Utunk, 1976 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1976-02-06 / 6. szám
ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXXI. ÉVFOLYAM • 6. (1423.) SZÁM • ARALEJ • KOLOZSVÁR-NAPOCA, 1976. FEBRUÁR 6. Szervátiusz Jenő: A tél NÉPTANÁCSOK KONGRESSZUSA Néhány hónapos megfeszített előkészítő munka betetőzéseként útra keltek az ország minden sarkából a megyei, a municípiumi, a városi, a községi tanácsok alig egy éve megválasztott képviselői, polgármesterei, elnökei, tarsolyukban területük, helységeik hosszú távú fejlesztési és rendezési terveivel és összeszereglettek a fővárosban a legmagasabb szinten gyümölcsöztetni a néphatalom tudását és alkotóerejét. A néptanácsok legelső kongresszusa, melynek munkálatai a hét derekán kezdődtek meg Bukarestben, közéletünk nagy jelentőségű eseménye, tartalmánál, formájánál, méreteinél és célkitűzéseinél fogva egyaránt. A XI. pártkongresszust követő időszakban minden bizonnyal éppen a legjelentősebb abban a történelmi folyamatban, amely a pártprogram valóra váltásának feltételeit teremti meg a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építésének a mostani ötéves tervvel induló új szakaszában. Idáig már mindenfelé kialakult a megközelítően pontos és átfogó képe a jövőnek, amelyet önmagunkra szabtunk, nincs ma olyan hely hazánkban, kezdve a Szamostól egész a tengerig, ahol ne mérték volna fel jó gazdák a lehetőségeket és tennivalókat. Ez már nyilvánvalóvá vált a megyei néptanácsok konferenciáin, ahol előterjesztették és megvitatták az ország minden egyes helységét magába foglaló nagyszabású fejlesztési tervet. Heteken át követtük nyomon a megyék alapos számadását, ezt már messzi túl a szavakon immár a szigorú számok, térképek, makettek uralták, mindennél meggyőzőbben és szárnyalóbban vázolva városaink, községeink felvirágoztatásának útját. Ezekben a számadásokban mindenekelőtt szembetűnően kifejezésre jutott az a hatalmas gazdasági erő, amelyet a szocializmus felhalmozott ahhoz, hogy megtehessük azt az utat, amely egy fejlődésben levő országot a sokoldalúan fejlett szocialista társadalomhoz, a kommunizmus, az emberi jólét és boldogság magas csúcsai felé vezet. Sok milliárdos beruházások minden egyes megyében, ezernyi új létesítmény, 120 várossá előlépő község, vízszabályozás, erdősítés szerte mindenfelé, mindez a szocialista munka gyümölcse, hogy magasabbra szárnyalhasson a haza, s vele együtt az ember, aki mindezt létrehozta. Ezekben a fejlesztési tervekben mindenütt erőteljesen kidomborodik pártunk egész politikájának emberközpontúsága, az ipari létesítmények elgondolásától és elhelyezésétől kezdve egészen a város és község rendezéséig, a kórház- és iskolaépítésig, parkosításig és természetvédelemig. A néphatalom, az aktív, korszerű demokrácia, a legszélesebb tömegek kezdeményezését, alkotóerejét mozgósítja, a cselekvő szocialista demokrácia kimeríthetetlen erőforrásait állítja csatasorba, s ezzel teszi mindannyiunk számára a legotthonosabbá a világot. Amikor most mindezt a jó tapasztalatok kicserélésével, a legmagasabb szinten, országos fórumon összegezi a néptanácsok kongresszusa, egyben tovább növeli az államhatalom és közigazgatás helyi szerveinek szerepét, hozzájárulásukat az ország minden egyes vidékének sokoldalú fejlesztéséhez és ugyanakkor új erőforrásokat tár fel pártunk Programjának megvalósításához az építőmunka minden területén. UTUNK A városgazda Októberben, amikor metsző szelek sodrában már elhagyatottan vergődött a tenger, én szép emlékkel tértem haza partjairól. A megye húsz költő meghívottjával vittük szerte a szép szót. Házigazdáink, a Pontica kulturális rendezvényeinek megszervezői csodálatos melegséggel és figyelemmel vették körül mindenfelé az ország útját járó lantosokat. Közülük Aurel Rău ezt meg is említette az egyik találkozón részt vevő megyei első titkárnak. Vasile Vilcu elvtárs elhárította az elismerést: — Nálunk ez így szokás, mindig szeretettel várjuk az írókat. — Amire Rău felvillanyozva válaszolta: — Meg is illeti őket, hiszen egy költő itt egykor sokat szenvedett. — Ez igaz — fogta rögtön az Ovidiusra való utalást a megyefőnök, s egy kicsit elgondolkodva folytatta: — Milyen nagy dolog volna, ha megtalálnánk a sírját... Harmadnap autóbuszunk a szőlőkkel övezett műúton berobogott Medgidiára. Egyenesen a terembe siettünk, ahol már vártak ránk a zsúfolt széksorok s a város polgármestere. A szemek mind fényesebbek, a terem mind átszellemültebb lett, ahogy a poéták egymás után dobogóra léptek, s mintha a vers is magasabban szárnyalt volna ebben a légkörben. A sok szép eredeti vers között nekem külön is örömet okozott, amikor az egyik bukaresti költő, Alexandru Raicu saját poémájának előadása után elővarázsolta Jékely Zoltán Blaga emlékére írt versét, amelyet mostanában fordított. Városnézés következett. A vidám költősereg, élén a vendéglátó polgármesterrel, néhány kitartó, hálás versrajongó kíséretében megtekintette Medgidia újdonságait. Először a képzőművészeti múzeumot alig egy hónapja avatták fel, kívülről egy kis impozáns palota, szépen kiképzett térrel, széles lépcsőfeljárattal, emeletes ablaksorral, belülről pedig a művészet igazi szentélye hófehér márványlépcsőkkel, tágas, világos termekkel s néhány száz kiváló festménnyel és szoborral legjobb klasszikus és élő művészeinktől. Mindez egy elhagyatott, rozoga középületből született és hazafias munkából, amelyre a polgármester mozgósította a lakosságot — meséli kalauzolónk, a fiatal műtörténésznő. Átsétálunk a szomszédos utcába, amelyet élénk színű, üveggel borított hatalmas új épület ural. Óriási terem fogad odabent, a szivárvány minden színében játszó villamos játékautomatákkal, vezérlőasztalról irányított tekepályákkal, elegánsan berendezett kávézó- és olvasósarkokkal. A medgidiaiak népszerű játékvároskáját szintén a lakosság hazafias munkájával hozták létre. Oroszlánrésze van ebben a város fiatal iparának, a cementgyárnak, a gépgyárnak, onnan nyerte meg a polgármester a legjobb szakikat, hogy szabad idejükben játékautomaták megszerkesztésével bíbelődjenek. Mindössze 900 ezer lejbe került így ez a több millió lej értékű bowling (játékterem), s olyan nagy érdeklődésnek örvend, hogy jövedelméből nekilátnak felépíteni a másodikat is a városnak egy távolabbi negyedében. Számba kell még vennünk azt a százegynéhány szobrot is, amelyet a várost átszelő Kara-Su csatorna partján lévő parkban állítottak fel. A város nyári művésztelepet létesített keramikusok számára azzal a kikötéssel, hogy minden vendégül látott művész egy szobrot hagy Medgidiának. Visszakanyarodunk a központba, amelynek új, modern vonalú négyszögét a virágok és szökőkutak teszik hangulatossá. S még in(Folytatása a 6. oldalon) MIKÓ ERVIN Tervező falvak Az a település, amelynek az idők folyamán folyton újabb és újabb tűzhelyet kellett választania vagy létrehoznia magának — szokta mondogatni Csép Péter, világot járt szomszédunk, ha vasárnaponként körülkönyököltük a jókora favágórönköt, s rátelepedve Péter bácsi kivezette fantáziánkat a falu végéig nyúló világunkból —, ritkán jutott el oda, hogy járdája legyen, emeletes háza, abból a településből nem fognak kiemelkedni gyárkémények. S ahol hármas fogattal húzzák föl égre a Napot, ott fészke lesz mindig a szegénységnek, oda csak gólya jár — törött lábú... Ki mondana igazat, igazabbat egy gyermeknek, mint az, aki látta a Föld másik felét, s akire nemcsak az utca, hanem a falu is felnéz, aki megjárta az olasz frontot, épített víztárolót osztrák falvakban, falökröket válogatott „császári hizlaldába“ ... Akkor jutottak eszembe Péter bácsi fejtegetései (esküdt bíró volt, kellett foglalkoznia falunk gondjaival), amikor Aranyosszék falvait bejártam újra, ezúttal azzal a céllal, hogy szétnézzek, miként találják meg helyüket az előrefutó időben, milyen lehetőségekkel, tervekkel és elképzelésekel indulnak abban az országos lendületben, amely éveket, évtizedet, negyedszázadot vesz igénybe csupán azért, hogy eltűnjön vagy legalább a minimálisra csökkenjen a falusi és városi életvitel közötti különbség. Azt is mondhatnám, e vidék jövőjét faggattam, próbáltam bekukkantani múltján, jelenén keresztül jövőjébe, mai falurendezési gondjaiból a holnapi Egerbegyet, Várfalvát, Harasztost vagy Torockót kitapogatni, avagy megérezni legalább azt a folyamatot, amely az itt lakó emberek erőfeszítéseihez méltó, modernebb, városias jellegű civilizációhoz vezeti őket. HARASZTOS busszal félórányira van Tordától, a valamikor alig pár tanyát magába foglaló Bogát (majorság és állattenyésztő farmjáról híres) és a harasztosi vasútállomás tartozik hozzá; három iskolája közül egyik tízosztályos — román és magyar tagozattal; kultúrotthonát ismerik színházaink turnézó csoportjai, népi együttesek; a termelőszövetkezet borát meg sárgadinnyéit környékszerte keresik, terményeik nem csupán a főmérnök szaktudását és leleményességét, hanem a falu szorgalmát is dicsérik. Lakosainak száma három és fél ezer körül van. — Szerencsésebb lenne a helyzetünk — folytatja a beszélgetést Széll András tanácselnök, miután idegenvezető módjára bemutatja a községet —, ha még annak idején, a harasztosi közbirtokosság — s persze a tordai is — nem puskázza el csökönyösségével a vasútvonalat: a Tövisről jövő vonal a mai községközponton, Harasztoson futhatna át, Torda felé... De a falutűzhely megválasztása sem a legmegfelelőbb — töprengő, agyagos, csúszósa talaj, marék eső , véka sár ... Sűrűn havazik, esővel. A gazdaság szénacsűrje mögött körülményesen tud csak megfordulni az autóbusz, ingázó munkások szállnak le, s piacozó néni kék. A szomszédságban lévő mészárszék becsukott ablaktábláján régi falragasz, befröcskölte a sár, hóval mossa az idő. Az iskola irányából néhány tanár igyekszik, nehogy elszalassza a buszt, alig csengethettek ki órákról. (Folytatása a 6. oldalon) BAGYONI SZABÓ ISTVÁN Bajor Andor novellája