Utunk, 1976 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1976-08-06 / 32. szám

2 180 ÉVE HALT MEG ROBERT BURNS ANNACSKA ODA Most zöld takaróját kibontja a rét, s hallgatja, a lejtőn bárányka ha bég, a madár feneked csicsereg, zöld csoda — de mit ér nekem ez mind, — Annacska oda. Hófoltok közepette kankalin díszeleg, hajnali harmatban ibolyák fürdenek, fájdítva szivem ibolyák illata: Annacskát idézi — s Annacska oda. Te pacsirta, a harmatos fű fia, te, te juhász, ki a hajnalt idézed ide, s te rigó, ha szavadra leszáll az éjszaka, hozzatok nyugalmat — Annacska oda. tere, ősz, te nyugodt, sárgás-halovány, nyugtasd a szivem természet alkonyatán, a sötét, szomorú tél, havak harmata — öröm csakis ennyi, — Amacska oda. A KEDVESEM PIROS, PIROS A kedvesem piros, piros pünkösdi rózsa, oly üde, a kedvesem olyan, akár a dalos madár éneke. Tündéri vagy, csinos leány, a szivem oly hőn szeret, s szeretni fog, amíg ki nem száradnak minden tengerek. Kő míg nem olvad, tengerek ki nem száradnak, kedvesem, míg homokórám lepereg, szeretni foglak, kedvesem. Isten hozzád, egyetlenem, kevés időre csak! Bizton megtérek, kedvesem, akármi állja utamat. FÚJHAT A SZÉL Fújhat a szél mindenfelől, de én a nyugatit szeretem legjobban, mivel kedvesem ott lakik — erdőn, vadon s zuhatagon és túl hegycsúcsokon a képzelet száll, szél, veled, lankámat áhitom. Látom harmatos szirmokon, látom, édes, csodás, madár dalában hallom őt, a lég bűbáj, varázs; ha látlak, nyíló szép virág, forrásnál, pázsiton, ha hallgatom madár dalát, Jankámat áhitom. " SZILÁGYI DOMOKOS fordításai Angi István tanulmányának folytatása az 1. oldalról dől a kultúrából, ami benne még immanens maradt. E kibontakozás paradoxona, hogy az esztétikai kultúra egykori státusának felszámolása új minőségeinek megerősítésében rejlik. De ezekről az új minőségekről prognózist készíteni nagyon nehéz ... Mert a művészet mindig jelen idejű, és ha hiteles, mindig első személy többes számban létezik. Esetleg művelőiről készíthetünk prognózist. Nos, művelői továbbra is lesznek. A kérdés csak az: kik? A művészek? A tudósok? A kommunizmus emberei a művészet terén is felszámolják az embereszmény és társadalomeszmény megosztottságát és az ebből a megosztottságból fakadó mindennemű elkülönülést is. Persze nem formai, hanem tartalmi vonatkozásban. (Valaki, nem is olyan régen kétségbe vonta azt a marxi parafrázist, miszerint a kommunizmusban nem lesznek festők, csak emberek, akik festenek. Marx azonban az esztétikai kultúra egészén belül vizsgálva a művészi kultúrát, a rész és egész hasonlóságára összpontosított és elemzése nem formális, nem a képességek és technikák különösségének egyneműsítésére vonatkozó elemzés, hanem az egyén-közösség viszony tartalmának lételméleti és értékelméleti elemzése. A Grundrissében írja: „De ha mint közös tulajdonosok dolgoznának, akkor nem csere menne végbe, hanem közösségi fogyasztás. A csereköltségek ezért elesnének. A munkamegosztás nem, de a munkának a cserére alapozott megosztása igen." Nos, az embereszmény és a társadalomeszmény közeledése és tartalmi azonosulása éppen azáltal jön majd létre, hogy a tevékenységek termékének közössége és fogyasztásuk közössége tartalmilag lesz ekvivalens és közvetlen. Formailag nyilvánvalóan nem, és az esztétika kultúra művelésében és fogyasztásában sem, a művészetek világában még kevésbé. Tehát az alap- és a felépítményi formák integrálódásának kétirányúságában zajlik a dinamizmus és a homogenizálódás dialektikája, míg az alap sokoldalúsága indukálódó addig a kultúráé dedukálódó, míg csak a sokoldalúan fejlett szocialista gazdasági alap létrejötte biztosíthatja a kommunizmusba való reális áttérést, addig csak az esztétikai kultúra integritásából következhet sokoldalú inherenciája. Az esztétikai kultúra művelője, bármennyire is paradoxul hangzik, csak azt teheti (és azt is teszi), hogy a sokoldalú embert azáltal alakítja integráns kommunista tudatú emberré, hogy e kultúra megjelenési formáit egyre változatosabbá, színesebbé teszi. Magát a művészt pedig egyenesen erre biztatja. Vagyis úgy „integrál“, hogy „differenciál“, és hogy matematikai metaforánkat folytassuk, ez a függvénysor az esztétikum mezőjében végtelen. Aki pedig a kétirányú integrálódásról az alap és a felépítmény viszonyában nem vesz tudomást, azt eléri a kategóriák bosszúja. Mert a kategóriák jelentéskörét szélesíteni lehet ugyan, de kicserélni nem. Marxék kimutatták, hogy a gazdasági alap Elindulsz rajta egyfelé de szintúgy jöhetnél arról felől is (Szimmetria). (az indulás ösvényei) „Az ösvény biztos“, állítja Váli József*, s mintha ehhez az állításhoz bizonyításként szeretné hozzátoldani a fent idézett három sort. De vajon biztos-e, hogy így igaz? Lehet-e biztos az az ösvény a költészetben, amelyben a költő úgy ment, mintha jönne? Tévedés ne essék, nem gúnyolódni akarunk, csupán tanácstalanságunkat fogalmaztuk meg, amelyet a szerző tanácstalansága keltett bennünk. Ez pedig abból adódik, hogy Válinál valami baj van az önkifejezés biztonsága körül, s ezért úgy jár el, mint az az érvelő, aki — mert nem tudja pontosan, hova akar kilyukadni — elharapja mondata befejező részét, s esetleg arra hivatkozik, hogy gondolata nem tökéletesen kifejtett ugyan, de legalább sokat sejtet, majd a hitel reményében cinkosan ránk kacsint. S valóban: elhisszük egyszer-kétszer, aztán gyanakodni kezdünk, végül elállunk a megfejtés meddő kísérletétől; a költőről kiderül, hogy olyasvalamit szeretne elhitetni velünk, aminek meglétéről maga sincs meggyőződve. Versei kapcsán nem említhetjük * Üveghegyek, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1976 — Forrás: csak végső fokon determinálja a tudatformákat. Az alap jelentésköre tehát csak végső fokon fűzi, gyűrűzi be az esztétikai tevékenység mezőjét is. Így az alap explicite meghatározója is, a sokoldalúság magára az alapra vonatkozik: a sokoldalúan fejlett alap mint olyan jelöli ki a dinamizmus és a homogenizálódás dialektikájának a kommunizmusra való áttérés perspektíváit. De ezt az alapot már ma a kommunista ember építi, a jövő embere, akinek tudata a régi korokéval ellentétben nem elmaradott az alaptól, hanem megelőzi azt. Ami tehát ma az alapban távlat — a kommunizmus társadalma — az a tudati szférában valóság, tudatunk valósága. Éppen ezért ma az alap explicit távlatát implicite átvinni a tudatéra, tulajdonképpen a továbbgondolás megállítását jelenti, a mába rekedést, az esztétikai kultúra metafizikai tagadását, mert az esztétikai mezőben, a valóságeszmény dialektikájában egy ilyenfajta kategóriaátültetés az esztétikai jelen múltidejűsítéséhez (a „már megvan“-hoz) vezetne, amire persze semmi szükség sincs... meg újra ama sokszor idézett jéghegy-elméletet, mert leggyakrabban a vízvonal alatt nincs semmi. Maradnak tehát az üveghegyek az ígéret földjének leghalványabb reménye nélkül; a sikertelen küzdelmek, hogy értelmet sugalló csoportba tereljék őket, ne csupán esetlegesen verődjenek egymás mellé egy csonka mondatban; ha olykor egységes gondolatra bukkanunk, óhatatlanul áthallást és utánérzést kell fölfedeznünk mind hangulati, mind fogalmi szinten. Ilyenkor még csak nem is József Attila hatását kell újra fölfedeznünk (ezt már megszoktuk), hanem napjaink fiatal költőinek motívumait, mint például a jól kimutatható Kenéz-sorokat az Üveghegyek című versben (lásd az írástudókra meg a „szerény próféciákra" vonatkozó részleteket). Az egyéni út hiányát érzi Váli, s a kitaposott ösvények próbálgatásával véli pótolni e hiányt, ami természetesen nem eredményezhet érdembeli indulást, csak függőben maradt próbálkozások sorát meg kedvet szegő tétovaságot. A vers építménye helyett csupán a második által előregyártott elemeket találjuk, vagy ami még elkedvetlenítőbb, az igen egyéni esetlenségeket. 2. (szálkák) Az esetlenségek legkirívóbbak akkor, amikor a szerző valamelyes formát szándékszik szabni verseire, mondjuk egy-egy keresztrím erejéig, holott ezek a rímek nem érik meg, hogy olyan strófákban csendüljenek (?), amelyekben a puszti kijelentésen kívül csak mosolykeltő bárgyúságok akadnak: „Engem nem hív a város. / A falu se nagyon“ (Ajánlás), majd ezen a szinten folytatódik a II. szakasz is, és Váli síkmértani ábrákra bízza, hátha ezekből (ti. a kör négyszögesítéséből) valami olyat olvasunk ki, amit ő sem lát, tehát vaktában hagyakozik az olvasóra: „A kör, mit nem én vontam, / nem bánat, nem álom. / Vonjak belőle négyszöget? — / mondd — csinálom.“ E gondolatnincstelenséget aztán tovább kuszálja a záróstrófában, amelyet nem tudunk semmféle viszonyba állítani az előző kettővel, lévén, hogy nincs is kapcsolat köztük, csupán olyan minőségben válik magyarázójává a versnek, hogy végleg meggyőz: a költői szándék nem volt komoly, minden elemző, sőt a megértésre vagy ráérzésre irányuló erőfeszítés is belefullad a szavak kátyújába. S miután egy ajánlástól — lehet, rossz szokás — magvas gondolatok feszegetését várjuk, ám hiába, már nem is csodálkozunk a Neruda című zárósorain, hiszen így nem csoda, ha „Sokasodnak a jajkiáltások / a költők is igen“, esetleg csak megjegyezzük: nagy méreg! Mint ahogy lehangoló a nyelvhelyességi hibáknak és magyartalanságoknak a szokottnál is nagyobb számaránya. A példák idézését szemérmességből elhanyagoljuk, mert nem a kihagyásos szerkesztés rovására írandó mindez, hanem gondatlanságból fakad. 3. (gerendák). Eltekintünk tehát a durvább hibák említésétől, mert ezeken kívül is akad a könyvben furcsaság éppen elég. Él-elcsodálkozunk a szerző fogalmazásának igénytelenségén, ha hasonlatainak szokványosságán túlmenően ilyen suta szófüzésre bukkanunk: „Mint anyám fáradt karja ölébe, / eszébe hull a délután“, vagy ha ellentétezést jelző kötőszó teljesen indokolatlanul kerül egy zavaros, semmitmondó képbe: „Vonatablaknál magamban / De lepkeszárnyú a házad“. És a Láttalak... záróstrófája még akkor is ízléstelen, ha az olvasó és a kritikus a legkevésbé sem „templomküszöb“, s több vonzalmat érez Rafael Alberti szerelmes versei, mint Ronsard szonettjei iránt. Csupán akkor kuncognak, ha az erőszakolt kihagyásos szerkesztés példásan megbosszulja magát, s olyan félreértésre ad okot, amely szokványos mondatszerkezetben vagy másként megfogalmazva föl sem vetődne: „Vörös erdő / ága rebben / Van Gogh is a / fellegekben“. (Még azt sem vethetik szemünkre, hogy eme apróság fölfedezéséhez pihent agyra volt szükség.) A kötet értékén egy-két jó ötlet, tetszetős sor sem emel. A Hangulat, az Intérieur és a Jelzés tetszetősebb részletei vagy az Otthon elpocsékolt jó alapötlete inkább csak hiányérzetünket fokozza, hiszen a lehetőségeket szinte tüntetően sikkasztja el Váli. Jobbára egyetlen állóképes versre akadtunk az egész könyvben, a rövidke Jeti gratuit-re, amely jól sikerült „pillanatfelvétele“ egy múló hangulatnak: „Időm halk rebbenés / a fenyő tűlevelén / Madár dalol gyönyörű / susogva hűlő helyén“. Vajon elég-e ennyi az induláshoz? Mert a versszerkezet esetlegességeit a kötetszerkesztés szintjén is föllelhetjük. Pontosabban semmiféle koncepció nem betűzhető ki az ugyancsak vékonyka kötetből, hacsak az a tétovaság nem, amelyet a mottóként kiemelt három sor sugall, s a kötetzáró vers első két sora mintegy megerősít: „Töredékekből úgy építem fel a verset, / ahogy hirtelen beszélni kezd a gyermek." Egyelőre ez van. MÓZES ATTILA Töredék a kritika szálkákról és gerendákról . KÖNTÖS-SZABÓ ZOLTÁN Találkozások* ■MMHJJlllLIMlLJIllllMWILMIIIMI III I I III Ilii II 11 ■!■■!■■■ III Az élet, a nyers valóság közegét — aki idegenkedik a definíciótól, ne nézzen ki az ablakon — tapasztalva és megidézve kell keresnünk a valóság képét és lényegét. Egy alkalommal az egyik építőtelep barakk-irodájában, miközben az ország csaknem valamennyi építőtelepén járatos mérnök hivatalos hangon számadatokat sorolt — kibámultam az ablakon. A mérnök ellépett a számomra egyértelműen bonyolult jelrendszerű vízierőmű tájképétől, és azt mondta barátságos hangon, mosolyogva: „igaza van, uram... A párttitkár azt telefonálta, hogy maguk három napig nálunk maradnak Jól értettem volna?“ „Jól értette" — biztosította riportertársam, Ábrahám János. „Van néhány író és riporter barátom — mondta a mérnök később az esti kantinban, fél tucatnyi telepi munkás és a párttitkár társaságában —, és azt hiszem, hogy joggal panaszkodnak: a riport még mindig nem kapta meg az őt megillető rangot... De hogyan is kaphatná meg, ha sokaknál még dívik az a riporteri eljárás, hogy beveszik magukat egy barakkirodába, teleírják jegyzetfüzetüket egy sereg számadattal, és végezetül elbeszélgetnek néhány kijelölt emberrel cigaretta- vagy ebédszünetben . Radeberger sört ittunk, mert a Femezely-gátnál és a Vaskapunál is közreműködő tűzmester azt állította: ez az a sör, melynek habja egy kölykező macskát is meglír. Később kiderült: ez a közvetlen beszélgetés lényegében riporter-olvasó találkozó volt, pontosabban rendhagyó interjú, fordított szereposztásban. Tőlünk kérdeztek, mi pedig válaszoltunk — többek között — az alábbi kérdésekre: „Mit nevezünk jó riportnak, élünk-e azokkal az elvárásokkal, melyekre feljogosítottnak érezzük magunkat, írunk-e őszintén azokról a visszásságokról, amelyek megkeserítik egyesek életét, mi a véleményünk arról, hogy az igazsághoz való hűség alapja minden szellemi értéknek ...“ Egész napos fárasztó telepi munka után, ellazultan és felszabadultan ültünk a savanyú káposzta- és pörköltszagú esti kantinban. Ittuk a vastag habú, kölykező macskát is megbízó sört, ültünk egymás iránt érzett egyértelmű bizalommal, akár régi barátok vagy ismerősök, akik most újra viszontlátják egymást. A harmadik nap zivatart ígérő délutánján, mielőtt felkapaszkodtunk a hazafelé tartó teherautóra, azt mondta a párttitkár, búcsúzásnál: „Az a Clark Gable-bajuszos, Kisbánya környéki vájár azt javasolta- jöjjenek vissza újra, de akkor legalább háromszor három napra .. Vegyék úgy, hogy rajtam keresztül tolmácsolom valamennyiünk kívánságát. De mondják meg őszintén: nem volt kissé fárasztó és szokatlan a kérdésekkel és keresztkérdésekkel zsúfolt életközel?" Az az építőtelepi találkozás emléke — és azóta még anynyi más — ma is emlékezetes számunkra. És ugyancsak emlékezetes marad minden olyan találkozás, amikor együtt voltunk a későbbi „csatangoláshősökké“ váló vasbetonszerelőkkel, tűzmesterekkel, mérnökökkel ... és, hogy a szép nem se maradjon ki a korántsem teljes felsorolásból, garbó-pulóvert horgoló vagy titokban versírással foglalkozó könyvtárosnőkkel, az ország túlsó csücskéből elszármazott tanító- és óvónőkkel, gyermekvédő asszisztensnőkkel... Az esti kantinokban és szálláshelyeken — ahol a falakon Brigitte Bardot, Anita Ekberg, Raquel Welch kacérkodott sokat és mégis egy nyomasztóan nagy semmit ígérő erotikus pucérsággal — elhangzott beszélgetések talán azért sikerültek annyira őszintére, mert jövendőbeli riporthőseink érezték és méltányolták: nemcsak az irodai kimutatások érdekelnek bennünket, hanem az is, hogy ők adott körülmények között miként élnek és dolgoznak, mi a véleményük elöljáróikról, mit tesznek akkor, ha muszáj megbírálni — tekintet nélkül rangra, beosztásra — mindazokat, akik képtelenek az önbírálatra vagy önkorrekcióra. Ezek a közvetlen — és miért nem esti sörözéssel egybekötött — találkozások és beszélgetések teljességgel rácáfoltak arra, miszerint roppant nehéz szóra bírni az embereket. Inkább az ellenkezője igaz: örülnek, ha nem ebéd- vagy cigarettaszünetben tesznek fel nekik néhány ásatag, már a könyökömön jön ki kérdést... Több törődést, megbecsülést, és minél kevesebb szájbarágó, keresetten közvetlenkedő riporteri manírt igényelnek. Az utóbbit — ha nem csal emlékezetem — a Clark Gable-bajuszos vájár fogalmazta meg, aki háromszor is megnézte az Elfújta a szél című filmet. De mások is megfogalmazták — kezdetben gátlásos hebegéssel —, és feltettek nem is annyira egyszerű kérdéseket. Riportertársam az egyik kérdésre — ez már odakint hangzott el a Medvékről elnevezett lanka lábánál nyújtózó telepi főtéren — ezt felelte: „Szeretnénk olyan riportokat írni — ha úgy tetszik, szociográfiai vizsgálódásokat, amelyek olyan kérdések megfogalmazására is alkalmasak, mint teszem azt: hányan kívánnak gépkocsit vagy gyermekáldást, milyen közszellemet, köztudatot, közízlést, közérzetet kellene meghonosítanunk ahhoz, hogy a közöny, beletörődés, esetleg naplopás ellen mindenütt buzogjon a felelős optimizmus és fiatalos lobogás, mennyi a legkevesebb munka, amit törvényesen bérezhetünk és a közösség számára is valós értéke van, mi a közösség álal elviselhető legnagyobb protekció, és végül — de nem utolsó sorban — , miféle elérhetetlen óhajok, kimondhatatlan vágyak és igények gomolyognak még az egyéni sorsok és akarások jelrendszerében ...“ A riportot — aki idegenkedik a definíciótól, ne nézzen ki az ablakon — nemcsak az élteti, hogy napi igény szerint felfedi a valóságot, hanem az is: mennyire élethűen, mennyi meggyőző erővel járja át az igazság és humánus éltető áramlata. Az igazsághoz ragaszkodó makacs hűség alapja minden szellemi értéknek, emberi és írói méltóságunknak nélkülözhetetlen feltétele. Egon Erwin Kisch szerint semmi sem olyan izgalmas, mint az igazság, semmi sem egzotikusabb, mint a valóság, semmi sem fantasztikusabb, mint a konkrét világ. A riport mindent magába foglal. Ennyi volna hát — nagy vonalakban — az esti kantinban, tömör habú sör mellett zajló találkozás története, s mint már bevallottam, úgy indult a találkozó, hogy modortalanul kibámultam az ablakon ...