A fő lótusz faktusz egy Si­­monffi nevű orvos, akinek osztálytársa volt a szállodás, aki viszont ismert egy kiváló kereskedőt. Egyszóval a terv tökéletes. A személyzetnek tudomására lesz hozva, hogy egy távoli városból jött igen előkelő hölgy szállt meg a keleti szárny második emele­tén, aki, mint kiderült, való­színűleg ragályos beteg. Te­hát, amennyiben az esemény­nek híre megy a városban, az intézményt fertőtlenítés és egy füst alatt végrehajtandó tatarozás miatt egy időre be­zárják, ezzel szemben a meg­nyitásra nemcsak a tapéták, a személyzet is vadonatúj lesz. És mint majd látni fog­juk, a szervezés olyan tökéle­tes volt, hogy a szolganép már azt sem merte megkér­dezni egymástól, hogy mit keres a ragályos folyóson a város köztiszteletben álló ke­reskedőjének felesége, amikor pedig igen sokan tudták, hogy Smilovitsné nagyságos asszony kövér és szívbajos, akinek nem csak a ragály, de a két emelet is igen nagy ár­talmára lehet. Ám a munka­­alkalom, mondják, az időben lényegesen kevesebb volt, mi­nek következtében a kérdés­­feltevések is elmaradtak, és úgy éjfél utáni egy óra táj­ban, egy élesebb asszonysi­kolyt követő másfél óra múlva Smilovitsné nagysám is ha­zaindulhatott, a saroktól férje segítségével és karján azzal az újszülött csecsemővel, a­­kinek a papírjait még a szü­letést követő napokban elké­szítették jókedélyű városi tisztviselők, Smilovitsékat je­lölvén meg az egészséges gyermek szüleinek. És ha Pici úr szíveskedik nekem még egy snapszot hoz­ni, annyit elárulhatok, hogy mindennek a tudója egy Ma­ca nevezetű színházi ruhatá­ros, aki annak idején kenye­reslány volt az István ven­déglőjében, s akit, ahogy én kiveszem azon az éjjelen épp valamelyik szobába meg­ eset­leg felrendeltek. Előfordulhat, hogy épp az illető megrende­lő úriember mondotta el be­melegítő pletykaként. Sok­minden előfordul, és lehetsé­ges, uraim, ebbe bele kell tö­rődnünk. És én csak azért is mondtam el Önöknek ezt a történetet, hogy lássák, hogy az efféle gyönyörű és szá­momra mindenképpen emlé­kezetes éjszakákon mik meg nem esnek emberekkel. Ekkor azonban a Diri kért szót, meg két deci vöröset és Pici negyvennyolcas síbakan­csainak diszkrét robaja mel­lett a burzsoázia erkölcseire szórt szörnyű átkokat. Kifej­tette, hogy ő pont egy ilyen esetről tud, ám nem egészen biztos a dolgában, mert az is megeshetik, hogy moziban látta. Egy Kokó nevezetű nyugdíjas bohóc egyetértett az előtte szólóval, pusztán az­zal egészítette ki a gondolat­­menetét, hogy az egész ahhoz az esethez hasonlít, amikor elvágja a trapéz alatti védő­háló egyetlen zsinórját, ami­nek következtében az artis­tának nem lesz különösebb baja, csak éppen szabálytala­nul érkezik a földre, mint az a szegény kisgyerek. Einstein viszont opponált, az esetet an­­tipatikusnak nevezte és több keresztkérdés segítségével azt szerette volna tisztázni, hogy Macának, aki, mint társadal­mi kategória és mint kenye­reslány ugyebár meglehetősen kiszolgáltatott, nos, hogy en­nek a Macának vannak-e gyerekei, mert ha igen, köny­­nyen megeshetik, hogy úgy szerezte. Ezzel szemben egy előkelő dáma, mint ami­lyenről itt a kolléga úr elő­adást tartott, abszolúte nincs rászorulva abban az időben, hogy az ilyen gyereket megszül­je, lévén annak igen elegáns elintézési módja. Illetve, a­­hogy ő a detektívregények szabályait ismeri egy esetben szül az ilyen nő, ha a gyere­ket megtarthatja és ezzel ön­magának örömet, titkolt sze­relmesének viszont bosszúsá­got okozhat. Itt viszont nem ez a helyzet. És épp át akart térni a háromévesek galopp­versenyének esélyeseire, ami­kor Balzsák, aki eddig hát­tal ült és erre az alkalomra megfordult, a rá különben nem jellemző konok realiz­mussal azt mondotta, hogy itt mindenki félrebeszél, és a helyzet abszolút világos, mert szemmel látható, hogy az a vidéki gótikában született gázvilágításos bébi nem lehet más, mint maga a Pityuka úr, muffos mamákat és bie­dermeier gyerekeket is bele­illesztve a körképbe. Továb­bá az a helyzet, ha valakinek a figyelmét ilyen apróságok elkerülték, hogy Pityuka úr­nak, aki szerinte igen kiváló elbeszélő, ezen túlmenően pillanatnyilag elkenődött ma­gányos ember, nos hogy az úrnak nagyon hiányzott a ba­ráti pálinka, és szüksége volt arra, hogy élete nagy és so­sem hallott titkát itt végre valakinek elmondja. Ekkor azonban az ünnepi gyűlés Pityuka csuklására való tekintettel rövid időre felfüggesztette munkálatait. „ Teljességgel félreértik a helyzetemet, tért magához a csuklásból Pityuka, több dup­la fekete és Picinek néhány lórúgással felérő hátbavágása után. Tragikusan félreismer­nek, ami egyben rossz fényt vet Önökre is, uraim. Hiszen annyit illene tudniok, ha a Brit Enciklopédiát ismernék, hogy színész vagyok, jellem­színész és hogy én játszom a sírásót magában a Hamlet­­ben. Jobb éveimben játsztam én a Mercutiot is, de azt ki­zárólag a Rómeó és Júliában. Egyébként életem tökéletes, most jövök a fedett uszodá­ból, ahol kizárólag Fütyüvel, a barátommal, egyébként ki­váló színésszel múlattam az időt. Különben el kell monda­nom, hogy a Fütyü gyerek egy igen belevaló úr, aki böl­csességét megítélésem szerint nem a filozófiai felkészültsé­gének, hanem annak a nagy felülemelkedési készségnek köszöntheti, ami, úgy lehet, az asztalos szakma művelőiben évszázadokon keresztül kiala­kult. Mert mi tagadás, ez az asztalosból lett kiváló szín­művész olyan nagy bevérzés­sel szokta rám emelni gyul­ladásos bakterszemeit, uraim, hogy megmelegszik bennem a káposztalé. És ilyenkor, mi­kor rám emeli, a hátamat is megpaskolja gyöngéden és azt is közli velem rövid úton, hogy pankó, ami a sors kü­lönös akaratából nála azt je­lenti, hogy fuccs, sőt ennél is többet: azt, hogy majd nyerünk a következő osztás­nál. Ilyen magvas dolgokat közölt most is Fütyü, mikor szálas iparosléptekkel masí­roztunk a fedett uszoda felé, mert az ő gondolkodása, a műveltség sok és számos csá­bítása ellenére, ma is olyan egyenes, mint a fényesre gya­lult deszka, a lelkében pedig olyan rend van, mint abban a műhelyben, ahol fiatal se­gédként kilenc inast kom­­mandírozott ilyen szempont­ból, egy erre alkalmas léccel. Persze itt némely úrnak igaza lehet az én látszólagos elkenődésem ügyében. Mert, mi tagadás, volt némi pánkja, de Fötgü nálunk életerőnek van inkadrálva. És így is menetelünk egymás mellett immár két évtizede. És mel­lettünk is mennek sokan, pályatársak és barátok, akik prófétái és megváltott töme­gei vagyunk egymásnak. Ré­­vy Mikiről feltehetően hallot­tak. Pici úr, ha nem bóbiskol, akkor bólintott, és azt én jó jelnek veszem. Révynek va­lóban sikerült. Úgy érzem, si­került önmagával bölcsen ki­alkudnia, mert egyébként olt­­hatatlan vágy ügyben az em­beriség kimeríthetetlen. Mert miért is ne volna pont Révy Mikinek rengeteg olthatatlan vágya, amikor egy vidéki kis­városban zseniális, miközben közepesek annyian lakják a nagyvilág tudatát. Még illik is hozzá az elidegenedett stí­lus, mert ha emlékeznek rá gondosan nyírott haját ha­nyag latinul előre, bosszan­tóan magasodó homlokára fé­süli. És — magunk között szólva — feleségét is megpo­fozza magasodó homlokára való tekintettel. Ezzel szem­ben szeszt nem iszik, mert vigyáz a hangjára. És persze ő a képviselő, meg a rendkí­vüli követ, az élszínész és a repertoár, meg amit csak el lehet képzelni. A közönség imádja, és ő úgy megy végig a városon, mint maga Grego­­ry Peck. És meg kell mondanom: minden titkolt vagy kivehető fenntartásom ellenére én Mi­kit testvéremnek érzem. Bár bánt, hogy nem szenved lát­ványosan a hollywoodi cím­szerep elmaradása miatt. És testvérem Puddingfejű Wil­­son is, aki még az utcán is sportújságot olvas és hagyja, hogy a kedves nagyságos asz­­szony cipelje a csomagokat. És azt kell mondanom, hogy ez így nagyon is vil­, mert Pudding becsületes egyezsé­get kötött az élettel, mint Fauszt elvtárs annak idején azzal a Mefisztó nevezetű il­letővel. Mert egyetlen módja van annak, hogy az ember túlélje önmaga feladásának teljes kísértését, ha megke­resi helyét a világban. Én magam egy ilyen expedíció eredményeként érkeztem ide. És örvendek, hogy Önöket megismerhettem. A mondat sejtéséből Bal­zsák arra következtetett, hogy a szónoklat véget akar érni, ami a hófúvásra való tekin­tettel nagy hiba lenne, és ezért azt kérdezte, nem min­den kedvesség nélkül, hogy abban a társulatban, amely­ről neki vannak némi infor­mációi, működnek-e még ilyen boldog emberek. Mire Pityu­ka úr azt felelte, hogy termé­szetesen, hiszen a társulat nagy és a boldogság osztha­tatlan. És hosszan emlékezett meg a tagról, akit a köny­­nyebbség kedvéért Tiziánnak nevezett, aki áttért a festésre és szobájának falát tele ag­gatta rengeteg piros földmí­vesekkel. És még lélegzett egy na­gyot, mintha a sort folytatni akarná, de nem folytatta, mi­re Einstein kihasználva a kí­nálkozó alkalmat megcsap­kodta a hároméves angol te­livért és a kanyarban lóhosz­­szal megelőzvén, ily szavak­kal fordult az ellenfélhez: stimmel, de mi történt a to­vábbiakban azzal a stikában született gyerekkel?­­ A gyerekkel? Hát a gyerek­kel kérem az történt, hogy Szilágyba került, egy Szekér Ferenc nevezetű igen kiváló borbélymesterhez. Balzsák azonban felhor­kant, mondván hogy az nem igaz, mert Smilovitséknál ma­radt Bányán. Csakhogy Pityuka sem volt az az egyén, akit olyan köny­­nyen a falhoz lehet verni, és így folytatta: Nézze Balzsák úr, magának, látom, kitűnő memóriája van, és irtóul imádja az élet logi­káját. Nos hát meg kell mondanom önnek, ha ezzel nem bántom meg, hogy az élet ritkán szokott tekintettel lenni az ön rigolyáira. U­­gyanis, hogy csak a tárgyam­ra koncentráljak, Smilovitsék perceken belül, de beható számításaim szerint az örök­­befogadást követő három négy éven belül elhaláloztak. (Folytatása a 6. oldalon) Döbbenetes találkozások snapszokkal HUSZÁR SÁNDOR ELBESZÉLÉSE (I.) 3

Next