Utunk, 1975 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1975-07-25 / 30. szám

6 3 Nagybátyám, Melik aligha­nem minden idők legrosszabb gazdálkodója volt. Burjánzó képzelőereje és költői lelkü­­lete juttatta a tönk szélére. A szépet akarta. Elültetni és nézni, amint növekszik. Jóma­gam több mint száz gránátal­mafát ültettem el neki egy évben, hajdan, a költészet és ifjúság régi szép napjaiban. Egy John Deere-traktorral dol­goztam, ő ugyancsak. Nem gazdálkodás volt az, hanem tisztára esztétika. Nagybátyá­mat épp csak elragadtatta az ötlet, hogy fákat ültessen, és figyelje, amint növekednek. Csakhogy a fák nem akartak nőni. A talaj volt az oka. Si­vatagi talaj. Száraz. Nagybá­tyám mámorban úszott a meg­vásárolt hatszáznyolcvan acze­­nyi* sivatag láttán, és olyan költői örménységgel, aminőt még fül nem hallott, ezt mondta: á­lm itt, eme szörnyű pusztaságon kertnek kell kivi­rulnia, hidegvízű forrásoknak kell fölbugyogniuk a földből, és mindenféle szépségnek kell életre kelnie. — Igen, uram — mondtam. Én voltam az első és egyet­len rokona, aki megnézte a megvásárolt birtokot. Nagy­bátyám tudta, hogy lelkem mélyén költő vagyok, és hitt abban, hogy meg fogom érteni magasztos indítékát, mely romlásba vitte. S én megértet­tem. Éppúgy tudtam, mint ő, hogy a birtok hitvány sivatag. Messze esett, a Sierra Nevada­­hegység lábánál terült el. El­borította mindenfajta sivatagi növény, amely csak megélt a száraz, forró földön. Prériku­­tyák, sivatagi mókusok, pán­célos varangyok, kígyók és al­sóbbrendű élőlények változa­tos sokasága népesítette be A birtok fölötti térben csupán héják, sasok és egerészöly­vek honoltak. Ez a táj a ma­gány, az üresség, igazság és magasztosság hona volt. A leg­büszkébb, legszárazabb, legel­­hagyatottabb, legkedvesebb természet. Nagybátyámmal kimentünk a birtok közepére, és az aszá­lyos földön sétálgattunk. — Ím, e föld az én földem — mondta. Lassan lépkedett, a száraz rögöket rugdosta. Lába előtt a földön egy páncélos va­rangy mászkált. Nagybátyám vállon ragadott, és megszep­penve megállt. — Minő állat ez? — kérdez­— Ez az apró gyíkocska? — kérdeztem. — Eme páncélos egér — mondta nagybátyám. — Mi­csoda? — Pontosan nem tudom — mondtam. — Mi páncélos va­rangynak nevezzük. A páncélos varangy megál­lóit tőlünk vagy három lábra. Nagybátyám lenézett a ki­csike állatra. — Mérges? — kérdezte. — Mármint hogy meg lehet­­e enni? — kérdeztem. — Vagy ha megmar valakit? — Ez is, az is, — mondta nagybátyám. — Azt hiszem, nem ehető — mondtam. — Azt hiszem, ár­talmatlan. Sokat fogtam már. A fogságban szomorú lesz, de sohasem mar. Megfogjam-e? — Kérlek — mondta nagy­bátyám. Óvatosan megközelítettem a páncélos varangyot. Tovaug­­rott. Nagybátyám csak nézte. — Vigyázz — mondta. — Bizonyos vagy benne, hogy nem mérges? — Sok ilyet fogtam már — mondtam. Odavittem a páncélos va­rangyot a félelmét leplezni igyekvő nagybátyámhoz. — Kedves állatocska, ugye? — mondta bizonytalan han­gon. — Odaadjam? — kérdez­tem. — Ne — mondta nagybá­tyám. — Tartsd csak. Még so­sem láttam ily közelről effé­le állatot. Úgy látom, van sze­me. Azt hiszem, láthat ben­nünket. — Én is azt hiszem, hogy láthat — mondtam. — Most éppen a bácsira néz föl. Nagybátyám merőn a páncé­los varangy szemébe nézett. A páncélos varangy merőn nagybátyám szemébe nézett. Egy teljes fél percig néztek merőn egymás szemébe, aztán a páncélos varangy elfordítot­ta fejét, és a földre bámult. Nagybátyám megkönnyebbül­ten sóhajtott. — Azt hiszem — mondta —, ezer ilyen állat képes megölni egy embert. — Sosem járnak csapatosan — mondtam. — Nagyon ritkán lehet egynél többet látni. — Ha nagyra nő — mondta nagybátyám —, alkalmasint halálra marhat egy embert * 1 acre · 0,58 hektár — Ezek nem nőnek nagyra — mondtam. — Csak akko­rára, mint ez. — Ilyen apró teremtmény, és minő borzasztó a tekinte­te — mondta nagybátyám. — Bizonyos vagy benne, hogy nem alkalmatlan neki, ha föl­veszed? — Azt hiszem, hogy abban a pillanatban, amint leteszem, elfelejt mindent — mondtam. — Csakugyan azt hiszed? — kérdezte nagybátyám. — Nem hinném, hogy jó emlékezőtehetsége volna — mondtam. Nagybátyám fölegyenesedett és mélyet lélegzett. — Tedd le azt a kis teremt­ményt — mondta. — Ne ke­­gyetlenkedjünk ártatlan te­remtményekkel. Ha nem mér­ges és nem nő nagyobbra egy egérnél és nem jár csapato­san és nem emlékszik vissza semmire, hogy továbbadja, ak­kor hadd térjen vissza a föld­re a félénk állatba. Bánjunk gyöngéden eme kicsiny álla­tokkal, akik egy földön élnek velünk. — Igen, uram — mondtam. Letettem a földre a páncé­los varangyot. — Csak gyöngéden — mond­ta nagybátyám. — Ne bántsuk birtokunknak eme furcsa la­kóját. A páncélos varangy tova­mászott. — Ezek az állatkák évszá­zadok óta élnek ilyen talajon. — Évszázadok óta? — kér­dezte nagybátyám. — Bizo­nyos vagy benne? — Nem vagyok biztos — mondtam —, de úgy képzelem. Mindenestre még itt vannak. Nagybátyám körülpillantott a birtokán, megnézte a kak­tuszokat, csalitos helyeket, majd föltekintett az égre. — Mit ehettek itt oly hosz­­szú időn át? — kiáltotta. — Nem tudom — mondtam. — Mégis, mit gondolsz, mit ehettek? — kérdezte. — Úgy vélem, rovarokat. — Rovarokat? — kiáltotta nagybátyám. — Minő fajta ro­varokat? — Nem tudom a nevüket. De holnap megtudhatom az iskolában. Továbbsétáltunk az aszályos birtokon. Amint egypár föld­be ásott lyukhoz értünk, nagy­bátyám megállóit. — Mik laknak bennük? — Prérikutyák — mondtam. — Azok meg micsodák? — kérdezte. — Hát, olyasfélék, mint a patkányok — mondtam. — A rágcsálók családjába tartoz­nak. — Mit keresnek mindemez állatok az én birtokomon? — kérdezte nagybátyám. — Nem tudják, hogy a bácsi birtoka — mondtam. — Már régóta itt élnek. — Nem hinném, hogy pán­célos varangy valaha is em­ber szemébe nézett volna — mondta nagybátyám. — Nekem más a vélemé­nyem — mondtam. — Azt hiszed, megijesztet­tem? — kérdezte nagybátyám. — Nem tudom biztosan — mondtam. — Ha megijesztettem is, nem tettem szándékosan — mondta nagybátyám. — Egy­szer majd házat akarok épí­teni ide. — Nem is tudtam — mond­tam. — Elég messze esik. — Csak egy órányira a vá­rostól — mondta nagybátyám. — Ha megtesz ötven mér­földet egy óra alatt — mond­tam. — Nincs ötven mérföldnyire a város — mondta nagybá­tyám. — Csak harminchétre. — No de egy darabon rossz az út, az is elrabol némi időt — mondtam. — A világ legpompásabb házát fogom fölépíteni itt — mondta nagybátyám. — Minő állatok élnek még e vidéken? — Hát él három vagy négy kígyófajta — mondtam. — Mérgeskígyók vagy nem mérgeskígyók? — kérdezte nagybátyám. — Legtöbbje nem mérges — mondtam. — De van mérges is, a csörgőkígyó. — Cak nem azt akarod mondani, hogy csörgőkígyók vannak ezen a vidéken? — mondta nagybátyám. — A csörgőkígyók ilyen vi­dékeken szoktak élni — mond­tam. — Mennyi van belőlük? — kérdezte nagybátyám. — Acre-ként? Vagy az egész hatszáznyolcvan acre-en? — kérdeztem. — Acre-ként — mondta nagybátyám. — Hát úgy gondolom, óvatos becsléssel acre-ként körülbelül három — mondtam. — Acre-ként három? — ki­áltott föl nagybátyám. — Óva­tos becsléssel? — Lehet, hogy csak kettő — mondtam. — Mennyi ez az egész terü­letre? — kérdezte nagybátyám. — Na, lássuk csak — mond­tam. — Acre-ként kettő. Hat­száznyolcvan acre. Körülbelül ezerötszáz csörgőkígyó. — Ezerötszáz csörgőkígyó! — mondta nagybátyám. — Egy acre meglehetősen nagy — mondtam. — Acre­­ként két csörgőkígyó nem sok. Ritkán kerülnek szem elé. — Minő másfajta mérges ál­lat él még itt? — kérdezte nagybátyám. — Nem tudok másról — mondtam. — A többi állat mind ártalmatlan. A csörgő­kígyó is elég ártalmatlan, ha­csak rá nem lép az ember. — Jól van — mondta nagy­bátyám. — Te menj előre, és ügyelj, hova lépsz. Ha csör­gőkígyót látsz, rá ne lépj. Nem szeretném, ha meghalnál ti­zenegyéves korodban. — Igen, uram — mondtam. — Vigyázni fogok. Megfordultunk és visszasé­táltunk a Fordhoz. Útban visz­­szafelé nem láttam egy csör­gőkígyót sem. Beültünk a ko­ WILLIAM SAROYAN csiba, és nagybátyám cigaret­tára gyújtott. — Ezen a szörnyű puszta­ságon kertet akarok teremte­ni — mondta. — Igen, uram — mondtam. — Ismerem a nehézségeket, és azt is tudom, hogyan győz­zem le — mondta nagybátyám. — Hogyan? — kérdeztem. — A páncélos varangyokra vagy a csörgőkígyókra gon­dolsz? — kérdezte nagybá­tyám. — A nehézségekre gondo­lok — mondtam. — Nos, az lesz az első dol­gom, hogy fölfogadok néhány mexikóit, és munkába állítom őket. — Milyen munkába? — Megtisztítani a talajt — mondta nagybátyám. — Aztán odaállítom őket, hogy ássanak víz után. — Hol ássanak? — kérdez­tem. — Egyenest lefelé — mond­ta nagybátyám. — Miután vízhez jutunk, fölszántatom velük a földet, aztán bevetem. — Mivel? — kérdeztem. — Búzával? — Búzával?! — kiáltott föl nagybátyám. — Mit akarsz a búzával? öt cent egy egész kenyér. Gránátalmafákat szán­dékozom ültetni. — Mennyibe kerül a gránát­alma? — kérdeztem. — A gránátalmát gyakorla­tilag nem ismerik ebben az országban — mondta nagy­bátyám. — Csak ezt tetszik ültetni? — kérdeztem. — Szándékomban áll ültet­ni néhány másfajta fát is — mondta nagybátyám. — Őszibarackfákat? — kér­deztem. — Úgy tíz acre-en — mond­ta nagybátyám. — Hát kajszibarackot? — kérdeztem. — Föltétlenül — mondta nagybátyám. — A kajsziba­rack kedves gyümölcs. Szép a formája, remek a zamata, s a magva a leggyönyörűbb. Kö­rülbelül húsz acre-en kajszi­barackfákat fogok ültetni. — Remélem, hogy a mexi­kóiaknak nem lesz nehéz vi­zet találniuk — mondtam. — Van-e itt egyáltalán víz a földben? — Természetesen — mondta nagybátyám. — Az a fontos, hogy hozzáfogjunk. Majd ki­oktatom az embereket, hogy tartsák nyitva a szemüket, a csörgőkígyók miatt. Gránátal­ma — mondta. — Ősziba­rack. Kajszibarack. Hát még? . — Füge — mondtam. — Harminc acre­en füge — mondta nagybátyám. — És az eperfák? — kérdez­tem. — Az eperfa nagyon csi­nosan fest. — Eperfa — mondta nagy­bátyám. — Csinos fa. Ezt a fát jól ismertem az óhazá­ban. Hány acre-t ajánlanál? — Vagy tízet — mondtam. — Helyes — mondta. — Most mit? — Az olajfák is csinosak — mondtam. — Igen, csinosak — mondta nagybátyám. — A legcsinosab­­bak közé tartoznak. Körülbe­lül tíz acre-en olajfákat. Mást mit? — Nos, nem hinném, hogy az almafa megél ilyen talajon — mondtam. — Én sem hinném — mond­ta nagybátyám. — Különben sem szeretem az almát. Elindította a kocsit, és a száraz­földről elhajtattunk a száraz út felé. A kocsi elég lassan zötyögött, míg ki nem értünk az útra. — Még valami — mondta nagybátyám. — Szeretném, ha otthon nem említenéd senki­nek ezt a farmot. — Igen, uram — mondt­á. (— Farmot? — gondoltam. — Micsoda farmot?­ — Meg akarom lepni őket — mondta nagybátyám. — Tu­dod, hogy nagyanyád milyen. Én majd megvalósítom a ter­veimet, aztán ha minden rend­ben lesz, kiviszem az egész családot a farmra. — Igen, uram — mondtam. — Egy árva léleknek se szólj — mondta nagybátyám. — Igen, uram — mondtam. Nos, a mexikóiak munká­ba álltak, hogy megtisztítsák a talajt. Úgy tíz acre­t tisztí­tottak meg körülbelül két hó­nap alatt. Heten voltak. Ka­pával és lapáttal dolgoztak. Semmit sem értettek az egész­ből. Furcsállották, de sosem panaszkodtak. A bérüket meg­kapták, más pedig nem számí­tott. Két testvér dolgozott a fiaival. Egy alkalommal az idősebbik, Diego, nagyon ud­variasan megkérdezte nagybá­tyámat, mi célból kell végez­niük ezt a munkát. — Sestor — mondta —, szí­ves elnézését kérem, mi végre irtjuk itt a kaktuszt? — Meg akarom művelni ezt a földet — mondta nagybá­tyám. A többi mexikói megkérdez­te Diegót, mit válaszolt nagy­bátyám. Diego megmondta. Úgy vélték, kár a fáradsá­gért megmagyarázni nagybá­tyámnak, hogy lehetetlen, a­­mit akar. Hát csak vagdosták tovább a kaktuszt. Ám a kaktusz csupán rövid ideig hevert a földön. A meg­tisztított talajt hamarosan el­lepték újonnan kihajtott kak­tuszok, új csalit nőtt. Nagybá­tyám meghökkent, amikor ész­revette. — Ha meg akarunk szaba­dulni a kaktusztól, mélyszán­tásra van szükség — mond­tam. — Föl kell törni a parla­got. Nagybátyám megtárgyalta a dolgot Ryannel, aki mező­­gazdasági fölszereléssel keres­kedett. Ryan azt mondta, ne legyen oktondi lovakkal pró­bálkozni. A modern eljárás: mélyszántást végezni egy jó traktorral — egy nap alatt e­­gész évi munkát elvégez. Nagybátyám tehát vásárolt egy John Deere-traktort. Ryan üzletének egyik szerelője meg­tanította Diegót traktort ve­zetni. Másnap, amint nagybá­tyámmal kiértünk a birtokra, láttuk a traktort a messze pusztaságon, és hallottuk zú­gását a sivatag szörnyű sivár­ságában. Szörnyen bömbölt. Rettenetes volt. Nagybátyám szerint csodálatos. — Ez a fejlődés — mondta. — Modern korban élsz. Tíz­ezer évvel ezelőtt száz ember­nek egyheti munkájába került volna az, amit a traktor ma végzett — mondta. — Tízezer évvel ezelőtt? — kérdeztem. — Talán inkább tegnapot tessék mondani. — Mindegy — mondta nagybátyám. — Ezekkel a modern alkalmatosságokkal semmi sem ér föl. Tudsz fü­tyülni? — Igen, uram — mondtam. — Melyik dalt tetszik óhajta­ni? — Dalt? — kérdezte nagy­bátyám. — Nem óhajtok sem­minő dalt. Azt akarom, hogy füttyentsd ide azt a traktoros mexikóit. — Miért? — kérdeztem. — Ne törődj vele, hogy mi­ért — mondta nagybátyám. — Te csak fütyölj. Tudtára aka­rom adni, hogy itt vagyunk, és hogy elégedettek vagyunk a munkájával. Úgy nézem, föl­szántott vagy húsz acre-t. — Igen, uram — mondtam. Két kezem mutató- és kö­zépső ujját a szájamba dug­tam, és teljes erőmből füttyen­tettem. Jó hangosat. Diego a­­zonban mintha semmit sem hallott volna. Elég messze volt. Minthogy feléje sétál­tunk, nem értettem, miért a­­karja nagybátyám, hogy füty­­tyentsek neki. — Még egyszer — mondta. Fütyültem még egyszer, ám Diego nem hallotta meg. — Hangosabban — mondta nagybátyám. Ez alkalommal mindent be­leadtam, úgyhogy nagybátyám bedugta a fülét. Az én arcom is erősen kipirult. A traktoros mexikói most már meghallotta a füttyöt. Lelassította a trak­tort, megfordult, és egyenesen felénk tartott, át a földeken, szántva. — Ezt tetszett akarni? — kérdeztem. — Nem lényeges — mondta nagybátyám. Másfél perc sem telt bele, és a mexikói hozzánk ért a trak­torral. Szemmel láthatóan ö­­römmámorban úszott. Letörül­te arcáról a mocskot s az iz­zadságot, és leszállt a trak­torról. — Csodálatos — mondta. — örvendek, hogy tetszik — mondta nagybátyám. — Nem óhajt járni egyet rajta? — kérdezte nagybátyá­mat a mexikói. Nagybátyám tétovázott. Rám nézett. — Eredj te — mondta. — Ugorj föl. Járj vele egyet. Diego fölszállt a traktor­ra, és fölsegített engem is. Ő a rémülésen ült, és pedig mö­götte álltam és belekapaszkod­tam. A traktor megrázkódott, aztán megugrott és elindult. Gyorsan ment és jó nagy zajt csapott. A mexikói nagy kört írt le, aztán viszavezette nagybátyámhoz. Leugrottam. — Jól van — mondta nagy­bátyám a mexikóinak. — Men­jen vissza, folytassa a munká­ját. A mexikói visszament a traktorral a szántáshoz. Nagybátyám jó pár hóna­pig nem bukkant vízre a bir­­tokon. Kutakat ásatott min­denfelé, ám a kutakba nem gyűlt víz. Természetesen moto­ros szivattyúi is voltak, de víz még így sem akadt. Texasból eljött egy Roy nevű víz­szak­értő két öccsével, és elkezdtek kutatni a birtokon. Azt mond­ták nagybátyámnak, hogy biz­tosan fognak vizet találni. Há­rom hónapjukba került, és a víz sáros volt és kevés. Egy e­­recskéből sáros víz szivárgott. A szakértő azt mondta nagy­bátyámnak, hogy idővel meg­javul a helyzet, azzal vissza­ment Texasba. Most már a birtok felét megtisztították és fölszántot­ták, víz is volt, eljött az ülte­tés ideje. Gránátalmafákat ültettünk. A legkiválóbb minőségűeket. Nagyon sokba kerültek. Kö­rülbelül hétszázat ültettünk. Én magam ültettem százat. Nagybátyám is ültetett szép számmal. Húsz acrc­nyi gyü­mölcsösünk volt gránátalma­­fákkal olyan sivár pusztaság közepén, amilyet szem még nem látott. Az elképzelhető legbájosabb képtelenség volt, nagybátyám teljesen beleha­barodott. Csak az volt a baj, hogy ráment a pénze. Ahe­lyett, hogy folytatta volna a munkát, és megpróbálta vol­na kertté alakítani az egész hatszáznyolcvan acre­ t, úgy döntött, hogy minden idejét és erejét és pénzét a gránátal­mafáknak szenteli. — Nem sokáig tart ez így — mondta. — Csak amíg árusí­tani nem kezdjük a gránát­almát. Akkor visszanyerjük a pénzünket. — Igen, uram — mondtam. Biztosan nem tudtam, de úgy számítottam, hogy azokon a kicsi fákon legalább két vagy három évig nem terem gránátalma, ám nem szóltam semmit. Nagybátyám elbocsá­totta a mexikói munkásokat, és ketten gazdálkodtunk, ő meg én. Megvolt a traktor s a nagy darab föld, és mi időn­ként kihajtottunk a farmra és körbejártunk a traktorral, ki­szántottuk a kaktuszt, és meg­forgattuk a talajt a gránátal­mafák között. Ez így ment há­rom évig. — A napokban a világ leg­­kellemetesebb kertjét fogod megpillantani ebben a sivatag­ban — mondta nagybátyám. Telt az idő, ám a vizet il­letően mégsem javult a hely­zet. Olykor-olykor hirtelen e­­lőtört egy vízsugár, alig kavicsos, és nagybátyám el volt ragadtatva, de másnap új­ból sáros lett, és csupán vé­kony erecskében szivárgott. A gránátalmafák derekasan küz­döttek életükért, de sosem ju­tottak elegendő vízhez, hogy gyümölcsöt hozhassanak. A negyedik év után virág­zottak ki. Nagybátyámnak ez nagy diadalt jelentett. Magán­kívül volt örömében, amikor meglátta. Ám a virágokból nem lett semmi. Igen szépek voltak , és nagyjából ez volt minden. Bíbor meddőség. Abban az évben három ki­csi gránátalmát takarított be nagybátyám. Egyet megettem én, egyet megevett ő, a harmadikat pe­dig megőriztük az irodájában. A következő esztendőben ti­zenötéves lettem. Sok csodála­tos dolog történt velem. Példá­ul: számos jó írót olvastam, és akkorára nőttem, mint nagy­bátyám. A gazdaság még min­dig közös titkunk volt. Nagy­bátyámnak jó sok pénzébe ke­rült, de még mindig arról áb­rándozott, hogy rövidesen pi­acra dobja a gránátalmát és visszanyeri pénzét, aztán meg­valósítja tervét: kertet vará­zsol a sivatag közepébe. A fák meglehetősen sivár sorsra jutottak. Nőttek egy ki­csit, de alig észrevehetően. Jó néhány kiszáradt, elhalt. — Ez az átlag — mondta nagybátyám. — Acre-ként húsz fa, ez az átlag. Most nem ültetünk új fákat. Majd ké­sőbb. Még mindig törlesztette a föld árát. A következő évben körülbe­lül kétszáz gránátalma ter­mett. Meglehetősen szomorú gyümölcsök voltak. Ketten szedtük le. Csinos dobozokba csomagoltuk, és elküldtük Chi­cagóba egy nagykereskedő cégnek. Tizenegy doboz volt. Egy hónapig semmiféle híra­dást nem kaptunk a cégtől, úgyhogy egy este nagybátyám fölhívta Chicagót. A nagyke­reskedő, D’Agostino azt mond­ta nagybátyámnak, hogy a gránátalma a kutyának se kell. — Mennyit kért dobozáért? — kiáltotta nagybátyám a te­lefonba. — Egy dollárt — kiáltotta D’Agostino. — Az kevés! — kiáltotta nagybátyám. — Doboza öt dollár! Egy vasat sem enge­dek belőle! — Még egy dollárért sem veszik! — kiáltotta D’Agosti­no. — Miért nem? — kiáltotta nagybátyám. — Mert nem ismerik! — ki­áltotta D’Agostino. — Hát miféle üzletember maga? — kiáltotta nagybá­tyám. — Gránátalmákat küld­tem! öt dollárt akarok dobo­záért! — Nem tudom eladni — ki­áltotta a nagykereskedő. — Jómagam megettem egyet, de­­nem találtam benne semmi különöset. — Maga hőbörödött! — ki­áltotta nagybátyám. — Nincs a világon olyan finom gyü­mölcs, mint a gránátalma, öt dollár egy dobozért, tisztára ingyen van! — Mihez kezdjek velük? — kiáltotta D’Agostino. — Nem tudom eladni. Nincs szüksé­gem rájuk. — Értem — suttogta nagy­bátyám. — Küldje vissza. Küldje vissza expressz az én költségemre. A telefonbeszélgetés valami tizenhét dollárjába került nagybátyámnak, így hát a tizenegy doboz visszajött. A gránátalmák nagy részét mi ketten ettük meg. A következő évben nagybá­tyám már nem tudott pénzt befektetni a gazdaságba. Visz­­szaadta a szerződést annak az úriembernek, akitől a földet vásárolta. Épp akkor én is ott voltam az irodában. — Mr. Griffith — mondta nagybátyám —, visszaszolgál­tatom a birtokát. Csupán egy kedvezményt kérnék. Azon a földön húsz acre­t beültettem gránátalmafával, és nagyon hálás lennék, ha megenged­né, hogy gondozzam a fákat. — Hogy gondozza? — kér­dezte Mr. Griffith. — Mi az ördögnek? Nagybátyám próbálta meg­magyarázni, de sikertelenül. Túl nehéz lett volna megma­gyarázni egy ellenszenves a­­laknak. Nagybátyám tehát elvesztet­te földjét is, fáit is. Körülbelül három év múlva kihajtottunk a birtokra, és körbesétáltuk a gránátalmás­­kertet. A fák mind kihaltak. A talajt ismét kaktuszok és si­vatagi növények borították. A vidék pontosan olyan volt, mint hajdanában, mióta világ a világ — kivéve a kis, halott gránátalmafákat. Egy darabig a kertben sétál­gattunk, aztán visszamentünk a kocsihoz. Beültünk és visszahajtattunk a városba. Nem szóltunk egy árva han­got sem, mert amit láttunk, o­­lyan szörnyű volt, hogy embe­ri szó nem képes kifejezni. SZILÁGYI DOMOKOS fordítása te­­ granatalmaiak

Next