Utunk, 1976 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1976-03-05 / 10. szám
Egy szihák örök élete Seribe úr színjátékgyáros tanítványa, Sardou úr kétségtelenül halhatatlan. Nemcsak azért, mert még a halhatatlanok klubja, a Francia Akadémia is tagjai közé választotta, hanem főként vígjátékainak az elkoptathatatlansága mian. A Szókimondó asszonyság például le nem megy a világszínpadról, hetven évvel a szerző halála után sem. Amikor megunták vígjátéknak, lett belőle bohózat, aztán zenés bohózat, musical és sokféle film is. Mi most „zenés vígjátéknak“ tálalva fogyaszthattuk a kolozsvár-napocai színház szilveszteri produkciójaként — és a hagyományokat betartva, januári bérletsorozatban, majd bérleten kívül is, megint csak az emberi kor legvégső határáig. Ezt a változatot Darvas Szilárd dobta fel a Sardou-t eleddig nem ismerő új nemzedékek számára, zenét pedig Selmeczy György szerzett hozzá, a színház felkérésére. Komolytalan dolog, de legalább annak is szánták, így tehát aki komolyan panaszkodik e komolytalankodás miatt, az maga tűnik komolytalannak. Ehhez képest Molnár Ferenc — Ibsen. Persze százéves szállóige: „Ne tessék Sardou urat írni tanítani ...« Jaj, meg ne gyanúsítsanak ilyesmivel. Még Darvas Szilárdot is műfaja klaszszikusaként tisztelem, hát még Sardou urat. Éppen ezért boldog várakozással álltam elébe a Nagy Napóleon előtt, alatt és után történt világtörténelmi csodákkal való lehető legfesztelenebb színpadi komázásnak. Ha Sardou, hát legyen kövér! — ezzel ültem be a nézőtérre. És ha valamit keveselek, akkor éppen a Sardou úr linkségéből nekünk juttatott adagot tartottam ez alkalommal soványkának. Lehet, hogy túl sok Szókimondó asszonyságban volt részem negyven év alatt, és ezek közül bizony a vaskosabban tréfálkozó Katalinádák maradtak meg emlékezetemben, ezért éreztem aztán visszafogottnak ezt a mostani előadást. Ne kössön azonban bennünket az emlékezés. Csak azt jegyezzük fel, amit láttunk. Úgy vélem, a rendező Berecky Júlia s a díszlet- és jelmeztervező Edit Schranz Kunovits ez alkalommal egészen pontosan tudta, mit csinál. A díszlet, a kosztüm nagyon választékosan, ízlésesen karikírozza magát a Sardou-, vagy a Darvas Szilárdbohózatot. Eleve jelzi, hogy ugyan kérem, vásári bábos komédia ez, sőt annak is csak a szalonimitációja. Nem pálinkáspohár, boroskancsó vagy pezsgőspohár illik tehát ehhez az előadáshoz, hanem két csésze jóféle tea, aprótésztával. S Nagy Dezső, Péterffy Gyula és Pásztor János el is találta azt a játékstílust, amely ehhez a „mise en scéne“-hez jár. Azzal szolgálták kitűnően az előadást, hogy nem spontán módon, hanem abszolút tudatosan és bizonyos mértéktartással megcsinálva „vették palira“ az egész komédiát. Sardou urat Darvas Szilárdostul, mindenestül. Ezzel szemben Dorián Ilona, Barkó György és Borbáth Júlia valamivel fajsúlyosabbnak ítélte a Sardou—Darvas-szöveget, s vígjátéki jellemek megformálására helyezte a hangsúlyt, ami — bármilyen kitűnően sikerült is nekik — szembe-szembekerült a „mise en scéne“ félreérthetetlen Sardou-paródiájával. Ezért kacagtunk aztán valamivel kevesebbet ezen a Szókimondó asszonyságon, mint az előbbieken általában. Selmeczy György zenéje pedig tovább fokozta ezt a színpadi egyet nem értést. Mert (1.) Dorián Ilona víg alakítása, és (2.) Nagy Dezső ironikus komédiázása mellett (3.) Selmeczy György zenei betéteiben olyanszerű intellektuállis szellemeskedés bujkált, ami öszszehasonlíthatatlanul jobban illett volna egy Brecht-színpad Songjaihoz, mint e Sardou—Darvas-paródia kupléihoz. Vajon erről az előadásról is megírja majd Kacsir Mária, hogy sokkal jobb lett volna, ha a rendező és a színészek nem „félnének“ — a színikritikától? Mert a Stuart Mária előadásáról ilyesmit írt A Hétben. Igazi szókimondó asszonyság... MAROSI PÉTER A sci-fi író Karinthy románul írók és költők műveinek megítélésében — sokkal inkább, mint a képzőművészek, zeneszerzők és építészek esetében — mindig van bizonyos viszonylagosság. Ez a viszonylagosság természetesen függ az ítéletmondó szempontjaitól, ízlésétől és az ítéletmondás időpontjától és talán azattól is, hogy a művészi érték fogalmában mindig van valami megfoghatatlan, amit csak magyarázni lehet, de megmagyarázni nem; de függhet és igen gyakran függ attól is, hogy az irodalom a nyelv művészete. Ez utóbbi különben akkor válik feltűnővé, ha az irodalmi alkotások „hazai“ és „külföldi“ megítélését vetjük össze. Érdekes bizonyságot szolgáltat erre Karinthy Frigyesnek a román olvasók táborában rohamosan növekvő népszerűsége. A Nyugat nagy nemzedékének ezt a kimagasló egyéniségét, miként az közismert, a magyar olvasók elsősorban ragyogó humoristaként, az Így irtok ti irodalmi paródiáinak utolérhetetlen mestereként tartják számon. Karinthy nevének kiejtése még azoknak is mosolyt csal az arcára, kik a novellista, a regényíró, költő és drámaíró Karinthyt is nagyra értékelik. Mert Karinthy a magyar olvasó tudatában: a Humorista. Arról viszont, hogy a sokoldalú Karinthy mindezek mellett és közben egy sajátos műfajnak, a tudományos-fantasztikus irodalomnak is ma már nemzetközi viszonylatban elismert klasszikus mestere — már jóval kevesebben tudnak és akarnak tudni. Ilyen irányú munkásságát még a hivatalos irodalmi közvélemény is csupán az utóbbi évtizedekben igyekezett kellőképpen méltányolni. Jellemző például, hogy Szerb Antal sem vette tudomásul, pedig amikor irodalomtörténetét írta, Karinthynak számtalan sci-fi elbeszélésén kívül már régen ismert volt két tudományos-fantasztikus regénye, az Utazás Faremidóba és a Capillába. A román olvasók előtt azonban Karinthy elsősorban éppen mint a tudományos-fantasztikus irodalom szerzője lett közkedvelt és népszerű. Néhány humoreszkjének korábbi fordítása után 1961-ben jelent meg a Tanár úr kérem románul, ezt követte az Olivia két lelke, de eközben és majdnem az utóbbival egyidőben a Tudományos-fantasztikus elbeszélések sorozatban (Colecţia Povestiri ştiinţificofantastice) csaknem egymás után négy Karinthy-kötet jelent meg óriási példányszámban, egyik-másik több kiadásban is, s ezek nemcsak az írót tették hallatlanul népszerűvé, de a mértékadó román irodalmi közvéleményt is arra késztették, hogy Karinthyt a tudományos-fantasztikus irodalom világirodalmilag elismert nagy alkotóinak sorába helyezze. (Értesüléseink szerint előkészületben van az Utazás Faremidóba és a Capillária megjelentetése is!) Nem kétséges persze, hogy ehhez két körülmény is hozzájárult. Először is az, hogy Karinthy irodalmi és stílusparódiáinak, de társadalmi humoreszkjeinek jelentős része is szinte lefordíthatatlan és még sikeres fordítás esetén sem olyan hatásos, mint magyarul; stílusparódiáinak esetében például a parodizált írókat, stílusokat és körülményeket is ismerni kellene ahhoz, hogy valóban hatásosak lehessenek. Karinthy, mint ismeretes, bőségesen merített a jellegzetes pesti nyelvből és humorból, gyakran élt szokatlan szókötésekkel, fordulatokkal s attól sem riadt vissza, hogy új szavakkal, kifejezésekkel kísérletezzék. Minden bizonnyal ez késztette Szalay Károlyt, Karinthy egyik legalaposabb ismerőjét és értékelőjét arra a megállapításra, hogy Karinthy még „a nagyon is nemzetközi európai regényformákban (és tegyük hozzá: humoros elbeszéléseiben is!) megmaradt reménytelenül pestinek ... és megmaradt szinte lefordíthatatlanul magyarnak.“ Ez persze nem jelenti azt, hogy nem fordították és nem fordítják, amint azt az egyre szaporodó román fordítások is igazolják, de talán hozzájárul ahhoz, hogy a fordítók figyelme a némileg könnyebben tolmácsolható tudományos-fantasztikus művek felé irányult. Nagy befolyással lehetett azonban erre az a körülmény is, hogy az utóbbi harminc esztendőben a mind nagyobb jelentőségű tudományos és technikai felfedezések, a tudományos és műszaki forradalom következtében világszerte fokozódó érdeklődés bontakozott ki a tudományos-fantasztikus irodalom iránt. A tudomány és a technika eredményei az egyre tökéletesedő és mind szélesebb körre kiterjedő információs hálózat jóvoltából a történelem folyamán soha nem tapasztalt mértékben izgalmassá tették a tudomány műhelyeit, hihetetlenül kiszínezték az elképzelt holnapot, a jövőt. Nos, Karinthy sci-fi írásai, amint azt Adrián Rogoz is hangsúlyozza a Delejes halálnak az Albatros Könyvkiadónál megjelent II. kiadása utószavában, kiválóan alkalmasak ennek a megnövekedett érdeklődésnek a kielégítésére. A fentebb említett Szalay Károly szerint Karinthy kegyetlenül mulatságos, filozófiai mélységű írásai a modern sci-fi sajátos ősei közé sorolhatók. Ebben a megállapításban nézetünk szerint annyi az igazság, hogy Karinthy tudományos-fantasztikus művei időrendben megelőzték a modern sci-fi irodalom kibontakozását, és bizonyos vonatkozásban folytatói a Swift- és Wells-féle fantasztikus irodalomnak vagy még a Vernefélének is. Karinthy valóban tanult Swifttől, néha formailag is követte, de amint azt Szalay is észrevette, valójában a gulliveriádák paródiáját teremtette meg. Karinthy minden esetben a huszadik század valamelyik jellegzetes tudományos vagy műszaki felfedezéséből indult ki, és mindig azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy a tragikusan szomorú tapasztalatok ellenére (első világháború!) a tudományok végül is az emberi fejlődést, a humánum kiteljesedését szolgálják. Ebből következik aztán Karinthy tudományos-fantasztikus műveinek két olyan sajátossága, amely az elődöktől és kortársaktól csakúgy megkülönbözteti, mint az utódoktól. Először is az, hogy Karinthy tudományosfantasztikus írásai az esetek túlnyomó többségében aktuális szatírák; írásainak fantasztikuma a látszólagos valószerűség ellenére sem az érzéki tudományos fikcióból származik, hanem majd minden esetben a gondolkodás, az ítélkezés eredménye. Másodszor: Karinthy szuverén módon kezeli a fantasztikumot, s a legsejtelmesebb fantasztikus elemnek is csak akkor van helye írásában, ha szatirikus mondanivalóját szolgálja. Szatirikus mondanivalójával viszont Karinthy mindig az embert, a haladást kívánta szolgálni. Ma már bizonyosan állítható, hogy Karinthy Frigyes tudományos-fantasztikus írásaival — amelyek semmivel sem alsóbbrendűek más természetű alkotásainál — nemcsak a magyar irodalomban hozott újat: a világirodalomban is újat és egyénit tudott felmutatni. Növekvő népszerűsége a román olvasók körében szintén ennek bizonysága. Csak sajnálhatjuk, hogy a hazai magyar könyvkiadás erre még mindig nincs kellő tekintettel. KORMOS GYULA Plugor Sándor: Lovas PLUSZ MÍNUSZ TUDÁLÉK Fintorgunk? Kénytelen az ember. A dolgok alakulása folytán olyan otthonosan futkároz némelyikünk ábrázatán a fintor, hogy alighanem nyomot is hagy rajta, s egy esetleges mimikatani feltérképezéskor elmarasztalhatnak miatta, akkor pedig vonogathatjuk a vállunkat és a tanulságot: jobb, ha az embernek egy arcizma sem rándul. Na, de mégis! Szóval a tévében, egyszer igen fotogénikusan, arról folyt az eszmecsere, mi mindenre használhatók a számítógépek, pontosabban arról: élni sem tudnánk nélkülük, mert... A példa, amivel bizonyítani kívántak, nem volt szerencsés, találomra száz jobb érvet ráncigálhat elő, aki akar. Nyilván nem lovagias dolog az ügyetlenségen élcelődni. De most éppen híján vagyunk a lovagi indulatoknak. Egy hőforráshoz vezető bekötőút legésszerűbb vonalát számítógéppel módolták ki. Ám legyen, de a térképvázlat szintvonalaira pillantva nyomban az jutott eszébe a jámbor nézőnek: egy okosabb ló vagy ökör, talán tranzisztorok nélkül is, a leggazdaságosabb útvonalon lépegetne végig. A gyöngébbek kedvéért nem feltétlenül kell gyönge érveket használni. Nem az az idegesítő, hogy divatos témáról felületesen csevegnek. A misztikába keveredő esztelen rajongás készteti zsörtölődésre az embert, hiszen még az is zavaró, ha valakit az eszéért túlságosan imádnak, de esztelen masinákat... Nem emlékszem pontosan. Az első vonatok előtt, ha jól emlékszem, hatósági rendeletre zászlós embernek kellett szaladni, hogy lelkes állatban, baromban kárt ne tegyenek. Ilyen, csak éppen fogadatlan riasztgatók kiabálják: hajtsd le fejed, nyugodj meg sorsodban, úgyis elüt ez a csodálatos masina. Nemcsak erről a tévébeli apróságról van szó. Nem ma, és nem én fedeztem fel ezt a dolgot, sokat írtak róla, s úgy látszik, még sokat kell. A tudálékról van szó, arról a zagyvalékról, ami tisztes és kétes csatornákon áramlik néha jobb sorsra érdemes agyvelőnk felé. Új Atlantiszok, repülő csészealjak, lelkünkben fészket rakó tranzisztorok. Gyermekeink csodálják a sarkon álló sokcilinderes autót. Gépszörnyek látogatnak, de hiányzik belőlük a varázsmesék józan, emberi logikája. Csak az a vigasztaló, hogy néha esetlen, félszeg gépekről is olvashatunk, olyan gyarló masinákról, mint az ember. Gép nem találhatta volna ki azt a szel-fit sem, amit a minap olvastam, csak az ember találhatta ki, aki nem akar gép szolgája lenni. A komputer keresztkérdéseire végül beismerő vallomást tesz a vádlott, majd az utolsó szó jogán elmondja, mily nyomorúságos, bűnre bujtó környezetben élt gyermekkorában. A gép szeme mintha meghatottan csillogna. Sokáig késik az ítélet, de végül megszületik, kivégezni és utána megkegyelmezni neki. FORRÓ LÁSZLÓ OLDAL Sokoldalú tehetség A készülő világirodalmi minilexikonhoz segítettem csinovnyik munkával rendszerezni a kérdőíveket, amikor a H betűnél érdekes fiatal szerzőre bukkantam: Harmata Katára. Jóval a háború után született, de saját bevallása szerint tehetsége korán bimbózni kezdett, majd sokoldalúan ki is nyílt. Úgy vélte hogy a művészetben mindent elölről kell kezdeni, vagyis tisztára kell törölni a táblátalapfoglalkozásaként sebtében ezeket jelölte meg: — Lírikus — Poéta — Költő — Szabadverselő — Műbíráló — Kritikus — Esszéista — Regényíró — Drámaíró — Pamfletíró — Tárcaíró — Közíró — Publicista — Humorista — Aforista — Műfordító (minden nyelvből, oda és vissza!) Néztem ezt a végtelen oszlopot, s egyre jobban restelltem magam, hogy nem jut eszembe egyetlen munkájának a címe sem. Pedig úgy tűnt föl, mintha már járt volna a kezemben egy Harmatatetralógia ... Sőt egy Harmata-verseskötetet is. Talán... De nézzük csak, hiszen a túlsó oldalon fel kell tüntetnie munkáinak címét, a kiadót s a megjelenés esztendejét is! És ebben a hiszemben kíváncsian megfordítottam a kérdőívet; a fehér hómező felső sarkában azonban csak néhány apró, kékre dermedt szó didergett: Csibe Csaba csalafintaságai, színes kifestőkönyv ... Mindazáltal Harmata Kata erkölcsös hajadonként marad meg emlékezetemben. Néhány nap múlva ugyanis felhívta a szerkesztő bizottságot, és közölte, hogy igazság szerint ő csak társszerzője a kísérőszövegnek, a kiadót pedig azért nem tüntette fel, mert neki igazán mindegy, hogy melyik harap rá. Hadd marakodjanak rajta! BÁLINT TIBOR