Utunk, 1977 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1977-11-04 / 44. szám
KALI ISTVÁN CHRISTIAN WOLFF SIRÁMA Gajdos Emil igyekezett legyőzni magában balsejtelmét. Munka közben mindegyre felállt az íróasztaltól,és óvatosan kikémlelt a sötétbe. Aztán mikor meghallotta azokat a furcsa neszeket dolgozószobájának ablaka alatt, balsejtelme bizonyossággá változott. Kapkodva összegyűrte a nagy halom kéziratot, és begyömöszölte a kályhába. Türelmetlenül várta, hogy az égő papír utolsó lángja is ellobbanjon, aztán leoltotta az íróasztalán lévő éjjeli lámpát, és remegő térdekkel átosont a hálószobába, ahol felesége aludt. Az aszszony, mint akit hirtelen ébresztenek álmából, riadt tekintettel nézett a férjére. — Mi az, mi történt? — kérdezte fennhangon. Gajdos Emil a szája elé emelte mutatóujját és csendre intette a feleségét. Tágra nyílt szemekkel hallgatózott. Aztán az asszony füléhez hajolt. — Vilmácska, kedvesem — suttogta —, szépen kérlek, maradj egy kis ideig nagy csendben, aztán menj az ablakhoz, húzd félre a sötétítőt, de nagyon óvatosan, hogy kintről ne lehessen észetvenni, és nézd meg, hogy azok ott állnak-e még az ablak előtt. — Miféle azok? Kikről beszélsz? — csattant fel az aszszony. — Hát a Frigyes Vilmos alabárdosai, akiket értem küldött, tudod ... — Te most álmodban beszélsz, vagy hülyülsz — szakította félbe szakmai hangon Gajdosné, az ápolónő a férjét. — Hagyj aludni, kérlek, éjfél is alig múlhatott el. Nehogy még egyszer felkölti a hülyeségeiddel. — Magára húzta a paplant, és a fal felé fordult. — Vilmácska, aranyos Vilmácska, ne hagyd, hogy elvigyenek — nyöszörgött Gajdos, majd odabújt a felesége ágyába, összekucorodott, mint a szalonnabőr a tűzön, és karjait összefonta a feje fölött, mint aki attól fél, hogy verni fogják. — Emil, te, mi van veled, Emil! — rázta meg most már kétségbeesetten az asszony a férjét, és megpróbálta lefejteni karjait a fejéről, hogy szembenézhessen vele. Gajdos makacs kitartással kucorgott és nyöszörgött a paplan alatt. — Szent isten — az asszony kiugrott az ágyból, a telefonhoz sietett, Bomolka doktor lakását tárcsázta: — Halló, itt Gajdosné. Doktor úr, kérem, nem tudna átjönni, a férjem olyan furcsán viselkedik, hogy kétségbeejt... valami alabárdosokat emleget... Bomolka doktor, mikor meglátta Gajdosné ijedtségtől feldúlt arcát, két tenyere közé fogta az asszony kezét, és barátságosan paskolni kezdte: — Na, nyugodjon meg, Vilmácska, nyugodjon meg, semmi komoly nem történhetett. Hol van az a huncut beteg, mindjárt megmondom én, hogy mi a hiba. — Fennhéjázó tartással indult az ágy felé. Gajdos vadul kapaszkodott a paplanba: — Vilmácska, ne hagyd, hogy elvigyenek, ne hagyd, Vilmácska. — Ahogy sikerült a másik kettőnek lehúzni a fejéről a paplant, azonnal viszszarántotta. — Na de Gajdos úr, ki akarja magát elvinni. Én vagyok az, Romolka. Tán csak nem fél tőlem, hiszen régi ismerősök vagyunk — próbálta az orvos a szép szót. Gajdos kikukucskált a paplan alól. — Maga az, doktor úr? — suttogta kissé megkönnyebbülten. — Ugye, segít Vilmának, ha azok utánam jönnének. — Azok a kik? — csodálkozott Bomolka. — Hát a Frigyes Vilmos alabárdosai. Romolka először furcsállotta a választ, aztán feleszmélt, felmérte a teendőket, hangja parancsolóra fordult. — Vilmácska, hívja a mentőállomást. Hivatkozzon rám. Sajnos a baj komolyabb lehet, mint ahogy gondolnánk. — Maga szarházi hazudozó — kiabált kapálózva Gajdos, mikor a két felcser két oldalról megragadta a karját. — Ezek ők, csak kint hagyták az alabárdjukat. Másnap Romolka szólt Vilmának, hogy kérje áthelyezését a kórházigazgatóságtól az ideggyógyászatra, a kérvénybe írja bele, hogy arra az osztályra helyezzék, ahol az egyik kórteremben férjét, Gajdos Emil történelem és filozófia szakos tanárt ápolják. Romolka maga elé tette a kitöltésre váró űrlapot. Az asztallal szemben egy kényelmes karosszékben Gajdos ült előrenyújtott lábakkal, és unott tekintettel bámult maga elé. — Neve? — Wolff Christian. — Foglalkozása? — Filozófus. Humanista. És mindenes. — Életkora? — Hát azt most nem tudnám pontosan megmondani. Rég volt. — Mi volt rég? — Tessék? — Semmi, semmi. Lakhelye? — Mikor hol. Mint az üldözötteknek általában. — Mi a panasza? — Magabiztos nem a Frigyes Vilmos embere? — Az én nevem Romolka. Én orvos vagyok. — Az jó. Akkor megmondom. Kérem, engem Frigyes Vilmos testőrei szünet nélkül üldöznek. Eleinte csak leselkedtek utánam, de most már üldöznek. Félek, hogy a kezükbe kerülök. Azt hiszem, semmi furcsa nincsen abban, hogy félek. Az tudja igazán, mit jelent, aki volt már a Frigyes Vilmos embereinek kezében. — Lehetek valamiben segítségére? — Szeretnék néhány sort írni, ha lenne olyan kedves postára adni majd. Bomolka papírt, tollat tett Gajdos elé, aztán magára hagyta. — Doktor úr — szólította meg Gajdosné a folyosón Romolkát. — Végül is mire számíthatunk? — Egyelőre semmire. Sajnos. Akár megharagszik, Vilmácska, akár nem, vissza kell helyeztetnem magát. A maga jelenléte itt zavarólag hat. Szakítani kell a múlttal. Mindennel, ami ahhoz tartozik. A terápia kedvéért. Olvassa el ezt a levelet, s akkor megért. A férje írta: „Őfelsége Frigyes Vilmosnak saját kezébe! Felség! Én sajnálom felségedet. Én tudom, mit jelent egy fiút elveszíteni. Felségedet a kétségbeesés elvakította. Az én tanaim nem fatalisztikusak. Felségedet én mindig nagyra tartottam, hiszen felséged nem kímélt sem fáradságot, sem erőfeszítést és gondot, sem ígéretet és jutalmat, sem bármely nagy összeget, hogy Brandenburg népének emberi létet és szerencsét szerezzen. Esedezem felségednek, világítsa meg elmémet, hogy tisztán láthassam felséged akaratát. Fiat justitia (tua), pereat mundus. Ha Felséged úgy óhajtja, elismerem, hogy Leibniz még ajtónállónak sem való. Csak nyugtasson meg Felséged, hogy nem küldi rám a testőreit. Engedje meg Felséged, hogy magamnak élve hódoljak Felséged előtt. Amint azt Felséged mondta, nemes dolog, ha az alattvalók szolgaság helyett szabadsággal dicsekedhetnek. Imádkozom Felségedért, maradok őszintén hódoló alattvalója, Christian Wolff P. S. Felséged elnézését kérem, hogy nem nevezhetem meg azt a helyet, ahonnan fenti levelem kelt. Biztonsági okokból teszem.“ — Meg kell tárgyalnunk néhány apróságot, Vilmácska. Ennek előzményei lehettek. Mit tud erről mondani nekem? — Nem sokat beszélünk otthon mindennapi munkánkról. Csak annyit tudok, hogy D. akadémikus egy új könyvet készül kiadni és Emilt kérte meg, hogy az anyagot összegyűjtse hozzá, és megírja. Cserébe megígérte neki az előadótanári kinevezést, ami után olyan régóta vágyik. — Mióta dolgozik a férje ezen a könyvön? — Nem is tudom. Talán jó másfél év is elmúlt már. Néhányszor magából kikelve jött haza, sokáig ingerlékeny volt, teleírt papírokat égetett el, aztán megint nekiült dolgozni. Egy ilyen jelenet után megkérdezte, hogy nem kereste-e valaki. Egyik nap valami olyasmit is mondott, hogy ha egyszer néhány napig bejelentetlenül hiányozna, ne essem kétségbe, majd csak előkerül. Én nem figyeltem akkor rá. Hiszen tudtam, hogy megszállottja a munkájának. Mit is várhat az ember egy megszállottól? — Na, nem kell sírni, Vilmácska, ezt a csatát előbb-utóbb mi nyerjük meg. Ezt megígérem. Ha ráakadna a férje jegyzeteire, szeretném én is átnézni. Legalább azokat. A kéziratra nem számítok, mert sejtem, hogy az a sok hamu akkor este a kályhában a kézirat utolsó változata lehetett. • — Nem hozott választ a levelemre — mondta Gajdos, lenéző szemrehányás volt a hangjában. — Ha nem küldtek! — válaszolta Romolka tettetett felháborodással. Gajdos elgondolkozott. — Úgy látszik, nem tudtam meggyőzni, hogy egyik napról a másikra megváltoztathatom az elveimet. — A doktorhoz fordult. — Frigyes Vilmos tulajdonképpen ... — Na, figyeljen ide! Nekem itt ne társalogjon saját magával. Azért kérettem, mert aggasztanak a nőügyei. Nem fogom eltűrni, hogy itt benn a kórházban maga nekem az ápolónők után járkáljon. Még akkor sem tűröm el, ha többen is közülük azt mondták, hogy maga egy jópofa, csinos és belevaló fiú. Itt fegyelemre van szükség. — Azt mondták, hogy jópofa vagyok? — Azt. Én nagyon kérem, szálljon magába és őrizze meg a kórházi fegyelmet. Ahogy válasz jön a levelére, kézbe kapja, emiatt ne aggódjék. Megígérem. — Becsületszavát adja? — Becsületszavamat adom. — Versailles-i példa, pompa, fényűzés (megsínylette Brandenburg) — fejedelmi javak elzálogosítása — aranycsinálók (miből telhetett ezeknek komoly pénzekért szélhámosokat foglalkoztatni) — svédek, spanyol örökösödés (pénz, pénz, pénz, mindenütt sok pénz) — az anyag és a történés feltétlen kapcsolata. (ingolstadti jezsuita páter: Az alkímia tudomány művészet nélkül Amelynek kezdete: a rész a résszel A közepe: buzgón hazudni A vége: koldulni menni Vagy a hollókat táplálni a kereszten...) — Szövetségek: — XIV-ik Lajossal, Ausztria császárával, ellenségek (mi haszna volt belőle?) — török háború, francia háború — nincs hatalomnövekedés mért kellett Dandelmann Eberhardot elbocsátani?) — hatalomhoz rangot (így van ez) — 1701. jan. 18., I. Frigyes megkoronázása (fájt neki, hogy a velencei dózsét közjogilag magasabb állás illette meg, mint öt) „Én címet szereztem, legyetek ahhoz méltók, én megvetettem nagyságotok alapját, nektek be kell fejezni a munkát." — fekete sas rend — suum cuique — 1713: Frigyes Vilmos — vége a pompának, általános katonai szolgálat. — helytartótanács: az állam eszköze élén a királlyal (mert éppen Leibniz a német egység harcosa? „A mi világunk a legjobb minden más világ között“? Na nem, itt Leibniz másról beszél.) — jelleme: jóakaró, erkölcsös, zsarnok (meghatározás: hatalma teljességét mindenképpen érvényesíteni akaró), kényúr (megint Leibniz: „észszerű valóság és tényleges valóság“ — ez kérdés vagy felelet?) — Frigyes Vilmos fia katonaszökevényül (mit keres itt Wolff Christian fatalisztikus tana? — ha nincsenek ellentétek, mért vannak előre nem látható katasztrófák? — mért kellett száműzni Wolff Christiant?“ — gondolatok az emberi értelem erejéről és hatalmáról“) — egy a cél: az ember általános boldogsága (igen, ez régi: élő erő vagy mechanika? — és mért kellett száműzni Wolff Christiant? — Ezek hát a férje jegyzetei. Feltételezhetően nagyon hiányosak, és a meglevők is túlságosan vázlatosak. Kevésbé értem őket, mint reméltem. D. semmi érdembelit nem mondott. Megkért, adjam át Vilmácskának őszinte sajnálatát és együttérzését. Lemondott új könyve kiadásáról. — Romolka doktor bocsánatkérően széttárta karjait. — Ennek ellenére én reménykedem terápiánk sikerében. — Elektromos sokk. Alvókúra. Naponta egy óra beszélgetés. Ezt ismételni. Ismételni. • — Elvira nővérnek hagyjon békét! Megértette?! Elvira nővér egy kiegyensúlyozott személy. Példát vehetne róla. Tartása van, és nem esik mindegyre kétségbe. Nem fogom megengedni, hogy egy ilyen semmi emberrel érzelmi kapcsolatba kerüljön. Ha látnám, hogy igyekszik megváltozni, akkor talán feloldanám a tilalmat. Addig nem óhajtok önnel többet társalogni. A panaszait nyújtsa be írásban. • — Válasz jött a levélre, Gajdos úr. A mai postával kaptam meg. Parancsoljon. Gajdos feltépte a borítékot. Átfutotta a levelet, aztán felszabadultan hahotázni kezdett. — Jó vicc, doktor úr. Maga most már örökre hülyének könyvel el engem? — Miért, mit tartalmaz az a levél? — érdeklődött Gajdosné kíváncsian. — Azt írja, hogy te hülye Gajdos, hát te nem tudod, hogy én több mint kétszáz éve halott vagyok, és te sem lehetsz Wolff Christian, mert ő itt van mellettem, az örökkévalóság kertjében, légy szíves, szállj le rólam, s még alá is írja, hogy üdvözöl őszinte irigyed, néhai Frigyes Vilmos. — Szép kis levél — mondta Gajdosné. — Ha azt tudnám, hogy valóban ő küldte, megint bezsonganék. Köszönöm, doktor úr. Megértem. Nem haragszom senkire. Szegény D., annak idején meg tudtam volna fojtani, mert rabja lettem az általa megfogalmazott véleménynek. Azt mondta, így kell. Nem lehetett más választásom. Négyszer futottam neki. Ő akadémikus, én inas, ez így túl hamisnak tűnt nekem. Ő tudta, mit akar. Tudta, hogy csak így lehet. Én megkíséreltem magamévá tenni. Igazán igyekeztem. Nem rajtam múlott. — Na és a kézirat utolsó változata? — Az utolsó változat? Az volt az ötödik. Egyáltalán nem volt közölhető. Vagy nem volt beszámítható? Azt hiszem, az már teljes egészében a belémszorult Wolff Christian elavult és kevésbé tárgyilagos véleménye volt. Tudta, hogy csak így lehet. Végül is egyetlen kétségem van, és lesz talán még egy ideig: hogy mikor jobb nekem, egy kényszerhelyzet rabjának vagy pedig önmagam bolondjának lenni. A gondolatoknál nem lehet állandó a szervekre érvényes visszautasító jelenség. — Egyelőre ne foglalkozzék ilyesmivel, tanár úr. Maradjon semmittevő, de legalábbis semleges. Gondoljon arra, hogy két hét múlva leltárba veheti a gyermekeket, az iskolában. A gyermekek meg akkor szeretik igazán a felnőtteket, ha tudnak tárgyilagosan semlegesek lenni. Szeretném, ha minél hamarább az elégtételeiről beszélgethetnénk. • — Soha nem meséltél arról, hogy neked volt egy Elvira is az életedben — mondta egyik reggel szemrehányóan Gajdosné. — Nekem Elvirám? — csodálkozott Gajdos Emil a homlokát ráncolva. — Nem emlékszem ilyen nevű nőre. " HAGYOM SZABÓ ISTVÁN „ ... egy bizony örök Isten engemet úgy segíllyen, s úgy adgya telkem idvességit, hogy én a’ Szőlő Pásztori hivatalomban, mellyben most bé állíttattam, híven, igazán tellyes tehettségem szerint el járni igyekezem, a’kezem s őrzésem alá bizattatott Szőlőt mindenféle Gyümölcsöt és Véleményt mind a lopóktól s mind egyéb kárt tehető állatokról őrzöm s oltalmazom, másokkal is ■ oltalmaztatom (. ..), azokat sem pénzért, sem atyafiságért, sem barátságért el nem adom, nem prédáltatom . . (A Szőlő Pásztornak Hitele ’ tételének Summája, 1776-ból) Azt hitték, azon múlik a termés vagy a bor fakossága, hogy betartja-e esküjét a pásztor vagy se. Úgy lehet, mást nem tehettek a gazdák: megfogalmaztatták valamelyik fiskálissal, iskolamesterrel a szöveget, be a Bibliát a pásztorállító gyűlés asztalára, legyen mitől féljen a nyomorult ... Nézze meg, az a szőlőskönyv teli van nagy udvarú pecsétekkel; nem hinném, hogy a felfogadott pásztor poharából ömlött volna ki a foltot hagyó bor... Az unokám, egyetemista, ő figyelmeztetett, hogy tudom-e, milyen eskütétel köt a mesterség becsületes végrehajtására .. ., mert mesterség ez, kérem, ennek is megvan a fortélya, akárcsak a borcsinálásnak ... Mondom, hallottam, s jól teszik, ha az orvosokat felesketik a becsületre, mielőtt fehérbe öltöztetnék; de hogy egy szőlőpásztort... Furcsa, ez az igazság! Én csak azt tudom mondani, s ezt hagyta rám az öreg is, semmi se magasztosabb egy közösség bizalmánál. Erre hiába próbálna rákényszeríteni valakit még hűségesküvel sem. Ne nézzen úgy rám, az ilyen szöveg sérti az embert, lenéző, ez a helyes kifejezés ... Éppen olvasom, mi mindent el lehet követni esküalatt; már ne vegye rossz néven, a címét is megmondanám, ha nem a kilencven felé tartanék, valami Réztábla .. . Tudja mit, el fogunk oda jutni, hogy még az egyedi embert se fogják esketni házasodásikor; még szerencse, hogy a pásztoresketés kiment divatból... De hogy ne csak a magam dolgaival foglalkozzam: nem én, hanem a fiam szőlőpásztor. Azt mondotta volt a tanácselnök: Bendák bátyám tudja a sort, ebben a hegyben maguké az elsőség; itt laknak fenn, belátják az egész vidéket, csupa passzióból megőrizhetik a szőlőt ezután is ... Ez hatvanban volt, azóta a fiamnak ez a kenyere. De eskü nélkül teszi. Magam is voltam szőlőpásztor akaratom ellenére, de bénán nem is lehetett volna itt másként megélni... Úgy látom, megszakadt az évszázados hagyomány: az unokám többre vitte. Hazajön valamelyik nyáron a tengerpartról, azt mondja, Dobrudzsában van hatalmas szőlős, nem itt, a Nagykondorhegy kismiska azok mellett. Mondom: azt biztos helikopteres szőlőpásztorok őrzik. Kacagtuk ... Igen, agrármérnök lesz belőle ... Azért mégse volt hiába minden — ha nem csalódom, dolgozatot készít az erdélyi szőlőművelésről. Legalább belénk tud látni... „Hazámhoz vagyis szállásomra nem hordom, a’Szőlőből mustot nem csinálok, másokkal nem csináltatok, idegen személyeket, kivált Fejérnépet, úgy más Hegyben való Pásztorokat, ledéreket, az egy segítségen kívül nem jártatok, a Szőlőben tolvajkodókkal semmi nemű szín alatt meg nem békéltem ...“ (Ugyanott) Hat polgári után apám szekérre tett, s Aradra küldötte át a hegyeken; egyik csősz kezéről kerültünk a másik kezére ..., ki ismerhette volna jobban a dűlőket, a hegyek útjait, mint a pászotrok. S apámnak ez nem okozott nagyobb gondot, hiszen a maga módján élelme is besegített, ha ezt igényelték. Járta is a szó a családban, mai napig emlegetjük: „rászorul, mint Faludi a segítségre“. Apám mindig úgy beszélt erről a furcsa emberről, mintha szomszédja lett volna; aggastyán kort ért meg, nem adhattunk minden szavának hitelt, csak az tűnt igaznak, amit többször hangoztatott... hát, így volt ezzel a Faludival is. Ez a Faludi igen nagy tudású, tehetséges fiatalember volt — valamivel lehetett idősebb, mint magam —, 1905 körül került a család baráti körébe, s állítólag itt, a Nagykondorhegy legelőkre lejtő oldalán próbálgatta ki fura találmányát az öregem segítségével. A repülő masináját... Hogy hogy jutott ide fel a hegyre, az Isten a megmondhatója. Elég az hozzá, hogy a pásztorok ide irányították apámhoz a „mérnök urat“; apám aztán egy alkalommal a diófa tetejéről szedte le a törött szárnyú Faludit... A gépét, igazabban szólva: a tákolmányt a hegyről szándékozott levegőbe emeltetni, zsindelyes szárnyai azonban összetörtek ... Emlékezni nem emlékszem, hogy Faludi Károly, így hívták, járt volna itt fenn, s rászorult volna apám segítségére. Annyit tudok, hogy Aradon aztán, amikor Nussbaum szíjgyártó mester műhelyében már két éve faggyúztam volt a hámokat, cséplőgépszíjakat, mesterem az inasok és segédek lelkére kötötte káromlások közepette, hogy „szíj vágok a háta annak, aki gurtnt ad ennek a luftbolondnak!“ Mondom, közszájon forgott Faludi Károly neve Aradon, akiről aztán kiderült, hogy biza nem mérnök, hanem színész, ám nem a színpadért, hanem az aviatikáért él-hal... Kibérelt egy jókora raktárhelyiséget, abba állította fel szárnyas masináját... Gedő Géza, így hívták az egyik inast, Pécskáról való volt, ügyes cigány fiú, el is vitt a színhelyre, láttam a repülőgépet, ámultunk. Nem volt szabad oda idegennek bejutni, de mi hol ezt, hol azt „szereztünk“ be a lunatikus Faludinak — így beszéltek róla kofák, szatócsok, kubikusok. De a város urai is... Nem hittek neki, ez az igazság, ki látott akkor ezen a tájon madárembert; bolondnak tartották ... Szaladt a próbákra, szaladt a találmányához; szaladt a próbákra, vissza a repülőhöz ... Még előadásokat is tartott az aviatikáról, ha jól emlékszem, kérvényezett Bécsbe is, Budapestre is, hiába — se pénz, se alkatrész sehonnan... S mégis sikerült felemelkednie ... 1906 júniusában. Annyi embert, amennyi ott bámulta a fehérbe öltözött színészaviatikust, csupán a háborúban láttam ... Most, ahogy elnézek itt a dombok felett, éveim felett is, azt kell mondjam, nem volt tere akkor az ilyen feltalálónak nálunk ... Bezzeg a franciák vagy az angolok aranyat adtak volna az ilyen emberért... De meglehet, hogy eladta a fejét valahol külföldön, mert azóta se hallottam róla, csak a szóbeszéd őrzi a nevét. Eltaposták egyszerűen, akár a borszőlőt... Látja azt a diófát, akkora volt a gépe, csak túlontúl törékeny... A Szőlőskönyv sok mindenre jeleskedte a pásztort, nem volt szabad semmi névvel nevezett idegent gyepűn belül fogadni, fehérnépet nem illett felhozni a hegyre. De ha egyszer valaki rászorul... Édesebb szívű nincs a szőlőpásztornál, ez érthető ... Meg aztán pihent ember, ezt a fehérnépek is tudják. Minden nap intem a fiamat erre, csak mosolyog, azt mondja, apám lelkem, amióta Lacikáné trónsasszony kitette a lábát a hegyből — márpedig ez a második világháború után volt, azóta nem is láttam fehérné(Folytatása a 6. oldalon) 5