Utunk, 1975 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1975-01-03 / 1. szám

Világ proletárjai, egyesüljetek! 59 Q61 Morfondírozás újév reggelén Nem is olyan rég, ilyenkor én is különböző fogadalmakat tettem magamban, mi mindent valósítok meg az új esztendőben, amit eddig elmulasztottam, mit csinálok majd ezután más­képpen, mint eddig. Nem is olyan rég, szá­momra is, mint annyi embertársam számára, újév napja volt az a holnap, amikor — mint Karinthy bukott diákja — visszavásárolom majd az elkótyavetyélt gumiguttit. Hogy, hogy nem, egy ideje már nem fogadkozom. Az öre­gedés jele lenne? Az átlagos életkorhoz viszonyítva még egy­általán nem számítok öregnek. De szinte ka­maszkorom óta gondolkozásmódomban, visel­kedésemben, szinte külsőmben is öregebb vol­tam koromnál- Egyre gyakrabban kapom ma­gam rajta azon, hogy öreges gondolataim van­nak. Megfigyeltem, például, hogy egészen más­képpen reagálok a közhelyekre, mint egykor. No persze, nem akármilyenekre. Nem azokra a szokványos frázisokra, amelyek oly makacsul belegubancolódtak mindennapos érintkezése­inkbe és amilyeneket Ionesco fűzött egybe híres darabjaiban. Azokra a közhelyekre gon­dolok, amelyek csak látszólag, mondhatnám formailag azok, valójában nagy élettapasztala­tot és életbölcsességet sűrítenek magukba. Azokra az elemi igazságokra, amelyek éppen azért hatnak közhelyszerűen, mert elemi igaz­ságok. Ha azt mondom: az élet nem gyermek­­játék — ez közhely. Ám éppen úgy lehet tény­leges élettapasztalat, egy emberélet leszürem­­lett következtetése. Formailag nagy és mara­dandó igazságok is közhelyszerűen hatnak. Nemrég a Le Monde ankétot rendezett az ér­telmiségi helyzetéről. Arra a kérdésre, hogy mi az értelmiségi fő feladata, ilyen válaszok születtek: „Értelmiségi az, aki nem fogad el egyetlen olyan tényt, egyetlen olyan eszmét sem, amelyet ne­vetne alá a tapasztalat és a kritikus értelem együttes vizsgálatának" (Éti­­emble); „Az értelmiségi funkciója állandóan megkérdőjelezi azt, amit már elértünk“ (Mau­­rice Clavel); „Az értelmiségi elsődleges felada­ta, hogy ne hazudjon sem másoknak, sem ma­gának“ (Gabriel Matzneff); „Az értelmiségi összpontosítson a maga által választott útra“ (Claude Lévi-Strauss). Folytathatnám a felso­rolást. Nem elemi igazság valamennyi? Nem közhely-e valamennyi? Meglehet, hogy a fiatalok azért vélik köz­helynek az öregek intelmeit, a sűrített életta­pasztalatokat, mert valóban azok. Pontosabban. (Folytatása a 2. oldalon) KALLÓS MIKLÓS Györkös Mányi Albert: Újévi köszöntő F UTÓNK K O­R­AMA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXX. ÉVFOLYAM • 1. (1366.) SZÁM • ARA­­­LEJ • KOLOZSVÁRi-NAPOCA, 1975. JANUÁR 3. J 3oo 1 ti I,i n ^ * \ Küldjük el a levelet Soha ne mulasszunk el semmit. A néni a Nyúl utcából kapott egy levelet, zenész barátja írta, és a néni elhatározta, ha válaszol, az olyan lesz, méltó a kapott levélhez — barátja nemcsak a hang­szerével, a szavakkal is mesteri fokon tudott bánni. Csak nehezen fogalmazódtak a válaszsorok, és amikor a levél elkészült, a néni csak pünkösdre akarta elküldeni. Kapta közben az értesítést, a ze­nész többé már nincs. Állott a néni kétségbe esve, kezében a hosz­­szúkás, hófehér borítékkal. Most hova küldje? Milyen címre? Jártam így én is- öreg barátom megbántott, küldte utánam en­gesztelő sorait, de én késlekedtem a válaszadással. És aztán már csak annyit tehettem, hogy bandukoltam a tömegben koporsója után. Úgy szeretne elmenni valahova, mondta egy idős hölgy, ismerős volt, nem volt rokon. Csak egy ekkora helyet lásson, csak egy ek­kora fenyőerdőt. Egyszer életében ne kelljen este hazajönnie. Egyet­lenegy éjszakát ne kelljen az ágyában eltöltenie , hogy annál in­kább belekívánkozzon. Na, ki kell zökkenteni, gondoltam. — Hova vigyem? Aztán öt percen belül eldőlt, hogy semerre nem tudom el­vinni, mert éppen semmire sincs időm. És itt egy levél, az elején még örvend anyám, hogy van három szobám, s hogy írom, most már jöhet, van neki is hely, s a levél végén már azt írja, hála istennek, a kamarája tele van fával és jöhet a tél, ő ott központi fűtés nélkül sem fagy meg és kibírja a telet. Érződik minden során, ő azt csak igényli, hogy hívjuk, hogy írjunk, mert akkor többé nincs egyedül. Hát mi az én együgyűnek látszó kicsike kis újévi kívánságom? Ne mulasszunk el semmit, és halogatás nélkül küldjük el a levele­ket, kortársunk — szülőanyánkat is beleértve — ennyit igazán megérdemel tőlünk. Kornyák József Ez az év is azoké volt, akik adták, s 1975 is azoké lesz, akik adni tudnak­ Adni. Milyen egyedül maradt szó- Micsoda hal­latlanul régi mozdulat neve, szótükre, hang­alakja; az emberiség talán éppen így mondta legelőször, amikor a­­dott. Ajándékot adni — könnyű. Ne ajándékot adjunk egymásnak, ha­nem a tartozás felelős­ségét. Hiába szűnik meg a szegénység, ha elfelej­tünk adni. Amire a legnagyobb szükségünk van, abból kell adni, hogy soha ne érezzük szűkösnek a világot. Naponta mindent el­veszíthetünk. Naponta mindent újrafogalmaz­hatunk. Ebben a va­rázslatban hihetünk. Ez az utolsó varázslat, ami­ben hihetünk. Ne ké­­nyelmesedjünk el any­­nyira, hogy elveszítsük hitünket ebben a va­rázslatban. Veszítettünk szavakat az óévben? Nem. Akkor ne hall­gassunk, mert a hallga­tás a szavak halála. S hiába éljük túl a sza­vakat,­­­a némára ke­vesen emlékezünk. Nekünk sok szavunk van, mert az idők két- ADNI hetétől fogva sokszor a szavaink mentek, a sza­vainknak kellett helyet­tük kilépniük a Pódi­umra vagy a Térre. A táj szűkül körülöttünk, de a szavak tágulnak bennünk. Egy-egy szó, mint a mágnes: kimon­dod vagy leírod, s a hoz­zátapadó idő- vagy tér­rögök millió gombostű­ként sebeznek. Ez a mi tűszúrásos gyógymó­dunk- A szavak kirur­giája. Az újesztendei tennivaló: a szavak tö­kéletesítése, a szavak útjainak a szélesítése, a szavak raktárainak a kitakarítása és feltölté­­se a leghidegebb kultúr­­házakig. A nyitott ablakon be­­áramlik a köd, de amint megszólalok, eloszlik. Megszólalsz, s a becsu­kott ajtó kinyílik. A ház azé, aki szóra bírt. Az újságok naponként köztik a ranglistákat; az országos, európai és vi­lágelsők, világmásodi­­kok és világtizedikek pontosan megméretve menetelnek át 1974-ből 1975-be. Hatalmas áldo­zatot hoztak az emberi­ség teljesítőképességé­ért. De én még mindig nem tudom tíz másod­perc alatt futni a 100-at. És az év is azoké volt, akik adtak, s 1975 is a­­zoké lesz, akik adnak. A történelem prog­resszív. A sors konzer­vatív. BANNER ZOLTÁN Térj vissza,múzsa Éjféltájt érkezett, leült a feltúrt, sör- és ko­nyakpecsétes asztalhoz, kávét kért, szűrő nél­küli cigarettát és bölényfüves lengyel vodkát; kifogásolta késznek hitt regényem terjedelmét, túlbeszéltnek ítélte és túlságosan parabotiszti­­kusnak­ elhal a szoba — mondotta célzatosan —, ha nyitva áll az ajtaja........................................ Nem marasztaltam, mégis velem marad, és megérkezett március is, akkor már merészen szétlebbenő pongyolában járt, ölelkezés után hárfa alakú kontyba kötötte a haját, vissza­hevert a pamlagra, olvasott, de folyton szem­mel tartott, ő sugalmazta a következő gondola­tot: miért kerülnek mögénk oly fáradtan az imént még repesve felénk iramodó napok . . . Áprilisban Szomoryt olvasta, megnyerte tetszé­sét Harry Russel-Dorian, az utolsó patetikus mondat őt is elgondolkoztatta, s azóta úgy él­tem az asztalom mellett, hogy mindennap meghaltam egy keveset, és elolvasta a hadsere­gért írt rekviemet, a Mohács utáni tíz évet, a Talpalatnyi földet és egyebeket........................ Közben facsemetét ültettünk, amikor már man­dulaszagot pállott a föld, és szedtünk barackot nyárban, melynek molyhos vágata pajzán kép­zelgéseket sugallt; vásott fogú gereblyével ki­takartuk a huppant mellű ágyásokat, gúlába gyűjtöttük a zörgő avart, s fújtuk a lanyha tü­zet, melynek olyan szagú volt a füstje, mint suhanc vigyorú agglegények hajléka: mosdat­lan szomorúságszag . . . .......................... (Folytatása a 2. oldalon) KÖNTÖS-SZABÓ ZOLTÁN ET­ ÜTÜNK Boldog ! • Új esztendős! Porka havak hulladoznak vagy eső szemerkél, de itt megint, itt az új esztendő a futás időben. Gyorsan eltelt az év, fogyott az életből, hoz­záadódott az élethez egy esztendő megint a ki ahogy éppen felfogja ebben a pillanatban. S én nem tudom, miért gondolok most ezekben a napokban egyre többet apámra. Ült a kanapén az asztal mellett, ceruza a kezében, szá­mokat írt, egy-egy dűlőnevet, néha felnézett az irkájából: itt ez volt s ennyi lett, aztán­ ide tavasszal ezt vetünk, oda meg amazt. Emléke az évből — a munka volt. Ez volt az időből legnagyobb emléke. Porka havak hulladoztak, eső nemigen szemerkélt, inkább fagyott akkoriban, villogtak a jégben a láb­nyomok, emberé, állaté egymás mel­lett, csillagosan rigók, pacsirták lép­tei. Óév estefele aztán, számadásai végeztén felkelt apám az asztal mel­lől, s behordtuk a színből a csont­­kemény bükkfatönköket: belőlük lett óesztendő éjszakáján a tűz, a­­minek égnie kellett, átlobogva az új évbe, átsütve lánggal, piros paráz­­­zsal, égnie kellett minden tűzhelyen, úgy, ahogyan valamikor, idesütve hozzánkk nagy messzi időkből. Ennek a tűznek a melegénél éb­redtem valaha újévi első reggelekre, s szeretném ha megéreznék ezt a meleget most szavaimban, a kézszorí­tásban mindazok, akik hozzánk tar­toznak, rokonok, barátok, ismerő­sök, e lap olvasói, munkatársai, a­­kiknek a beállt újévben szeretnék szívemből minden jót kívánni. Bol­dog új esztendőt! LÉTAY LAJOS

Next