Utunk, 1975 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1975-07-25 / 30. szám
6 3 Nagybátyám, Melik alighanem minden idők legrosszabb gazdálkodója volt. Burjánzó képzelőereje és költői lelkülete juttatta a tönk szélére. A szépet akarta. Elültetni és nézni, amint növekszik. Jómagam több mint száz gránátalmafát ültettem el neki egy évben, hajdan, a költészet és ifjúság régi szép napjaiban. Egy John Deere-traktorral dolgoztam, ő ugyancsak. Nem gazdálkodás volt az, hanem tisztára esztétika. Nagybátyámat épp csak elragadtatta az ötlet, hogy fákat ültessen, és figyelje, amint növekednek. Csakhogy a fák nem akartak nőni. A talaj volt az oka. Sivatagi talaj. Száraz. Nagybátyám mámorban úszott a megvásárolt hatszáznyolcvan aczenyi* sivatag láttán, és olyan költői örménységgel, aminőt még fül nem hallott, ezt mondta: álm itt, eme szörnyű pusztaságon kertnek kell kivirulnia, hidegvízű forrásoknak kell fölbugyogniuk a földből, és mindenféle szépségnek kell életre kelnie. — Igen, uram — mondtam. Én voltam az első és egyetlen rokona, aki megnézte a megvásárolt birtokot. Nagybátyám tudta, hogy lelkem mélyén költő vagyok, és hitt abban, hogy meg fogom érteni magasztos indítékát, mely romlásba vitte. S én megértettem. Éppúgy tudtam, mint ő, hogy a birtok hitvány sivatag. Messze esett, a Sierra Nevadahegység lábánál terült el. Elborította mindenfajta sivatagi növény, amely csak megélt a száraz, forró földön. Prérikutyák, sivatagi mókusok, páncélos varangyok, kígyók és alsóbbrendű élőlények változatos sokasága népesítette be A birtok fölötti térben csupán héják, sasok és egerészölyvek honoltak. Ez a táj a magány, az üresség, igazság és magasztosság hona volt. A legbüszkébb, legszárazabb, legelhagyatottabb, legkedvesebb természet. Nagybátyámmal kimentünk a birtok közepére, és az aszályos földön sétálgattunk. — Ím, e föld az én földem — mondta. Lassan lépkedett, a száraz rögöket rugdosta. Lába előtt a földön egy páncélos varangy mászkált. Nagybátyám vállon ragadott, és megszeppenve megállt. — Minő állat ez? — kérdez— Ez az apró gyíkocska? — kérdeztem. — Eme páncélos egér — mondta nagybátyám. — Micsoda? — Pontosan nem tudom — mondtam. — Mi páncélos varangynak nevezzük. A páncélos varangy megállóit tőlünk vagy három lábra. Nagybátyám lenézett a kicsike állatra. — Mérges? — kérdezte. — Mármint hogy meg lehete enni? — kérdeztem. — Vagy ha megmar valakit? — Ez is, az is, — mondta nagybátyám. — Azt hiszem, nem ehető — mondtam. — Azt hiszem, ártalmatlan. Sokat fogtam már. A fogságban szomorú lesz, de sohasem mar. Megfogjam-e? — Kérlek — mondta nagybátyám. Óvatosan megközelítettem a páncélos varangyot. Tovaugrott. Nagybátyám csak nézte. — Vigyázz — mondta. — Bizonyos vagy benne, hogy nem mérges? — Sok ilyet fogtam már — mondtam. Odavittem a páncélos varangyot a félelmét leplezni igyekvő nagybátyámhoz. — Kedves állatocska, ugye? — mondta bizonytalan hangon. — Odaadjam? — kérdeztem. — Ne — mondta nagybátyám. — Tartsd csak. Még sosem láttam ily közelről efféle állatot. Úgy látom, van szeme. Azt hiszem, láthat bennünket. — Én is azt hiszem, hogy láthat — mondtam. — Most éppen a bácsira néz föl. Nagybátyám merőn a páncélos varangy szemébe nézett. A páncélos varangy merőn nagybátyám szemébe nézett. Egy teljes fél percig néztek merőn egymás szemébe, aztán a páncélos varangy elfordította fejét, és a földre bámult. Nagybátyám megkönnyebbülten sóhajtott. — Azt hiszem — mondta —, ezer ilyen állat képes megölni egy embert. — Sosem járnak csapatosan — mondtam. — Nagyon ritkán lehet egynél többet látni. — Ha nagyra nő — mondta nagybátyám —, alkalmasint halálra marhat egy embert * 1 acre · 0,58 hektár — Ezek nem nőnek nagyra — mondtam. — Csak akkorára, mint ez. — Ilyen apró teremtmény, és minő borzasztó a tekintete — mondta nagybátyám. — Bizonyos vagy benne, hogy nem alkalmatlan neki, ha fölveszed? — Azt hiszem, hogy abban a pillanatban, amint leteszem, elfelejt mindent — mondtam. — Csakugyan azt hiszed? — kérdezte nagybátyám. — Nem hinném, hogy jó emlékezőtehetsége volna — mondtam. Nagybátyám fölegyenesedett és mélyet lélegzett. — Tedd le azt a kis teremtményt — mondta. — Ne kegyetlenkedjünk ártatlan teremtményekkel. Ha nem mérges és nem nő nagyobbra egy egérnél és nem jár csapatosan és nem emlékszik vissza semmire, hogy továbbadja, akkor hadd térjen vissza a földre a félénk állatba. Bánjunk gyöngéden eme kicsiny állatokkal, akik egy földön élnek velünk. — Igen, uram — mondtam. Letettem a földre a páncélos varangyot. — Csak gyöngéden — mondta nagybátyám. — Ne bántsuk birtokunknak eme furcsa lakóját. A páncélos varangy tovamászott. — Ezek az állatkák évszázadok óta élnek ilyen talajon. — Évszázadok óta? — kérdezte nagybátyám. — Bizonyos vagy benne? — Nem vagyok biztos — mondtam —, de úgy képzelem. Mindenestre még itt vannak. Nagybátyám körülpillantott a birtokán, megnézte a kaktuszokat, csalitos helyeket, majd föltekintett az égre. — Mit ehettek itt oly hoszszú időn át? — kiáltotta. — Nem tudom — mondtam. — Mégis, mit gondolsz, mit ehettek? — kérdezte. — Úgy vélem, rovarokat. — Rovarokat? — kiáltotta nagybátyám. — Minő fajta rovarokat? — Nem tudom a nevüket. De holnap megtudhatom az iskolában. Továbbsétáltunk az aszályos birtokon. Amint egypár földbe ásott lyukhoz értünk, nagybátyám megállóit. — Mik laknak bennük? — Prérikutyák — mondtam. — Azok meg micsodák? — kérdezte. — Hát, olyasfélék, mint a patkányok — mondtam. — A rágcsálók családjába tartoznak. — Mit keresnek mindemez állatok az én birtokomon? — kérdezte nagybátyám. — Nem tudják, hogy a bácsi birtoka — mondtam. — Már régóta itt élnek. — Nem hinném, hogy páncélos varangy valaha is ember szemébe nézett volna — mondta nagybátyám. — Nekem más a véleményem — mondtam. — Azt hiszed, megijesztettem? — kérdezte nagybátyám. — Nem tudom biztosan — mondtam. — Ha megijesztettem is, nem tettem szándékosan — mondta nagybátyám. — Egyszer majd házat akarok építeni ide. — Nem is tudtam — mondtam. — Elég messze esik. — Csak egy órányira a várostól — mondta nagybátyám. — Ha megtesz ötven mérföldet egy óra alatt — mondtam. — Nincs ötven mérföldnyire a város — mondta nagybátyám. — Csak harminchétre. — No de egy darabon rossz az út, az is elrabol némi időt — mondtam. — A világ legpompásabb házát fogom fölépíteni itt — mondta nagybátyám. — Minő állatok élnek még e vidéken? — Hát él három vagy négy kígyófajta — mondtam. — Mérgeskígyók vagy nem mérgeskígyók? — kérdezte nagybátyám. — Legtöbbje nem mérges — mondtam. — De van mérges is, a csörgőkígyó. — Cak nem azt akarod mondani, hogy csörgőkígyók vannak ezen a vidéken? — mondta nagybátyám. — A csörgőkígyók ilyen vidékeken szoktak élni — mondtam. — Mennyi van belőlük? — kérdezte nagybátyám. — Acre-ként? Vagy az egész hatszáznyolcvan acre-en? — kérdeztem. — Acre-ként — mondta nagybátyám. — Hát úgy gondolom, óvatos becsléssel acre-ként körülbelül három — mondtam. — Acre-ként három? — kiáltott föl nagybátyám. — Óvatos becsléssel? — Lehet, hogy csak kettő — mondtam. — Mennyi ez az egész területre? — kérdezte nagybátyám. — Na, lássuk csak — mondtam. — Acre-ként kettő. Hatszáznyolcvan acre. Körülbelül ezerötszáz csörgőkígyó. — Ezerötszáz csörgőkígyó! — mondta nagybátyám. — Egy acre meglehetősen nagy — mondtam. — Acreként két csörgőkígyó nem sok. Ritkán kerülnek szem elé. — Minő másfajta mérges állat él még itt? — kérdezte nagybátyám. — Nem tudok másról — mondtam. — A többi állat mind ártalmatlan. A csörgőkígyó is elég ártalmatlan, hacsak rá nem lép az ember. — Jól van — mondta nagybátyám. — Te menj előre, és ügyelj, hova lépsz. Ha csörgőkígyót látsz, rá ne lépj. Nem szeretném, ha meghalnál tizenegyéves korodban. — Igen, uram — mondtam. — Vigyázni fogok. Megfordultunk és visszasétáltunk a Fordhoz. Útban viszszafelé nem láttam egy csörgőkígyót sem. Beültünk a ko WILLIAM SAROYAN csiba, és nagybátyám cigarettára gyújtott. — Ezen a szörnyű pusztaságon kertet akarok teremteni — mondta. — Igen, uram — mondtam. — Ismerem a nehézségeket, és azt is tudom, hogyan győzzem le — mondta nagybátyám. — Hogyan? — kérdeztem. — A páncélos varangyokra vagy a csörgőkígyókra gondolsz? — kérdezte nagybátyám. — A nehézségekre gondolok — mondtam. — Nos, az lesz az első dolgom, hogy fölfogadok néhány mexikóit, és munkába állítom őket. — Milyen munkába? — Megtisztítani a talajt — mondta nagybátyám. — Aztán odaállítom őket, hogy ássanak víz után. — Hol ássanak? — kérdeztem. — Egyenest lefelé — mondta nagybátyám. — Miután vízhez jutunk, fölszántatom velük a földet, aztán bevetem. — Mivel? — kérdeztem. — Búzával? — Búzával?! — kiáltott föl nagybátyám. — Mit akarsz a búzával? öt cent egy egész kenyér. Gránátalmafákat szándékozom ültetni. — Mennyibe kerül a gránátalma? — kérdeztem. — A gránátalmát gyakorlatilag nem ismerik ebben az országban — mondta nagybátyám. — Csak ezt tetszik ültetni? — kérdeztem. — Szándékomban áll ültetni néhány másfajta fát is — mondta nagybátyám. — Őszibarackfákat? — kérdeztem. — Úgy tíz acre-en — mondta nagybátyám. — Hát kajszibarackot? — kérdeztem. — Föltétlenül — mondta nagybátyám. — A kajszibarack kedves gyümölcs. Szép a formája, remek a zamata, s a magva a leggyönyörűbb. Körülbelül húsz acre-en kajszibarackfákat fogok ültetni. — Remélem, hogy a mexikóiaknak nem lesz nehéz vizet találniuk — mondtam. — Van-e itt egyáltalán víz a földben? — Természetesen — mondta nagybátyám. — Az a fontos, hogy hozzáfogjunk. Majd kioktatom az embereket, hogy tartsák nyitva a szemüket, a csörgőkígyók miatt. Gránátalma — mondta. — Őszibarack. Kajszibarack. Hát még? . — Füge — mondtam. — Harminc acreen füge — mondta nagybátyám. — És az eperfák? — kérdeztem. — Az eperfa nagyon csinosan fest. — Eperfa — mondta nagybátyám. — Csinos fa. Ezt a fát jól ismertem az óhazában. Hány acre-t ajánlanál? — Vagy tízet — mondtam. — Helyes — mondta. — Most mit? — Az olajfák is csinosak — mondtam. — Igen, csinosak — mondta nagybátyám. — A legcsinosabbak közé tartoznak. Körülbelül tíz acre-en olajfákat. Mást mit? — Nos, nem hinném, hogy az almafa megél ilyen talajon — mondtam. — Én sem hinném — mondta nagybátyám. — Különben sem szeretem az almát. Elindította a kocsit, és a szárazföldről elhajtattunk a száraz út felé. A kocsi elég lassan zötyögött, míg ki nem értünk az útra. — Még valami — mondta nagybátyám. — Szeretném, ha otthon nem említenéd senkinek ezt a farmot. — Igen, uram — mondtá. (— Farmot? — gondoltam. — Micsoda farmot? — Meg akarom lepni őket — mondta nagybátyám. — Tudod, hogy nagyanyád milyen. Én majd megvalósítom a terveimet, aztán ha minden rendben lesz, kiviszem az egész családot a farmra. — Igen, uram — mondtam. — Egy árva léleknek se szólj — mondta nagybátyám. — Igen, uram — mondtam. Nos, a mexikóiak munkába álltak, hogy megtisztítsák a talajt. Úgy tíz acret tisztítottak meg körülbelül két hónap alatt. Heten voltak. Kapával és lapáttal dolgoztak. Semmit sem értettek az egészből. Furcsállották, de sosem panaszkodtak. A bérüket megkapták, más pedig nem számított. Két testvér dolgozott a fiaival. Egy alkalommal az idősebbik, Diego, nagyon udvariasan megkérdezte nagybátyámat, mi célból kell végezniük ezt a munkát. — Sestor — mondta —, szíves elnézését kérem, mi végre irtjuk itt a kaktuszt? — Meg akarom művelni ezt a földet — mondta nagybátyám. A többi mexikói megkérdezte Diegót, mit válaszolt nagybátyám. Diego megmondta. Úgy vélték, kár a fáradságért megmagyarázni nagybátyámnak, hogy lehetetlen, amit akar. Hát csak vagdosták tovább a kaktuszt. Ám a kaktusz csupán rövid ideig hevert a földön. A megtisztított talajt hamarosan ellepték újonnan kihajtott kaktuszok, új csalit nőtt. Nagybátyám meghökkent, amikor észrevette. — Ha meg akarunk szabadulni a kaktusztól, mélyszántásra van szükség — mondtam. — Föl kell törni a parlagot. Nagybátyám megtárgyalta a dolgot Ryannel, aki mezőgazdasági fölszereléssel kereskedett. Ryan azt mondta, ne legyen oktondi lovakkal próbálkozni. A modern eljárás: mélyszántást végezni egy jó traktorral — egy nap alatt egész évi munkát elvégez. Nagybátyám tehát vásárolt egy John Deere-traktort. Ryan üzletének egyik szerelője megtanította Diegót traktort vezetni. Másnap, amint nagybátyámmal kiértünk a birtokra, láttuk a traktort a messze pusztaságon, és hallottuk zúgását a sivatag szörnyű sivárságában. Szörnyen bömbölt. Rettenetes volt. Nagybátyám szerint csodálatos. — Ez a fejlődés — mondta. — Modern korban élsz. Tízezer évvel ezelőtt száz embernek egyheti munkájába került volna az, amit a traktor ma végzett — mondta. — Tízezer évvel ezelőtt? — kérdeztem. — Talán inkább tegnapot tessék mondani. — Mindegy — mondta nagybátyám. — Ezekkel a modern alkalmatosságokkal semmi sem ér föl. Tudsz fütyülni? — Igen, uram — mondtam. — Melyik dalt tetszik óhajtani? — Dalt? — kérdezte nagybátyám. — Nem óhajtok semminő dalt. Azt akarom, hogy füttyentsd ide azt a traktoros mexikóit. — Miért? — kérdeztem. — Ne törődj vele, hogy miért — mondta nagybátyám. — Te csak fütyölj. Tudtára akarom adni, hogy itt vagyunk, és hogy elégedettek vagyunk a munkájával. Úgy nézem, fölszántott vagy húsz acre-t. — Igen, uram — mondtam. Két kezem mutató- és középső ujját a szájamba dugtam, és teljes erőmből füttyentettem. Jó hangosat. Diego azonban mintha semmit sem hallott volna. Elég messze volt. Minthogy feléje sétáltunk, nem értettem, miért akarja nagybátyám, hogy fütytyentsek neki. — Még egyszer — mondta. Fütyültem még egyszer, ám Diego nem hallotta meg. — Hangosabban — mondta nagybátyám. Ez alkalommal mindent beleadtam, úgyhogy nagybátyám bedugta a fülét. Az én arcom is erősen kipirult. A traktoros mexikói most már meghallotta a füttyöt. Lelassította a traktort, megfordult, és egyenesen felénk tartott, át a földeken, szántva. — Ezt tetszett akarni? — kérdeztem. — Nem lényeges — mondta nagybátyám. Másfél perc sem telt bele, és a mexikói hozzánk ért a traktorral. Szemmel láthatóan örömmámorban úszott. Letörülte arcáról a mocskot s az izzadságot, és leszállt a traktorról. — Csodálatos — mondta. — örvendek, hogy tetszik — mondta nagybátyám. — Nem óhajt járni egyet rajta? — kérdezte nagybátyámat a mexikói. Nagybátyám tétovázott. Rám nézett. — Eredj te — mondta. — Ugorj föl. Járj vele egyet. Diego fölszállt a traktorra, és fölsegített engem is. Ő a rémülésen ült, és pedig mögötte álltam és belekapaszkodtam. A traktor megrázkódott, aztán megugrott és elindult. Gyorsan ment és jó nagy zajt csapott. A mexikói nagy kört írt le, aztán viszavezette nagybátyámhoz. Leugrottam. — Jól van — mondta nagybátyám a mexikóinak. — Menjen vissza, folytassa a munkáját. A mexikói visszament a traktorral a szántáshoz. Nagybátyám jó pár hónapig nem bukkant vízre a birtokon. Kutakat ásatott mindenfelé, ám a kutakba nem gyűlt víz. Természetesen motoros szivattyúi is voltak, de víz még így sem akadt. Texasból eljött egy Roy nevű vízszakértő két öccsével, és elkezdtek kutatni a birtokon. Azt mondták nagybátyámnak, hogy biztosan fognak vizet találni. Három hónapjukba került, és a víz sáros volt és kevés. Egy erecskéből sáros víz szivárgott. A szakértő azt mondta nagybátyámnak, hogy idővel megjavul a helyzet, azzal visszament Texasba. Most már a birtok felét megtisztították és fölszántották, víz is volt, eljött az ültetés ideje. Gránátalmafákat ültettünk. A legkiválóbb minőségűeket. Nagyon sokba kerültek. Körülbelül hétszázat ültettünk. Én magam ültettem százat. Nagybátyám is ültetett szép számmal. Húsz acrcnyi gyümölcsösünk volt gránátalmafákkal olyan sivár pusztaság közepén, amilyet szem még nem látott. Az elképzelhető legbájosabb képtelenség volt, nagybátyám teljesen belehabarodott. Csak az volt a baj, hogy ráment a pénze. Ahelyett, hogy folytatta volna a munkát, és megpróbálta volna kertté alakítani az egész hatszáznyolcvan acre t, úgy döntött, hogy minden idejét és erejét és pénzét a gránátalmafáknak szenteli. — Nem sokáig tart ez így — mondta. — Csak amíg árusítani nem kezdjük a gránátalmát. Akkor visszanyerjük a pénzünket. — Igen, uram — mondtam. Biztosan nem tudtam, de úgy számítottam, hogy azokon a kicsi fákon legalább két vagy három évig nem terem gránátalma, ám nem szóltam semmit. Nagybátyám elbocsátotta a mexikói munkásokat, és ketten gazdálkodtunk, ő meg én. Megvolt a traktor s a nagy darab föld, és mi időnként kihajtottunk a farmra és körbejártunk a traktorral, kiszántottuk a kaktuszt, és megforgattuk a talajt a gránátalmafák között. Ez így ment három évig. — A napokban a világ legkellemetesebb kertjét fogod megpillantani ebben a sivatagban — mondta nagybátyám. Telt az idő, ám a vizet illetően mégsem javult a helyzet. Olykor-olykor hirtelen előtört egy vízsugár, alig kavicsos, és nagybátyám el volt ragadtatva, de másnap újból sáros lett, és csupán vékony erecskében szivárgott. A gránátalmafák derekasan küzdöttek életükért, de sosem jutottak elegendő vízhez, hogy gyümölcsöt hozhassanak. A negyedik év után virágzottak ki. Nagybátyámnak ez nagy diadalt jelentett. Magánkívül volt örömében, amikor meglátta. Ám a virágokból nem lett semmi. Igen szépek voltak , és nagyjából ez volt minden. Bíbor meddőség. Abban az évben három kicsi gránátalmát takarított be nagybátyám. Egyet megettem én, egyet megevett ő, a harmadikat pedig megőriztük az irodájában. A következő esztendőben tizenötéves lettem. Sok csodálatos dolog történt velem. Például: számos jó írót olvastam, és akkorára nőttem, mint nagybátyám. A gazdaság még mindig közös titkunk volt. Nagybátyámnak jó sok pénzébe került, de még mindig arról ábrándozott, hogy rövidesen piacra dobja a gránátalmát és visszanyeri pénzét, aztán megvalósítja tervét: kertet varázsol a sivatag közepébe. A fák meglehetősen sivár sorsra jutottak. Nőttek egy kicsit, de alig észrevehetően. Jó néhány kiszáradt, elhalt. — Ez az átlag — mondta nagybátyám. — Acre-ként húsz fa, ez az átlag. Most nem ültetünk új fákat. Majd később. Még mindig törlesztette a föld árát. A következő évben körülbelül kétszáz gránátalma termett. Meglehetősen szomorú gyümölcsök voltak. Ketten szedtük le. Csinos dobozokba csomagoltuk, és elküldtük Chicagóba egy nagykereskedő cégnek. Tizenegy doboz volt. Egy hónapig semmiféle híradást nem kaptunk a cégtől, úgyhogy egy este nagybátyám fölhívta Chicagót. A nagykereskedő, D’Agostino azt mondta nagybátyámnak, hogy a gránátalma a kutyának se kell. — Mennyit kért dobozáért? — kiáltotta nagybátyám a telefonba. — Egy dollárt — kiáltotta D’Agostino. — Az kevés! — kiáltotta nagybátyám. — Doboza öt dollár! Egy vasat sem engedek belőle! — Még egy dollárért sem veszik! — kiáltotta D’Agostino. — Miért nem? — kiáltotta nagybátyám. — Mert nem ismerik! — kiáltotta D’Agostino. — Hát miféle üzletember maga? — kiáltotta nagybátyám. — Gránátalmákat küldtem! öt dollárt akarok dobozáért! — Nem tudom eladni — kiáltotta a nagykereskedő. — Jómagam megettem egyet, denem találtam benne semmi különöset. — Maga hőbörödött! — kiáltotta nagybátyám. — Nincs a világon olyan finom gyümölcs, mint a gránátalma, öt dollár egy dobozért, tisztára ingyen van! — Mihez kezdjek velük? — kiáltotta D’Agostino. — Nem tudom eladni. Nincs szükségem rájuk. — Értem — suttogta nagybátyám. — Küldje vissza. Küldje vissza expressz az én költségemre. A telefonbeszélgetés valami tizenhét dollárjába került nagybátyámnak, így hát a tizenegy doboz visszajött. A gránátalmák nagy részét mi ketten ettük meg. A következő évben nagybátyám már nem tudott pénzt befektetni a gazdaságba. Viszszaadta a szerződést annak az úriembernek, akitől a földet vásárolta. Épp akkor én is ott voltam az irodában. — Mr. Griffith — mondta nagybátyám —, visszaszolgáltatom a birtokát. Csupán egy kedvezményt kérnék. Azon a földön húsz acret beültettem gránátalmafával, és nagyon hálás lennék, ha megengedné, hogy gondozzam a fákat. — Hogy gondozza? — kérdezte Mr. Griffith. — Mi az ördögnek? Nagybátyám próbálta megmagyarázni, de sikertelenül. Túl nehéz lett volna megmagyarázni egy ellenszenves alaknak. Nagybátyám tehát elvesztette földjét is, fáit is. Körülbelül három év múlva kihajtottunk a birtokra, és körbesétáltuk a gránátalmáskertet. A fák mind kihaltak. A talajt ismét kaktuszok és sivatagi növények borították. A vidék pontosan olyan volt, mint hajdanában, mióta világ a világ — kivéve a kis, halott gránátalmafákat. Egy darabig a kertben sétálgattunk, aztán visszamentünk a kocsihoz. Beültünk és visszahajtattunk a városba. Nem szóltunk egy árva hangot sem, mert amit láttunk, olyan szörnyű volt, hogy emberi szó nem képes kifejezni. SZILÁGYI DOMOKOS fordítása te granatalmaiak