Utunk, 1980 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1980-01-04 / 1. szám
A gondolat logikája, metaforája és bátorsága! Ha nincs teoretikus gondolkodásunk, amelyben létünk viszonyrendszerei megjelennének, akkor létünket mindenféle egykori teória és ideológia befolyásolhatja; ha nincs létünknek és tudatunknak elméleti kifejtésmódja, akkor a mindennapi nyelv bármelyik gesztusa a létmeghatározás jogát követelheti magának, és a léten akármilyen artikulálatlan kiáltás is uralkodni tud. Nem kevesen mondták, hogy ez ilyesféleképpen van: „Némelyek hitetlenek, mondja Hérakleitosz kedden: »sem figyelni, sem beszélni nem képesek«.“ Ismeretes módon Heidegger a létfogalomba az értelmet is belefoglalta, Adorno szerint pedig „Az eszes és nagykorú emberiség előállítását célzó filozófia a gyalázat körében reked az egészet a maga igaztalanságában át nem gondoló elmélet nélkül.“ Ha elméleti gondolkodásunk lenne, értelmünk inkább uralkodhatna szenvedélyeinken s létünk, meghatározói közé, felvehetné saját hajlamait és intencióit és ezáltal kétségtelenül filozofikusabban élhetnénk (tehát jobban), mivel nem lennénk kiszolgáltatva nap mint nap létezésünk reflektálatlan empíriáinak és konkrétumainak, s mivel vállalni lehetne létünk felismerni vélt irányainak és utópiáinak követelményeit. Ezért figyeljük szívszorongva minden nálunk megjelenő írás vagy elhangzó élőszó kifejezett vagy rejtett elméletét, vagy immanens teoretikus lehetőségeit. Ezért olvassuk újra egyre növekvő nyugtalansággal Aniszi Kálmán A filozófia műhelyében* címmel megjelent interjúgyűjteményének kérdéseit és feleleteit — nyugtalansággal, mert ez a könyv a kolozsvári filozófiai oktatás mesterei által végzett afféle stílusgyakorlatnak tekinthető. Márpedig a filozófia műhelyében (?!) kell hogy szülessenek a legjobb stílusgyakorlatok (s a nemzetközi filozófiai irodalom hasonló jellegű kiadványai általában az idő próbáját kiálló ínyencségek), s ha nem így történik, bizony alaposan meg kell vizsgálni az alanyok és állító Kriterion, 1978 lányok magánüzemeit és noktürnóját. A csak rá jellemző és ezúttal is (bár inkább az interjúkkal szembeni elvárásként) működő emfázissal Szegő Katalin így foglalja össze a kötet „tanulságait": „meg kell értenünk jelen időnk gyakorlati szükségleteit és tevékenységi viszonyaink ellentmondásait ahhoz, hogy elméletben és gyakorlatban pontos, helyes választ adhassunk a kor felvetette kérdésekre." Persze, természetes, hogy minden szerző kimondja ezt, és a szövegekből kibontakoznak a keresés fő irányai, ezek leginkább a tudományos értékaffirmáció irányai: az egyetemes (?) és erdélyi filozofálás tapasztalatainak, az egyetemes és helyi gondolkodás viszonyának az elemzése nemzetiségi-filozófiai tudománytanban tárgyiasul. Ennek a tudománytannak a konklúziós üdvösek: Apáczai Csere János, Sípos Pál, Köteles Sámuel, Mentovich Ferenc, Wesselényi Miklós, Kemény Zsigmond, Böhm Károly, Kunfi Zsigmond, Somló Bódog, Makkai Sándor, Tavaszy Sándor, Varga Béla, Korvin Sándor, Gaál Gábor stb. stb. elméleti hagyományára utalnak — viszont még nagyobb szükségünk lenne a fenti hagyomány által hordozott teoretikus szellem tudására. (És természetesen egy bestseller filozófiatörténeti-elmélettörténeti tanulmánygyűjteményre vagy kézikönyvre, amely filozófiai és elméleti kultúránk nélkülözhetetlen tényévé tenné a hagyományt, amely gondolkodásunk alkatelemévé tehetne, sajátos vonatkozás rendszerré változtathatna egy nélkülözhetetlen gondolkodói éthoszt.) A pusztán utalásokban létező instrumentális tudománytan megosztottsága miatt alig áttekinthető és emiatt csak nagyon fáradságosan és ezoterikusan használható, márpedig, ahogy Hérakleitosz mondta: „A gondolkodás mindenki számára közös". Egy filozófiai kultúra és maga az élő filozófia mindig a kimondott belső viszonylatok és vonatkozások rendszere is, e könyv interjúalanyai azonban csak a legritkább esetben teremtik meg a kapcsolatot saját foglalatosságaik és a másokéi között (Bretter György kivétel volt), s így az alátszat keletkezik, hogy a szerzők saját diskurzusai objektíve adottak egy olyan világ felől, amelynek (legitim) tárgyisága szintén objektíve adott. Am így kimarad a korszerű filozofálás több alapkérdése: mi az adottság? — milyen az adottság? — milyen szubsztanciális tapasztalatunk lehet erről? — mi és milyen az az ember, aki a tapasztalati adottságról gondolkodik, illetve aki ennek a gyakorlati alanya vagy tárgya? A filozófiai teljesség nézőpontja ma alighanem sub una spécié, a radikális elmélet oldaláról közelíthető meg csak, legalábbis a század gondolkodói tapasztalata ez. A fentebbi kérdések nélkül aligha adott a racionális értékvita, ha pedig ez nem lehetséges, akkor nincs — egész egyszerűen — értékaffirmáció és (kata dynamin) konszenzuális értékválasztás. (Századunk több jelentős gondolkodójának — például Jürgen Habermasnak, Karl-Otto Apelnek és Heller Ágnesnek — a véleménye szerint: ha lehetséges filozófia, akkor az ilyen diszkurzív folyamatban tételeződik.) Ez azért fontos, mert a kommunikáció-társadalomnak — a platóni hagyomány értelmében — a kommunikálható elmélet (a megosztható elmélet) lenne egyik teoretikus határföltétele. És ha létezik racionális értékvita, akkor az olvasó, a közösség számára sem oly nehéz probléma a szövegek legitimitásának kérdése. Ugyanis az (olvasó) embernek tulajdonképpeni szabadságprobléma az, hogy a diszkurzív aktusokban adott-e az alternatív értékek választásának lehetősége, ez viszont csak ott lehetséges, ahol lényegi párbeszéd, tehát értékpluralizmus van. Ennek formális szükségszerűsége a filozófia mai konstitutív ténye. Monolit (diskurzusukat és a világot a priori objektív adottságnak tekintő) nyelvek esetén az olvasó mindent és semmit választhat, ez azonban nem viszony a filozófiához, hanem csupán kívülállás vagy közöny. És a filozófus bármilyen és még olyan állásfoglalása sem irányíthatjakésztetheti az olvasót valamilyen következtetés elfogadására, ha ez az állásfoglalás az egynemű értékválasztás miatt eleve eldöntött, ha az olvasó (a feltételezett szabadságvágyó ember) a sugalmazott magatartást nem tudja életének különnemű evidenciarendszerében alternatívának tekinteni. Etnikai, antropológiai és társadalomfilozófiai tény, hogy egy közösség alapvető létmódja nyelvközösségi, módszertanilag ennél általánosabb az a tétel, hogy a társadalom általában kommunikációs közösségként létezik. A közösségi létmód problémakomplexusa néhány írásban igen erőteljesen felbukkan, mégpedig több forrásból: nint fontossági evidencia, mint a hagyományos közösségek felbomlásának és újak ki- (vagy nem) alakulásának szociológiai kérdése, vagy mint etikai maxima, mint a létmód közösségi voltának parancsa; ugyanakkor a kérdés mai irodalmunk és történetírásunk (mint kultúránk funkciójukban legideologikusabb elemei) számára is alapvető. Ha közgondolkodásunk pillanatnyi állapotát valamilyen úton jellemezni kívánnánk, akkor a közösség ideologémájával kellene kezdenünk, illetve a rávonatkozó alapértékkel, a feltétlen állítással. Ugyanakkor paradox módon éppen a kiindulópont (a feltétlen állítás) teszi lehetetlenné, hogy a közösségi ideologéma az elméleti elemzés tárgya lehessen, hogy kialakulhasson az adottságaink hiányaira és lehetőségeire e pillanatban legjellemzőbb teória. Kétségtelen, hogy manapság a szociológiai kutatás nem szolgáltat elégséges analitikus tényt, de az sem vitatható, hogy a gondolkodáshagyomány és a pillanatnyi etikai reflexió tényeit sem hasznosítjuk eléggé. Gáli Ernő teoretikus műszavára utalva: aligha képzelhető el önismeret és morális lelkiismeret közösségismeret (a közösség teoretikus ismerete) nélkül. (A pontosság kedvéért jegyezzük meg, hogy nála a sorrend fordított.) Nagy György szerint: „A közösségi praxis teleologikus következetessége és morális szilárdsága csakis úgy biztosítható igazán, ha társadalmilag elsajátítjuk a felelősségteljes emberi gyakorlat mindenkori legfőbb tanulságát: »vagyunk, mik voltunk, leszünk, mik vagyunk« — ehhez pedig többek között magas fokú történelmi tisztánlátásra van szükségünk. Mindamellett veszedelmes tévedés lenne azt hinni, hogy a praxist be lehet helyettesíteni a praxis ideológiájával s a szinkrónia életközeli követelményeit ki lehet elégíteni a diakrónia elméleti megidézésével." Csakhogy így nem lehet tévedni, mivel a praxis és annak szerves ideológiája nem állítható alternatív kizáró viszonyba: a praxis általában és konkrétan elválaszthatatlan a benne és kívüle kialakuló gondolati (s ideológiai) tételezések rendszerétől ; helyesebb tehát praktikus-ideologikus komplexusról beszélni, amelyben a súlypontokat és elválasztásokat egyénileg és a csoportok szintjén a társadalmi munkamegosztás rendszere valósítja meg. Bretter György egy 1974-es írásában célzott arra, micsoda óriási reflexív lehetőségek vannak a közösség partikuláris problémarendszeréből kiindulva az egyetemes emberi lehetőségek, a szabadság társadalmi immanenciájának általánossága felé haladni. Azóta ehhez még azt is hozzá lehet tenni (s részben ő is, de nyomában néhány fiatal gondolkodó is ezen az úton haladt), hogy a hagyományos etikai reflexió mellett, a közöség értéktranszcenzusát elméleti nézőpontként választani a társadalmilag lehetséges szabadságtotalizációk, a hatalmi viszonyok elemzésének általános teoretikus megközelítését teszik lehetővé. Ebből a szempontból pedig a marxi módszertan alapján az erdélyi történettudomány és etikai reflexió (tehát a hagyomány) elemei logikailag és elméletileg kielégítően és szükségszerűen integrálhatók a hatalom és társadalom gazdasági, kommunikációskulturális-szimbolikus, formális kölcsönhatási viszonyait tárgyaló modern elméletekkel. Természetesen ez még mindig csak tudománytani értékaffirmáció, és nem is válhat teljes (emberi-összemberi) értékaffirmációvá, ha az elméleti beállítódásnak csak telosza van, de nincs — vagy alig van — pátosza, menekül a metaforától. Ha azonban a gondolkodás nélkülözi a metafora lehetőségét, akkor mindig kiteszi magát a logikai álmegoldások veszélyének, ugyanis a metafora a lét közvetlen kihívása, és a filozófusnak vállalnia kell ezt a kihívást. Ha a közvetlen lét-reflexió nem él benne, akkor a közvetítések akadémikus hagyománya egyre létellenesebbé teheti. A lét közvetlenségét biztosító pátosz és metafora nem filozófiaellenes vállalás, ellenkezőleg, a reflexió célracionalitását fenntartani képes alapszimbolizmus, ugyanis a pátoszban már tételeződik az adottságokra való fundamentális beállítódás egyik formája. Azt gondolhatnánk, hogy a szellemi vagy erkölcsi szkepszis pátoszellenes, ám nem arról van itt szó, hanem sokkal inkább a létbevetettség stiláris elutasításáról, amely sajátos nyelvi félszegségnek tűnik. Rácz Győző írja: „Minden filozófiával foglalkozó teoretikus alapvető feladata harcolni a pozitív tartalmú lehetőségek valóra váltásáért, dolgozni egy ésszerűbb valóság és egy emberibb holnap megteremtéséért. Tudom, hogy ez egy kicsit patetikusan hangzik, mégsem tudok lemondani erről a gondolatról, mert úgy hiszek benne, mint a filozofálás értelmében" (kiemelés — E. P.). Indokolatlan a szégyenkezés, ez ugyan nem patetikus bevallás, és mindenféle episztemológiai és nyelvi szégyenkezés és elzárkózás eggyel kevesebb lehetőséget hagy a nagy egzisztenciális és értelmi problémáinkkal való bármilyen típusú szembenézésre. Egyszóval szellemi magáérvalóságunkat nem lehet importálni, ha nem akarjuk, hogy teóriánk és filozófiánk az legyen, aminek a legkevésbé szánjuk: az értékelidegenedés (Luhmann) kauzálsémája Társadalmi létezésünk etikailag indukálja fogalmiságát, a fogalmak pedig a morál maximáit, a maximál tudat azonban nem létezhet az evidenciák vállalásának bátorságán kívül. Az evidenciák kereshetők a tudománytanban, ez azonban csak a hagyományos értékaffirmációkat (a múlt teóriáját) teszi lehetővé. Az emberek viszont létük elgondolhatóságának adott és perspektivikus kategóriáit keresik, mivel a görög bölcsek titka szerint akarnak élni, okosan és magukat ismerve, ezért partikuláris és egyetemes értékeik felmutatását várják. Gondolatilag elsősorban azoktól (hagyományosan), akik ebben a könyvben megszólalnak, illetve nem szólalnak meg? — igen, a válaszok lehetősége továbbra is rajtuk múlik. EGYED PÉTER Egy alternatíva természetéről Az ígéret. „A Zen, gondolom, valami olyasmit kíván, ami egyszerre magas és mély, vidám és szomorú, keserű és édes, büszke és szerény, ünnepélyes és hétköznapi“ — állapítja meg Éltető József Malraux Ellen-emlékiratai nyomán, kisregényének nyitásakor, mintha csak ígérné. Arató Ágoston életéről szóló kisregényében végig ezt az igényt fogja szem előtt tartani, vagyis fokozott hangsúlyt fektet a különösségre, amiről végül is Malraux Bonca beszélt „virágnyelven", s mivel szerzőnk igen-igen szereti ezt a nyelvet, megtoldja a virág és rózsaberek viszonyáról szóló közismert Vörösmarrtygondolattal is, s már azt hiszszük, a kisregény a téma adekvát kifejtésének keresése leend mindvégig, a lényeges állhatatos kutatása, Éltető szigorú önellenőrzése, hogy csak azokat az összefüggéseket emelje alkotástörvény-erőre, amelyek hitelesen mutathatják be ezt az életet, abban a korszakban, mely nem szűkölködött jelentős és szimbolikussá emelhető eseményekben. Olyan ikebanát ígér nekünk, * Történet egy fehér lóról Kriterion, Bukarest, 1979 mely annak a kornak a „flórájáról“ a legtöbbet képes elmondani, melynek gondosan megválogatott virágai szimbolikussá nyithatnak az olvasó előtt. S hogy ne tűnjön fölösen nagyképűnek ez az igény (s hogy a kudarc esetére meglegyen a mentség). Éltető kételyeit is fölvillantja, méghozzá igen rafináltan: azt sugallja, hogy esetleges tévedése a megmódolást illetően a „félszigetnyi" Európa művészetének és világképének a bélyegét, „rákfenéjét" fogja magán hordozni. „Nos, azt mondja ottan a távol-keleti Bonc, hogy ő is bejárta Európát, de nem látott sehol sem bár egyetlen virágcsokrot, csupán rendezetlen virágnyalábokat, kisebb-nagyobb, öszszevissza zilált virágkévéket. Ez a sok virág így együtt nem mond semmit, pontosabban mindenfélét mond, de rendszer és értelem nélkül. Ilyen az önök egész művészete, sőt világképe, sugallja a derék Bonc az európaiaknak.“ Éltető József maga pedig mintegy mentségként ezt sugallja: az ő tévedése most az egész európai irodalom össztévedésének kvintesszenciáját foglalja magába. Meggyőződésünk, hogy ez igen tanulságos lehetett volna: egy ekkora méretű átfogó tévedés az európai irodalom legjelesebb remekművét eredményezhetné, izgalmas irodalmi szórrajzot. Csak azért figyeltük gyanakodva ezt, mivel az egyetemes tévelygést 149 lapon bemutatni kissé nehéznek tűnik. És Éltető óvatos duhaj, mert előre számolván a bukás lehetőségével, kacsint egyet felénk: „Előbb arra gondoltam, hogy elmondom a Gyári Angyal történetét. Utólag jöttem rá, hogy nem egészen felel meg a célnak. Most már csak azért is elmondom, hadd lássa az olvasó, hogy így van, nem felel meg a célnak." Ami ezután következik, már mind meghátrálás a jelentőségteljes nyitás után, egy írói kudarc „igazolása", mintha erre oly nagy szükség volna. No persze: a szerző tudatában ez úgy (is) él, mint az európai irodalom egyetemes kudarcának sűrített képe. Nagy lélek az, aki a maga európaiságának tévelygését figyeli, s örvendezik azon, hogy Malrauxval és az összes többi nagysággal együtt bukhat — a saját tudatában, miközben távol-keleti szemmel és elmével fölötte áll saját csődjének. Éltető mindent ígér és igen okosan mindennek az ellenkezőjét is. A megvalósulás. A nyitás pallérozott és művelt hangvétele után következik a Gyári Angyal ígéretes sztorija. Persze, ez sem valami ínyencség, de azért villantja a háború utáni várakozás hangulatát, a falukép hiteles. Nem kap ugyan a mesélésben semmi szimbolikus értéket, ámde hihetőnek tűnik: a szerző hagyományos stílusban, hagyományos módszerbeli eljárásokkal, a partikuláris köréből ki nem lépve ugyan, de elmondja a maga kerek történetét, ha sejtjük is már: erejét meg fogja haladni az, hogy művében egyesítse az összeurópai irodalom általános tévelygését. Nem baj, nem sikerült ez soha senkinek, de ettől még születtek elfogadható, olvasmányos, kerek sztorik. És ott a becsületes kétely, s az ebből születő próbálkozás. Éltető rájön, hogy a Gyári Angyal története nem megfelelő céljának, s ezért más oldalról próbálja megragadni a makacskodó lényeget. A „második" próbálkozás után azonban rá kell jönnünk, hogy (1) a fehér ló történetének pontos előzménye a Gyári Angyal sztorija, semmi különbség nincsen közöttük, hiszen ugyanazon hős életét meséli tovább más „címszó" alatt ugyanúgy, és (2) tovább nem próbálkozik a keresgéléssel; végül (3) ... hát igen! kezdeti gyanúnkat egyre inkább igazolja a szerző: ez a könyv még tévedésnek sem monumentális. Hogy nemcsak nem lelte meg a szimbolikussá nyitó virágot, de még az az „összevisza zilált virágkéve“ is hervatag, hogy ne mondjuk: Éltető megelevenítendő rétjén művirágok tenyésznek a maguk időtlen és élettelen egykedvűségében, s annyi közük van a virághoz (ó, hol állunk a gondosan rendezett ikebanától!), mint az ismert, bejáratott és lejáratott cselekménykezelésnek és témáknak az európai irodalmak „nagy tévelygéseihez“ így lesz az ikebana meghirdetett igényéből, amint azt Hürkecz István mondaná — ikebanalitások tároló vázára. Mert Éltető a második próbálkozás után beismeri vereségét, lépésről lépésre adja fel igényeit: előbb csak a különösséget hagyja partikuláris sztorik harmincadjára, aztán stílusának gunyorosságát lankasztja az apróságok komolyan vétele, majd a párbeszédek üresjáratai dúsítják művi úton a terjedelmet (ezt jól ki lehetett volna küszöbölni, mondjuk, a szabad indirekt stílussal), a bátorság száll inába a megpendített komoly, sőt komor kérdések naiv megoldásban és magyarázatban való elsikkasztásának során, ami fölér egy alapos ködösítéssel. Éltető egyre lemondóbb, egyre unottabban lubickol a lineárisan kezelt sztori lassan csörgedező langy vizében, csak olykor villan egy-egy igen kurta bekezdésben esszéisztikus hangvételének erénye (pl. a gasztronómiai élvezetek tantaloszi eredetéről szóló bekezdés — 81. lap), a stílus túlhangsúlyozott pallérozottsága pedig, ami az iróniát hivatott szolgálni az elején, egy idő után pipiskedő lesz. Gyermeki örömei és a kunyhóépítés unalmas leírása közben az írónak néha eszébe jut, hogy el is kellene szomorítani olykor hősét a mezőségi verőfényben, ilyenkor aztán mindig kéznél van a felidézhető otthon és a távollévő barát alakja. Tucatgyermekkor tucatfiguráinak tucatérzései népesítik be a könyv lapjait, az intenzív totalitás hiánya rajzolódik ki a partikularitások rétjének művirágai között, miközben hol Nándor bácsi bölcselkedik a verekedés értelméről, mint a struggle for life velejárójáról, hol meg Vaszi traktálja a gyermeket magyarázatokkal és példákkal a nacionalizmus mibenlétéről. Éltető már azzal is beérné a végén, hogy szép kerek mondatokkal írja le magánnaplóját egy gyermekkorról, pedig még ilyesfajta zavarosságok is be-becsúsznak fogalmazványába, nint: „Árpád, mintha nem akarná köhögve látni Nándor bácsit, behunyta a szemét.. A fehér paci együtt gyógyul a depressziós Árpáddal (milyen szívdöglesztő párhuzam!), s ugyancsak e lovacska hátán nő fel az a nemzedék, amelyik már nemzetiségre való tekintet nélkül száguldja be a szabad mezőket, holott öt perccel a sétalovaglás előtt Györgyica és Ágoston félholtra veri egymást, aztán ezt a nyilatkozatot is halljuk a Gyorgyica apjával kapcsolatosan: „őt is le akarták lőni a magyarok. (...) — Mi nem szeretjük a magyarokat.“ Ha ez a lovaglás nem akarna szimbolikus színezetet nyerni a regénykében, hanem szerényen megragadna a maga partikuláris világában, akkor ez így rendben is volna. Ám nyilvánvaló a példázat-jelleg, úgyszólván kilóg a lóláb. Mert Éltető szerint ez a közös lovon felnőtt nemzedék egyszerre és minden probléma nélkül kinövi a történelmi gyerekcipőt, mintegy varázsütésre változik meg a köztudatban minden, másként fogja szemlélni a belénevelt nacionalizmus kérdését, holott még a locsifecsi és gyermetegen egyszerűsítő Vaszi is jól tudja azt, hogy a történelem közös lovának sokkal túrosabb a háta, semhogy egy ilyen megoldás ne rekedne meg a „fehér ló mondájának” mitikus szintjén. Említettük már a legelején, hogy óvatos duhaj ám Éltető József: fölveti a problémát, aztán úgy tesz, mint aki nem tett semmit. Ebben is ugyanolyan bátor, mint amilyen elszántan örül annak, hogy távol-keleti ferde szemmel figyelheti az európai irodalom csődjét, amelyhez — úgy véli — e regénnyel maga is hathatósan hozzájárult. Mi tagadás: magunk is büszkék volnánk, ha ezt a mély meggyőződésünket hordozhatnánk szerte a világban. Amennyiben Éltetőnek ez szent meggyőződése, annyiban csupán naiv és egyszerűsítő. Amennyiben pedig éppúgy nem hiszi ezt, mint jómagunk, akkor viszont őszintétlen. Ez az alternatíva az egyetlen bizonyosság ebben a kisregényben. Ám ez nyilvánvalóan nem irodalmi természetű. MÓZES ATTILA Jakobovits Márta: Kígyó