Utunk, 1980 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1980-04-11 / 15. szám

FODOR SÁNDOR KÉPESLAPOK A SZABADSÁG-SZOBOR TÖVÉBŐL 1. „Az én Szabadság-szobrom“ Ezt a címet szántam eset­leg megírandó útijegyzeteim­nek , mielőtt elindultam volna az Egyesült Államok­ba. Biztos voltam abban, hogy eljutok a Szabadság-szobor­hoz, és előre készültem rá, hogy ellenőrzöm, vajon annak ide­jén — 1971-ben, két évvel ha­lála előtt — tényleg betartot­ta-e ígéretét Földes Laci (nem nekem ígérte­m Paneknek), felírta-e jól látható helyre vi­lágjáró baráti körünk varázs­igéjét. Mégis úgy adódott, hogy összesen nyolc napos New York-i tartózkodásom alatt — nem láthattam a Szabadság­szobrot. Nem jutottam el oda — és amikor a 400 méteres iker-felhőkarcoló, a World Trade Center tetejéről pislog­tam arrafelé a biztonságot je­lentő üvegfal mögül, a kilá­tást eltakarta előlem a köd. Úgy jártam, mint kiváló kri­tikusunk és irodalomtörténé­szünk Párizsban. Anglia felé ugyanis útba ejtette Ady Ba­konyát. Rövid, néhány napos tartózkodása alatt igyekezett minden láthatót megnézni, mert akkurátus barátja, pá­lya- és szerzőtársa minden bi­zonnyal levizsgáztatja a lá­tottakból. Végigrohant a Louvre-n, minden jelentősebb múzeumba bebotlott, körbe­járta a Notre Dame székes­­egyházat, még Napóleon sírjá­hoz is elzarándokolt, hogy va­lamennyiünk nevében adózzék a Nagy Korzikai emlékének. Hazatérte után nyugodt lelki­ismerettel állt a barátja elé. — Milyen az Eiffel-torony? — kérdezte ez. Hazatért vándorunkban megállt az ütő. — Nem láttam — vallotta be. Ezek után bármennyire nem a valós szoborra céloztam is a tervezett címmel — le kellett mondanom róla. Mit mond­hatnék az én Szabadság-szob­romról, ha nem láttam az ere­detit, az Egyesült Államok szimbólumát? A Szabadság-szobor tövé­ben azonban jártam. Hiszen az egész Egyesült Államok ott van. Nem mintha olyan kicsi lenne az ország, hogy elfér­ne egy szobor árnyékában. In­kább azért, mert olyan nagy­nak tudják az ország állam­polgárai a szobrot — és amit a szobor jelent. 2. Miért éppen én? Indulás előtt nem sokat töp­rengtem rajta. Bizonyára a­­zért esett rám az írószövetség választása, mert többé-kevésbé ismerem a hazai gyermekiro­dalmat és mert angolul is el­boldogulok. (A gyermekiroda­lom, a gyermekeknek szánt té­vé- és rádióműsorok kérdéseit tárgyaló szimpozion munkála­tai angolul folytak.) Odakint — mi tagadás — kissé elbizonytalanodtam. Hi­szen a résztvevők túlnyomó többsége — huszonnyolc or­szág egy-egy, Svédország két, az Egyesült Államok pedig több küldöttel képviseltette magát — nos, a többség tévés, rádiós volt, vagy a könyvtár­hálózatban dolgozott. A tele­vízióról, rádióadásokról szóló előadásoknak, vitáknak csak az elvi része érdekelt, a gya­korlati kérdésekben (forgató­­könyv, rendezés, műsorterve­zés, technikai megoldások) já­ratlan voltam és vagyok, így az ezekkel kapcsolatos viták­ban sem jeleskedtem. Emel­lett — kivált az első két hét a­­latt — egyes előadók, vita­partnerek beszédmodora is szokatlan volt a fülemnek. A­­kadt ugyan született ameri­kai előadó, akit tökéletesen értettem már az első napok­ban, de olyan is volt, akit egy­általán nem. Első állomáshe­lyünkben, Bostonban az egyik előadót hallgatva — pedig nem is tévéről beszélt, hanem irodalomról — kétségbeeset­ten fordultam szomszédomhoz, a mindig derűs csikágói Elisa­­beth Huntoonhoz: „Líz drága, én ebből az egészből semmit se értek..Mire ő: „Rá se rántson. Én se nagyon.“ Leg­inkább persze azokat a külföl­di előadókat értettem, akik maguk se beszéltek tökélete­sen, vagy legalább nem „ame­­rikaiasan“ angolul. Ám a leg­itt szívesebben Anna Home asz­­szonyt, a londoni BBC mun­katársát hallgattam már az első napoktól. Ha nem is vettem részt a té­vével kapcsolatos vitákban, nem is beszéltem a mi gyer­mekelőadásaink sajátos prob­­lémáiról, annál szorgalma­sabban néztem a képernyőt. Kiváltképpen az első héten, Bostonban, ahol is nagyon las­san állt át a szervezetem az időkülönbségre, jó, ha hajna­li négykor elaludtam és reg­gel hétkor már talpon is vol­tam, anélkül, hogy fáradtsá­got éreztem volna. Este tíztől­­ hat órán át néztem a té­vét. A magántársaságok adá­sait és az állami adókat. Jó filmeket és rosszakat. Ami maradéktalanul tetszett ne­kem, az a gyors, rendkívül friss riport- és hírszolgálat volt. Egyébként nagyon zavar­tak a filmeket tízpercenként megszakító hirdetések. Vendéglátóink azonban min­denki véleményére kíváncsiak voltak. Egyik vitatott — tévére vo­natkozó — problémában va­laki egyenesen rámkérdett. Szakkérdésről lévén szó, tud­tam, itt okosat nem mondha­tok, ám megszívleltem Harag György tanácsát: bármiről be­szélek, bármit mondok is, számoljak a tengerentúliak humorérzékével. Nagyjából e­­zeket mondtam: — Sokáig azt hittem, hogy a második világháború után két rossz dolgot importáltunk az Egyesült Államokból: a ko­­lorádóbogarat és a televíziót. Azután rájöttem, hogy a kolo­­rádóbogár nem is olyan rossz. Irtható. Még tapsot is kaptam, és tudomásul vették, hogy a to­vábbiakban kimaradok a té­vé­vitákból. Elvégre nem le­hetek tárgyilagos, ha ennyire ellensége vagyok a távolbalá­tónak. Tudom, valójában nem volt — nincs igazam. Kétszeresen. A televízió ma már szinte nél­külözhetetlen tömegtájékozta­tási eszköz. Művelődési éle­tünknek is szerves tartozé­ka, a korszerű nevelésben sem mellőzhető. Másfelől — ne­künk, sajnos, irreális képünk van az Egyesült Államok-be­­li gyermekeknek szánt fil­mekről, tévé­műsorokról. Ott ugyanis — akár az élet vala­mennyi területén — a tévé­műsorban is minden találha­tó: a silány giccstől a magas­rendű művészetig. Importszer­veink pedig jó, ha középszerű filmeket, sorozatokat hoznak be. Meg aztán nem is tehe­tünk merev különbséget a ki­fejezetten gyermekeknek szánt filmek­­ és a 30—40 év előt­ti vadnyugati limonádétörté­netek között, hiszen ezeket is nézik a gyermekek. Könyör­telenül behozunk és orrvérzé­sig vetítünk olyan rajzfilmso­rozatokat (pl. a Kőkorszak), a­­melynek alapötlete határozot­tan szellemes ugyan, futná is belőle mintegy huszonöt-har­minc jó folytatásra, de nem háromszázra. Behozunk egy sereg krimi-sorozatot (Kojak, Egy seriff New Yorkban, Mannix stb.), amelyekből az derül ki, hogy az Egyesült Ál­lamok, de kiváltképpen New York hemzseg a bűnözőktől, de szerencsére mindig akad egy derék rendőrtiszt vagy magánnyomozó, aki ellátja a bajukat. Magam is hajlamos voltam elhinni az ostoba le­gendát, miszerint aki este gya­logosan elindul New Yorkban, örüljön, ha megússza egy ku­pán veréssel. Ugyanakkor nem jutnak el hozzánk olyan kivá­ló, az amerikai ember életét, gondolkodásmódját valósan bemutató sorozatok, mint pél­dául a Rogers úr szomszédsá­ga, a Szezám utca vagy a bos­toni WGBH tévétársaság mes­teri sorozata, amelyben kicsi — 9—11 éves — gyerekekkel beszélget a riporter az élet komoly kérdéseiről. A riport­alanyok mindenike tragédiát élt át, sőt áldozatává is vált az átérteknek. A szemtanú biz­tonságával állítom, hogy en­nek a sorozatnak minden e­­gyes darabja izgalmasabb bár­melyik vadnyugati filmnél. Er­kölcsi, nevelő hatása pedig gyermekre és felnőttre egy­aránt — felmérhetetlen. Hadd idézzek néhány sebtiben le­jegyzett szót az egyik film­ből, amelyben a riporter egy kislánnyal beszélgetett, a­­ki baleset következtében el­veszítette egyik lábát: — Hogy érzed magad az is­kolában? — Jól. Néha a tanár még külön is magyaráz nekem. Nagyon jól esik. Az emberek jók. — A gyerekek nem csúfol­nak? — Eleinte biza gúnyolódtak. Persze, nem mindenik. De nem törődtem vele. — Nem bántott? — Bántott. De aztán arra gondoltam, ha én láttam vol­na ép koromban egy bicegő gyereket, talán én is nevet­tem volna rajta. Aztán velük kacagtam. A kislányból — minden böl­csessége ellenére — nem fara­gott apró öregembert a tragé­dia. Megmaradt kedves, igazi gyereknek. Ez a sorozat döbbentett rá, milyen hamis úton járnak a­­zok a tévéseink, akik úgy vé­lik, hogy a gyermeknek csak ujjongania, de legalábbis mo­solyognia szabad a kamera e­­lőtt. És hozzájuk szólni is csak mosolyogva lehet. Egyes mű­sorainkban egyfolytában mo­solyog a színész, riporter, a gyerekek pedig, akiknek az lenne a feladatuk, hogy vidá­mak legyenek a felvevőgép e­­lőtt — mivelhogy nálunk a gyermekek élete gondtalan — néha erőltetett, mosolyszerű fintorra fanyalodnak. Tudom, a gyermekek nem apró felnőttek. De igenis apró emberek. Az ember pedig, ha épeszű, akkor sír, örül, moso­lyog vagy nevet, ha oka van reá. Lehet a felnőttel is mo­solyogva, akár vidáman, ne­vetve is beszélni — de a gyer­mekkel is lehet komolyan. Mert a gyermeknek is vannak gondjai. Lehet a tévét szeretni — vagy nem szeretni. Ám je­lentőségét kétségbevonni, os­tobaság. Az én tréfás húzá­somnak, példázatomnak a ko­­lorádóbogárral sem volt egyéb célja, mint hogy kivágjam ma­gam, ne kelljen olyasmiről be­szélnem, amihez nem értek. Innen a kételyem: vajon tény­leg én voltam-e a legmegfe­lelőbb a megtisztelő küldetés­re? Szerencsére azonban, a szim­­pozionon könyvkiadásról, iro­dalomról, sőt gyermeksajtóról is esett szó. Az irodalomhoz pedig — akárcsak idehaza — ott is majdnem mindenki ért. (Folytatjuk) Képgyári jelentések 7. NYENYERE Szőcs István vitatkozhatnék (Utunk, 1980. 12. szám). Azt hiszem, most nem teljesül a kívánsága. Akiket felbőszíthe­tett, nem eléggé higgadtak a fontolgatáshoz, s nem is le­hetnek, mert erejük abból a jófajta elfogultságból való, hogy az „igazit“ csinálják, mégpedig valami „nem igazi“ ellenében. S legalább olyan ostromlottnak, űzöttnek érzik magukat, mint az A-réteghez felsorakozók.* Azt mondhatnám Szőcs Ist­vánnak, nem vitatkozva, csak kiszólva e kurta rovatból, ne bántsa őket, de nem mondom, mert Szőcsnek igaza van, ha előadja, hogyan látja a dol­gokat, s figyelmeztet, hogy a nótát mindenki fülébe kell húzni. Igaza van, mert időn­ként látnunk kell, mit műve­lünk, s a kizárólagosdival ki­ki önlétét is kérdésessé tehe­ti. A tévé magyar műsorától bi­zonyára elvárható, hogy ér­dem­i várakozás szerint pró­bálja elegyíteni, adagolni az A, B, C — s betűzhetünk to­vább — rétegből szóló hango­kat, bár, hogy a magam in­dulatait is eláruljam, emléke­zetem szerint jó félidőben, nem is olyan régen, szüreti murin Ruha István húzta az Á-t a képernyőn, s daloltak hozzá hasonló kiválóságok. Előfor­dul mind a három, talán ott a baj, hogy az erre, vagy arra érzékeny lélek sohasem tudja, mikor kell elzárnia, kinyitnia a készüléket. A Kaláka, nem tudom, med­dig tart, az önismétlés veszé­lye kísért újabb meg újabb megjelenésekor, de a szépiro­dalom, a műzene felé való nyitással nem oldhatja meg gondjait, mert akkor­ nem az, ami, nem az, ami lenni akar. A Kollégium című műsorszám talán alkalmasabb a Szőcs ja­vasolta nyitottságra, ott helyet kaphatna egy s más a felemle­­getettekből. Akarva, nem akarva, szin­­te­ szinte vita színezetűvé lett ez a néhány megjegyzés, pe­dig mondom: Szőcs Istvánnal a helyzet bemutatását illetően egyetértek, legfeljebb a C-ré­­teg művelői esetében nem a modort, a divatbeli dolgokat vélem meghatározó jegynek, s az elszektásodás esetleges veszélye sem nyugtalanít. Mi több, örömmel észlelem, ho­gyan keresi ez a nemzedék önmagát, táncházi alkalmak­kor, s ahol lehet, folyton ala­kítja előzménytudatát, próbál­ja betájolni térben és időben önmagát, még akkor is, ha ez a keresés nyenyere hangokat fakaszt. Talán ugyancsak ilyen indítások harsogtatják, üvölte­­tik a diszkók hangfalait. (Nye­­nyeréék és Diszkóék közt nincs is ily nagy háború, sziával kö­szöntik egymást, s megy ki-ki a gardonjához, elektromos gi­tárjához, „elvegyülni és ki­válni“.) Aki A-t mond, mondjon B-t is, szólhasson C is — intéz­ményi keretben így kell len­nie — ezt kéri Szőcs István, s kéréséhez, nagyot nyelve, csatlakozom. FORRÓ LÁSZLÓ * Szőcs István házi haszná­latra, függőleges tagolódásban, három rétegre osztja népze­nénket: Á: „magyaros", B: „Kodályféle"; C: mezőségi, gyímesi, Kallós Zoltán gyűjté­séhez kapcsolódó zene. A harmadik tragikus A kolozsvári magyar szín­házbarát közönség Aiszkhü­­losz és Szophoklész után a már ismert oratóriumszerű előadásban Euripidész drá­máiban gyönyörködhetik, a­­melyekkel a görög színjátszás egyetlen nemzedéknél alig va­lamivel hosszabb idő alatt a tetőpontra emelkedett. Különös ember volt Euri­pidész (i.e. 480—406); tömér­dek ellenséget szerzett magá­nak, köztük Arisztophanészt, a kitűnő vígjátékírót, alá lép­­ten-nyomon gúnyolta darab­jaiban —, de nagyon sokan tisztelték, például azért, mert híres könyvgyűjteménnyel büszkélkedhetett. Drámai si­kereit némi jóindulattal úgy minősíthetjük, hogy mérsékel­tek voltak, ellenben a görög szellemi élet olyan óriása, mint Szókratész, csak akkor kereste fel a színházat, ami­kor Euripidész alkotásait tűz­ték műsorra, s a külföldi fog­ságba esett athéni harcosok közül többet szabadon enged­tek, vagy megjutalmaztak, ha Euripidész drámáiból el tud­tak szavalni néhány sort. Ál­lítólag ki nem állhatta a nő­ket­­, darabjai valóban tele vannak a szép nem elleni e­­pés kifakadásokkal, gúnyos megjegyzésekkel, amelyekből talán kétszeri szerencsétlen házassága keserű tapasztala­tai olvashatók ki —, de a há­rom nagy görög drámaíró kö­zül mégis tőle kaptuk örökül a legragyogóbb, legvonzóbb, nemcsak harcos kiállásuk és következetességük, hanem női­ességük miatt is elbűvölő női alakokat. Semmiképpen sem véletlen Szókratész rokonszenve „a színpad filozófusa“ iránt, mint a szofisták, akik ellen harcolt, ő is az embert állí­totta vizsgálódásai középpont­jába, s ugyanezt tette Euripi­dész is. Drámái tanúsága sze­rint a legegyszerűbb ember is átélheti a legnemesebb érzé­seket, s mindenkinek a sorsa főleg önmagától függ, az em­ber bukása pedig a legtöbb esetben szenvedélyeiből ered. Ezzel kapcsolatos nemcsak a vallásra tett szatirikus észre­vételeinek a nagy száma, ha­nem nyilván az is, hogy az isteneket egyszerű eszközökké fokozta le, amelyek segítségé­vel meg lehet oldani a bonyo­dalmat („deus ex machina“) vagy pedig, ami ugyanennyi­re újszerű volt, alárendelte ő­­ket a véletlennek (amelynek a szerepét, jól tudjuk, a há­borús idők mindig megnövel­ték). Most műsorra tűzött mind­két drámája a trójai monda­kör világát szólaltatja meg, és mindkettőnek a tengelyében egy-egy áldozat áll. Az áldo­zat ajándék az istennek vagy istenhez hasonló személynek, akit az ember ki akar engesz­telni, vagy akitől meg­ akar nyerni valamit. Az első eset a Hercabéban, a második az Iphigeneia Auliszban látható; az utóbbi egyben azt is pél­dázza, hogy minden nagysza­bású vállalkozás lemondást követel: ahhoz, hogy hazánk, népünk ügyét előbbre vigyük, sok mindentől meg kell vál­nunk, esetleg a legdrágább kincstől, életünktől is. A szép, fiatal Iphigeneiára halál vár: ha nem áldozzák fel, a haragvó istennő nem küld kedvező szelet ahhoz, hogy a görög flotta kifuthas­son Aulisz kikötőjéből s elvi­torlázhasson a kincsekben gazdag, paripanevelő Trója felé. Iphigeneiával akkor ta­lálkozunk először, amikor még boldog jegyesnek véli magát: azt hiszi, azért hívták sürgősen a „tengeri fövenyes“ auliszi öbölbe, mert a daliák virágához, Akhilleuszhoz megy feleségül. A boldog ara után a boldogság küszöbéről elta­szított, kétségbeesett lány áll előttünk, hogy nemsokára a közös hellén ügyért önként vállalt áldozat hősnőjeként tekinthessünk fel rá. Csodála­tunk azáltal is növekszik, hogy a költő — a szereplők értékrendjének megállapítását megkönnyítendő — minden eszközt megragad Agamennón és Menelaosz kicsinyességé­nek, személyes érdekeket kö­zös ügyként feltüntető önzé­sének a feltárására. Végül is az áldozat éppen úgy elma­radt, mint a bibliai Ábra­hám—Izsák mondában, amely szintén a társadalmi szokások átalakulását tükrözi, az em­beriség történetének azt a mozzanatát, amikor az ember­áldozatról áttért az állatáldo­zatra — a jelenlegi színpadi változat azonban véget ér az­zal a pillanattal, amelyben Iphigeneia a hősies önfelaján­lás extázisában a fényhez, Zeusz napjához imádkozik. Úgy érezzük, hogy ezzel a rendezői módosítással a drá­ma mondanivalója sokkal tö­­retlenebbül érvényesül, s az a bizonyos katarzis — a néző megrendülése, lelki felemel­kedése — inkább megvalósul, mint egy indokolatlan szeren­csés megoldás útján. Hekabé, latinosan Hecuba —, akit a vándorszínészekkel való beszélgetés utáni jele­netben a dán királyfi, Hamlet is emleget, amikor a színé­szek megjátszott fájdalmát sa­ját igazi érzéseihez méri („Mi neki Hecuba s ő Hecubá­­nak?“) —, Priamosz felesége, trójai királynő. Tizenkilenc­ más mítoszváltozat szerint öt­ven gyermeke született, ezek­nek nagy része mind odave­szett a háborúban. A róla írt drámában Euripidész azt áb­rázolja, hogy ezt az anyát mi­képpen fosztják meg két utol­só élő gyermekétől is: fiával a thrákok királya végez kap­zsiságból meg azért, hogy haj­bókoljon a diadalittas görög vezetők előtt, lányát pedig engesztelő áldozatként ölik meg Akhilleusz sírján. Nem hordozott a föld anyát, aki nála többet vesztett, többet szenvedett volna, és mégsem tudunk maradéktalanul e­­gyüttérezni vele. Nem érzünk iránta mást, mint ellenszen­vet, sőt irtózatot, mert embe­riességünk —, amelynek ki­alakulásában a görög dráma is szerepet kapott — tiltako­zik Hekabé magatartása ellen: nem tudjuk elfogadni a hi­degvérrel kitervelt és körülte­kintéssel végrehajtott kegyet­len bosszút, még akkor sem, ha arra gondolunk, hogy a thrák király valóban bünte­tést érdemel. A mintegy 2400 esztendővel ezelőtt bemutatott tragédia egyetlen tiszta, és épp tisztasága miatt vonzó a­­lakja Polüxéné, aki az önként vállalt áldozat előtt csodála­tos lelkierővel éppen úgy vi­gasztalja anyját és rokonait, mint Iphigeneia. A görög drá­maciklus egyik befejező elő­adásán újra találkozni fogunk vele, de ott Alkésztisznek hív­ják és a halálból visszatér az életbe. Amikor Euripidész az Iphi­­geneia Auliszban-t írta, a gö­rög hajók készen állottak a kikötőkben (mint a darabbeli Auliszban), hogy induljanak Szicíliába, háborúba. Maga Euripidész már szinte két éve a makedón király vendégsze­rető udvarában élt, ahonnan több megértést, támogatást várt, mint hazájától, Athén­től. Halála után a makedón király elutasította az athéni­eknek azt a kérését, hogy nagy szülöttük hamvait haza­szállíthassák. Ily módon, va­lamint Dante sem áldott és átkozott Firenzéjében nyug­szik, hanem a menedéket nyújtó Ravennában, úgy A­­thén is be kellett érje azzal, hogy Euripidész tiszteletére ü­­res síremlékkel hódoljon. Mert amit a szülőföld megta­gadott tőle — a nyugalmat, a hivatalos elismerést, az alko­tómunka feltételeinek biztosí­tását —, azt csak az önként vállalt hazától kapta meg. SZABÓ GYÖRGY Sárkovács halála Majdnem fél évezreden át folytatólagosan forogtak a fa­­zakaskorongok Kolozsvár fa­lai között a ránk maradt Fa­­zakas Társaság szabadalomle­vele bizonysága szerint. Ez csak egy okleveles adat, ami már tanúsítja számos fazakas­­mester létezését, de sejteti, hogy ennek előtte is virágzott ez a jeles, öreg ipar sokat zak­latott kincses városunkban. Most, amikor az idő óráján is lepergett négy és fél évszá­zad — pontosabban négyszáz­­ötvenkilenc esztendő — fur­csamód akkor, amikor a „mo­dern“ világ embere valóság­gal tülekedik a népi, a kézi, a kismesterek előállította tár­gyak iránt, most kell tudomá­sul vennünk, hogy ennek a sárból teremtő művészi mes­terségnek az utolsó korong­ja leállt. Megdöbbentett a hír, fel­­bolydultnak érzem magam, bé­­kétlenkedem és lázadozom, hi­szen nem így egyeztünk meg, nem így volt a szó. Már ne­vét is ráírtam a hangszalag­­kazettára, hogy az ő őszintesé­gével, hiteles elő­szavával rög­zítsem az utolsó kolozsvári fazakasmester gyötrelmes éle­tét. Elkéstem. A halál meg­előzött. Régen dolgoztunk együtt, mindig csodáltam hibátlan for­maérzékét, és érezhető volt minden elkészült darabon, hogy Benedek József valóság­gal tévedhetetlen a nemes a­­rányú edény megformálásá­ban. Sokszor próbára tettem új formák, kisebb és nagyobb méretek változtatásával, de esetlen edényt sohasem emelt le korongjáról. Markába szo­rította a képlékeny anyagot, nem többet, nem kevesebbet a kelleténél, tányérra csapta, és úgy szorította kétmarokra, hogy nagyujjával központosít­va rögtön megkezdhesse az anyag formázását. Kifényese­dett ösvényt taposva a szálas tölgyfába, mezítlábasan rúgta a korongot, hogy a teremtő ritmust gyorsítva vagy lassít­va, néhány perc múltával, nedvességtől fénylő újszülött edényt vághasson le. Tudom­­— mert sokszor figyeltem —,­ hogy minden izomszálát igény­be vette munkája, tudom,, hogy lelkét sem vonta ki e­­gyetlen készülő darabjából sem. Testét garmadányi beteg­ség gyötörte, szeme világát az alattomos ólom kérte áldoza­tul. Igen, áldozatnak és min­taképnek szánta a sors a haj­dan híres kolozsvári fazakas céh kései utódjának, az utolsó­­küzdelmes sorsú fazakasmes­­ternek az életét, kinek földi pályafutása egy évszázadokkal ezelőtt megkezdett, sok-sok vi­rággal díszes, ékesen fogal­mazott, de fekete vonalakkal ízekre tagolt, körkörös mon­datnak a befejező pontja. KABAY BÉLA

Next