Utunk, 1978 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1978-03-31 / 13. szám

A nagyhasú főorvos minden vizitkor keményen letolta ő­­ket, a legények csakugyan megijedtek, sokáig csak pis­logtak megszeppenve. Kapor Jóskának a karja van gipsz­ben, Báli Jóskának a lába. Az operáció után itt ébredtek, a tizenhatosban, ezt, mivel csak kétágyas, a haldoklóknak meg a protekciósoknak tartogat­ták, mindenki tudta. Kapor Jóska rákapott az új­ságra, apró fekete szemét be­tűkbe temette, itt kapott rá, a keze hamar gyógyult, akár haza is kérezhetett volna, csakhát akkor Báli Jóska... Báli Jóska tönkretette már az ágy rugóit, annyit forgoló­dott, nyögött, sóhajtozott. Jaj­istenem mégsem jött ki a szá­ján. Húszévest mutat, kiszö­kött a szakálla. Arcán ott az a nagy jámborság, amely min­dig dühbe hozza a lobbané­kony csórókat, a Kapor Jóská­kat, teste lomhán terpeszke­dett, kiszorította az ágyne­műt, Juliska még sosem tudta vizitképessé tenni. Juliska, a kis ápolónő úgy fél ettől a két hallgatag fiú­tól. Ezek soha egymáshoz nem szóltak. Megpróbálta megne­velni a kisebbiket, ezt a Ka­por Józsefet, hozott friss teát, s kifelé menet azt mondta a legény helyett, köszönöm. Más ilyenkor fülig égett volna. Ez a darab falusi föld, ez nem, csak megnézte a lányt, Julis­kába odafagyott a morál. Az anyák, mintha összebe­széltek volna, egyszerre ér­keztek látogatóba. Csendesen beszélgettek, akár a halottas háznál, kínálgatták egymás fiát kaláccsal, csirkecombbal, azok el is vették, meg nem köszönték, s azzal vége. Sírva ment el a két asszony. Két hete s négy napja tart a csend a tizenhatosban. Csak a főorvos tanáros du­mái reggelenként, annyi. S kintről, ahogy arrább halad a vizitelő menet, a harsogó ka­cagás. Báli Jóska felkelhet, meg­mondták, sétálgasson, de in­kább alszik. Kapor Jóska an­nál többet csavarog. Gyurival kávézgat titokban, kötözés u­­tán. Gyuri létramagas, kosár­labdázónak való, vagy arra, hogy a kútba esett embereket kihúzza. Titokban leleplező cikkeket ír a napilapokba a városka fekete foltjairól, itt a kórházban pedig vicceket mond a betegeknek kötözés közben. Nagyobb a híre, mint a főorvosnak. Egy negyvenöt­éves téglagyárit például két nap alatt rendbetett, pedig a belgyógyászatról azzal hozták át, hogy nincs más megoldás, operálni kell: már egy hónap­ja szünet nélkül csuklott a szerencsétlen. Gyurit azzal ug­ratják az asszisztensnek, hogy neve bekerül a szakirodalom­ba: a Gyuri-féle rákiáltás módszere. Ágytál-ügyben üvöl­tött volt rá Gyuri a tégla­gyári emberkére, s annak a­­zonnal elállt a csuklása. Két liter pálinkát hagyott a Gyuri lakásán, emiatt Gyuri több­ször is fölemlegette cikkeiben mint mentalitást. (Mert a pá­linka rezes volt, majd megful­ladt tőle.) Gyuri húzta ki a Jóskákból is, helyesebben kapor Jóská­ból az „ügyet“, még az operá­ció előtt. Aztán referált a fő­orvosnak, az percekig rezeg­­tette a hasát, jó öt perc kel­lett, amíg kitörhetett száján a kacagás. A Gyuri ötlete volt az is, hogy a Jóskákat egymás mellé fektessék a tizenha­tosba. A részleteket persze később mondta el neki Kapor Jóska kávézás közben. A Jóskák ti­zenhét és fél évesek, már sze­­retőzgetnek. A lány nevét nem tudta kivenni Kapor Jós­kából, hogyne, még azt is ki­írná az újságba. Ketten kísér­­gették, ez a lényeg, s rendsze­rint egy harmadik maradt ott. Gyuri ezt élvezi a legjobban: olyan, mint egy Tamási-sztori, színesben. Összeverődtek heten-nyol­­can süldőlegények a kudarc után, vettek bort is, az nem volt elég, akkor Kapor Jóska kitalálta, hogy a ház mögött eresszék be a gumislagot a pinceablakon át. Báli Jóskáék ötvenliteres üvegkorsókban tá­rolták a meggybort, még nem volt jól kitőve, abból szipogat­­ták nagy ügyesen, amíg meg nem unták, szájról szájra, mint a népdalt. Szó szót ho­zott ki. Kapor Jóska fogadás­ból eleresztette a Báli Jós­káék kutyáját. Kántor Lari behintette szalmával a Szávay Mariskáék udvarát. Mikor nem bolondok ezek a legé­nyek, Báli Jóska nem tett sokáig semmit, de bár ne is szólt volna. A bortól beszédes lett, olyan isten nincs, hogy vala­miben ő is ne fogadna. Pedig nem neki való. Kapor Jóská­nak van ahhoz fantáziája, nem őneki. Itt ez a darab faszén, mu­tatta Kapor Jóska. Ha ezt ösz­­szerágod, jövő héten tiéd a vizita. Ha nem — itt a lány neve következik —oda töb­bet nincs mért betedd a lábad. Ennél a mozzanatnál ko­­morodott el egy icipicikét a főorvos. Istenem, olyan ... balladás, sóhajtotta. Aztán új­ból kitört belőle a kacagás. Gyuri azután döbbent rá: BALLADÁS! De az ő esz­ményképe Petőfi, s Petőfi nem írt balladákat. Báli Jóska szájába vette a széndarabot, rágta, rágta. Ke­zet nem volt szabad tenni rá. Ez már kint történt a szégyen­tábla előtt, a falu közepén. A többiek csendesen tántorogtak, lesték, mi lesz. Kapor Jóska a tenyerét tartotta, abba hullot­tak a morzsák. Mikor az utol­só morzsa is odahullott, Báli Jóska diadalmasan köpködött. Majd ezt csikorogta: — Ugye, hogy összerágtam! — Rágtad a keservedet! — kacagott kárörömmel Kapor Jóska. — Hát, nem összerág­tad, te dik­ó, hanem csak­ szétrágtad!... A mentő még azon az éj­szakán behozta őket. Nem volt veszélyes egyik törés sem, csak reggel operálták a Jós­kákat. Csütörtökön megint jött va­laki. Negyedóra lehetett hátra a látogatási időből. Juliska árulta el Gyurinak, ő délutá­nonként is bent van. A kis ápolónő nagyon szemmel tar­totta a Jóskákat, s nem azért, mert még mindig ők voltak a sebészeti osztály szenzációja. „ Nem is olyan szép lány, ő, fitymálkodott. Amiért zöld ö zsörszé feszül rajta és pityeg­­ a veséje. Attól még falusi tyúk ez. Mind a két legénynek­­ hozott egy-egy tortát s hűsí­tőt. Előbb a kisebbik ágyán ült, aztán a mamlaszabbikén. Nem lehet tudni, mit dumál­tak, ő, Juliska éppen csak be­ment kétszer, és nyomatéko­san figyelmeztette Zsörszé kis­asszonyt, hogy a betegeket nem szabad fölizgatni. Gyuri röhög magában, meg­nézegeti a kis ápolónőt. Ez is faluról került be, itt végezte a tanfolyamot. A papírokat kiállították, a Jóskák felvették a „civil ru­hát“. Gyuri figyeli őket, még most sem békültek ki? Kapor Jóska mintha viccet mondana, mert a nagyobbik kacag. Gyuri odamegy, lekíséri őket a kapuig. Otthonról sen­ki sem jött értük. Báli Jóska még biceg, a druszája meg­fogja a karját. Lekezelnek Gyurival, a mentő készen áll, hazaröpíti őket. Gyurinak ott a száján az ördög, aztán esz­nek-e még jóféle faszenet? De a Jóskák olyan derűsen bú­csúzkodnak, minek elkergetni a liter pálinkát, hiszen a gip­szet úgyis ő veszi le majd ró­luk. Kicsit zavartan szalad fel a főorvoshoz, hogy ezek pedagó­gia nélkül békéltek meg, amúgy semmi szerint. De azért boldog is, hármasával veszi a lépcsőket. Hogyne, me­gint egy pozitív példa. BÖLÖNI DOMOKOS ÚK KETTEN JÓSKÁK Benczédi Sándor: Terefere 4 Levélváltás :122 éve Amióta liget a liget, húrja meg-megpendül, s a húrpendítők serege természetes önzetlenséggel kívánja, hogy zengzetében minél több fül gyönyörködjék. Harsonának, jobb híján, az ép­pen megjelenő hetilap is megtenné, de az önzetlenséget, furcsa módon, a hetilapok szerkesztői fogadják a legtöbb értetlenség­gel, sőt rosszindulattal, így van ez, mióta a hetilap intézményét kitalálták, és hogy így van, azt leginkább a szerkesztői üzene­tek álnokul körülményeskedő rovata bizonyítja. A szerkesztői üzengetés önkényességével, sajnos, már az 1856-os év olvasói is találkozhattak — a Kolozsvári Közlöny, illetve a Kolozsvári Magyar Futár mellékleteként kiadott Er­délyi Múzeum hasábjain. A beküldött művekből az Erdélyi Múzeum című hetilap szer­kesztője rendszerint alig néhány szót ragadott ki, s egy-egy ilyen nyúlfarknyi idézethez fűzte szellemesnek szánt, de való­jában igen-igen erőltetett megjegyzéseit. Mert ugyan miféle szellemességet fedezhettek fel az ártatlanul kipécézett szerzők az olyan kommentárokban, mint az alább következők: „Édesanyám, csak te szeretsz engemet“. Már ugyan hogy szo­­morítanák meg ezt a jó anyát ilyen rossz verssel? „Ébredj, hazámnak népe!“ Ébren van az, de ha e versezetet elolvasná, elalulnék tőle. „Fényes, ragyogó kedvem van." És ön mégis el akarná e la­pok olvasóit szomorítani. Ez nem szép magától, lássa! „Alszol szépen, csendesen.“ Csitt! ne háborgassuk őt! „Ragadd meg, földi, az ekeszarvát jobb is lesz, mint a tollat. „Rég nem valünk együtt.“ Ha e költemény után ítélve önök mindig ily unalmasan töltötték együtt az időt, jobb lesz to­vábbra is távol maradni. „Eljött a szép tavasz.“ El biz­a, hála Istennek, s vele a sok szép saláta és gomba nemek. Ezeket kellenék már egyszer meg­énekelni, nemcsak mindig az ibolyát és rózsát. „Mondd meg nekem, habzó csermely, mi bajom!“ Végig la­poztuk előfizetőink [név]sorát, de egyetlen csermelyt sem talál­tunk köztük. Jobb lesz e kérdést hozzá más úton intézni. Nem kétséges: a kény­úrként ítélkező szerkesztő számára sem­mi sem elég jó. Kivetni valót talál abban is, ha valaki alszik, abban is, ha ébren van. Legfőképpen pedig azért haragszik, mert — annyi üzengetés után — még mindig akad bátor vál­lalkozó, aki a liget húrjait pengeti. „Megpendült a liget húrja“ — énekli a költő. S az érzéketlen szerkesztő mindjárt ráreccsen: — De nagyon hamis hangokat ad ... A durva, de legalább egyenes beszédnél még fájóbb, amit szegény D... !... úrnak kell elszenvednie: „Ön egyik költe­ményében panaszkodik, hogy mint költő boldogtalanságra van ítélve. Mi azon kellemetes helyzetben vagyunk, hogy megvi­gasztalhatjuk önt: egész baja képzelődést — ironizál a szerkesz­tő (de vajon mi jogon?) a gyanútlan szerzővel. A legmegrázóbb azonban Sz. K.-nak az esete. Világgyűlölet című verse teljes egészében napvilágot lát a szerkesztői nyílt­posta rovatában. Íme a vers egyik szakasza: Életemnek tizennyolc tavaszán kifáradva már tán megáll sajkám. Ily ifjan már életemnek végét. Szeretném elérni sajkámnak a révét. A szerkesztő, úgy látszik, valamilyen okból elrettentő példának szánja ezt az alkotást, mert a következő jegyzetet biggyeszti alája: „Bátorságot veszünk magunknak figyelmeztetni az ille­tőket e desperatus költőre, nehogy valami nagy szerencsétlen­ség történjék.“ Felháborító! És mindezek után ugyanaz a szerkesztő még sajnáltatni sze­retné magát az olvasókkal. „Sok a baj!“ — citálja az egyik név­telen szerzőt, majd megjegyzi: „Elhisszük, de ne panaszkodjunk. Mindenkinek kijutott ezen a rossz világon. Egyiknek elveri a vetését a jég, másiknak a posta minden nap egy falka verset hoz.“ Hát lehet így hetilapot szerkeszteni? lehet így irodalmat pár­tolni ... ?! ABUH SEZÖM ■■ SZENYEI SÁNDOR dította, úgy üdvözölte ismerő­seit; sok ismerőse volt Pöczé­­nek, s voltak barátai is. Pöcze észrevette Biszogot, intett neki is, aztán a vihogó lánynak mutatta az utat a birkózó asztalának irányába. Pöcze és Biszog annak idején együtt tanulták a szakmát, ké­sőbb Pöcze eljárt Biszog mér­kőzéseire és mindig rekedtre ordította magát, akkor is, ha Biszog győzött s még inkább akkor, amikor vereséget szen­vedett. Pöcze és a vihogó lány meg­álltak Biszog asztala előtt, Pöcze Biszogra mutatott, s azt mondta a lánynak: „A barátom. Régi motoros ő is“. Aztán a lányra mutatott: „Ő a Vera, ha érdekel. A meny­asszonyom.“ Biszog nem szólt semmit, kényelmesen rágott (ez is ed­zőjének utasítása volt). Pecze az egyik szék felé intett a lánynak, aztán ő is leült, lába nem érte a padlót. Balkézzel belebokszolt Biszog oldalába: „Hogy vagy, öreg kalóz?“. Bi­szog evett; Verát bámulta, Vera vihogva figyelte, mint táplálkozik a birkózó; „bronz­érmes“ — mondta Pecze Ve­rának s jobbkézzel Biszog vállára csapott: „nézd meg az izmait“ — intett Verának; „a karizmait, te“ — szólt aztán figyelmeztetőleg, s öklével Bi­szog combjára csapott. Biszog a hüvelyke­s mutató­ujját összedörzsölve intett a pincérnek: fizetni akar. A pincér jött, számolt, átvette a pénzt, megköszönte, végig­mérte Verát és ment. Biszog felállt, odahajolt Peczéhez, ki­vette kezéből Vera piros tás­káját, és intett a lánynak. A lány vihogva állt fel, végigsi­mított ruháján, két mozdulat­tal elrendezte frizuráját, s megindult Biszog után. Pöcze Biszogot már az ajtó előtt érte utol, öklével a bir­kózó hátára csapott. Biszog nem figyelt rá, a Vera kezét fogta. Pöcze visszafordult, a legközelebbi asztalnál ülők­nek mondta: „A barátom. Bronzérmes!“ Biszog a görög-római birkó­zásban nyert olimpiai bronz­érmet, évek óta tartotta a sú­lyát, edzője szerint: „Ha több, ha kevesebb száz kilónál, a­­kár egy fertállyal is, halott vagy.“ Biszog százkilencven­hét centiméter magas volt, o­­lyan széles vállakkal, mint egy háromajtós ruhásszek­rény, tizenkét évvel ezelőtt került a városba, két évig az esztergályos szakmát tanulta, aztán birkózni kezdett, más­fél év kellett, hogy megtanul­ja a sportág fogásait s rögtön országos bajnok lett a súly­csoportjában. Biszog itt, a város új lakó­negyedében kapott garzont, ebédelni is ide járt a negyed vendéglőjébe, edzői előírás szerint ugyanazt ette mindig: két flekken között egy roston­­sültet. Egyedül ült asztalánál Biszog, s bár a negyed min­den lakója legalább látásból ismerte („olimpiai bronzér­mes“), ritkán kért valaki he­lyet asztalánál, respektálták a vendégek, oda-oda köszöntek, jó étvágyat kívántak, ennyi. A vendéglő ajtaján Pöcze lépett be, az esztergályos. Pö­cze százharmincnyolc centi­méter magas volt, szakmájá­nak mestere, róla beszélték, hogy még óra-hajszálrúgót is meg tud csinálni gépén, úgy persze — magyarázták —, hogy egy megfelelő magas zsámolyon áll a gép előtt, de nem is ez a lényeg. Pöcze nem volt egyedül, egy nálá­nál félméterrel magasabb, vékonycsontú, vihogó lánnyal jött, kezében a lány piros tás­káját lóbálta. Megállt a ven­déglő közepén, tenyerét kiforó SZŐCS GÉZA E­LSŐ HALLÁSRA IS KÖZÉRTHETŐ, ÉPENSÉGGEL FELOLVASÁSRA ZÁRT HELYZETVERS, AMIT GY ISMERT STÍLUSESZKÖZRE ejtettem Mottó: Testvéreim, a Fellegváron egekig hallszó dínom-dánom! Arrébb, egy hosszú nyár­fa bottal pilóta járkál télen-nyáron a kapufák közt, s ok nélkül, okkal ordít, míg szájára kéz tapad, feltámad még a hattyúfutball összeáll még a nagycsapat. Itt, az ejtőernyős toronytól úgy nyolc-huszonkét méterre negyven-hatvan résre az ejtőernyős toronytól­ a pálya. Látom, a fű visszanövőben. És miféle alakok a gyepen, egek! MAGASSÁGOS MENNYBOLT, KICSODÁK EZEK ÉS HOGY KERÜLNEK A MI PÁLYÁNKRA! Hé, le a patákkal onnan! Így kell cselezni?! Ahogy ezek mozognak még ahhoz sincs kedvem, hogy odamenjek, megmutatni, miképp játsszuk ki a hátból ránk támadót, miképp védekezünk lesállás, magas lábemelés ellen, miképp kell megnyesni a labdát, hogy csupán a néző lássa, merre csavarodik, a bíró szája meg maradjon tátva: ez a labda hogy­ szállt, nem értem! De hogy kerülnek ezek ide a pályára? Melyikünk gondolta volna ezt 10.. júniusában, mikor a Baromvásár térieket fel kellett mosni a meccs végén 1 :1-es félidő után FELLEGVÁR—BAROM VÁSÁRTÉR 6 :1! ez volt az eredmény Költő, Fáni, Kismogul, Kutya és Nagyvogul ők rúgták a hat gólt s úgy tűnt, a csapat verhetetlen. Az is volt. És akkor most hogy a csudába, mégis? Kezdődik a bajnokság, nélkülük. Hiába, hogy a Baromvásár térieket akkor ... (kéne emléktábla ide). Ki tehet erről, hogy így állunk? Én? De hát kapitány voltam én, vagy mi? Miért maradt el a meccs a Pata utca ellen, s a Süketnémákkal, akik most úgy nézem, az élen állnak — száz sörbe, hogy nyertünk volna! Centerhalf: Kutya. A szélsőjobbon — vagy a balszélen, ami ugyanaz — én. És Leó a kapuban. Így álltunk volna fel. A Süketnémák ellen és a Dinamó ellen és a Bayern München ellen is. Megmutattuk volna a — megmutattuk volna az argentineknek! Hiszen a Baromvásár térieket is (Az argentin VB-ről beszélek.) Na jó, világos, miről, miről beszélek, ugye, na. A Süketnémákról, akik most és Kismogulról, aki az átigazoló papírokat várja és arról, hogy a munkásosztály a paradicsomba megy s hogy a parasztok is a paradicsomba mennek és mindenki Géza pedig a pokolba megy csapatostól s mellén­yis-kitüntetéssel, falábbal, fél-csapattal ott rohad lent majd ősszel és tavasszal.

Next