Utunk, 1977 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1977-04-29 / 17. szám
5906/ Világ proletárjai, egyesüljetek! UTUNK ROMANI A SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXXII. ÉVFOLYAM • 17. (1487.) SZÁM ONHALFJ • KOLOZSVÁR-NAPOCA, 1977. ÁPRILIS 29. A munka és a szolidaritás ünnepe Amióta csak ünnepük és mindenhol, ahol ünnepük május elsejét, megemlítik a dolgozók nemzetközi napja és a természet tavaszi kivirágzása közötti jelképes összefüggést. A társadalom, a történelem megújítói a természet megújhodásának idején tartják ünnepüket. Hazánkban az idei tavasz új életet lehelt a természetbe, de gyászt és pusztítást is hagyott maga mögött. Május elsejének jelentése, üzenete e számunkra rendkívüli körülmények között hatványozott mértékben érvényes. A munka felszabadításának és a szabad munkának az ünnepén a szocialista Románia dolgozó népe munkatettekkel bizonyítja, nincs olyan akadály, nehézség, amelyen ne lehetne felülkerekedni, ha az ember kizsákmányolás- és elnyomásmentes társadalomban maga uraként hat, alkot, gyarapít. Május elseje a munkásöszszefogás, a szolidaritás ünnepe. Az idei különleges tavaszszal hazánk dolgozói szolidaritásuk erejéről, hatékonyságáról is tanúbizonyságot tettek. Az ország lakossága egyemberként sietett a károsultak megsegítésére, szoros összefogásban, egységben tevékenykedik annak érdekében, hogy maradéktalanul megvalósítsuk az ország gazdasági és társadalmi fejlődésére vonatkozó célkitűzéseinket. Ismét bebizonyosodott, csakis a szocialista rendszerben válhat az együvé tartozás, az összefogás az egész társadalmat egyetlen nagy családba összekovácsoló tényezővé. A mi társadalmunkban az ember nincs magára hagyatva, hétköznapi körülmények között és rendkívüli helyzetben egyaránt érzi, élvezi az összetartozás melegét, az összefogás erejét. A szolidaritás ereje nemzetközi méretekben is megmutatkozott. A szocialista Románia dolgozó népe, amely pártunk politikájának megfelelően következetesen eleget tett és eleget tesz a jelenkor valamennyi forradalmi és haladó osztályával, rétegével, mozgalmával való szolidaritásából eredő kötelezettségeinek, maga mellett tudhatta és tudhatja ezeket az erőket a megpróbáltatások idején. Hazánkban május elseje jelképes értelmének külön fényt ad az a tény, hogy történelmünk tavaszának két nagyjelentőségű eseményét is májusban ünnepeljük: az állami függetlenség kivívását és a Román Kommunista Párt megalakulását. A munkások, a párt vörös zászlaja mellé a szocialista Románia címerével díszített nemzeti lobogót is kitűzzük. A munkásoknak, a dolgozóknak, van hazájuk. Román, magyar, német és más nemzetiségű dolgozók a közös, független, szabad haza felvirágoztatásán munkálkodva is a nemzetközi munkásszolidaritás ügyének tesznek eleget, mint ahogy eltökélten támogatva a reakció, az újfasizmus, a neokolonializmus, az imperializmus ellen küzdő forradalmi és haladó erőket, hazájukat, békéjüket, szabad életüket is védelmezik. UTUNK Élet és eszmények 40 ÉVE HALT MEG ANTONIO GRAMSCI Nem igaz, hogy a nagy személyiség berobbanása a társadalomba a történelem váratlan erupciója. Gramsci tragikus, 1á23?’ nyugtalan és nyugtalanító élete éppúgy bizonyíték erre, mint a halála is. Mert most, hogy korszakos jelentőségű munkásságának varázslatában zseniális gondolkodói vízióit az ő jóslatai szellemében formálódó valóság realitásaival vetjük egybe és a halálára emlékezve is az „alig-lé” ellen tiltakozó életét méltatjuk, csak a történelem megkésett háláját rójuk le előtte. Ezt a megkésett igazságszolgáltatást nem mai ismereteinket a múltba visszavetítő ahistorikus társadalomszemlélet diktálja, hanem a Gramsci-művek és keletkezés körülményeik kapcsolata. Amikor ugyanis alig 46 évesen a Mussolinibörtöneiben szerzett iszonyatos testi traumákban vállalt világnézetének vértanújaként — belehalt, a marxizmust továbbgondoló Gramsci típusú filozófus és gyakorló politikus megjelenése a történelemben szükségszerűség volt. Ennek csak látszólag mond ellent, hogy a Gramscit elparentáló eszme- és fegyvertársak búcsúztatóiból igazi gondolkodói érdemeinek a méltatása hiányzott, és tudni is csak kevesen tudták, mi köze lesz a jövő társalmi valóságának ahhoz a történelem- és erkölcsszemlélethez, amelyet Gramsci dolgozott ki és képviselt. Mert ne felejtsük el: Gramsci elméletírói munkásságának túlnyomó része a 20-as és a 40-es évek közötti időszakra esik, tehát éppen arra a periódusra, amelyben a modern történelem kitermelte már azokat az új társadalmi sajátosságokat, amelyek elméleti általánosítása nemcsak Marx és Engels, hanem Lenin műveiből is szükségszerűen hiányzott és a győztes szocialista forradalom tapasztalatainak és következményeinek elméleti általánosítása is új, igazi, nagy formátumú és jellemű teoretikusra várt. Maga a tény, hogy ilyen formátumú és jellemű gondolkodók a világon több helyütt egyidőben is felléptek, csak aláhúzza azt a tényt, hogy Gramsci vagy Lukács történelmi erupciója valóban szükségszerű volt. Abban, hogy ezt az összefüggést nemcsak Gramsci kortársai, hanem az utókor egyes gondolkodói sem látták világosan, a döntő szerepet a két világháború közötti társadalmi valóság és ennek a Gramsci-művekre gyakorolt hatása játszotta. A börtönélet ugyanis, amely mint borzalmas kényszerítő valóság végigkísérte Gramsci alkotói tevékenységének egész utolsó korszakát, nemcsak az eszmetársakkal való eleven kapcsolattól zárta el a gondolkodástörténet talán leggyakorlatcentrikusabb teoretikusát, hanem azzal a következménnyel is járt, hogy Gramsci egy olyan ideológiai-filozófiai szaknyelv kidolgozására kényszerült, amelynek a formálódó történelemmel való eleven és mély kapcsolata csak jóval Gramsci halála után vált nyilvánvalóvá és a társadalmi közérzet részévé. És ebben az öszszefüggésben nem elsősorban terminológiai kérdésekre von(Folytatása az 5. oldalon) RACZ győző Simon Sándor: A világ képzeletbeli múzeuma (részlet) IRODALMI OLIMPIA 197? FÁBIÁN SÁNDOR VIRÁGGÁ VÁLTOZÁS Először a véren átsütő májusi napfény volt, mely aztán finom zászlóvásznakba rögzült. Először a suhogó gally ábra volt, jól fésült jelmondatok őse, először a májusi virágok voltak, szirmaikból születtek a szónoklatok szavai. Az Eszme, mely egyre nagyobb körökben lát — s nemcsak új utakra előre, de ősi ösvényekre is, hiszen a szabadság mindenütt van az időben — az Eszme ma szívesen talál rá a saját kiindulópontjaira. És máris felsejlik a gyönyörű visszaváltozás: májusi lobogók oldódnak a napba és a szemeket az igazság élőlény-fókuszai forrósítják; májusi jelszavak betűi rendeződnek természetes ábrákba, összességük suhogó gally-szövevény, csillagpontos szabadság-felirat; májusi beszédek mondatai feszülnek, akár a bimbók, orgonák lesznek újra és gyújtó piros tulipánok. Románia függetlensége — nemzeti öntudat, európaiság A román állam függetlenségének kikiáltása 1877. május 9-én, a Török Birodalomhoz kapcsoló vazallusi kötelék maradványainak végső felszámolása nem csupán alapvető politikai esemény, amely a modern Románia alapjait fektette le, hanem a román nép szellemi történelmében is döntő pillanat. Ha igaz az, hogy a román tudatban a nemzeti érzésnek alapvető, meghatározó és folyamatos jellege volt — mint ahogy ma is van —, nem kevésbé igaz az sem, hogy ez a tudat sohasem zárkózott el a világtól, a szomszédos népektől, soha nem szigetelődött el, s még kevésbé viselkedett ellenségesen. Külön hangsúlyozni kell azt a tényt, ami Európában ma sem ismeretes kellőképpen, hogy a román nép — értelmiségi és politikai exponensei által — egyidejűleg alakította nemzeti öntudatát és európaiságát, hogy a román szellemiség kettős — nemzeti és nemzetközi — dimenziója (a szótag értelmében véve) a román kultúra első jól körvonalazott ideológiai megnyilvánulásaiban kezdődött kikristályosodni és fejlődni. A jelenség világosan felismerhető már a tizenhetedik században, amikor krónikásaink és humanistáink a román nép és nyelv latin eredete tisztázásának követelésével világosan és magától értetődően fejezték ki az európai szellemi hagyományhoz való kötődésüket. A római eredet és a latinitásban való részvétel ennél többet is jelentett: a latin nyelven és kultúrán keresztül egy egyetemes hagyományba való beilleszkedés formáját. A folyamat a tizennyolcadik században, a latinista irányzat és a felvilágosodás korában mélyíti el és fejleszti tovább a román szellem e szétválaszthatatlan kettős dimenzióját: az eleven nemzeti öntudatot, mely szervesen illeszkedik „Európa“ szellemi és kulturális értékeibe, hierarchiájába. A román népre mindig is jellemző volt a nyitottság, a megismerés és a részt vállalás vágya, specifikus módon, de az egész kontinens szellemi igényeihez mérten, melyet talán az ex Occidente lux-ban fogalmazhatnánk meg. A tizenkilencedik század nyugatiasodása még inkább felgyorsította ezt a folyamatot, melyet a román fejedelemségek 1848-as forradalma tesz emlékezetessé. Az ez alkalommal felidézett politikai-ideológiai elvek az egész európai demokrácia javai, melyek az utópista szocializmusra vagy keresztényi messianizmusra utaló jegyeikkel együtt egészükben nyugat - európai eredetű elvek Mindezt azért említjük, hogy érthetővé váljék: 1877 csupán folytatja, elmélyíti és radikalizálja egy százéves román szellemi hagyomány folyamatát. 1877-ben a román nép teljes függetlenségét vívta ki, ugyanakkor érezve, hogy „belépett“ Európába, hogy erősen kifejezett nemzeti önérzete természetesen és szükségszerűen egy élő európaiságtudat kifejezésében folytatódik. Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a folyamatot a kor vallomásai és dokumentumai alapján. Kevés európai példát találhatunk, melyben oly szervesen kapcsolódik a nemzeti és nemzetközi jelleg egy nép valóban történelmi pillanatában, amikor a harc szenvedélye, a megmaradás ösztöne és a megnyilatkozás szükségessége könnyen a nacionalizmus merev, zárt és türelmetlen formáihoz vezethetett volna. A korabeli sajtó, az ideológiai állásfoglalások, a politikai és diplomáciai dokumentumok egyöntetű következtetéshez vezetnek: a modern román állam egész fejlődése (mely egész 1877-ig, az 1859-es egyesüléstől az Egyesült Fejedelemségek nevet viselte) egyre sürgetőbbé, egyre elkerülhetetlenebbé tette az Európába való beilleszkedést. Idézzünk ebben az értelemben Mihai Eminescu a Timpul című lapban közölt egyik cikkéből: „egy bel- és külpolitikailag teljesen független apparátusnak csak a tulajdonneve hiányzott, mely úgy tűnt, hiányzik a nyugat-európai szótárból“. Románia tehát a függetlenség kikiáltását európai szükségletként és megnyilvánulásként is értelmezte. Eu (Folytatása a 4. oldalon) ADRIAN MARINO