Utunk, 1975 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1975-04-18 / 16. szám

IRODALMI OLIMPIA I. ÉVFOLYAM „Zágon felé mutat egy halovány csillag . szabó Ágnes SZÜLŐFÖLD. Színek, ár­nyak, fények szivárvány-ötvö­ződése és harmonikus egybe­­folyása. Számomra „halk, de folyamatos harangzúgás, amely a napfényt ringatja“ (Bálint Tibor). Gondolata, látványa el­ringat engem is. Pedig maga a nagy realitás — s éppen e­­zért minden ember legna­gyobb tulajdona — mindig re­álisan létezik, s mégis hosszú távollét után visszatérni ide: mesének, álomnak tűnik. Gazdag embernek érzem magam. Két szülőföldem van, s mindkettő befogad, s én is befogadom mind a kettőt. Az egyik, az „igazi“ szülőföldem, ahol létem egyetlen hangos ki­áltással indult útnak: Kolozs­vár. S a másik, „az igazibbnál is igazibb“ — Székelyföld. Szüleim szülőföldje — ővelük magam is hazáig nézhetek, va­lahányszor a „Zágon felé mu­tató“ csillag útját követjük (... Kolozsvárt csodálom, Ko­lozsvárt — ahol „cikázó ut­cák összefont karral szemlé­lik küzdelmeim“­ —, elisme­rem. De Székelyföld megnyug­tató, szépségével, frisseségével, egyszerűségével és tisztaságá­val el tudja feledtetni velem rohanó életünk egyszerűnek tűnő, de számomra még bo­nyolult problémáit (...) Csak fél lábbal vagyok szüleim föl­dije, de két lábbal szeretek odajárni. Azért vallom szülő­földnek azt, ami csak nyara­lóhely kellene hogy legyen, mert itt, mintha itt tudnék csak igazán az igazi, a termé­szetes önmagam lenni. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a város feltétlenül kép­mutató embereket farag. Nem­. De a falvak, a kisvárosok meghittséget árasztanak s e­­mellett újdonságot is. Hogy merek én szülőföldet választani magamnak!? Csak amúgy rámondani valamire, hogy szülőföld. De talán jogos, ha úgy érzem, hogy „Otthon itt élek. Ha a MIN­DEN távlata méri, / emberi ön­tudatom otthona épp egy pont.“ (Lászlóffy Aladár) S én egy nagyobb pontot fölcserélek egy kisebb pontért? Távlatai­ért is igen (...) Bár az egész Székelyföldet otthonomnak ér­zem, „meghitt szobám“ mégis Homoródalmás. Ez számom­ra a „sűrített élet“ (...) Ami­kor útközben megtöltjük kor­sóinkat Homoródon, amikor az első csepp borvíz a korsó fe­nekére érve hírt ad szeren­csés megérkezéséről, érzem, még pár kilométernyi „korty“ i­s már otthon vagyunk... Kapkodok az emlékek útjel­zőiben. Itt, tudod, amikor le­estem (...), jaj, amikor bele­löktük Mariskát a patakba é s hogy kacagtunk... Ki is kaptunk érte ... Kacagás és könny folyik egybe, taszítják, vonzzák, lökik egymást, nem gondolnak a kémiára. Ahogy én nem gondolok most senki­re, hogy mámorossá és légies­sé váltam ... Pedig mindent érzek. Ellentmondásokat, időt é s mégis csak egyetlenegyet: ITTHON vagyok. Ahonnan é­­letem útja indult... Telítődve vagyok érzelmekkel, meghaj­­lok előttük, már jobb, ha nem is mondok semmit (...) csak tomboljanak... S a harang zúg tovább. „ ... halk, de folyamatos ha­rangzúgás, amely a napfényt ringatja .. Egyszer életemben én is meg akarom húzni azt a ha­rangot. FERENCZ EDIT „Hideg, esőverte november­­ délután. Ólomszínű felhőket kerget a szél és vadul süvít. Elsárgult levelek köröznek fáradtan (...) A naplómban lapozgatok. Minden teleírt ol­dal egy színes, napsugaras ké­pet lobogtat felém, s lassan­­lassan kibontakozik az elmúlt kacagó nyár. Szinte érzem azt a kellemes és mégis megbor­­zongtató érzést, amely akkor hullámzott át rajtam, amikor Rodostóba érkeztem (...) Lép­teim magányosan kopogtak vé­gig a régi sikátorok kopott kö­vein. Megrohantak az emlé­kek. Látom a kacagányos, nyalka kurucokat, hallom a vidám trombitaszót, látom lo­bogni a zászlót, rajta azokat a színarany betűket: Pro li­bertate! Véres csaták eleve­nednek meg ... aztán egy nagy sík mező ... hallom a fekete madarak károgását, s már porban hever a zászló. (...) Cikáznak bennem a gon­dolatok, amíg eljutok a kíván­csi ablakú kicsi házhoz. Az udvart belepte a selymes ív ... Az udvar mélyén öreg cédrus­fa alatt körbeülik a Fejedel­met. Benn, a szobában meleg tekintetű ifjú ír. Barna haja szelíden göndörödik homloká­ra. Hirtelen összerezzenek, szívet tépő sóhajt hallok. Mintha a fiatal íródeák is ezt hallaná ... Kipillant az abla­kon. Kinn az idősebbek vala­mennyien vidáman beszélget­nek, harci emlékeikről bizo­nyára. Honnan jöhetett akkor az a fájdalmas sóhaj? A nyö­gés. (...) A hazám — mondja, inkább csak mormolja, saját magának —, annak hallhatom nyögését... Utak, határok, fák, fenyőfák nyögését. (...) Patakcsobogást hallok, mind­ketten azt halljuk. De hisz itt nincs patak! Talán az be­szél? — Látod a fiatal tölgyeket, Kelemen? (...) Hallod, hogy ringatóznak a csillagok a ha­lastó lágy hullámai felett? Hallod, egyre nehezebben ve­szi lélegzetét Zágon? Hallod-e, Kelemen... — Ó, ne menj el még, be­szélj, mi van otthon! Találni-e még labancot tájainkon? Re­mélem, a hegyek még büszkén tartják hókoronás fejüket. — Talán már ők sem olyan büszkék, Kelemen. — Ez nem lehet! Nem le­het ... — mondja szenvedélye­sen az ifjú. Kimegy a kert­be. Ujjai idegesen tépdesik az oleanderek leveleit. Ostromol­ni kezdi a csillagokat. — Mi van a hazámmal? Mi van a szülőfalummal? Felelje­tek, ne legyetek olyan némák­! A csillagok azonban hallgat­nak. Az egyik, amely Kele­men szerint Zágon felé ra­gyog, most elhalványul, alig­­alig látszik a fénye (...) Becsukom a naplót. A képek kezdenek homályosodni, míg csak az est fekete fátyolát lá­tom az égen, önmagamba huppanok vissza. Kinn kopog az őszi eső. ELEKES ERZSÉBET (...) Igaza van Tamási Á­­ronnak, „azért vagyunk a vi­lágon, hogy valahol otthon legyünk benne“. Mégsem mindegy azonban, hogy hol és hogyan éljük az életünket. Hi­ába gondolkodtam, töpreng­tem, valósággal gyötörtem ma­gam azért, hogy megválaszol­jam magamnak a kérdést: mi­ként volt képes Mikes Kele­men szinte egy egész életet leélni távol szeretett szülő­földjétől, mit érezhetett, mint érezhetett... Nem jöttem rá. Ezért fogtam magam, és visz­­szautaztam a történelembe. Így érkeztem meg Rodostóba. (...) Egy szolga beszalad, és jelenti, hogy egy furcsa ide­gen jött, aki Mikes urat ke­resi. Kijön, s bevezet engem a házba. Bemutatkozom, köz­ben Mikes arcát figyelem. Ó, áldott arc! Még szép, még fiatal, de annyi a fájdalom szemében, a terebélyesedő rán­cokban, egész alakjában. (...) Úgy örült, ó, ha tudnátok, hogy örült, hogy valaki eljött hozzá látogatóba —, és hogy az a valaki épp a Székely­földről jött, az ő sokszor visz­­szaálmodott szülőföldjéről! — Azt akarod, hogy mesél­jek neked? Hogyne mesélnék, hisz nagyon szerettem volna elmondani valakinek mindent, ez mégis más, mintha az em­ber csak leírná. (...) Olyan rég nem beszéltem senki mással, aki nem innen az udvarból való. Nőkkel éppen nem. Itt az asszonyok úgy futnak elő­lem, köszönni sem tudok ren­desen nekik. Pedig sokszor igazán szeretnék elbeszélgetni velük. A nők sokkal megér­tőbbek ... Milyen most otthon az oktatás? — faggat. Elmon­dom. Megtudom, nem a leg­jobban érzi magát a nagy Fejedelem. A köszvénye, az mindegyre kínozza. Tán csak egy jobban, s az mindig: a honvágy. — És hogy bírja itt...? — érdeklődöm. — Nehéz, nagyon nehéz, de tudod, gondolatban mindig ott­hon vagyok, úgy élek, mint odahaza, egy percig sem sza­kadtam el Erdélytől. Nyel­vünktől sem ... Valahányszor egyedül vagyok, énekelek, han­gosan beszélek — magyarul. Hogy ki ne fakuljon belőlem magyarságom. Az anyatejjel magamba szívott tej: a nyelv. Ezért írom a leveleket, nem másért... Gyere velem egy pillanatra! — ragadja meg ke­zemet. Hátul a kertben ma- II. ÉVFOLYAM „De nyugszik immár csendes rög alatt. Nem bántja többé az »Egy gondolat«“ tátóujját a sötét égre emeli: — Látod ott azt a halovány csillagot? Az Zágon felé mu­tat. Számomra az Zágon. — Csend van. Hallgatunk mind­ketten. Az ő szemében is meg­jelenik két csillagocska. Vajon kinek s merre mutat? (...) WILLMANN WALTER (...) Mélabús hegyekben, csendes föld alatt sötét arcú férfiak várják a tavaszt Szabadon csengőt! kegyetlen várakozásban várják a tűz-szemű embert a majdnem­ mindenható tűz-szemű embert aki benéz a hegyek közé szívek mögé (...) Közétek jöttem én, Petőfi Sándor, a koldus én, a Koldus és Költő nekem semmiség az idő (.. .) én, a nagy álmodó, köztetek, kis álmodozók között megálmodtam nektek a Világszabadságot (...) én, a Koldus és Költő félek tőled, Ember kebeledre, agyadba szorítottál Ember! nem tudok szabadulni tőled a Sors ide hajított, hogy álmodjak neked zuhanó üstökös lettem e követelőttem (...) óriási küzdelem volt, mert önmagam ellen kellett kiállnom te ezt nem értheted, Ember te nem tudod, Ember, mi az: milliók között egyedül! (...) de nem vagyok egyedül! megtiltom magamnak, hogy egyedül legyek ... Mert hiszek, mert álmodok (...) álmodj, Ember! álmodj mindent szépnek, tisztának álmodj tavaszt, asszonylobbanást, mikor kivilágosodik a táj vad hímek pórázra kerülnek az erő erőtlenséggé válik a hímek várják boldog végzetüket álmodj tavaszt, szabadságot, szerelmet! ezt én mondom, én a Koldus a Koldus és Költő, Petőfi Sándor! STANCIU HORTENZIA (...) A lányok, akikkel e­­gyütt utaztam, izgatottan ro­hamozták meg az ablakot..., de én már nem láttam őket,­ sem a vonatfülkét, nem hallot­tam csicsergésüket... Érez­tem, hogy valami mély meleg­ség tör fel bennem, s már e­­gész más világ kavarog körü­löttem: húsból-vérből való, búzakék atillás katonák, fé­nyes csákók, izmos, tüzes teli­vérek. Előbb ködösen, lassan közeledő vonásokat fedeztem fel, mint egy reszkető, bizony­talan kéz rajzolta vázlaton, majd az alakok egyre élesed­tek, s kavargó sokaságuk el­árasztotta a völgyeket, lankás domboldalakat (...) Eltűntek a gyárak, helyükön füstölgő á­­gyúk sorakoztak, amiket talán Gábor Áron öntetett a haran­gokból. A csatára jelt adó kürt hangját egyre jobban el­nyomja egy lázas, tüzes hevü­letben égő vers. (. . .) Hirtelen a tömegből, gyalog, egy kis hí­don állva kiválik egy közepes termetű, vékony, csillogó sze­mű, bozontos üstökű fiatal férfi.. . Petőfi! Ajkai nem mozognak, de dörgő hangját hallom most is. (...) „Hová lett? Ki ölte meg?“ (. ..) Van sírköve Ukrajnában, különbö­ző helyeken őrzik „a Petőfi­­koponyát“, látták Aradon mint inast az üvegkereskedésben, de az igazság az, hogy Petőfi eltűnt, nyoma veszett és ennek ellenére mégis élt és él! Élt az emberekben, akik ismer­ték, szerették, s él bennünk, akik olvassuk verseit és tisz­teljük ..., és talán még min­dig visszavárjuk olyan izga­lommal, mint nagy költő­barátja, Arany János. ... Ke­serűen gondolt „isteni Sand­­rijára“, akinek képe „fé­nyes üstökösként“ hatolt az életébe és lebegett mind­végig előtte. Az elnému­lás gondolata foglalkoztatta. (...) Szalontától távolabb, va­lahol Pest környékén várt még valaki... Egy törékeny, sá­padt barna nő, akinek hang­ja, amelyet, ha valaha meg­hallottak volna a bús őszi fák, kizöldültek volna, gondolván, hogy megjött a tavasz, mert énekel a csalogány, a bánat­tól megkopott. Keze elvéko­­nyult, tenyere megkérgesedett, alakja megtört. Várta Petőfi Sándort vissza, reménytelenül, s a gyász súlyát nehezítette, hogy szenvedett neve miatt és az emberek megvetéséért, ke­gyetlenségéért. Várta Petőfit a költői kastély és minden költői ősz, várta a somfa, mely alatt legszebb szerelmes versét írta. (...) Én tudom, hogy Pe­tőfi megbocsátott Júliának, a­­miért ő eldobta özvegyi fáty­lát, hisz szerelme oly nagy volt, hogy meg kellett értenie: egyedül elpusztult volna (...) Várták Petőfit az erdélyi dom­bok, az utak, amelyek rongyos színészként találkoztak vele, a telek, hogy újra legyőzze ő­­ket mezítláb, gyalog. (...) Misztikus alakjának különös erőt kölcsönöz a tény, hogy sorsát, halálát a csillagjós te­hetségével vetítette előre. Pe­tőfi számomra fogalom, szim­bólum, és az évszázadnál na­gyobb távlatból érzem lelkesí­tő, mozgósító erejét szavának. Számomra Parnasszus minden hely, ahol ő járt, és cinkos ta­nú minden fa, minden fűszál, minden ablak, amely látta, é­­rezte lenyűgöző egyéniségét. .. Amíg mindez megfordult a fejemben, a csatazaj elült, az alakok újra eltűntek, s helyü­kön egy-egy fenyő vagy a­­ranyeső állt, a patakok elmos­ták a vért... KÁLLAY ENIKŐ Kelt Nagykőrösön ... Kedves barátom, Tompa Mi­hály! Rég nem láttuk egymást. Pedig barátaim közül Te ma­radtál még, akinek kiönthe­tem szívemet. Köszönöm, hogy megértetted fájdalmamat (a­­mely ugyanakkora, mint a Ti­ed, csak nehezebben viselem) és nem hoztad eddig szóba Sándort. Pedig évek teltek el azóta. Róla szeretnék most ír­ni. (...) Be kell vallanunk, hogy meghalt. (___) Ha élne, itt lenne, velünk együtt, ő nem élhet e földtől távol. (...) Tudod, mennyire szerette „Ezt“ a földet. Mintha most is látnám, ahogy beszélt, szóno­kolt a forradalom utáni idők­ről, a Respublikáról, az egyen­lőségről, a nép fölemelkedésé­ről. De hova lettek az álmok . . . Legnagyobb kínzás lenne számára, ha most kellene él­nie. Nem testét, lelkét kínoz­nák halálra még akkor is, ha szabadon élhetne. Lánglelkét és szellemét nem tudná mécs­esé alakítani. Az, ki üstökös-szabadságot sárgolyón! Küzdöttem a Sorssal. Az 1975-0s magyar Irodalmi olimpia országos szakaszának díjazottjai I. ÉVFOLYAM 7. díj: SZABÓ ÁGNES (Kolozsvár-Napoca, 11. sz. líceum). KISZ-díj: FERENCZ EDIT (Sepsiszentgyörgy, 2. sz. líceum). II. díj: HOCH JUDIT (Kolozsvár-Napoca, 11. sz. líceum). KISZ-díj: ELEKES ERZSÉBET (Székelyudvarhely, Dr. Petru Groza líce­um). III. díj: INCZE ILDIKÓ (kovásznai líceum). Dicséretek: CATINEANU ÉVA (Aranyosgyéres). MÁRTONFFY ILDIKÓ (Szilágysomlyó). ALBERT ÉVA (Sepsi­szentgyörgy). SERESTÉLY ÉVA (Sepsi­szentgyörgy). VARGHA MAGDOLNA (Nagyvárad). GÁBOR RITTA (Marosvásár­hely), MARTON MÁRIA (Bukarest). UTUNK-díj: SZABÓ ÁGNES (Kolozsvár- Napoca, 11. sz. líceum). GYÖKEREK-díj: CATUNEANU ÉVA (Aranyosgyéres). II. ÉVFOLYAM I. díj: WILLMANN WALTER (Sepsiszent­györgy, 1. sz. líceum). KISZ-díj: STAN­­CIU HORTENZIA (Arad, 3. sz. líceum). II. díj: MIKLÓS MÁRIA (Sepsiszentgyörgy, 1. sz. líceum). KISZ-díj: KERESZTES­Y ÉVA (Nagybánya, Gh. zincai líceum). III. díj: KÁLLAY ENIKŐ (Brassó, Unirea líceuris). Dicséretek: JAKAB MÁRIA (Nagyvárad). PÁLMAI TAMÁS (Sepsi­szentgyörgy). SZARKA ZOLTÁN (Nagy­várad), BOZSÓ IBOLYA (Szatmár), TA­TÁR SAROLTA (Torda). PORTIK ENI­KŐ (Székelyudvarhely). DAMIAN ENIKŐ (Dés). UTUNK-díj: KÁLLAY ENIKŐ (Brassó, Unirea líceum). III. ÉVFOLYAM I. díj: BÓDIS ÉVA (Nagyvárad, 4. sz. lí­ceum). KISZ-díj: BARNA ZSUZSA KLÁ­RA (Gyergyószentmiklós, Salamon Ernő lí­ceum). II. díj: MÉSZÁROS JÁNOS (Ko­lozsvár-Napoca, 11. sz. líceum). KISZ-díj: KOVÁCS ERIKA (Temesvár, 2. sz. líce­um). III. díj: EGYED EMESE (Kolozsvár- Napoca, 11. sz. líceum). Dicséretek: OR­BÁN EMESE CSILLA (Brassó), SZILÁ­GYI FERENC (Kolozsvár-Napoca), GER­­LÁN KATALIN (Bukarest). JAKABOS ENIKŐ (Sepsiszentgyörgy). BALÁZS MÁ­RIA (Kolozsvár-Napoca). SALA ILDIKÓ (Kovászna). MILLEX ZSUZSANNA (Nagy Károly). FAZEKAS KATALIN (Beszterce) BARICZ EDIT (Csíkszereda). BOTH ER­ZSÉBET (Déva). KORUNK-díj: SZILÁ­GYI FERENC (Kolozsvár-Napoca, 11. Sz. líceum). UTUNK-díj: BARICZ EDIT (Csík­szereda, 1. sz. líceum). IV. ÉVFOLYAM I. díj: BARA KATALIN (Csíkszereda, 1. sz. líceum). KISZ-díj: FÁBIÁN LAJOS (Székelyudvarhely, Dr. Petra Groza líce­um). II. díj: SZABÓ SZENDE (baróti lí­ceum). KISZ-díj: INCZE ANNA (Maros­­vásárhely, Egyesülés líceum). III. díj: GÁL MAGDOLNA (Brassó, Unirea líceum) UTUNK-díj: FAZAKAS ZOLTÁN (szé­kelykeresztúri líceum). Új ÉLET-díj: BE­KE MIHÁLY (Kolozsvár-Napoca, 11. sz. líceum). Dicséretek: SZABÓ ZSUZSANNA (Székelyudvarhely), BITAI ERIKA (Sepsi­szentgyörgy). DÁVID EDIT (Kolozsvár- Napoca). FARKAS ZOLTÁN (Székelyud­varhely). NÉMETH PIROSKA (Sepsiszent­györgy). ISTVÁN MÁRTA (Sepsiszent­györgy). ILYÉS MÁRIA (Kézdivásárhely). PAP ILONA (Szilágysomlyó). REINITZ MÁRIA (Kézdivásárhely). NYITRAI ILDI­KÓ (Nagyenyed). MÉDER ILONA (Dicső­­szentmárton). TAMÁSI ÉVA (Kézdivásár­hely). NAGY MAGDOLNA (Nagyvárad). BÁLINT ÉVA (Szecseleváros-Hétfalu). A HÉT-díj: SZABÓ ZSUZSANNA (Székely­udvarhely). ECHINOX-díj: II. évfolyam PÁLMAI TAMÁS (Sepsiszentgyörgy). WILLMANN WALTER (Sepsiszentgyörgy). IV. évfo­lyam: LENGYEL FERENC (Kolozsvár- Napoca), INCZE ANNA (Marosvásár­hely), FÁBIÁN LAJOS (Székelyudvar­hely). IFJÚMUNKÁS-díj: I. évfolyam: SE­RESTÉLY ÉVA (Sepsiszentgyörgy). II. év­folyam: BALOGH ERZSÉBET (Beszterce). III. évfolyam: NAGY MÁRIA (Tasnád). IV. évfolyam: PAP ILONA (Szilágysom­­lyó). IGAZ SZO-díj:I. évfolyam: ALBERT ÉVA (Sepsiszentgyörgy). II. évfolyam: NAGY KLÁRA (Szatmár). III. évfolyam: ORBÁN EMESE CSILLA (Brassó). IV. év­folyam: BITAI ERIKA (Sepsiszentgyörgy). MEGYEI TÜKÖR-díj: II. évfolyam: VAR­GHA MÁRIA (Nagyvárad). 4

Next