Utunk, 1978 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1978-11-24 / 47. szám

LÁSZLÓFFY ALADÁR Aru. •• trro • partuto teje Valahol madár visít az esti kékbe és mögötte, mint valami utolsónak elsápadó sugárka, száll a pilisszentkereszti haranglábból a harang szívdobbanása. A nemrég felépített kis monostorban a környék remetéi Bertalan pécsi püspök regulái szerint élnek. A koraosz csendje, az erdők szélre se hallgató illata, a jóformán embert nem látott táj békéje helyreállt megint. Hetednapja, hogy a gyászoló udvar elvonult végre. Három nyíllövésnyire a királyné alig lezárt kőkoporsójától öreg fakunyhót borít a sűrűség. A fakunyhóban nem haramiák tanyáznak, hanem fegyveresek. A rengeteg esti neszekkel fészkelődik elaludni. Az ágak szarván már érik a telehold, hideg fényében nehéz átmelegedni. Tüzet pedig nem gyújthatnak, kiváltképp a sötétség beállta után nem, mert a környéket szünet nélkül járják a királyi poroszlók. Szerencsére hangos beszédük, a csörtetés meg lovaik horkanása rajtuk a csengő, így nem fognak egykönnyen egeret. De mintha szorulna mégis, szűkülne naponta a kör, óránként a hurok. Már átkozná Petur az ihletet, mely idehozta, a koporsó közelébe, mintha csak ő fogadta volna meg a tanácsot, melyet a nyüszítő Ottónak adott a lézengő ritter. „Hová menjek?“ — nyafogta az a fába szorult hercegi féreg. „Csak amely hely legközelebb van hozzá, ott nem is keresnek“ — vágta ki Biberach. Holott az üldözöttnek valamiképpen körön kívül kell maradnia. De hallgathatott volna a szívbéli hangra is, a gőgre, mely azt üzente: — Elégedj meg azzal a halállal a lófarkán, melyben már megnyugodtak ők is, nem fognak tovább hajszolni, nyugtalanítni. Nem fognak megtalálni. Különben is az a halálod a fejükre száll... De hiába egyetlen igazi élete ez a halál, Petur még elégedetlen. S jött, mint az ámokfutó, de mint aki nem a puszta életéért küzd, nem a maga irháját félti, se háza népét, semmi se számít, ha akad még egy-két hazára szóló elgondolás. A poroszlók pedig közelednek. Ezt tudja jól a pártütők feje, és mint a réti farkas, ölni, hasítni kész dühével köröz a tanya körül a vastag lelkű éjben. A szíve verésén érzi a pillanatokat, s a pillanatokkal számolhatja a hozzávezető lépéseket. Lehetnek kétezer lépésre most. Hajnalra elfogy a kétezer lépés. Ne fogyjon hiába! — dobbant, és buzogányát bevágja a bozótba. Madár visít fel, szárny csattog el a bakacsinba, szakad a csend. A csatlósok előrohannak: — Ki az, mi az, nagyuram? — de mire kettőt lépnek, álomba gyökken 1213. szeptember huszonkettedikének éjféltája, és Petur bán egy ugrással eléri a jól ismert lépcsőt. Talpa alatt máris megcsikordulnak, megreccsennek a világot jelentő deszkák, ahogy karszékét elfoglalja a Második Szakasz kezdetén. Függöny. Sötét boltozat Petur házában. Hátul középen egy fekete asztal, mely körül Mikhál bán, Simon bán s a békétlenek ülnek. Sokan pedig körülöttük állnak... Egy nagy függőlámpás világít. Az előbbeni éjszaka. PETUR. A hajnal érkezik, s még mind csak ily határozatlanul? Szorongatást okoz talán a jószerencse? Vagy csak összetett kezekkel várakoztok, hogy majd helyettünk fog dolgozni a sors? ... SIMON. Boldog, ki hisz, mert meg nem váltja a jelenvaló kisebb rosszat talált rosszabb jövendővel... Megy, mendegél a Második Szakasz, alig telik el több a pár millió kilométernél, melyet rábízott sebességgel végez a Nap a Föld körül, már úgy 1843 táján járunk, és tapsviharok vándormadarai húznak el a theátrum felett, a siker sikolt, és valódi bor fogy a fakupákból. Csak a színről se ki, se be, csak meg nem adatik a feloldás, csak meg nem oldatik a lélekre tett kötés, s egy szép napon fejét csóválva s búcsú nélkül kilép Petur a képből, dobbant, s lehajlik kitapogatni a bozótba vágott tollasbotját, s ezalatt máris elszáll a varázs a monostori erdőségekről, megelevenednek a rossz álmukból lélekszakadva előrohanó vitézek. — Valami baj van, nagyuram? — s dobogni kezd a szív, hogy minden elmúló pillanattal mérje, hogyan fogy az a kétezer lépés. Végül is harmathullára behúzódnak a kunyhóba, lenyugodnak újra, s a résztvevő, de tudatlan lelkek egészségével elszenderednek. Petur lassan számolja meg, a háromszázhetvenedik lépésig, mivel romlott újra az esélye, és elnyomja őt is az álom. Vörös napkorong néz be a nyitva tartott kisajtón. Útban heverő szekernye árnyéka kettévágja a padlatot. Aztán azt is felhúzza egyik ébredő katona, s betölt mindent a besütő új nap. Nem értek ide... Lassacskán dél lesz, a kétezer lépés jócskán fogyott ugyan, és kitörni sem lehet már. Talán ma már közelebb hallszik a csörtetés, valahol egyik kilátszó kopasz dombon egy kengyelben ágaskodó lovas bukkan fel délután, lapulni kell. Lapulni, nem tenni a dologról, és újra elönti az indulat Peturt, és int egy arra haladó fellegnek, s egyetlen parancsoló mozdulattal megöli újra az erdőt, az utolsó menedéket, és máris ott ágál újra azok között a csepűrágók között. PETUR: Hah! Ördög és pokol, bíz úgy kívántok itt világosíttatást, mintha a dolog csak engem érdekelne, és bőrötökre tán építeni magamnak egy uralkodást akarnék... S közben alighogy elül a nyíltszíni taps, felváltja a felvonásvégi, jön a kiözönlő, a beözönlő közönség ünnepélyes és otthonos duruzsolása. Díszletcserék kalapácsdobogása juttatja eszébe újra, hogy nem érzi jól itt magát. Persze csakis oda juthat vissza, ott léphet ki, ama ponton, amelyik az ő egyetlen igazi élete. És köd előttem-köd utánam, leugrik hű vitézeinek orra elé, az erdőségről ettől elszáll nyomban az átok, és szépen kezd alkonyodni. Mi ez a sistergés? az alja növényzetet szaggató lovasok hatolnak erre, nyúl menekül át a tisztáson, szinte a kezük közé, amint sóbálvánnyá merevedve hallgatóznak... Hinnye a teremtésit! fülelni, lapulni s várni a gyilkosokra! Az első királyi lovasok ordítva, kivont kardddal vágnak neki az utolsó kétszáz lépésnyi hepehupának. Itt is sziszegve kiröppennek a szablyák. Na mármost! De elég egy ökölbe szorítás, máris sápadtan, dühtől lihegve hallgathatja tovább a fojtott hangú nyavalygó-habozó tanácskozást a púpos boltívek alatt, a biztonságban. Az őr hangja kintről. A jelszó: Melinda. Belép Bánk is. Halad a bordal-jelenet. Újabb elpazarolt idő. Friss világháború hever hamvában, kiégett színházak, rongyként a Dunába lógó acélhidak, a halogatott megoldás, szavak, érvek gyönyörűsége birkózik meg, mindig sportszerűen, megjátszott szenvedéllyel, játék a tőr, a méreg, a halál, egy legyintéssel megsemmisíti, még 1951-ben, ezt az úgyis belebukó Bánkot, s hogy vad igazságérzetét újra visszarántsa a körülményeskedés útjából, most már úgyszólván a lovak patái alá érkezik, egy tizedszínezésnyit még elnézi, állóképként, ezt az egészet, aztán engedi, de csak az első halálos csapásig! Egyik vitéze már kettéhasítva. S legalább ötvenen törnek rájuk, nem akarja, nem akarhatja megengedni a végső lehetőséget, hogy átvészelje, hogy felülkerekedjék, hogy megfordíthasson annyi mindent. Sem ezek, sem amazok nem látnak tisztán, nem tudnak jövőt, jövőket, és nem is az ő idegeiken fut át a parancs! Állj , ordít, és uralkodik megint a csatán, s egy kicsit még megint a darabban pihen. 1978 — ünnepi díszelőadás, és most már mindenki tudja, az egész nemes színjátszó társulat, mindenki tud már mindent: egyet tud — „Ne, Petur bán! Még egyszer nem mehetsz vissza!“ Maga Gertrudisz kérleli, két kezét korhűre fűzött szűk ruhaujjából, kék selyem kesztyűjéből tárja felé, meg is érinti a karját, s mint egy fejkendőt, lekapja a pléhkoronát, és lebomlik színpadi frizurája. Köréjük özönlik a közönség, lelkes és biztató kiáltások, a nézőtéren kígyóznak a csillárok és egy iszonyú néma csattanással összelobban mögötte a függöny, mely, úgy látszik, maga a csillagos égbolt, ahogy megérkezik most bele a sűrűjébe, és puszta kézzel rohan a vasaknak, állán, nyakán vérszakáll serken, olyan már, mint az utolsó sugarakban felizzó öregisten: egyetlen fej, egyetlen korong a fűben, a porban, a nyerítésben, a felcsapó füstben, végig a lejtővé hanyatló országban, s görög le, gurul, s utána a hirtelen felbillent tájon, tisztás színpadán, ferde erdőben, görögnek valamennyien, klastromok, bástyák, fejek, faragott kövek, királyok, koronák, buzogányok, lemetszett testvéri öklök, éppen a valahol messze rohamra felsorakozó tatárlovak patái elé. Plugor Sándor: A lovak-sorozatból Blaga életműve a jelzett gondolkodók hatása ellenére végső lényege szerint annak az analízisnek és szintézisnek a lecsapódása, amelyet ez a nagy gondolkodó a román valóság, a román művészet, folklór és társadalmi gondolkozás tanulmányozása során gyöngyözött ki magából. Lucian Blaga kétségtelenül a hazai filozófiai gondolkodás spekulatív látásmódja talán legberendezettebb elméje volt, metafizikai elemzéseinek gyökerei azonban idézett nagy filozófiai művei döntő többségében a hazai földbe nyúltak. Pedig Blaga — könyvei tanúsága szerint — nemcsak kivételes elméleti és lírai alkat volt egy személyben, hanem a német és a francia kultúra legjobb hagyományain nevelkedett hiperművelt humanista értelmiségi is, akit európaisága sohasem tett kozmopolitává, mélyrenyúló hazafisága pedig a legsötétebb nacionalizmusok idején is távol tartotta mindenfajta nemzeti elfogultságtól. Ma, amikor a sajátosság és egyetemesség, a nacionalizmus vagy internacionalizmus, az értékek kritériumainak a kérdése a világban és a mi elméleti vitáinkban is — nyilván nem ok nélkül — olyan éles és végletes megvilágításokban kerül előtérbe, különleges tanulsággal jár Lucian Blaga idézése: „A műalkotás belső ritmusa által válik nemzetivé, aszerint, hogy miképpen értelmezi a valóságot, hogy lényegében igenli-e vagy tagadja az élet bizonyos értékeit, hogy van-e külsőségekért önmagát soha meg nem tagadó ösztöne, hogy él-e benne a tántoríthatatlan szeretet egy adott létforma iránt, és elkerüli-e a többit. Egy műalkotás tehát anélkül is nemzeti lehet, hogy a néprajznak akár egyetlen elemét is magába foglalná. Sőt mi több: egy mű még akkor is román lehet, ha ez a román néptől teljesen idegen etnográfiai elemekből épült. Ezt egy bennünket közelről érintő példával fogjuk igazolni. A magyar Bartók Béla egy sor csodálatos, rafináltan primitív zenedarabot szerzett román népi motívumokra. Mi lett viszont zseniális kezdeményezésének a művészet és a néphagyomány viszonyából érdekes eredménye? A Bartóknál felhasznált motívumok kétségtelenül románok, de a komponált zene végső megfoghatatlan lényegi jegyeiben mégis magyar. Bartók nem tudott kitörni önmaga személyiségének tökéletesen zárt köréből, amit etnikailag annyi meg annyi öntudatlan kötődés határoz meg. Egy műalkotás nemzetiségi, tehát sorsszerű, és elérhetetlen a kultúra néhány külső népi jegyének tudatos, programszerű alkalmazásával. Ha az emberben benne él a népi műveltség, annak sorsformáló ereje van, s hiába is próbál bármit tenni a művész, nem menekül lényének lírai szövetébe vérrel itatott parancsai elől. Bármilyen kísérlet, hogy önnön köréből meneküljön, a művészt még mélyebbre vetné visszavonhatatlan végzetének ölébe, mint a görög tragédiák hatalmas balsorsú hőseit. Mindebből leszűrhetjük a megfellebbezhetetlen igazságot: valamely műalkotás nemzeti vonásait nem kell keresni, ami alapvetően népi, önmagától tör fel; egy tudatosan elhelyezett nyomaték csupán gyengíti a kívánt hatást. Ami mélyen népi, az megkerülhetetlen. Amikor Shaw olyannyira francia jelenségről ír, mint Jeanne d‘Arc — a szigetországnak az íróba oltott humora a lelket s a gondolatot a maga képmására gyúrja át, ami pedig ilyenformán már nem lehet a hősnő sajátja. De még számtalan olyan példát idézhetnénk, amely az elmondottakat támogatja. L'namuno minden írásában feltör valami a lángoló ösztönű spanyolok déli hevéből és ősi fanatizmusából. Az olaszok nyughatatlanságából, gátlástalanságából, állhatatlanságából valami mindig beszüremlik Papini műveibe. A gótikusan csipkézett látomás, a németek metafizika iránti hajlama sugárzik Daubler költészetében, aki pedig szívesebben merít az olasz élet s az antik világ elemeiből. Valami a magyar puszta ázsiai vadságából szól Ady lírájában — még akkor is, ha a költő rímei Párizs fölött ölelkeznek. A közönséges ízlés kétségtelenül szépnek, de főképpen hízelgőnek tekinti, ha valamely műalkotás a népi kultúra elemeihez folyamodik, de nem szabad áltatnunk magunkat, hogy ezzel nemzeti művészet jött létre. Egy műalkotás nemzeti hovatartozása szempontjából a néprajzi elemek legalább annyira közömbösek, mint a többi bármely más eredetű elem. Néhány művésznek, írónak az a kísérlete, hogy az ihletet a népköltészet és a néprajz forrásaira szűkítse, vagy hogy helyhez kössön mindenáron olyan témákat és mítoszokat, amelyek önnön természetüknél fogva téren és időn kívül állanak, a művészi szabadság korlátozását jelenti, és ami még inkább elítélendő, hogy így bármely alkotó egyéniség sajátos népi sorskötöttségének a helyét józan, irányított tükrözés foglalja el. Az ösztönöst a tudatos, a sorsszerűt a hamisított, a kiszámított, a hiteles népit a népies helyettesíti, a vér belső, eleven értékét néhány valós folklorisztikus elem külszíni és élettelen vegyüléke. Az így készült művek leggyakrabban ártalmatlan tűzijáték benyomását keltik. Az igazi alkotó egyéniség akaratán és tudatán kívül magán hordozza az említett sorsszerű népi jegyet. A mondanivaló nélküli egyén sorsszerű kötődéseinek hiányát sohasem fogja tudni elfeledtetni a népi kultúra körülötte elszórt holmi töredékeiből rögtönzött művekkel, sem pedig a paraszt vagy a pásztor szignálatlan művészi alkotásának utánzásával. Mindezeket azért kell elmondanunk, és azért kell lépten-nyomon elismételnünk, mert éppen az utóbbi időben aggasztóan megszaporodott azoknak a száma, akik a félreértett hagyománytisztelet nevében visszaélnek a népművészettel.“ A művészetnek ez a minden nemzeti elfogultságtól és vulgarizáló egyszerűsítéstől mentes elemzése jut kifejezésre Lucián Blagának a festő Nagy Istvánról írt kitűnő esszéjében is, amely az egész Nagy István-irodalomban kiemelkedő jelentőségű. Persze, Lucián Blaga szelleméhez és etikai alkatához méltatlan dolog volna azt állítani, hogy a kultúra és benne a stílus mélyebb titkainak a feltárására törekvő nagy szándékában mindig annak a hosszan idézett „tiszta“ racionalizmusnak az eszme- és fogalomkörében maradt, amelyet a Néphagyomány és művészetből idéztünk. Néhány aforizmájában és egy-két, a kötetben is szereplő esszéjében ittott még kísért a teljesen soha le nem vetkőzött mitológiai terminológia és a hozzátapadó „mágikus“-irracionalista látásmód, más műveiben pedig a marxizmusnak valamiféle merev determinizmussal vagy filozófiai naturalizmussal való azonosítása. Egyik, e kötetben is szereplő aforizmájában le is írja: „Azt mondják, hogy a vándormadarak, ha csapatosan szállnak éjjel egy-egy város fölött, megzavarodnak a sötétségbe felsugárzó fényektől, és hajnalig keringenek odafönn, nem lelik az utat; kisebb-nagyobb ösztöneink olyanok, mint a madarak: a tudat fényei tévútra vezetik őket." (Az én kiemelésem — R. Gy.) Ezzel az irracionalizmussal rokon egy másik aforizmája is: „Végső fokon szubjektív okokból, száműztük a természetből az okkult erőket, nem állíthatjuk őket szolgálatunkba.“ A kötet túlnyomó részében azonban nem az ilyen filozófiai megalapozottságú gondolatok dominálnak. Ebben nyilvánvalóan szerepe van annak a ténynek is, hogy az esszék egy részét szerzőjük az ihletnek azokban az óráiban írta, amikor valóságérzéke szabadulni próbált metafizikai rendszere romlandó anyagból szőtt tartalmi hálójából, és Lucián Blaga elkezdte termékeny dialógusát a sorsunkat meghatározó új idővel! Mint minden önmagához hű és mélyen etikus gondolkodó, Lucián Blaga — megint csak Németh Lászlóhoz hasonlóan — élete végéig nem adta fel igazaknak vélt világnézeti alapelveit, de megkereste a teremtő munkának azokat a hasznos területeit, amelyeken szinkronba kerülhetett ezzel az idővel. És hogy ez a szinkrón nem volt felületi, hanem a humanizmus eszmeköréből fogant mély elméleti előzményekre is épült, az Egy évszázad arcai meggyőzően bizonyítja. Ezért ha azzal a tudattal olvassuk is ezt a gondolatébresztő, kitűnő könyvet, hogy csak elenyésző töredéke egy párját ritkítóan nagy életműnek, az alaposabb elmélyülés a nagy egész megsejtésének örömét is nyújtja. Ebben az örömben nem kis szerepe van annak a ténynek is, hogy Lucian Blaga minden írását az az etikum hatja át, amit kivételes jelentőségű Cantemir-tanulmányában magától Dimitrie Cantemirtől idéz, de nyilván a saját életelveként, amelynek lényegét nekünk is bármikor vállalnunk lehet és kell. „A moldvaiak szokásainak leírását szándékozván adni, olyan dolgot, amelyet az idegenek közül senki vagy csak kevesen ismernek, a hazaszeretet arra ösztönöz, hogy dicsérjük azt a nemzetet, amelyben születtünk; a földjét és népét, amelyből származunk, megkedveltessük. De másrészt az igazság szeretete megakadályozza és tiltja azt magasztalni, amit a józan ész elmarasztalni tanácsolna.“ Mostanában kortársaim és a saját sorsom problémáit elemezve, egyre gyakrabban gondolok arra, hogy értékőrző méltóságunkat sohasem feladva, a szavak és a tettek egyensúlyát megtartó szándékunkban hűségesebbeknek kellene maradnunk vállalt nagy elődeink gondolkodói és tiszta erkölcsi magatartásának lényegéhez. A többi között a címben jelzett örökérvényű etikai alapelv megvalósításában is: ÉRTELMET ADNI AZ ÉLETNEK RÁCZ GYŐZŐ BODOR ÁDÁM A VÁROS MEGKÖZELÍTÉSE Születésnap Porczolán pár napot falun töltött, a szülői házban. Esetlen, poros nyárutó volt, a komp megfeneklett a kiszáradt folyómederben, az iszap repedezni kezdett körülötte. Porczolán azért délelőttönként beérte ezzel a vigasztalan látvánnyal, egymagában üldögélt a parton. — Ma van a születésnapod — szólította meg az anyja itt egy ilyen délelőtt. — Akkor ma elmegyek — mondta Porczolán egyszerűen. Útravalóul két sárgadinnyét kapott az anyjától. — Elég taplósak — mondta az asszony —, de hát nem esett az eső. — Az nem is olyan nagy baj — mondta Porczolán. Vásárolt hamar egy üveg rumot, és az állatorvos segítségével befecskendezte az egészet a dinnyékbe. Hazamenet útba ejtett egy kisvárost. Fölötte kitárt szárnyú ragadozó madár keringett. Ritka látvány az ilyesmi, de kicsoda tudja, mi lakozik egy ilyen madár fejében. Már benn gurult a házsorok között, amikor egy csoport riadt galamb húzott el előtte, az út fölött. Az egyiket Porczolán utolérte, s abban a pillanatban a ruhája s az ülés megtelt a szélvédő üvegkásájával. Ott repdesett az ülésen a galamb is. Porczolán kidobta a galambot, kisepregette a kocsit. — Ez jel volt — mondta magában —, valaki úgy akarja, hogy itt maradjak. — Épp hogy kihajtott a városkából, leparkolt egy motel mellett, és szobát bérelt. — Valami történt volna velem — mondta magában. — így legalább megúsztam. A motel gondnoka nemsokára kopogtatott az ajtaján. — Kitűnő a konyhánk — mondta —, reméljük, megvacsorázik. — Porczolán nyúlt is a nyakkendője után. — Ma van a születésnapom — jegyezte meg —, illenék falni valamit. — A gondnok levezette a kicsi étterembe. Szűk elfüggönyözött helyiség volt, nehéz fabútorzattal. Csak egy asztalnál ültek, egy egérarcú férfi és kefefrizurás társa, akinek jobb kezére négylevelű lóhere volt tetoválva. A gondnok karonfogta Porczolánt, és megállt az asztal előtt. — Ez Porczolán úr. Ma van a születésnapja. — Ezzel el is távozott. A két férfi illedelmesen bólogatott. — Csakugyan? Pont ma? Hát akkor gratulálunk. — Porczolán velük vacsorázott. Közben hol az egérarcú, hol társa, a lóherés kezű rendelt egy-egy palack bort. — Részünkről a szerencse, hárították el ilyenkor Porczolánt. Az egérarcú egyszer meg is ölelte: — Nem is mondtad, kérlek, mivel foglalkozol? — Tudós vagyok — mondta Porczolán. — Az szép — mondta a leherés. — Nélkületek tudod, hol lennénk? A béka segginél. — Így aztán elbeszélgettek. Porczolán végül behozta csomagtartójából a dinnyéket. — Én ma megúsztam valamit — mondta, miközben megvágta őket, és igazságosan elosztotta. — Ezért ma különösen boldog vagyok. — A lóherés kezű felállt, és kisétált a konyhába. Porczolán hirtelen tágra nyitotta szemét, és az egérarcúhoz fordult. — Hazudtam nektek — mondta. — Nem vagyok tudós, dinnyetermesztő vagyok. — A lóherés kezű visszatért, s egy kisüvegből rummal kezdte locsolgatni a dinnyét. — Saját termése — jegyezte meg az egérarcú. — Akkor nem árt, ha ő is tudja — mondta a lóherés kezű. — A dinnyére mindig kell tölteni egy kicsi rumot. 3