Utunk, 1979 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1979-11-09 / 45. szám
Évek óta készültem meglátogatni kedves ismerőseimet, akik levélben többször csalogattak magukhoz, s akiket már-már barátaimnak éreztem. Egy napon végül megérkeztem a fák és bokrok mélyére rejtett kis településre, ahol a házacskák úgy lapultak meg, mint madártojás a fészek alján. Nem dolgozni utaztam le oda, hiszen ha elszakadtam a szobámtól, többé egyetlen sort sem tudtam leírni, inkább a beszélgetésre voltam kiéhezve. Nagyon érdekelt a vidéki élet, a kisebb közösség, ahol napok alatt áttekinthető mindaz, ami nagyvárosban szüntelen összemosódik előttünk. Meghatódva üdvözöltük egymást — ismerőseim ma is gyermektelenek —, aztán sietve, boldogan körülpillantottam a lakásban, amely kicsiny alpesi villához hasonlított. A mozaikkal kirakott teraszon, amelyet könnyű napvédő függöny választott el az ebédlőtől, még egy svéd hinta narancssárga csöveinek a vonalát is észrevettem, s minden tárgyon, minden szál virágon látszott a türelem és az aggályoskodó szeretet. Mikor pedig a tekintetemet rajtafelejtettem egy bronzból öntött apró kentauron, suttogást hallottam, s mire fölocsúdtam, a barátom már a magasba emelve elém tartotta az igéző szobrocskát: — A tied, neked ajándékozzuk! Most már nem mertem semmit aprólékosabban megnézni, mert attól tartottam, hogy a barátaim esetleg fölhívják a bútorszállítókat és hazaküldetik nekem aháromajtós gyönyörű ruhásszekrényt. Ennek ellenére érezni kezdtem, hogy itt valami nincs rendjén, jóllehet házigazdáim szüntelen BÁLINT TIBOR mosolyogtak. Aztán egyszerre megpillantottam az ebédlő közepén egymás mellé állított útitáskákat és a mosoly, mint valami avas festék hirtelen szétmázolódott és kezdett rászáradni az arcomra. — Ti hova készülődtök? . . . — kérdeztem ijedten. — Hiszen előre megírtam, hogy mikor érkezem... És én jöhettem volna később is .. . Erre mindketten belémkaroltak és egymást fölváltva, kedves becéző szavakkal igyekeztek meggyőzni, hogy elutazásuknak nincs jelentősége; befizettek egy tíznapos nyaralásra, s szinte kimondottan azért, hogy ne zavarjanak, hogy pihenhessek, hogy dolgozzam, ha kedvem kerekedik, s úgy érezzem általában magam, mint odahaza. Különben is modern emberek között ez nem téma. Minek érzelegni, minek bonyolítani a dolgokat! A hűtőszekrényben egy hétre való főztétek, meg hentesárut, kisüstit s fajborokat találok, egy szomszéd gyerek minden reggel friss házikenyeret és egy liter tejet hoz nekem . .. — Most mit vág olyan fancsali képet? — paskolta meg az asszonyka az arcomat. — Mindjárt elsírja magát, mint egy gyerek, aki a múlt századból megszökve eltévedt a modern épületek között, és az anyját szólongatja! .. . Később átjött egy nagyszemű, kedves tanítónőcske, valami riadt felismeréssel pillantott rám, s mikor bemutattak, szinte elsírta magát zavarában. — Hát ez a mi barátunk, kedves Márta, akit magára akarunk bízni... Legyen jó hozzá, de ha makacs, náspángolja el, és ne hagyja begubózni — mondta még mindig buzgón a háziasszony, a férfi pedig alighogy Márta kilépett, a fülemhez hajolt: — Elvált asszonyka, esélyed lehet nála, csak ne légy mamlasz . . . És nemsokára otthagytak egyedül a lakásban egy köteg kulccsal, és én furcsa idegenkedést kezdtem érezni. Már a fényképektől is elfordultam, közös cellánknak ezektől az ismeretlen rabjaitól, akik már azzal is ingereltek, hogy némán utánam fordulva igényt tartottak a figyelemre. Mihez kezdjek ebben a lakásban egy heti jégbehűtött élelemmel? Hiszen ha a világűrbe készülnék fölszállni, akkor is előtte hónapokig kellene barátkoznom a környezetemmel . • • Tanácstalanul ácsorogtam egy ideig, utána benyitottam a fürdőszobába, hogy lemosdjam, megborotválkozzam, de ott ismét csak lebénultam: a higanyosan fehér fény olyan kínosan szervezett és önmagának való rendet mutatott elém, hogy féltem bármit is megérinteni, nehogy néhány szétszórt vízcsöppel, egy körömnyi lehullatott fogpasztával, síkos halként kiugró szappanforgáccsal több órai munkát adtak a háziasszonynak, aki hazaérkezvén bizonyára szabadszemmel is fölismeri majd az idegen ujjlenyomatokat minden tárgyon. S a tetejébe írott utasítások hívták fel a figyelmem, hogy mihez nyúljak s mihez ne, nyíl jelezte a használatomra kikészített törölközőket, s mindenikre kis cédula volt könnyedén ráragasztva: fejnek, felsőtestnek, altestnek, lábnak . .. Kifordultam hát onnan, eloltottam a villanyt és végighevertem a letakart heverőn. A tanítónőről, a nagyszemű, riadt Mártáról képzelegtem; szerettem volna megkeresni őt ebben az idegenkedésben, ebben a viszolygásban, de aztán elnevettem magam, miért hogy keressem meg, amikor amúgyis ki van osztva nekem a kulcsköteggel, a prágai sonkával, a vajjal, tejjel, tojással együtt, s most bizonyára ott kuporog a hűtőszekrényben egy tál őszibarackon, meztelenül, piros karocskáit dörzsölgetve, s ha kinyitom az ajtót, oly sértődött pislogással fordul felém, hogy elrettenek tőle. „Csak nem várta, hogy én nyissak magára, mamlasz?! Hiszen a barátjai valósággal odatálaltak magának. Micsoda sértés!“ Fölugrottam, bezártam az ajtót és elmentem. Egész este a városon kívül kószáltam, a gabonatáblák végében, a folyóparton. Meg-megálltam a magas parton, s a nyugtató csöndben önmagam árnyékát bámultam a vízben, vagy elnéztem messzire, a távoli hegyek felé. Oly jól éreztem itt magam, hogy csak viszolygással tudtam kényszerű szállásomra gondolni, legszívesebben rögtön visszautaztam volna oda, ahonnan jöttem, de ahhoz már késő volt. Már vagy két órája sétáltam, amikor a folyó túlsó partján fölállított sátrat pillantottam meg és hangokat hallottam. Nemsokára egy férfi tápászkodott fel a bokrok közül kis tornatrikóban és a magasba emelte a horgon fönnakadt halat. Még rikkantott is örömében, mire a sátorból két kisfiú bújt elő sietve, körbetáncolták a zsákmányt, s miközben a férfi boldogan magyarázta nekik a fogást, hirtelen felismertem benne egyik kedves ismerősömet, akivel vagy két ízben házimulatságokon találkoztam. — Hé színész! — kiáltottam át. — Jut nekem is abból a halból? Most mindhárman felém fordultak A halász fölismert: — Ki az az éhenkórász sötét alak ott a túlparton? ... Megörvendtünk egymásnak. Nemsokára csónak jött értem, és átvitt. Kifakult vászonkabátjából, amelyet csak úgy a csupasz bőrére vett fel, vízben ázott fűzfavessző szaga áradt, gumicsizmáján apró halpénzek csillogtak. Bebújt a sátorba, ismét előszuszogott, s felém nyújtotta a kidugott lapos üveget, amelyből szilvórium illata terjedt szét. Ittam vagy két kortyot, s mindjárt valami kellemes zsibbadtság húzódott le a mellemtől egészen a talpamig, s mikor a színész meggyújtotta a bogrács alatt a tüzet, nagy nyugalmat és boldogságot éreztem. Később a sátorban vacsoráztunk, és a gulyás párája a kicsiny villanyégő alatt szivárványszerűen kóválygott; a színész megkérdezte, hogy miként vetődtem erre. Mit felelhettem volna? — Valami ismerősömhöz akartam meglepetésszerűen beállítani — mondtam. — De végül is én lepődtem meg: zárt ajtókat találtam. A tengerparton üdülnek... — Annál jobb! — kacagott a kicsiny halásztanya gazdája. — Van elég hely a sátorban. És holnap halászlé lesz ebédre! ... Miután bebújtam a hálózsákba, egy ideig nyugtalanul ide-oda forogtam. Valami keményet éreztem a derekam alatt. Óvatosan föltápászkodtam, hogy vackálódásommal senkit ne zavarjak, megoldottan a zsákot és matatni kezdtem benne, míg egy kulcskötegbe nem botlottak az ujjaim. Házigazdáim kulcsai voltak, s ma sem tudom, hogyan kerültek át a kölcsön kapott melegítő zsebébe, mert csak abból hullhattak ki. Mindenesetre félrehajítottam a gumimatrac mellé, utána percek alatt elaludtam, s olyan tiszta és szép álmaim voltak, mint régen, gyermekkoromban . . . Csendes természetűek vagyunk — Autóbusszal jár be reggelenként? — Nem, gyalog járok. Itt lakunk a közelben. Tizenöt perc alatt beérek a gyárba. — Egyedül jön? Vagy lakik a környéken kollégája? — A feleségemmel jövünk, gyalog. Fényezőnő itt a bútorgyárban. — Beszélgetnek-e egymással az úton, reggelente? Vagy hallgatagon jönnek? — Beszélni beszélünk. — Miről? — Családi és termelési problémákról. — S itt benn? — Az ember szinte észre sem veszi, hogy már bent van. Egyszer csak ott a szerszám a kezében. S dolgozik. — Nincs helye reggeli ugratásnak, tréfálkozásnak? — Nincs. Itt mindenki komoly ember. Katonaviselt. — Nem is hiányzik a tréfa? — Hát... a futballmeccseken, ott az ember még megmegenged magának egy-egy viccet... — Itt bent nem. — Nem. Itt csendben kell dolgozni. Negyven faragó dolgozik együtt. Egymástól egyegy méternyire. — Ön min dolgozott ma? — Egy asztal összekötő rúdját faragtam, ákánt levelekkel kellett díszíteni. — Mennyi idő kell ehhez? — Egy nap alatt készen vagyok egy ilyen összekötő rúddal. — Mi az az ákánt? — Hát hogy is mondjam . . . nem tudom magyarul... ákánt... annak a levelét faragjuk ... egy ágból jön ki a levél, s egy csigában végződik ... — Igaziból látott már ilyen levelet? — Nem, csak képen. — Nálunk van? — Olyan egzotikus fa, talán, nem tudom, mit mondjak . .. — Munka közben volt-e olyan gondolata, amelyik az igazi, élő fához kapcsolódott? — Igen, próbáltam elképzelni, hogyan állhat ott, ahol áll, hogyan fújja a szél az ágakat, hogy egy kicsi mozgást adhassak a leveleknek. — Meddig dolgozott egyfolytában? — Kilenc óráig. Akkor evésszünet, vagy uzsonnaszünet, vagy reggeliszünet, vagy hogy mondjam. — Közösen étkeznek? — Igen, egy nagy asztalnál. — Figyelik-e, hogy mit hozott a másik? — Én nem figyelem. — De ha figyelné, meg lehetne-e állapítani az uzsonákból, hogy ki hogyan él? — Hát igen, az látszik jól. — Miből? — Már maga a csomagolás, hogy van az bepakolva, már az is mutatja. — Reggeli után? — Utána faragunk tovább. Negyed háromig. Akkor elrakjuk a szerszámokat. Sepregetünk, s megyünk haza. — Ennyi egy munkanap. — Ennyi. — Nem is szokott egyébre gondolni munka közben, mint a munkájára? Jutott-e eszébe például olyasmi, vajon hogyan élhet és dolgozhat, mondjuk, Kínában egy fafaragó? — Kína nem jutott az eszembe. Eszembe jutott a fiam, meg eszembe jutott még a vásárhelyi műhely is, ahol régen tanultam ... — S a többiek? Ők vajon mire gondoltak? — Ezt nem tudhatom. — Egymás munkáját se szokták megnézni? Hogy ki mit csinál? — Hát a csoportvezetőét, azt mindenki meg szokta nézni. Ő a legjobb faragó a műhelyben. Látni látjuk a többieket is, mert még fel kell állni az asztaltól, ki kell menni a gépekhez, láthatjuk, ki mit dolgozik. — Volt-e ma valamilyen konfliktus a munkaidő alatt? — Nem szokott lenni. Mi mind nyugodt, csendes természetűek vagyunk. — Akkor hát mindenki jókedvűen jön ide be dolgozni? — Nem mindenki egyforma kedvvel jön dolgozni. Ma egy hete például nekem meghalt az apósom. Természetes, hogy nem jöttem másnap jókedvűen dolgozni. — Olyan is van, hogy hazafele nem megy jókedvvel? — Olyan még nem fordult elő. — Nem volt soha olyan problémája, ami miatt szorongva, rossz kedvvel kellett volna hazamennie? — De volt olyan, hogy nem mentem jó kedvvel valami miatt, amikor például délelőtt telefonáltak, hogy az apósom meghalt, hát akkor például mentem jó kedvvel haza. (Máthé Ferenc, a Libertatea bútorgyár fafaragója, 25 éves. Szeptember 12.) KENÉZ FERENC KAPUS ÁGOTA EMELJ AZ AGADHOZ Emelj fel engem a fájdalom mozdulatával a félelem útvesztőiből a biztonság ostromolhatatlan bástyáiba a gondolat felfénylő ablakaiba a szavak megmásíthatatlan oltalmába Emelj fel engem a féltés egyetlen mozdulatával az alkalom megismételhetetlenségéből a pillanat egyszeriségéből a jelenlét tűnékenységéből Emelj magadhoz a ragaszkodás megtartó mozdulatával mentőöv-tudattal, sziget bizalommal akarat-abroncsos öleléssel fényvitorlás, hitet lobogtató tenyérrel Emelj fel engem a szerelem mozdulatával ajándék testem tárulkozásával lankadó szemem napfogyatkozásával fogadj el engem emelj magadhoz márványfehér piéta-mozdulattal Örökül BAJOR ANDOR Vértes Jenőt a kissé ittas autóbuszkalauz összetévesztette valakivel, mert amikor a lépcsőn óriás kofferjével fölfele cihelődött, borízű hangon reárivallt: — Majd megmutatom én uraságodnak! Azzal teljes erejéből meglódította. Vértes arra tért magához, hogy a sáros bőröndjén fekszik, és az autóbusz elment. Éktelen harag fogta el a kiszámíthatatlan sors ellen, amely az eddig mindig tiszteletre méltó vállalatot használta föl ismeretlen céljainak érdekében. — Maga legalább nem fog még egyszer berúgni — mondta a forgalmista részvét nélkül, mire Vértes utána sietett és reálehelt. — Én? Én vagyok berúgva?! A kalauz volt berúgva, aki lelökött! Erre a forgalmista megtorpant. — Én még nem láttam részeg kalauzt — jegyezte meg szigorúan. Vértes bólintott. — Én is csak eggyel találkoztam, de nekem elég volt. Ettől a megállapítástól meg is mérgesedett. — Én be akarom adni a főnökhöz a panaszomat, méghozzá írásban. A forgalmista szó nélkül előrement, Vértes a bőröndjével megátalkodottan követte. — Főnök elvtárs, panaszom van — jelentette az irodán. A főnök vállat vont. — Mindenkinek van ilyen vagy olyan panasza. — Én írásban fogom beadni — mondta Vértes. A főnök megcsóválta a fejét. — Biztos fontos magának. De itt ne ácsorogjon, és különben sincs erre a célra papírunk. Erre Vértes kiment, papírt vásárolt a trafikban, és röviden reáírta: „Alelrott Vértes Jenő közlöm az autóbuszvállalat vezetőségével, hogy a pézsmányi autóbusz kalauza fölszállás közben szándékosan lelökött. Ezzel az írásművet ismét beállított a főnökhöz, aki bosszúsan fogadta. — Hát már megint itt van? Vértes átnyújtotta írásművét és szerényen várta a hatást. A főnök megkeseredett pillantással mérte végig. — Mit akar ezzel? — írásba foglaltam, ami történt. Erre a főnök oktatni kezdte: — Nem így kell leírni az ilyesmit. Említse meg, hogy a vállalat alkalmazottai sokoldalúan és lelkiismeretesen teljesítik a rájuk háruló feladatokat, és hogy az Intézmény ma jobban működik, mint tegnap. Éppen ezért érthetetlennek tartja a fölszállás közbeni kisebb túlkapásokat . . . — De a kalauz . . . — Arra is mindjárt rátérünk. Meg kell írni, hogy a kalauzainkat az utasok iránti megbecsülés és szeretet hatja át. Éppen ezért ön nem érti, miképpen hunyhatott ki a kalauz ügybuzgalma, még ha néhány másodpercre is. Továbbá: ettől függetlenül megvan elégedve a lelkes autóbuszkalauzok munkájával. Ezután a fölvilágosítás után Vértes újra kiment, megírta a dicsőítő litániát, és a könyörgésben utalt a vele történtekre. A főnök még beíratott egy fohászt, amely Vértes odaadásáról biztosította a vállalatot, és kifejezte azt az óhaját is, hogy motor híján szívesen húzná a kocsikat. A főnök bólintott — Egyelőre csak annyit ígérhetek, hogy panaszát — még ha élesen is fogalmazta meg — továbbítjuk. Vértes ezután távozott, és három hónap elmúltával meg is feledkezett a kínos és megmagyarázhatatlan esetről. Ekkor azonban fölhívatták a vállalat igazgatóságára, ahol egy választékos modorú udvarias személy fogta keresztkérdések alá. — Maga kívánt utazni a pézsmányi autóbusszal? — Gyakran vannak-e vitái a lakótársaival? — Volt-e büntetve? — Végez-e közösségi munkát? — Ki hallotta, hogy nem szidalmazta a kalauzt? — A bőröndjén nem volt-e fajgyűlölő dél-afrikai címke? — Szokta-e rágalmazni a Menetrendet? Vértes a kérdésekre készségesen felelt, és csak a Menetrend rágalmazásával kapcsolatban alakult ki vita. — Egyetlen ízben szidtam a menetrendet — vallotta Vértes —, amikor benne szerepelt egy autóbusz, ami nem közlekedett. •— Na látja — állapította meg az udvarias egyén —, magának is megvan a saját bűne. Maga is vétett a vállalat egyik — különben öntudatos — alkalmazottja ellen. Ezután kifejezte nézetét, hogy a kalauzt mi dühítette föl. Az autóbuszajtót ugyanis nem lehetett becsukni a rozsda miatt, Vértes Jenő pedig a kiváló alkalmazottat lapos képével és szögletes alakjával a kocsiajtóra emlékeztette. — Szóljon máskor is, ha valami félreértés miatt ledobják a lépcsőről — biztatta az udvarias egyén. — Mert utánajárunk és igazságot fogunk szolgáltani. Vértes szabadkozott: — Az eset példátlan a mi vállalatainknál. Pont azért írtam a beadványt. Az egyén bólintott — Na látja. Kezdi helyesen szemlélni az eseményeket. Eltelt egy hónap, mígnem Vértest egy bizottság elé hivatták. Ezek hárman voltak, ünnepélyesen trónoltak, majd közölték a végzést. J. Vértes az autóbuszvállalat mulasztása miatt nem tudott fölszállni a pézsmányi autóbuszra, mert az ajtó sarka nem felelt meg a legkorszerűbb kívánalmak. Ezért intézkedtünk, hogy az ajtó sarkát gondosan megolajozzák, és hogy a jövőben minél ritkábban forduljanak elő hasonló hiányosságok. Vértes meghatódott a magas végzéstől, de azért megkérdezte : — És mi történt a kalauzzal? A bizottság mosolygott... — Ő is megkapta a magáét. Ugyanis az ajtó sarkát sajátkezűleg olajozta meg. Kristófi János: A folyónál