Utunk, 1980 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1980-01-04 / 1. szám

A gondolat logikája, metaforája és bátorsága! Ha nincs teoretikus gondol­kodásunk, amelyben létünk viszonyrendszerei megjelenné­nek, akkor létünket minden­féle egykori teória és ideoló­gia befolyásolhatja; ha nincs létünknek és tudatunknak el­méleti kifejtésmódja, akkor a mindennapi nyelv bárme­lyik gesztusa a létmeghatáro­zás jogát követelheti magá­nak, és a léten akármilyen artiku­lálatlan kiáltás is ural­kodni tud. Nem kevesen mondták, hogy ez ilyesféle­képpen van: „Némelyek hitet­lenek, mondja Hérakleitosz kedden: »sem figyelni, sem beszélni nem képesek«.“ Is­meretes módon Heidegger a létfogalomba az értelmet is belefoglalta, Adorno szerint pedig „Az eszes és nagykorú emberiség előállítását célzó filozófia a gyalázat körében reked az egészet a maga igaz­­talanságában át nem gondoló elmélet nélkül.“ Ha elméleti gondolkodá­sunk lenne, értelmünk inkább uralkodhatna szenvedélyein­ken s létünk, meghatározói közé, felvehetné saját hajla­mait és intencióit és ezáltal kétségtelenül filozofikusabban élhetnénk (tehát jobban), mi­vel nem lennénk kiszolgáltat­va nap mint nap létezésünk reflektálatlan empíriáinak és konkrétumainak, s mivel vál­lalni lehetne létünk felismer­ni vélt irányainak és utópiá­inak követelményeit. Ezért figyeljük szívszorong­va minden nálunk megjelenő írás vagy elhangzó élőszó ki­fejezett vagy rejtett elméletét, vagy immanens teoretikus le­hetőségeit. Ezért olvassuk új­ra egyre növekvő nyugtalan­sággal Aniszi Kálmán A filo­zófia műhelyében* címmel megjelent interjúgyűjtemé­nyének kérdéseit és feleleteit — nyugtalansággal, mert ez a könyv a kolozsvári filozófiai oktatás mesterei által végzett afféle stílusgyakorlatnak te­kinthető. Márpedig a filozófia műhelyében (?!) kell hogy szülessenek a legjobb stílus­­gyakorlatok (s a nemzetközi filozófiai irodalom hasonló jellegű kiadványai általában az idő próbáját kiálló ínyenc­ségek), s ha nem így történik, bizony alaposan meg kell vizsgálni az alanyok és állít­ó Kriterion, 1978 lányok magánüzemeit és nok­­türnóját­­. A csak rá jellemző és ezút­tal is (bár inkább az interjúk­kal szembeni elvárásként) működő emfázissal Szegő Ka­talin így foglalja össze a kö­tet „tanulságait": „meg kell értenünk jelen időnk gyakor­lati szükségleteit és tevékeny­ségi viszonyaink ellentmondá­sait ahhoz, hogy elméletben és gyakorlatban pontos, he­lyes választ adhassunk a kor felvetette kérdésekre." Persze, természetes, hogy minden szerző kimondja ezt, és a szö­vegekből kibontakoznak a ke­resés fő irányai, ezek legin­kább a tudományos értékaf­­firmáció irányai: az egyete­mes (?) és erdélyi filozofálás tapasztalatainak, az egyete­mes és helyi gondolkodás vi­szonyának az elemzése nem­zetiségi-filozófiai tudomány­tanban tárgyiasul. Ennek a tudománytannak a konklúziós üdvösek: Apáczai Csere Já­nos, Sípos Pál, Köteles Sá­muel, Mentovich Ferenc, Wesselényi Miklós, Kemény Zsigmond, Böhm Károly, Kun­­fi Zsigmond, Somló Bódog, Mak­kai Sándor, Tavaszy Sán­dor, Varga Béla, Korvin Sán­dor, Gaál Gábor stb. stb. el­méleti hagyományára utalnak — viszont még nagyobb szük­ségünk lenne a fenti hagyo­mány által hordozott teoreti­kus szellem tudására. (És ter­mészetesen egy bestseller fi­lozófiatörténeti-elmélettörténe­ti tanulmánygyűjteményre vagy kézikönyvre, amely filo­zófiai és elméleti kultúránk nélkülözhetetlen tényévé ten­né a hagyományt, amely gon­dolkodásunk alkatelemévé te­hetne, sajátos vonatkozás rend­szerré változtathatna egy nél­külözhetetlen gondolkodói é­­thoszt.) A pusztán utalások­ban létező instrumentális tu­dománytan megosztottsága mi­att alig áttekinthető és emiatt csak nagyon fáradságosan és ezoterikusan használható, már­pedig, ahogy Hérakleitosz mondta: „A gondolkodás min­denki számára közös". Egy filozófiai kultúra és maga az élő filozófia mindig a kimondott belső viszonyla­tok és vonatkozások rendszere is, e könyv interjúalanyai a­­zonban csak a legritkább e­­setben teremtik meg a kap­csolatot saját foglalatosságaik és a másokéi között (Bretter György kivétel volt), s így az a­­látszat keletkezik, hogy a szerzők saját diskurzusai ob­jektíve adottak egy olyan vi­lág felől, amelynek (legitim) tárgyisága szintén objektíve adott. Am így kimarad a kor­szerű filozofálás több alap­kérdése: mi az adottság? — milyen az adottság? — mi­lyen szubsztanciális tapaszta­latunk lehet erről? — mi és milyen az az ember, aki a ta­pasztalati adottságról gondol­kodik, illetve aki ennek a gyakorlati alanya vagy tár­gya? A filozófiai teljesség né­zőpontja ma alighanem sub una spécié, a radikális elmé­let oldaláról közelíthető meg csak, legalábbis a század gon­dolkodói tapasztalata ez. A fentebbi kérdések nélkül alig­ha adott a racionális érték­vi­ta, ha pedig ez nem lehetsé­ges, ak­kor nincs — egész egy­szerűen — értékaffirmáció és (kata dynamin) konszenzuális értékválasztás. (Századunk több jelentős gondolkodójának — például Jürgen Habermas­­nak, Karl-Otto Apelnek és Heller Ágnesnek — a vélemé­nye szerint: ha lehetséges fi­lozófia, akkor az ilyen disz­­kurzív folyamatban tételező­dik.) Ez azért fontos, mert a kommunikáció-társadalomnak — a platóni hagyomány értel­mében — a kommunikálható elmélet (a megosztható elmé­let) lenne egyik teoretikus határföltétele. És ha létezik racionális értékvita, akkor az olvasó, a közösség számára sem oly nehéz probléma a szövegek legitimitásának kér­dése. Ugyanis az (olvasó) em­bernek tulajdonképpeni sza­badságprobléma az, hogy a diszkurzív aktusokban adott-e az alternatív értékek válasz­tásának lehetősége, ez viszont csak ott lehetséges, ahol lé­nyegi párbeszéd, tehát érték­­pluralizmus van. Ennek for­mális szükségszerűsége a filo­zófia mai konstitutív ténye. Monolit (diskurzusukat és a világot a priori objektív a­­dottságnak tekintő) nyelvek esetén az olvasó mindent és semmit választhat, ez azon­ban nem viszony a filozófiá­hoz, hanem csupán kívülállás vagy közöny. És a filozófus bármilyen és még olyan állás­foglalása sem irányíthatja­­késztetheti az olvasót valami­lyen következtetés elfogadásá­ra, ha ez az állásfoglalás az egynemű értékválasztás miatt eleve eldöntött, ha az olvasó (a feltételezett szabadságvá­gyó ember) a sugalmazott magatartást nem tudja éle­tének különnemű evidencia­­rendszerében alternatívának tekinteni. Etnikai, antropológiai és tár­sadalomfilozófiai tény, hogy egy közösség alapvető létmód­ja nyelvközösségi, módszerta­nilag ennél általánosabb az a tétel, hogy a társadalom ál­talában kommunikációs kö­zösségként létezik. A közös­ségi létmód problémakomple­xusa néhány írásban igen erőteljesen felbukkan, mégpe­dig több forrásból: nint fon­tossági evidencia, mint a ha­gyományos közösségek fel­bomlásának és újak ki- (vagy nem) alakulásának szociológiai kérdése, vagy mint etikai ma­xima, mint a létmód közössé­gi voltának parancsa; ugyan­akkor a kérdés mai irodal­munk és történetírásunk (mint kultúránk funkciójukban leg­­ideologikusabb elemei) számá­ra is alapvető. Ha közgondol­kodásunk pillanatnyi állapo­tát valamilyen úton jellemez­ni kívánnánk, akkor a közös­ség ideologémájával kellene kezdenünk, illetve a rávonat­kozó alapértékkel, a feltétlen állítással. Ugyanakkor para­dox módon éppen a kiinduló­pont (a feltétlen állítás) teszi lehetetlenné, hogy a közössé­gi ideologéma az elméleti e­­lemzés tárgya lehessen, hogy kialakulhasson az adottsága­ink hiányaira és lehetőségeire e pillanatban legjellemzőbb teória. Kétségtelen, hogy ma­napság a szociológiai kutatás nem szolgáltat elégséges ana­litikus tényt, de az sem vitat­ható, hogy a gondolkodásha­gyomány és a pillanatnyi eti­kai reflexió tényeit sem hasz­nosítjuk eléggé. Gáli Ernő teoretikus műszavára utalva: aligha képzelhető el önismeret és morális lelkiismeret kö­zösségismeret (a közösség teo­retikus ismerete) nélkül. (A pontosság kedvéért jegyezzük meg, hogy nála a sorrend for­dított.) Nagy György szerint: „A közösségi praxis teleologikus következetessége és morális szilárdsága csakis úgy bizto­sítható igazán, ha társadalmi­lag elsajátítjuk a felelősség­teljes emberi gyakorlat min­denkori legfőbb tanulságát: »vagyunk, mik voltunk, le­szünk, mik vagyunk« — ehhez pedig többek között magas fokú történelmi tisztánlátásra van szükségünk. Mindamel­lett veszedelmes tévedés len­ne azt hinni, hogy a praxist be lehet helyettesíteni a pra­xis ideológiájával s a szinkró­nia életközeli követelményeit ki lehet elégíteni a diakrónia elméleti megidézésével." Csak­hogy így nem lehet tévedni, mivel a praxis és annak szer­ves ideológiája nem állítható alternatív kizáró viszonyba: a praxis általában és konkrétan elválaszthatatlan a benne és kívüle kialakuló gondolati (s ideológiai) tételezések rend­szerétől ; helyesebb tehát prak­tikus-ideologikus komplexus­ról beszélni, amelyben a súly­pontokat és elválasztásokat e­­gyénileg és a csoportok szint­jén a társadalmi munkameg­osztás rendszere valósítja meg. Bretter György egy 1974-es írásában célzott arra, micsoda óriási reflexív lehe­tőségek vannak a közösség partikuláris problémarendsze­­réből kiindulva az egyetemes emberi lehetőségek, a szabad­ság társadalmi immanenciá­­jának általánossága felé ha­ladni. Azóta ehhez még azt is hozzá lehet tenni (s részben ő is, de nyomában néhány fiatal gondolkodó is ezen az úton haladt), hogy a hagyo­mányos etikai reflexió mel­lett, a közöség értéktranszcen­­zusát elméleti nézőpontként választani a társadalmilag le­hetséges szabadságtotalizációk, a hatalmi viszonyok elemzé­sének általános teoretikus megközelítését teszik lehető­vé. Ebből a szempontból pe­dig a marxi módszertan alap­ján az erdélyi történettudo­mány és etikai reflexió (tehát a hagyomány) elemei logikai­lag és elméletileg kielégítően és szükségszerűen integrálha­tók a hatalom és társadalom gazdasági, kommunikációs­­kulturális-szimbolikus, formá­lis kölcsönhatási viszonyait tárgyaló modern elméletekkel. Természetesen ez még min­dig csak tudománytani érték­affirmáció, és nem is válhat teljes (emberi-összemberi) ér­­tékaffirmációvá, ha az elméle­ti beállítódásnak csak telosza van, de nincs — vagy alig van — pátosza, menekül a metaforától. Ha azonban a gondolkodás nélkülözi a me­tafora lehetőségét, akkor min­dig kiteszi magát a logikai álmegoldások veszélyének, u­­gyanis a metafora a lét köz­vetlen kihívása, és a filozó­fusnak vállalnia kell ezt a ki­hívást. Ha a közvetlen lét-ref­lexió nem él benne, akkor a közvetítések akadémikus ha­gyománya egyre lételleneseb­­bé teheti. A lét közvetlensé­gét biztosító pátosz és meta­fora nem filozófiaellenes vál­lalás, ellenkezőleg, a reflexió célracionalitását fenntartani képes alapszimbolizmus, u­­gyanis a pátoszban már téte­leződik az adottságokra való fundamentális beállítódás e­­gyik formája. Azt gondol­ha­t­­nánk, hogy a szellemi vagy erkölcsi szkepszis pátoszelle­nes, ám nem arról van itt szó, hanem sokkal inkább a létbe­vetettség stiláris eluta­sításáról, amely sajátos nyelvi félszegségnek tűnik. Rácz Győző írja: „Minden filozófiá­val foglalkozó teoretikus a­­­lapvető feladata harcolni a pozitív tartalmú lehetőségek valóra váltásáért, dolgozni egy ésszerűbb valóság és egy emberibb holnap megteremté­séért. Tudom, hogy ez egy ki­csit patetikusan hangzik, még­sem tudok lemondani erről a gondolatról, mert úgy hiszek benne, mint a filozofálás ér­telmében" (kiemelés — E. P.). Indokolatlan a szégyenkezés, ez ugyan nem patetikus be­vallás, és mindenféle episzte­­m­ológiai és nyelvi szégyen­kezés és elzárkózás eggyel kevesebb lehetőséget hagy a nagy egzisztenciális és értelmi problémáinkkal való bármi­lyen típusú szembenézésre. Egyszóval szellemi magáér­val­óságunkat nem lehet im­portálni, ha nem akarjuk, hogy teóriánk és filozófiánk az legyen, aminek a legke­vésbé szánjuk: az értékelide­genedés (Luhmann) kauzálsé­­mája Társadalmi létezésünk etikailag indukálja fogalmi­­ságát, a fogalmak pedig a mo­rál maximáit, a maximál­ tu­­dat azonban nem létezhet az evidenciák vállalásának bá­torságán kívül. Az evidenciák kereshetők a tudománytanban, ez azonban csak a hagyomá­nyos értékaffirmációkat (a múlt teóriáját) teszi lehetővé. Az emberek viszont létük el­­gondolhatóságának adott és perspektivikus kategóriáit ke­resik, mivel a görög bölcsek titka szerint akarnak élni, o­­kosan és magukat ismerve, ezért partikuláris és egyete­mes értékeik felmutatását várják. Gondolatilag elsősor­ban azoktól (hagyományosan), akik ebben a könyvben meg­szólalnak, illetve nem szólal­nak meg? — igen, a válaszok lehetősége továbbra is rajtuk múlik. EGYED PÉTER Egy alternatíva természetéről Az ígéret. „A Zen, gondolom, valami olyasmit kíván, ami egyszerre magas és mély, vi­dám és szomorú, keserű és édes, büszke és szerény, ün­nepélyes és hétköznapi“ — ál­lapítja meg Éltető József Malraux Ellen-emlékiratai nyomán, kisregényének­ nyi­tásakor, mintha csak ígérné. Arató Ágoston életéről szóló kisregényében végig ezt az igényt fogja szem előtt tarta­ni, vagyis fokozott hangsúlyt fektet a különösségre, amiről végül is Malraux Bonca be­szél­t „virágnyelven", s mi­vel szerzőnk igen-igen szereti ezt a nyelvet, megtoldja a vi­rág és rózsaberek viszonyáról szóló közismert Vörösmarrty­­gondolattal is, s már azt hisz­­szük, a kisregény a téma a­­dekvát kifejtésének keresése leend mindvégig, a lényeges állhatatos kutatása, Éltető szi­gorú önellenőrzése, hogy csak azokat az összefüggéseket e­­melje alkotástörvény-erőre, a­­melyek hitelesen mutathatják be ezt az életet, abban a kor­szakban, mely nem szűkölkö­dött jelentős és szimbolikussá emelhető eseményekben. O­­lyan ikebanát ígér nekünk, * Történet egy fehér lóról Kriterion, Bukarest, 1979 mely annak a kornak a „fló­rájáról“ a legtöbbet kép­es el­mondani, melynek gondosan megválogatott virágai szim­bolikussá nyithatnak az olva­só előtt. S hogy ne tűnjön fölösen nagyképűnek ez az igény (s hogy a kudarc ese­tére meglegyen a mentség). Éltető kételyeit is fölvillantja, méghozzá igen rafináltan: azt sugallja, hogy esetleges téve­dése a megmódolást illetően a „félszigetnyi" Európa mű­vészetének és világképének a bélyegét, „rákfenéjét" fogja magán hordozni. „Nos, azt mondja ottan a távol-keleti Bonc, hogy ő is bejárta Euró­pát, de nem látott sehol sem bár egyetlen virágcsokrot, csupán rendezetlen virágnya­­lábokat, kisebb-nagyobb, ösz­­szevissza zilált virágkévéket. Ez a sok virág így együtt nem mond semmit, pontosab­ban mindenfélét mond, de rendszer és értelem nélkül. Ilyen az önök egész művésze­te, sőt világképe, sugallja a derék Bonc az európaiaknak.“ Éltető József maga pedig mintegy mentségként ezt su­gallja: az ő tévedése most az egész európai irodalom össz­­tévedésének kvintesszenciáját foglalja magába. Meggyőződé­sünk, hogy ez igen tanulságos lehetett volna: egy ekkora méretű átfogó tévedés az eu­rópai irodalom legjelesebb re­mekművét eredményezhetné, izgalmas irodalmi szórrajzot. Csak azért figyeltük gyana­kodva ezt, mivel az egyete­mes tévelygést 149 lap­on be­­mutatni kissé nehéznek tűnik. És Éltető óvatos duhaj, mert előre számolván a bukás le­hetőségével, kacsint egyet fe­lénk: „Előbb arra gondoltam, hogy elmondom a Gyári An­gyal történetét. Utólag jöttem rá, hogy nem egészen felel meg a célnak. Most már csak azért is elmondom, hadd lás­sa az olvasó, hogy így van, nem felel meg a célnak." Ami ezután következik, már mind meghátrálás a jelentőségtel­jes nyitás után, egy írói ku­darc „igazolása", mintha erre oly nagy szükség volna. No persze: a szerző tudatában ez úgy (is) él, mint az európai irodalom egyetemes kudarcá­nak sűrített képe. Nagy lélek az, aki a maga európaiságá­nak tévelygését figyeli, s ör­vendezik azon, hogy Malraux­­val és az összes többi nagy­sággal együtt bukhat — a sa­ját tudatában, miközben tá­vol-keleti szemmel és elmével fölötte áll saját csődjének. Éltető mindent ígér és igen okosan mindennek az ellen­kezőjét is. A megvalósulás. A nyitás pal­lérozott és művelt hangvétele után következik a Gyári An­gyal ígéretes sztorija. Persze, ez sem valami ínyencség, de azért villantja a háború utá­ni várakozás hangulatát, a fa­lukép hiteles. Nem kap ugyan a mesélésben semmi szimbo­likus értéket, ámde hihetőnek tűnik: a szerző hagyományos stílusban, hagyományos mód­szerbeli eljárásokkal, a parti­kuláris köréből ki nem lépve ugyan, de elmondja a maga kerek történetét, ha sejtjük is már: erejét meg fogja halad­ni az, hogy művében egyesít­se az összeurópai irodalom általános tévelygését. Nem baj, nem sikerült ez soha sen­kinek, de ettől még születtek elfogadható, olvasmányos, ke­rek sztorik. És ott a becsüle­tes kétely, s az ebből születő próbálkozás. Éltető rájön, hogy a Gyári Angyal történe­te nem megfelelő céljának, s ezért más oldalról próbálja megragadni a makacskodó lé­nyeget. A „második" próbál­kozás után azonban rá kell jönnünk, hogy (1) a fehér ló történetének pontos előzmé­nye a Gyári Angyal sztorija, semmi különbség nincsen kö­zöttük, hiszen ugyanazon hős életét meséli tovább más „címszó" alatt ugyanúgy, és (2) tovább nem próbálkozik a keresgéléssel; végül (3) ... hát igen! kezdeti gyanúnkat egyre inkább igazolja a szerző: ez a könyv még tévedésnek sem monumentális. Hogy nemcsak nem lelte meg a szimbolikus­sá nyitó virágot, de még az az „összevisza zilált virágké­ve“ is hervatag, hogy ne mondjuk: Éltető megelevení­tendő rétjén művirágok te­nyésznek a maguk időtlen és élettelen egykedvűségében, s annyi közük van a virághoz (ó, hol állunk a gondosan ren­dezett ikebanától!), mint az ismert, bejáratott és lejáratott cselekménykezelésnek és té­máknak az európai irodalmak „nagy tévelygéseihez“ így lesz az ikebana meghirdetett igényéből, amint azt Hürkecz István mondaná — ikebanali­­tások tároló vázára. Mert Él­tető a második próbálkozás u­­tán beismeri vereségét, lépés­ről lépésre adja fel igényeit: előbb csak a különösséget hagyja partikuláris sztorik harmincadjára, aztán stílusá­nak gunyorosságát lankasztja az apróságok komolyan véte­le, majd a párbeszédek üres­járatai dúsítják művi úton a terjedelmet (ezt jól ki lehetett volna küszöbölni, mondjuk, a szabad indirekt stílussal), a bátorság száll inába a meg­pendített komoly, sőt komor kérdések naiv megoldásban és magyarázatban való elsik­­kasztásának során, ami fölér egy alapos ködösítéssel. Éltető egyre lemondóbb, egyre unot­­tabban lubickol a lineárisan kezelt sztori lassan csörgede­ző langy vizében, csak olykor villan egy-egy igen kurta be­kezdésben esszéisztikus hang­vételének erénye (pl. a gaszt­ronómiai élvezetek tantaloszi eredetéről szóló bekezdés — 81. lap), a stílus túlhangsúlyo­zott pallérozottsága pedig, a­­mi az iróniát hivatott szolgál­ni az elején, egy idő után pi­­piskedő lesz. Gyermeki örö­mei és a kunyhóépítés unal­mas leírása közben az írónak néha eszébe jut, hogy el is kellene szomorítani olykor hősét a mezőségi verőfényben, ilyenkor aztán mindig kéznél van a felidézhető otthon és a távollévő barát alakja. Tucat­gyermekkor tucatfiguráinak tucatérzései népesítik be a könyv lapjait, az intenzív to­talitás hiánya rajzolódik ki a partikularitások rétjének mű­virágai között, miközben hol Nándor bácsi bölcselkedik a verekedés értelméről, mint a struggle for life velejárójáról, hol meg Vaszi traktálja a gyermeket magyarázatokkal és példákkal a nacionalizmus mibenlétéről. Éltető már az­zal is beérné a végén, hogy szép kerek mondatokkal írja le magán­naplóját egy gyer­mekkorról, pedig még ilyes­fajta zavarosságok is be-be­­csúsznak fogalmazványába, nint: „Árpád, mintha nem a­­karná köhögve látni Nándor bácsit, behunyta a szemét.. A fehér paci együtt gyógyul a depressziós Árpáddal (mi­lyen szívdöglesztő párhuzam!), s ugyancsak e lovacska hátán nő fel az a nemzedék, ame­lyik már nemzetiségre való tekintet nélkül száguldja be a szabad mezőket, holott öt perccel a sétalovaglás előtt Györgyica és Ágoston félholt­ra veri egymást, aztán ezt a nyilatkozatot is hallj­uk a Gyor­gyica apjával kapcsolatosan: „őt is le akarták lőni a magyarok. (...) — Mi nem szeretjük a magyarokat.“ Ha ez a lovaglás nem akarna szimbolikus színezetet nyerni a regénykében, hanem szeré­nyen megragadna a maga partikuláris világában, akkor ez így rendben is volna. Ám nyilvánvaló a példázat-jelleg, úgyszólván kilóg a lóláb. Mert Éltető szerint ez a közös lovon felnőtt nemzedék egy­szerre és minden probléma nélkül kinövi a történelmi gyerekcipőt, mintegy varázs­ütésre változik meg a köztu­datban minden, másként fog­ja szemlélni a belénevelt na­cionalizmus kérdését, holott még a locsifecsi és gyermete­gen egyszerűsítő Vaszi is jól tudja azt, hogy a történelem közös lovának sokkal túro­sabb a háta, semhogy egy ilyen megoldás ne rekedne meg a „fehér ló mondájának” mitikus szintjén. Említettük már a legelején, hogy óvatos duhaj ám Éltető József: föl­veti a problémát, aztán úgy tesz, mint aki nem tett sem­mit. Ebben is ugyanolyan bá­tor, mint amilyen elszántan örül annak, hogy távol-keleti ferde szemmel figyelheti az európai irodalom csődjét, a­­melyhez — úgy véli — e re­génnyel maga is hathatósan hozzájárult. Mi tagadás: ma­gunk is büszkék volnánk, ha ezt a mély meggyőződésünket hordozhatnánk szerte a világ­ban. Amennyiben Éltetőnek ez szent meggyőződése, annyi­ban csupán naiv és egyszerű­sítő. Amennyiben pedig épp­úgy nem hiszi ezt, mint jóma­gunk, akkor viszont őszintét­­len. Ez az alternatíva az e­­gyetlen bizonyosság ebben a kisregényben. Ám ez nyilván­valóan nem irodalmi termé­szetű. MÓZES ATTILA Jakobovits Márta: Kígyó

Next