Utunk, 1976 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1976-08-06 / 32. szám
Híg A CZEGŐ ZOLTÁN VERSEI TAKARD KI Ó, kölyökfényekkel gondosan benépesített világ, mit rejtegetsz, hogy éjszaka is világ kell neked? Azért, hogy észrevétessenek a megveszekedettek? Takard ki már titkod egy fiad előtt valahol, hisz ezer esztendeje kutatom mindenütt, hol krisztusokat szülnek és koldust feszítnek. VÁLASZ Ki árvább? aki benéz, de egyetlen forró tömb ott benn az éjszaka, vagy pedig aki benn topog, és szeretne fényességben elmenni tova? VIRÁGOK, EUKALIPTUSZOK Eukaliptusz korú, vén ember-csonkok, ágatlan, immáron alig idős ember-istenségek, a mindenség innenső partján remegők, jönnek valahonnét az időből: gyüle HAGYOM SZABÓ ISTVÁN VERSEi kezet fuvatnak az ő sebeik, egykori erdőléseik korából jaj, csak az a mankó maradt vala, végül is; és lám, a hajcihők idehajtanak „virágok közé“ két leányvirág ér föl ezen az éjszakán térdükig, ágyukig, ágyékukig minden éjjelente — nincs világnak világán itt ágyék, immár csak homokig kiszáradt meder; két virág vigyázza az idő ebbéli rendjét, eukaliptusz korú vén emberroncsok között, párájában az éternek, jódnak. MAJDNEM A PORBAN Most már jöhettek, áldott ellenségeim, kik pontosan tudjátok —, magamra maradtam, üljetek szépen körbe a szőnyegen, legyetek velem, kik végül is megtanítottátok, mi a félelem, míg gondosan vágtátok a pallót alattam. Nehéz volt. Tudom. Elfáradtatok. Harminchat éve küszködtök velem. A legszebb asszonyokat is fölvonultattátok, hogy biztos legyen a végső győzelem. De van egy árulótok, ama messzi asszony — szép szelíd szerelemmel ékes a lelke. Hát vigyázzatok, áldott ellenségeim! Újból harcba szállnék, ha ő még rám lenne. EGY KIFÁRADT TOROCKÓI VASBÁNYÁHOZ Gerincbe törnek bányafák. Megsüketülnek vészkijáratok. Időtlen várakozás után napra csücsörödnek ki a vájatok. Átszúr a föld bordája csontjaival, s pár áll a gyomor élre. — A történelem tenyere kihűl; vaskenyere kívül rozsdapenészes. Időtlen várakozás után a gránát se robban, csak egy marad a repeszeknek: összezsugorodva megmaradni a vasnak ... földnek ... Mint ahogy kontinensek tették időtlen várakozások előtt... Ha fejük fölött, szivük felett percenként nem hallhatták a folyton pendülő eget. GROTESZK TÁJ - LOVAKKAL Király Lászlónak Útjaim fukarabbak, nyugtot sem adnak már a lónak (álomtalan pihen valahol a roppant csikóhad). De egy, az elszabadult egyre rángató idegeimből ostort fon magának. Valaki itthagyott, igazam kevesebb már. Alig barnuló tenyeremben szemlátomást szárad a szilvalekvár. Valaki mindig elhagy, semhogy rám figyelne ... Ködöket szerel rám az utak szerelme. Visszeres asszonyaim nem hoznak ételhordót . Az ácsok égre hajigálják a teknőbölcsőt és oda a koporsót. Rendre mindenki elhagy, egyszer mindenki enyém lesz. Futhatnak lovaim. Lehetek szegényebb. VÍZMÉRŐK HAJÓJÁN Pincék gödréből vedrezi ki idők mocskát a forradalom. Kiéhezett vak falak pillái felpattannak. Zúzmara alatt megnőnek a fák; asztal nő bennük, hogy ágyúszóval ebédre hívja a vízmérőket. Véres sapkákra keresztet mutat megszokásból a harang nyelve ...; formátlan mozdulatok szelik az időt s kötik formás kötegekbe. — Vízmérők porciózzák a történelmet. S a Finn-öbölben zöld marad a Péter-sétány. FALAK A kezek földünkből raknak fel mindent. S mindent a földig bontanak le, ha aranyakkal jön a Téglás Ember téglás szekere — estelente. A kezek fölébük rakják világunk. Agyagba álmokat sikálnak. Mint mésszel leöntött gyermektestek, a föld fájásai kiállnak ... Történelmek rémületeit érzed. Csak elgurul benned egy szita (kávája háború-nagyokat kong), s szétbomolva bőröd hasítja — húsodba szúr a régvolt csikófarok ... Míg megérkeznek Csákányos Emberek, perelsz így házad négy falával. Szavak kötényébe pólyálgatod mind, ami bontáskor fal alá hal. LENDVAY ÉVA NAPIMÁDÓ ESŐ A nyár vízzé vált Vízből zenévé Messze visz a víz Hulláma elragad Légy bátor Hagyd magad Vitetni s messze visz Tudd az égtájakat Ismerd a partokat Aztán előre nézz Messze előre nézz Ott vár reád a Nap NYÁRI BALLADA Tél délelőttjén Hó delelőjén Havak lányának Azt mondta a Nap: Veled maradok Mindig ezer évig Veled maradok Dalszövegek a Breuer testvéreknek Míg bealkonyodik. Elvitte a lányt Arany karjain Elvitte a lányt Messze tengerpartra Ringatta ölelte Hullámra fektette Ringassák a habok Algák és moszatok A havak leányát Otthagyta a szélben Otthagyta zokogni Zokogni megfagyni Megfagyni meghalni Forró nyári délben. NAPFORDULÓ UTÁN Ne félj ha elhagy a Nap Elhagy magadra hagy Fogyó égöv alatt Nyomában itt marad Az aranysárga mag Az érett búzamag A remény itt marad ■■■ E adu o"Oc 09 u oti. cu KOVÁCS KATALIN Hol az otthonom? Barna faburkolatú, L alakú helyiség. Kis, szögletes asztalok. A nyári nap barnára pirította a jövő-menő, fontoskodó embereket. Kis csészékben kávé, poharakban barna Cola. Minden izgalmasan barna volt. A szemközti üvegfalon át a világ áramlott, a XX. század nagyvárosa, autóival, ideges, barna embereivel. A természetes kvarclámpa sugarai táplálták bennünk a bizakodást. Nyár volt, s az ibolyántúli sugarakat csokorba kötötte egy virágáruslány. A hegyek között csend van. A tavaszi fényözönben szédülő falut az ibolyák illata lengi körül. Házamat fenyő törzsének vetem. Az egész falut látom, a nyugalmas települést, s nagyon vágyódom a nyüzsgésre; menni kéne ... Ibolyántúli sugarak simogatják a bőröm, olvasztják ráncokká fagyott gondjaim. Mint kiterített térkép, úgy terül el előttem a falu. Szeszélyesen kanyargó utcák. Érzem a kövek keménységét az utakon, melyeket házak, galambdúcos kapuk szegélyeznek. Nagy tér. Közepén templom tornyai ágaskodnak a fenyők fölé. Amott egy gyár, nem messze tőle másik, magas kéményekkel. Vasút. Tovafut, akár az álmok. És mindent beborít valami esztelen ragyogás. Vissza kéne menni, le erről a dombról, be a falak közé. De hol az otthonom? A kis virágáruslány kosarában szagtalan, de virító ibolya volt. Hivalkodott eleven színeivel, akárcsak én az ifjúsággal. Mennyi hivalkodás! Most is, miért ragyog ilyen esztelenül a nap? Távol kerültem a nagyváros forgatagától, de mintha állandóan benne élnék. Eleven élmény még az L alakú helyiség, ahol annyiszor vártuk a gyerekzsivajtól hangos jövőt! Szétszóródtunk, gyerekzsivajban élünk. Oda minden, helyette itt ez a csend. Bizakodva nézek egy pontot a térképen. Most itt élek. Indulni kéne. Mennék is, maradnék is. Felhők gyülekeznek. Az esztelen délutáni ragyogást felhők homályosítjá el. A hegyek ölelte falura hirtelen zuhan rá a szürkület. Indulni kéne. De merre? Otthon nem vár senki. Hol az otthonom? Hideg a szobám. Az elhagyott városban már nincs otthonom, itt még nincs. Amikor beléptem itteni lakásomba, tudtam, hogy a térképen lévő pont életteremmé vált. A valóság elkeserített. A kis bútorozott szobában falvédő tolakodott elém, csúnya lila virágaival, bárgyú mosolygású lánnyal: „Légy szerény, mint az ibolya ...“ Dehogy voltam szerény! Mindent akartam: kényelmet, ugyanolyan mozgalmas világot, mint amit odahagytam. Szivárványszínekben pompázott a világ, de a színtobzódást be kellett szorítanom a durva sötétségbe. Nehéz elviselni az estéket. Néha kutya ugat meg egy-egy kései járókelőt. Az elhagyott városban villognak a piros, sárga, zöld fények, az utcákon nyüzsgő emberözön, virágáruslányok lila ibolyacsokrai hirdetik a tavasz mindenhatóságát. El kell felejteni! El kell felejteni! Meg kell szokni a csendet, a csendet, a csendet! Első találkozásom a csenddel ellenséges volt. Nyugtató biztonságérzet helyett riasztó félelmet ébresztett bennem. A neszek felerősödtek, ijesztővé váltak. Erre a nagy ragyogásra is éjszaka következik. Holnap virágözönt rajzoltatok a gyerekekkel, ragyogó, sötétséget elűző színekkel. A nap még egyszer végigsimítja sugaraival az arcomat, össze kell gyűjtenem néhány halandó sugarat ebbe a tükörbe, sápadó arcom ráncaiba, mielőtt visszatérnék a gyerekek közé. Emlékszem az első estére, melyet új lakásomban töltöttem. Otthont kereső délutáni utamról átfázva, sárosan tértem be újonnan bérelt otthonomba. De vajon ez az otthonom? Két bőröndnyi vagyonom a szoba közepén hevert. Besötétedett. Fáradt voltam. Vártam. Vártam, hátha történik valami. Vonatfütty hasította meg a csendet, de az órák csigalassúsággal teltek, s nem történt semmi. Tüzet kellett volna rakni! Sohasem raktam még tüzet. Fáztam, halkan sírni kezdtem, de félelem szállt meg, s abbahagytam a sírást, nehogy zajt csapjak a szipogásommal. Elaludtam a hideg szobában. Az éjszakák magányába a vonatsípok vigasztalóan hasítottak bele. Otthon szülők, barátok, ismerősök vannak! Ide a jelen, oda a múlt kéz. Itt minden nappalra az elviselhetetlen éjszakák következnek: látogatások, olvasás, majd a magány órái az üres szobában. Ott, ahol a végtelen hosszúságú vasúti sínek összeszaladnak, most fényözön ömlik lágyan az utakon. Lányok karcsú bokái, fiúk ölelő karjai körül tekereg a fény. Az L alakú helyiségben kávét, Colát, barna izgalmat ízlelnek. Fény és zaj karorog. Érzem a kövek keménységét az utakon, ahogy hazafelé baktatok a sötétben. Az esőpermeteg az arcom fürdeti. Talán lemossa ráncokká fagyott gondjaim. Eltelik ez az éjszaka, új nappal jön, gyerekzsivajtól hangos, dolgos nappal, magányfeledtető, otthonkereső nappal. Szederjessy András: Szeretet dk s