Utunk, 1975 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1975-04-18 / 16. szám
FŐISKOLÁS TAVASZ Elmélkedés a magyarnyelvű egyetemi színjátszásról Érdemes volna „hitvitát“ csapni arról, hogy mi lehet az egyetemi színjátszás elsődleges célja? Hogy milyen sajátos szerepe van vagy lehetne a színjátszó mozgalmon belül? Milyen motivációs tényezők húzódnak, lapulnak meg a napisajtó-ízű jelzők (mint: fiatalos lendület, lelkesedés, ügyszeretet, buzgalom stb.) mögött? A nem eseményhez kötődő, elméleti fejtegetésekben erről olyasmit szoktunk olvasni, hogy „a színpad, a pódium olyan fórum lehet, amely sűrítve mutatja meg, mi érdekli, izgatja, foglalkoztatja a fiatal egyetemistákat, miről vitatkoznak, milyen örömeik vannak, miben hisznek és miben kételkednek, milyen célokat tűznek maguk elé,és így tovább. Az egyetemi színjátszás az értelmiségi hivatást választók (leendő értelmiségiek) egyik tudatos, választott és vállalt magatartásformája; a közösségi emberek nyitott, hatnialakítani akaró akciója — elméletileg. A gyakorlatban minduntalan bebizonyosodik, hogy még mindig nem eléggé az. A diákszínjátszás sajátos termékét a létrehozó közegre jellemző sajátos attitűd, állásfoglalás, gondolatiság és a cselekvési-gondolkodási formák egysége kell hogy megszabja, különben mi sem választja el lényegesen a műkedvelő színjátszáson értendő össztevékenységtől. Az idei Főiskolás Tavaszon szép számban felsorakozó színjátszó együttesek jelentős részénél éppen az említett meghatározó jegyeket keveselljük. A műkedvelés népszerűbb, széleskörűbb irányzata, amely a hagyományos színjáték-típusokhoz való ragaszkodásban (például a három felvonásos vígjátékok lankadatlan igénylésében) nyilvánul meg, hovatovább egyre nagyobb vetélytársra lel a műkedvelő színjátszás intellektuális vonulatában, amelyet az urbánus létforma és kultúra teremt meg, s amelyben vezető helyet foglal el a diákszínjátszás, néhány jelentős kísérletező csoportjával. Ezek összeforrott, „öreg“ csoportok, sajátjuknak mondható termékeny alkotói légkörrel, stílussal. Évről évre megújuló tevékenységük, hoszszas egzisztenciájuk csakis úgy valósulhatott meg, hogy keblükre vontak néhány tiszteletbeli örökös tagot, a helyi műkedvelés edzett veteránjait, akik viszont biztosították a folytonosságot, a profil és hangulat kontinuitását az együttesben, mely nélkülük évenként újra verbuvált újoncok laza kötésű társasága lenne csak. Nem egyszer ugyanazokat a régi, kedves, ismerős arcokat találjuk különböző együttesek produkcióiban. Jó néhányan közülük már rég nem diákok, tán még több az olyan, aki nem is végzett főiskolát. Be kell ismernünk, hogy általában ezek a „tapasztalt vén rókák“ viszik magukkal az előadást, s biztosítják a siker jelentős százalékát. Néha derűsen sajnálkozva úgy érezzük, erőltetett dolog Diákművelődési Ház csoportjáról, Echinoxról, filológusok együtteséről, „palotásokról“, Stúdió örről beszélni, különbséget tenni, éles elhatárolásokat végezni, hisz majdnem ugyanazok az önkéntes papok hódolnak különböző elnevezések és égiszek alatt az amatőr Tháliának... A műkedvelő színjátszás adott keretek közt már korábban is mutatott a hivatásostól eltérő tendenciákat, de alapvetően mégiscsak az volt rá jellemző, hogy utánozta a hivatásos színházak műsorát és játékstílusát. Ez jórészt ma is vonatkozik az amatőr együttesekre, s a kolozsvári főiskolai műkedvelésre is helyenként. Bizonyos változás az utóbbi években következett be; a játék funkciója napjainkban sajátosan módosult. A színjáték kerete, helye és alkalma változatosabb lett, s ezzel tovább távolodott a főiskolás műkedvelés a hivatásos művészettől. Ezek eredményeként a műkedvelő színjátszás szült néhány olyan produkciót, melyek a kőszínházakban már nem is volnának játszhatók (lásd a kolozsvári STÚDIÓ 51 újabb előadásait — bár ennek a csoportnak csak pár tagja egyetemista). Itt jegyzem meg, hogy az iskolai színjátszás továbbra is hangsúlyozottan tesz eleget nevelési és oktatási kívánalmaknak, tovább szűkítve a játszanivalók körét. Egyelőre sajnos ebből áll a hivatásos színészettől való eltérés. Kevés olyan előadást láttunk, amely abból a felismerésből született, hogy a műkedvelés színházpótló feladata — amely általánosan létezik és adott körülmények közt elfogadható — a diákszínjátszás esetében érvénytelenné válik. A korszerű, újat akaró, kísérletező kedvű műkedvelésnek vannak bizonyos kritériumai, amelyek alapján érdemben lehet foglalkozni egyes produkciókkal. Például: — olyan differenciált nyelven és formában végzi a közvetítést — megszerkesztett műsor, pódiumjáték, irodalmi oratórium, hagyományos színjáték-típus hangsúlyozottan újszerű ábrázolásmóddal stb. —, amely már a kőszínházaktól eltérően sajátja; — olyan nevelő szándékú játék funkciót mondhat magáénak, melynek feladata — az általános célokon túl — már a korszerű színházi látásmód kialakítása, tehát a modern színház segítése. (Ez is amellett szól, hogy az amatőr színivilág tapasztalata szerves része az egységes színházkultúrának, s eredményeinek begyűjtése — egyetemes színházi érdek); — olyanok végzik a művészi közvetítést, akik, miközben másokra hatnak, önmagukat is művelik, alakítják. * öt kolozsvári magyar együttes öt előadását láttuk. Volt epikus oratórium (a matematikusok Az ember és a tudomány című kollázs-műsora), két lírai oratórium (a történelem-filozófia fakultás diákjainak filozófiai költeményekből összeállított kollázsa és a filológusok Salamon Ernő-ősbemutatója, Az elhagyott telep balladája), egy párbeszédes dráma két részben (Kocsis István Tárlat az utcán című darabja a Diákművelődési Ház csoportjának előadásában) és egy „hagyományosan“ színpadra szánt abszurd ízű egyfelvonásos (az Echinox bemutatta Sigmond István-darab, Az ismeretlen). A Horváth Béla rendezte Salamon Ernő-oratórium I. díjat, a Sigmond István-bemutató Koblicska Kálmán rendezésében II. díjat, a D. Szabó Lajos irányította matematikusok tudományos kollázsa III. díjat nyert. A Tárlat az utcán két főszereplője (Szász Zsolt mint Vincent Van Gogh és Patkó Ferenc mint Gauguin) I., illetve II. egyéni előadói díjat kapott. Ugyancsak alakításért második díjat kapott Székely Annamária (történelem-filozófia) és harmadikat Kovács Ibolya (filológia). Pro vagy kontra érdemes szólni néhány előadásról, s ennek kapcsán a sajátos műfaji követelményekről. Az ember és a tudomány c. tematikus szövegmontázs oratorikus formában bemutatott játék volt, megítélésem szerint nem színjáték, hanem inkább laza szerkezetű, nem túl nagy gonddal megválogatott „tudományos bölcsességekből“ felépített, ismeretterjesztő ízű előadás. Hasznos itt elsütni a mondást: minden színjáték előadás, de nem minden előadás színjáték. Képi világában szegényes és statikus, mozgásban igénytelen, alakításbeli és beszédtechnikai szempontok alapján el sem bírálható előadás volt. Bizonyos külsőségek a leggondolatibb oratorikus játékformára nézve is kötelezőek. Előnyükre szolgált volna, ha például az előadók felöltöztetésében valamiféle egységes szempont érvényesül. A „rongyok tarkasága“, a „koldus-színház“ vállalása semlegesítette volna a hétköznapi ruhák és hétköznapi hangvétel generálta monotóniát. Az egyetlen auditív élményt a játéktér közepére helyezett elektromos orgona szolgáltatta. Mindezt nem az előadók pódiumvágyának letörése végett írjuk; tiszteletre méltó a matematikus diákok kezdeményezése, s tudjuk, hogy ez volt az első próbálkozásuk. Törekvésük újfent azt igazolja, hogy foglalkozni kell a pódiumjátéki dramatizálás lehetőségeivel és szabályaival. Az elhagyott telep balladája volt talán a legvitatottabb mozzanata a fesztiválnak; a legkérdésesebb formai megoldás mellett döntöttek egy műfajilag vegytiszta lírai oratórium számára. Felgördül a függöny, s egyetlen „bájos“ zsánerképbe merevedik a sok legény és leány. Hatalmas dobogórendszer, kopjafaerdő(!), népviselet, székely harisnyák, az elengedhetetlen nyolcasok a feszes férficombokon, romantikus kék fényorgona, lánccsörgetés, hümmögő kórus ... Kellékek: csángótarisznya, furkósbot, párna, kondérok, pólya, fejsze, a népszínművek teljes eszköztára. Gondterhelt arcok, görnyedt testtartás, öreges botorkálás, sok-sok „hej“ ... Halk, szelíd intonálások, minőségibb beszédtechnika. De negyed óra alatt rájövünk: a produkció tulajdonképpen enyhe közönség-manipuláció. Az igazi oratorikus játék gazdagítja és reális tárgyi jelentéssel ruházza fel környezetét. Illúziót teremt maga körül, a maga szerény eszközeivel. Gondolati, érzelmi egységek egymásra épülése révén ér el asszociációs hatást a nézőben. Minden gondolati egység egy kép; a gondolati képteremtésnek sajátos jelrendszere, sajátos eszköztára van Legfőbb eszközei maguk a szereplők, akik a térben való elhelyezkedéssel, téralakzatokkal egy bizonyos képet, többnyire geometrikus elrendezésűt alkotnak. Ehhez néhány stilizált kellék is járulhat, de a díszlet itt csupán jelzés kell hogy legyen, amely a színpadi mozgással összefüggésben fejez ki változó gondolatot, érzelmet vagy magatartást. A pódium egyszerűségre és természetességre kötelez. A diákszínjátszás oratorikus-irodalmi formájának a „művelt közönség“ intellektuális igénye biztosít létjogosultságot, de ehhez szükségeltetik a mikroszociális (saját közönségét jellemző) közérzet is, amelyben az igény és a játék célja találkozik egymással. A diákszínházban különösen fontos ez: más a jelenlevők életkori, társadalmi, műveltségben összetétele és színházi elvárásrendszere, ízlése is. Mintegy ellenpontként a pódiumi oratóriumok és kollázsok statikus képi világa után, két drámai karakterű, döntően cselekményes előadás következett. Az Echinox régi vendégrendezője, Koblicska Kálmán (akinek Páskándi-rendezése a tavalyelőtt fesztiválon már a legdiákszínházibb produkciót eredményezte) folytatta a modern egyfelvonásosok bemutatását Sigmond István darabjával. Kissé „konzervatívan" hangsúlyozzuk, hogy a korszerű, kísérletező műkedvelő színjátszás sem szakadhat el teljesen, nem nélkülözheti végképp a hagyományos értelemben vett drámai művek bemutatását. Ezért is örvendünk annak a szellemi folytonosságnak, amely az Echinox darabválasztási politikáját jellemzi. Az ismeretlen nem feltétlenül jó darab, még abban sem vagyok biztos, hogy közölnivalójában különösebben új és eredeti. Ez az a színjáték viszont, amely hangvételében határozottan mai, s amely nem igyekszik megkerülni a színi dramaturgiai összetevők meghatározott alakzatban rendeződő klasszikus modelljét. A darab — és interpretálása — biztosította azoknak a kategóriarendszereknek a meglétét, amelyek támpontul szolgálhatnak a színjáték leírásához és elemzéséhez, a társadalmi funkciók összetevőit (játékfunkció, játékalkalom, közönségismeret), a cselekményösszetevőket (jellemek, alakok, cselekvések, gondolatok és érzelmi állapotok kifejezői) s a játékmód jól meghatározható összetevőit (szereplők, játék kerete, játékeszközök). Koblicska megérezte, hogy az ismeretlenben adott vágyakozás és várakozás különféle formái csak az elvontság kihangsúlyozásával nyernek mitikusan démoni, egyetemes értelmet. A Sigmond-darab hősei: egyfajta Vladimirek és Estragonok. Találkoztunk a már említett veteránokkal: Köntös Bélával, aki kimagasló alakítást nyújtott a Kopasznak — a darab legizgalmasabb hősének — szerepében, Szabó Attila Istvánnal, a Kelekótya alakítójával, akinek groteszk, clowni fiziognómiája, mozgáskultúrája és komikusi vénája a jó avantgarde előadás hangulati elemét biztosította. Kocsis István Tárlat az utcán című darabja úgynevezett „középpontos dráma“, amelynek a főszereplője mindig passzív, harcra, aktív tettek végrehajtására már képtelen. Az egyetemi színjátszás problematikájának elemzése céljával tartották meg február utolsó napjaiban Kolozsvár- Napocában a Diákszínjátszás Országos Kollokviumát. Külön örömre ad okot, hogy a felmérés alkalmával a marosvásárhelyi Diákművelődési Ház színjátszó csoportját — kezdeményezője, 12 éves fennállása alatt irányítója, rendezője Kovács Levente, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola tanársegéde — a legkiemelkedőbb teljesítményeket nyújtó együttesek között említették. A marosvásárhelyi főiskolás színház felnőtt kora Edward Albee Bessie Smith halála című színművének bemutatójával kezdődött (1970). Hazai magyar költők bemutatását (Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos stb.) tűzte ki céljául a Színművészeti Főiskola Thália Laboratóriumával közösen indított Pódium-sorozat. Majd következett a nagy meglepetés: az egyetemista színjátszók temesvári demonstrációján (1972) Karinthy Frigyes Az emberke tragédiája című, nevetve-gondolkodtató paródiájának színrevitelével a marosvásárhelyi főiskolás színjátszó csoport országos első díjat érdemelt ki. Sebestyén Esztert Éva szerepében nyújtott kidolgozott játékáért a legjobb női alakítás díjával jutalmazták. Aktuális kérdésekhez való aktív viszonyulást illusztrál a csoport Tiszta földet című kollázs-előadása a környezetvédelemről. Ha törvényeit megbolygatják, a természet bosszút áll; az emberiség önmaga fölött mond ítéletet, ha éltető környezetét pusztítja. Komor és ijesztő a jövőnek a diákszínjátszók láttatta arca — de a pusztulás-vízió az életre, a ma feladataira figyelmeztet. A csoport katartikus tömeghatású, improvizáló játéka eszközeivel (agitatív szövegmondások, pop-zene, tánc, pantomim, fény- és hanghatások) egy újszerű, a modern színház lényegét megközelítő kapcsolatot épít ki a nézővel. A dinamint hogy már nem rendelkezik a harchoz szükséges eszközökkel. Különösen nehéz színészi és rendezői feladat. Kocsis dialógusa tulajdonképpen két, egymástól függetlenült monológ. Több, mint magánbeszéd, mint bizalmas párbeszéd a képzeletbeli partnerrel. A belső vívódást nem logikai, hanem pszichikai alapon jeleníti meg. A Kocsis-drámák — és ez alól a Tárlat az utcán sem kivétel — azért különösek, mert a szerző csak a dráma dinamizmusára koncentrál, szorítkozik, s figyelmen kívül hagyja a szereplők nyelvi ábrázolását, illetve a hősök nyelvi, kifejezésmódi individualitását. Ugyanakkor Kocsis drámai stílusa izgalmas színészi feladatokat biztosít. Hősei heves érzelmek hatására igyekeznek minél gyorsabban kivetni, kilökni magukból a mondanivalót; a beszéd üteme meggyorsul, a mondatok megrövidülnek, gyakran egy-egy odavetett szó sejteti csak a kifejletlen gondolatot. Az izgalom tetőfokán a beszélő visszasüllyed a nyelvi kifejezés legelemibb fokára, és egy-egy mondatszóval, indulatszóval, felkiáltással, gesztussal, mimikával pótolja a gondolat logikus kifejtését. A rendezés (Bereczky Péteré) teljes egészében igazodott ehhez. Nagy dolog, hogy minden jól kezdődött. Mint a tévé francia nyelvleckéjének kozmikus szöveggel (líra, próza, publicisztika), emocionális impulzusokkal új életérzést kommunikáló törekvés a marosvásárhelyi diákszínpad érdekes irányulását tükrözi. E montázst — mint a környezetvédelmi harc fontos kultúrmegnyilvánulását — nyilvántartásba vette az ENSZ kelet-európai környezetvédelmi albizottsága. A csoport legújabb bemutatójának teljes címe: Szentivánéji álom — Kollázs Shakespeare színműve, szonettjei és mai beat-dalok alapján. Egy klasszikus mű megközelítése diákszínjátszókkal merész vállalkozás, de korántsem egyedülálló. A mindenkori színpadi mű sorsa — a legnagyobbaké is — végső soron a rendező által definiált. Kovács Levente élt is e szabadsággal, s a diákszínpad lehetőségeit egészében kiaknázva, az alkotás integritását megőrizve, Shakespeare szándékait tiszteletben tartva maradt hű saját egyszerűség-eszményéhez, s szegényes, de funkcionális kellékekkel az egyszerű színházat propagálón rendezett. A gondolati magvat a jelenben gyökerező értelem kontextusában értelmező, rapszodikus és szuggesztív játék felzaklat; a régies veretű szöveg elméletén és végén, egyformán öltözve, térdig érő szürke, combra simuló nadrágban, bő ujjú fehér ingben, mezítlábas, lobogó nagy hajjal betáncol a két főszereplő. Egyetlen díszlet a kopott vászonnal letakart központi dobogó: szónoki emelvény, ágy, elvont közeg. A következetesen pantomimikus mozgás dinamikája, a két főszereplő nagy önégetése, önmagát nem kímélése feledteti az amatőr alakítások néhány elkerülhetetlen és tipikus hiányosságát. Egy idő után — őszintén — már az sem zavar, hogy Gauguin alakítójának (Patkó Ferencnek) nem értjük minden szavát. Funkcionális harmóniába vagy láthatóan tudatos diszharmóniába kerül beszéd, mozgás és zene. Egyet viszont meg kellett volna tenni: határozottabban meghúzni, lerövidíteni a szöveget, felére csökkenteni a játékidőt. Mert Kocsis drámaépítkezésének van még egy vitatható jellemvonása: tartalmi erősítés (?) végett rengeteg az ismétlődés, a mondatpárhuzam, a kettőzött vagy többszörös szó- és tőismétlés, a kisebb-nagyobb szövegrészek részleges vagy teljes parallelizmusa. Kocsisra (nem egészen világos előttem, hogy miért) épp annyira jellemző ez, mint egy primitív bájoló imádságra ... Nagyon sok mindenről lehetne és kellene még itt beszélni. CSELÉNYI LÁSZLÓ njét az eredeti zeneszámok (Sárossy Endre szerzeményei) csak elmélyítik. A marosvásárhelyi főiskolás színjátszó csoport immáron 25 főre gyarapodott, öszszeforrott közösség. Jól tudják valamennyien: nem bejárt — folytatandó az út... A főiskolás színjátszás a diákművelődés egyik legszámottevőbb fóruma lévén, nőnek a vele szemben támasztott igények. Időszerűvé vált az artisztikus elsablonosodás felé hajló, vitatható értékű rendezői mintákat esetlenül utánzó próbálkozások teljes kiküszöbölése. Diákszínjátszásunk színvonalának emelésében fontos tényező a sajtó, amely helyet ad a teljesítmények értékelésének és természetesen az eredeti, kimondottan diákszínpad számára írt műveknek — melyekből ez idáig oly kevés van, s egyben lehetőséget teremt arra, hogy a magyar diákszínjátszó együttesek (a temesvári „Thália", a kolozsvári „Echinox“ és a Diákház csoportja, a marosvásárhelyi főiskolás együttes) figyelemmel kísérhessék egymás törekvéseit, eredményeit. PANDULA DEZSŐ * A marosvásárhelyi főiskolás színház Sigmond István: Az ismeretlen Az elhagyott telep balladája (Jobbágy Sándor felvételei) Jelenet a Tiszta földet című kollázs-előadásból (Mihály István felvétele) 6