Utunk, 1975 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1975-05-02 / 18. szám
IWefffi Harminchárom évvel ezelőtt, egyetemista korában írta Márkos András ezt a cikket, az akkor — 1941 végén — megjelent Nagy István-regényt, A szomszédság nevébent védi meg az Ellenzék cikkével szemben. Nem szakavatott irodalombírálat: egy fiatalember spontán olvasói véleménye, kéretlen felszólalása. Az Ellenzék nem közölte a hozzászólást, a cikk most került elő a közel három éve elhunyt szobrászművész kéziratai közül. Némi rövidítéssel, s címmel ellátva közöljük. Főleg mint kordokumentum értékes: jellemzi a fiatal képzőművészeti főiskolást, a kort, s mint „egy hang a tömegből“, igazolni látszik mindazt, amit Nagy István önéletrajzi regényének nemrég megjelent negyedik — Szemben az árral című — kötetében vall a regényről: „Az én dolgom könyvet adni mélyen hallgató olvasóim kezébe, éledjen a reményük. A »szomszédság« el is indult feléjük... Újra elolvastam a Thibault családot,... Még mindig tartottam a megfigyeléstől. Bizonyos jelek arra mutattak, hogy nem ok nélkül. Az Ellenzékben denunciáns támadó cikk jelent meg A szomszédság nevében ismertetése ürügyén. Azonkívül fura provokatív természetű leveleket kaptam bizonyos »olvasóktól«, akik a kommunista párt holléte iránt érdeklődtek ... tele pofával hirdették: ők képviselik a munkásság igazi érdekvédelmét... A párt illegálisan kinyomtatott felhívásainak erősítem fel a hangját. Alátámasztja ezt a már kiadott Oltyánok unokái és A szomszédság nevében meg A Boldog utcán túl felrajzolt társadalmi korképe is ... Újra fellángolt bennem a hit: ...a még útba nem talált olvasók is megérthetik, hogy a »másfajta zaj« nemcsak a komunisták elméleti és politikai fejtegetéseiben él, hanem hús-vér élő emberekben tör fel..., hozzájuk mérhetik embervoltukat, hogy azok felé az eszmények felé igazítsák jellemképüket, etikájukat és lépteiket, amelyek József Attila »másfajta rajzának már nagy távlatokra nyíló életigényévé váltak“. Márkos András ifjúkori kiállása az írói szándék megvalósulását hitelesíti a korabeli pillanat azonnali melegével. _______________ A szerk-Az Ellenzék december 27-i számában megjelent egy cikk, Nagy István Szomszédság nevében című munkájáról. írójának bevallott célja az volt vele, hogy kimutassa a kolozsváriaknak: íme, azt állítja Kolozsvár külvárosi életéről ez az ember, hogy nem volt az emberek között egyetértés, a munkások és az intellektuelek között osztályellentét volt, stb... — az sül ki az egész cikkből, hogy Nagy István mint szűklátókörű, elvakult osztályharcos, csupán hangulatkeltő, ki „gyermeteg képzelgéssé hígítja az élet adatszerű tényeit“, s szinteszinte azt mondja róla, hogy perverz destruktív hajlamból egyszerűen csak le akarta kicsinyelni és letagadni a „közösségi eredményeket“. Egyszóval nem az volt a célja — habár ő azt állítja —, hogy Kolozsvár nevében kikérje magának, hogy ilyen „hazug* történet történt volna az ő kültelkén, hanem akarata ellenére is úgy alakul cikke, melyből kiviláglik, hogy ő magáról az íróról „le akarja rántani a leplet*, és megmutatni, milyen veszélyes és aljas misztifikáció középpontja, aki „gyúlékony anyagot csen a mélybe és tüzet csihol”. Nem szándékszom most Nagy István könyvének védelmére kelni, mert az megvédi önnönmagát, csak el kell olvasni. Nem is szándékszom az Ellenzék irodalmi szakértőjének minden állításával vitába szállni, s oldalakon keresztül elpolemizálni, mert ez a vélemény a hozzáértőket úgy sem fogja a helyes értékelésben megzavarni. Különben is az a puszta tény, hogy a könyv a Magyar Élet kiadásában megjelent, azt bizonyítja, hogy számottevő helyen úgyis kellőleg értékelik. Mindössze azért tartom kötelességemnek elmondani erről a könyvről azt, ami a kritikusunk éles szemét elkerülte, hogy itt, Kolozsváron, ahonnan kikerült ez a regény, a hangulatot azok között, akik még nem olvasták, ne lehessen ellene felkelteni, s így ravasz fondorkodással a kolozsvári közönséget tőle elriasztva, (...) előítéletek felkeltésével elzárni. Az Ellenzék szakértője a könyv irodalmi értékéről egy pár lekicsinylő, vállveregető szóban emlékezik meg, tudatosan rosszindulatú rövid ismertetéssel egybekötve — mert ez nem a mese szervi bántalmai, szerkezeti torzulásai késztetik szólásra. Engedtessék meg nekem, hogy az irodalmi érték szempontjából egy kicsit tüzetesebben foglalkozzam a könyvvel. A regény egy kolozsvári külváros utcájának életéről szól. Az ott lakó emberek családi életének, foglalkozásának, mindennapi gondjának egyszerű, szinte személytelen képe jelenik meg, minden túlzástól mentesen, úgy, mint ahogy az a valóságban van. Az emberek se nem jók, se nem roszszak , valóságosak. Az aszszonyok pletykálkodók, mint rendesen, a gyermekek járnak az iskolába, de örvendenek, ha elmaradhatnak onnan, stb. stb. Mindjárt az elején megragadja az olvasót ez az elsőrendű valóságábrázolás, mely belehelyezkedik minden egyes szereplő lelki világába, megmutatja annak egyéni életét (...), s mégsem esik szét, mert az egész utca lelki világa ezeket a külön kis dolgokat egy szerves egészbe foglalja ... Annyitkifogásolhatnának a „tiszta művészet” hívei, hogy programszerű, irányregény. Van benne egy kicsi tendenciaszerűség s ez az, hogy az egészséges dolgok mindig a saját törvényszerűségeik szerint fejlődnek ki az adott környezet viszonyaiból, s nem pedig külső, mesterséges befolyásra. Áll pedig ez különösképpen a társadalmi természetű dolgokra, legyen szó akár egységes (...) köztudat kifejlesztéséről, akár társadalmi különbségek eltüntetéséről. Erőltetni az ilyent nem lehet, s befolyásolni is csak nagy körültekintéssel s óvatossággal szabad, de csak ott, ahol az valóságban hasznossá lehet. Az ilyennek úgy kell kinőnie a helyi szükségletből, mint a fának a földből. Mármost ha ez a tendencia úgy szerepelne abban a könyvben, ahogy leírtam, akkor az mint regény valóban rossz volna. Csakhogy éppen itt van Nagy István irodalmunkban eddig szinte páratlan művészete, hogy ez a regényből egyáltalán nem fityeg ki, hanem szervesen bele van építve, azaz magával a regény szerkezetével, nagy felépítésével van elmondva ez a mondanivaló. Bizonyíték arra, hogy jól van megcsinálva, éppen az, hogy az Ellenzék kritikusának figyelmét teljesen elkerülte. Mert figyeljük csak meg: az elején az utca minden egyes családjával foglalkozik úgy, hogy belehelyezkedik sajátos egyéni életükbe. Ezt tárgyalva, az egyéni életükből, a többiekével kapcsolatban álló egyes eseményekből, érzelmekből következik, hogy mindaz, amit így külön-külön bemutat, egy szerves, összefüggő egységet alkot. Lassan ezek az egyéni életek addig fejlődnek, amíg mindenikükben előáll az az állapot, melyben érzik: valamit tenniük kell, így születik meg a napközi otthon, a „közös”. Levezeti szinte minden család egyéni életéből úgy, hogy a dolog olyan szükségszerűen pattan ki, mint tavasszal a rügy. Itt történik az a szerkezetbeli átváltás, amit az Ellenzék cikkírója észrevett, s így fejez ki: „A regény a második felében szétesik, mert az író nem tudja, még mit kezdhet maga csinálta személyeivel*. Igen, most már nem egyéni szempontból tárgyalja a „közöst“, hanem egyszerűen az otthon további fejlődésével foglalkozik ... Egyszóval: először az egyéni életek eseményei, amíg mindenkiben odáig fejlődik a dolog, hogy most már érzik, közösen kell dolgozniok..., azután pedig a napközi otthon eseményei, de ezen át látszik az egyének életének eseménye, amely megtartja a regény szerves, egységes jellegét. Hasonló törekvéseket, azaz magával a szerkezettel való kifejezésre irányuló törekvést a magyar irodalomban is csak újabban kezdünk látni (Veres Péter Szombat című elbeszélése), a modern francia regényirodalomban viszont már régebben. Ilyen Roger Martin du Gard Nobel-díjas francia regényíró munkája, a Thibault család és a Vén Európa. Főképpen ennyit tartottam szükségesnek a regény irodalmi értékéről mondani. A többi vádakat illetően talán elegendő lesz, ha a regénynek fent ismertetett szerény tendenciájával foglalkozunk. Megállapítottuk, hogy a közös tevékenységből született társadalmi dolgoknak szervesen kell kinőniük az egyének életéből — ez az, amit Nagy István mondani akart. Hol van ebben az a rosszindulatú hangulatkeltő? ... Hogy ezt mondja, ebben semmi kivetnivalót nem találhatunk, sőt egyenesen szükséges volt, hogy már egyszer ezt is megmondja valaki, mégpedig olyan meggyőzően és művészien, mint ahogy N. I. tette. Egyszerűen azért volt szükséges, mert ma már nagyon divatba kezd jönni a dicsekvés, az úton-útfélen való hangoztatása annak, hogy hogyan kell lebontani „minden rekeszt és válaszfalat magyar és magyar közt“. Továbbá, hogy ma már mindenki szociális gondolkodású ... Igen, így van ez addig, amíg beszédről vagy írásról van szó. De amikor arra kerülne a sor, hogy kinek-kinek egyéni tetteiben nyilvánuljon meg mindaz, amit elmondani már mindenki olyan szépen megtanult, kisül, hogy bizony ez csak divatos álarc, amit kifelé mutatunk, de benn, egyéni érzéseinkben vagyunk azok, akik voltunk. A nyimnyám nagyságok napközi otthont akarnak csinálni íróasztal mellett mert hát a gyermekvédelem, családvédelem meg szociális bajok orvoslása meg a jövő nemzedék egészsége, ahogy a könyvek írják — csakhogy ne lennének olyan szemtelenek meg piszkosak azok a külvárosi gyerekek, s ne volna olyan szegényszag, akkor szívesen foglalkoznának maguk a dologgal. így azonban kiküldenek valami megsavanyodott, pártában maradt kisasszonyokat, akik szintén ki vannak elméletileg jól képezve, de nincs bennük lélek és finnyásak. Hol látja ebben a józan gondolkodású ember az osztályharcost, akit a „leglankadatlanabb hajtóerő, a gyűlölet hajt“, és „aki nem riad vissza attól sem, hogy gyűlöletet szítson a társadalom legközelebbi szintje, tehát a középréteg ellen?“ Végül pedig egy pár szót a cikk írójáról. Nem szándékszunk inkognitóját megsérteni, csak el akarjuk mondani, hogy ma közkeletű lévén már az a mondás: „írj, hogy lássalak!"— hát valóban, látjuk, kivel állunk szemben. Azok után, amiket erről a könyvről ír, még a magyar erdélyi munkásság nevében mer beszélni és kijelenteni, hogy igenis, a magyar munkásság állást foglalt már vele együtt a könyv ellen. Elsősorban a magyar munkás el sem olvashatta még, mert csak most jelent meg, s pénze sincs, hogy megvegye. Ellenben ez a nevükben való beszéd ravasz fogás, azt akarja vele elhitetni az úri társadalomban, hogy az író Ady, József Attila, Kassák Lajos és Veres Péter ideológiájával homlokegyenest ellenkező felfogású — holott ezeknek egyenes folytatója ... markos ANDRÁS Divatos dicsekedés Minek a whiskybe jégkocka? Minek a whiskybe jégkocka, ha úgyis kiöntik? Öt éve ki van állítva a kis parajdi múzeumban egy rovásos számadóbot, amelyről a múltkoriban Kabay Béla az Utunkban tanulmányt írt. Nem sokkal rá egy Fali Sándor nevű olvasónk jelentkezett levélben, hogy tudomása szerint azt a botot Szekeres Lajos bányász faragta, aki eddig mint leletszolgáltató szerepelt. Ő (azaz Fali), figyelmeztette az illetékeseket, de a botot továbbra is kiállítva tartották. Kabay, hogy lelkiismeretesen utánajárjon a dolgoknak, nagy levelezésbe kezdett, s többek közt Fülöp G. Dénes sófalvi származású lelkész véleményét is kikérte. Fülöp levélbeli válaszában ugyan nem mondott semmi rosszat a botról (ezt a levelezést nyilvánosságra hozni vagy tűzre hajítani a Kabay dolga, tovább nem is tárgyalom), de nem sokkal rá megjelent A Hétben egy cikke, amelyben nemcsak Kabaynak a bothoz fűzött elméleti fejtegetéseit támadta, hanem burkoltan, e mondatával: „a tudományos felfedezés tervével megszerkesztett bot" — Kabayt is meggyanúsította a hamisításban való részvétellel. Erre feltámadt bennem is a lelkiismeret. Kabay nem lehet hamisító, hiszen e botról tőlem hallott először, egy 1974 júniusában megjelent hírlapi riportom után. Ebben én lelkesen „felfedeztem“ a parajdi múzeumban kiállított botot, s többek közt ezt mondom: oly gyönyörű példány, hogy az ember szinte kételkedik eredetiségében, de minden arra vall, hogy eredeti, páratlan értékű lelet. Kabay kiment, fényképezett, megkereste a leletszolgáltató Szekerest, aki szavát adta, hogy a lelet egy padlásról való, beszélt más illetékesekkel is, és közölte a leletnek a leírását és a lelet körülményeit, ami, ismétlem, egy nyilvános múzeumban kiállított tárggyal kapcsolatban nem is olyan nagy bűn. Meg is írtam A Hétnek a magam válaszát, amiben két dolgot állítottam: 1. Kabay hamisító nem lehet; 2. akárki a hamisító, annak valamilyen eredetit kellett követnie, s így ez a bot is értékes néprajzi információkat közvetít; ugyanakkor azonban én is fenntartásokat fejeztem ki a Kabay (és a Fülöp!) által használt forrásmunkák egyike ellen. És most jön a csattanó: Fülöp gyűlölködő és humortól pezsgő válasza. Amelyben közvetve elismeri, hogy a botot nem Kabay hamisította (bár bocsánatot a gyanúsításért nem kér) és hivatkozik Szekeres Lajos beismerő vallomására, mint amely a vitát tovább tárgytalanná teszi, s azt is elismeri, hogy valóban volt minta, amit követtek és megsemmisítettek, mégis: az egész bot-ügy fővesztesének engem kiált ki, sőt valahogy bűnösnek is nyilvánít miatta. Nos, én nemcsak hogy bűnösnek nem érzem magam, hanem a bot ügyét sem tartom lezártnak. Először azért nem, mert Szekeres Lajos eddig annyira szuggerálhatónak bizonyult, hogy hinni nem tudok neki; illetve, meg vagyok győződve, most sem a teljes igazságot mondta, hanem csak arra igyekezett igenlőleg felelni, amit hallani akartak tőle! így tett Kabayval is, és még mindenkivel eddig. És különben is, ha valaki öt éven át fenntart egy hamis állítást, mi a bizonyíték arra, hogy most igazat mond? Semmi! Mint ahogy a modern jog sem ismeri el teljes értékű bizonyítéknak a beismerő vallomást, ha más bizonyítékok nem támasztják alá! Az egyértelműnek tűnő — sajnos, nem szó szerint és nem a hamisító írásos nyilatkozata alapján közölt — beismerésen kívül, minden, de minden a lehető legmulatságosabb ellentmondásokat árasztja! Kezdjük Fülöp G. Dénesen. Ő második cikkében gúnyosan kérdezi meg tőlem, hogy láttam-e-e kétszáz éves juhászbotot, olyant, amilyent farkas után dobtak, savóval marattak, kutyával rágattak, ellenségre felhúztak — hát akkor hogyan tarthattam ezt a „félszáz-romlottságú virágkarót“ olyannak? Hát ez bizony kínos egy ügy! Mert én láttam vagy nem láttam olyan farkasrágta juhászbotot, annak e kérdéshez semmi köze! Hiszen a juhászok nyilvántartást, a számadást nem a kézben hordott botjaikon végezték, hanem , hogy Fülöp nagy irodalmi stílusát idézzem, ilyen félszáz karóromlottságokon, lécecskéken. Ha érdemben is érdekelte volna Fülöpöt a hitelesség kérdése, akár dr. Kós Károly könyvében is láthatott volna ilyen fríz, erdélyi és moldvai rováspálcákat, akár az általa emlegetett Sebestyén-könyv 64—65. oldalán, és akkor megtudta volna, hogy hogyan is néz ki egy olyan tárgy, amelynek az eredetiségét eldönti! De ha sohasem nyílt volna alkalma tudós monográfusként egy szakkönyvbe belenézni, akkor is rájöhetett volna arra, hogy a nyilvántartást nem hajigálják farkasok után, nem kavargatnak vele hamuba sült pityókát, hiszen a fontos elismervényeket, szerződéseket mi sem használjuk zsebkendőnek. Hogy s mint fest egy ilyen rováspálca, idézem Győrffi István Gazdálkodás című tanulmánya Állattartás című fejezetéből, a Számontartás című alfejezetből: „A rovás az írniolvasni nem tudó pásztoroknak ősi számadó, nyilvántartó és ellenőrző eszköze. Lényegében egy fadarabra, rendesen szögletes pálca lapjára, késsel végzett vonal alakú jel, mely legegyszerűbb esetben egy állatszámot jelent*... továbbá: „Számrovásjegyeket 4—6—8 szögletű pálcák sima lapjaira is rótták* (lámcsak a romlott karókisasszonykák). „Ezeket nem hasították szét. A székely juhász például a juhokat négyszögletes pálcára rója fel. A gazdák juhállományát keresztbe metszett rovat választja el. Külön lapra kerülnek a fejős juhok, külön a berbécsek, kerlányok és jerkék. A harmadik lapra a tejhozamot róják fel, a negyediken pedig a gazdák tulajdonjegyei láthatók." Az utóbbi sorokat azért húztam alá, mert a parajdi bot hajszálnyira ilyen, azzal a különbséggel, hogy a gazdák tulajdonjegyei helyett rovásírásos „monogramjaik” olvashatók a negyedik oldalon. Inkább lehajolok kétszer is egy hamis krajcárért, semhogy egy valódi aranyat a porban hagyjak. Milyen indulatot tulajdonítsunk annak a szakértőnek, aki fenyőfarkasordításos stílusban átkozza ki azokat, akik nem hajítanak el egy ilyen „virágkarót"! És közben a leghalványabb gőze sincs arról, hogy a vitatott dolog valóban ilyenformán néz ki. És most a minta kérdése. Mint Fülöp közli, valóban volt minta, amit Petrás György juhász faragott az apjától tanult rovásjegyekkel, ezután dolgozott volna Szekeres. Azonban, idézem: Szekeres „Petrás György botját, mint múzeumi megőrzés céljára alkalmatlant, összetörte." Micsoda kár ez, és milyen sokatmondó! De még érdekesebb, hogy összetörés előtt meg is füstölték! Idézek: „Petrás György 1970-ben faragott botját a család tagjainak értesülése szerint Parajdon megfüstölték, hogy régebbi legyen“. De — minek a whiskybe jégkocka, ha úgyis kiöntik? Minek megfüstölni a mintát, ha úgyis összetörik, és mást faragnak helyette? Lám csak, hogy belezavarodtak! Annyit tudnak csak a magnóra vett tanúk, hogy füstölésről szó kell hogy essék. Azt már nem tudják, hogy a kiállított bot körül merült fel a füstölés kérdése! Van itt még egy pajkos mozzanat! A botot nem azért kellett volna megfüstölni, hogy „régebbi“ legyen! A rovásbotot nem az idő füstöli, hanem az esztenaő kéménytelensége. A tető alá szokták őket feldugni vagy felfűzni, ott fogja be a füst! Általában — s a gyűjtő szempontjából ez a különleges érték — a rovásbotok nem is szoktak megmaradni, mert a legeltetési idény végén, a számadáskor eltüzelik, ezért olyan ritkák! (Mint ahogy lejárt elismervényeket sem őriznek.) Fülöp G. Dénes cikkében hangsúlyozza, hogy Petrás a megfüstölt botját a parajdi szövetkezetben kiütött tűz napján adta át. Ha ezzel azt akarja sugallni, hogy azért gyújtottam fel én a szövetkezetét, hogy a botot régebbivé füstölhessem, be kell ismernem, arra a napra nincs alibim! Ám nem is itt van a legelgondolkoztatóbb ellentmondás. Hanem abban, hogy Fülöp nem haragszik 1. a múzeumra, amely ezt öt éven át kiállította, 2. annak vezetőjére, aki ezt „lanszírozta“, 3. a hamisítóra, aki ráadásul előzőleg egy néprajzi dokumentumot össze is tört. 4. Nem haragszik a kultúrotthon-igazgatóra, aki e leletkörülmények hitelességéről nekem — tanú előtt — szavát adta, s aki nekem és Kabaynak is jót állt Szekeresnek, a leletszolgáltatónak a szavahihetőségéért. De — de annál jobban haragszik Kabayra, aki fáradtságot-költséget nem kímélve vállalta, hogy egy múzeumban valódiként kiállított tárgyat a szélesebb közönséggel is megismertessen , és még jobban haragszik rám, aki azt állítottam, hogy ennek a hitelességét csak kollektív munka döntheti el, s aki kezdettől fogva feltételezem, hogy ha hamisítás, akkor is egy eredetit követett, és fontos adatokat közvetített! (Hiszen egy elveszett oklevél, gesta vagy krónika esetén megbecsüljük a tartalmát közvetítő későbbi másolatot is!) Hogy erre az utóbbi feltételezésre milyen alapom volt, azt majd előadom akkor, egyszer, amikor még néhány más, a környékről való lelettel foglalkozom. (Ha Szekeres Lajos úgy érzi, hogy azokat is ő hamisította, bezárólag a már más múzeumban levőkkel és pl. az erdőszentgyörgyivel, akkor kérem őt és Fülöpöt, már most nyilatkozzanak! Végül: ha Kabay tévedett, vagy tévedett is volna az eredetiség kérdésében, nem átkozható-gúnyolható azért, hogy egy múzeum, tehát egy felelős csoport által eredetinek nyilvánított tárgyról igyekezett minél többet megtudni! Ha ő erre nem vállalkozik, akkor ez a tisztázó vita sem indulhatott volna meg. Jobb akár tévedések árán is az igazság kiderítésére vállalkozni, mint hallgatni vagy gyanúsítgatni. És legvégül: Fülöp G. Dénes még nem csak a farkasütő botok nyilvántartási rendszereinek a kifejtésével adósunk. Első cikkében „ugor nyelvű" írásos emlékekről is beszélt. Ha nem tudná, ez nyelvészeti világszenzáció! Ne sajnálja ezt a tudománytól, jöjjön elő vele kissé részletesebben is! SZŐCS ISTVÁN BÁLINT TIBOR Az értelem szemei Addig kell néznünk valamit, figyelmeztet bennünket Flaubert, ismert mondásában, amíg oly sajátos jegyet em találunk rajta, amely megkülönbözteti a többi dologtól E szavakat azóta is a legtöbben félreértik, és a szándék kínos-keserves vergődését látják benne, amelylyel az író egyénivé akar tenni egy személyt vagy egy tárgyat Mert miként is lehetne egy csupasztörzsű fán, egy súrlókefén vagy egy sima üvegrúdon olyasmit utv glátni, ami fölött száz és száz szem eddig észrevétlenül siklott tova? Vagy talán az újfajta ránézésnek a mikroszkopikus vizsgálódásig kell erősödnie? S ha igen, feladata-e a művésznek az ilyen bántóan közeli megfigyelés? Nem idézi-e föl bennünk azt a riasztó élményt, amelyben Gullivernek volt része, amikor az óriás nő bőrén megpillantotta a tenyérnyi pörsenéseket? Ilyen szemdüllesztő erőlködésekről azonban szó sincs. Hiszen Flaubert nem a békés járókelőkhöz szól, akik a Saint Michelen vagy az Invalidusok terén sétálnak, hanem a művészekhez, és ebben a pillanatban a megfigyelés immár egyebet jelent: az elvonatkoztató készséget! Igenis, addig kell néznünk valamit, amíg egyéni képzettársító tehetségünk eredeti látomást idéz föl a legmegszokottabb tárgyakról is: amíg képzeletünk a dolgokat összefüggésbe hozza a világ más dolgaival, és kimozdítja azokat dermedtségükből, hogy száz lábon mászva elinduljanak, mint a súrolókefe, s hogy alkalmasint még a semmi is ágat hajtson, amelyen madárként ül a költő szíve. Az átlagember tehát mindig csak néz, vagy meglát valamit, a művész azonban észrevesz. És ez nagy különbség! Hiszen azt jelenti, hogy ő az értelem szemeivel vizsgálódik, kutatja a szabad szemmel nem látható összefüggéseket! 5