Utunk, 1980 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1980-04-11 / 15. szám
FODOR SÁNDOR KÉPESLAPOK A SZABADSÁG-SZOBOR TÖVÉBŐL 1. „Az én Szabadság-szobrom“ Ezt a címet szántam esetleg megírandó útijegyzeteimnek , mielőtt elindultam volna az Egyesült Államokba. Biztos voltam abban, hogy eljutok a Szabadság-szoborhoz, és előre készültem rá, hogy ellenőrzöm, vajon annak idején — 1971-ben, két évvel halála előtt — tényleg betartotta-e ígéretét Földes Laci (nem nekem ígértem Paneknek), felírta-e jól látható helyre világjáró baráti körünk varázsigéjét. Mégis úgy adódott, hogy összesen nyolc napos New York-i tartózkodásom alatt — nem láthattam a Szabadságszobrot. Nem jutottam el oda — és amikor a 400 méteres iker-felhőkarcoló, a World Trade Center tetejéről pislogtam arrafelé a biztonságot jelentő üvegfal mögül, a kilátást eltakarta előlem a köd. Úgy jártam, mint kiváló kritikusunk és irodalomtörténészünk Párizsban. Anglia felé ugyanis útba ejtette Ady Bakonyát. Rövid, néhány napos tartózkodása alatt igyekezett minden láthatót megnézni, mert akkurátus barátja, pálya- és szerzőtársa minden bizonnyal levizsgáztatja a látottakból. Végigrohant a Louvre-n, minden jelentősebb múzeumba bebotlott, körbejárta a Notre Dame székesegyházat, még Napóleon sírjához is elzarándokolt, hogy valamennyiünk nevében adózzék a Nagy Korzikai emlékének. Hazatérte után nyugodt lelkiismerettel állt a barátja elé. — Milyen az Eiffel-torony? — kérdezte ez. Hazatért vándorunkban megállt az ütő. — Nem láttam — vallotta be. Ezek után bármennyire nem a valós szoborra céloztam is a tervezett címmel — le kellett mondanom róla. Mit mondhatnék az én Szabadság-szobromról, ha nem láttam az eredetit, az Egyesült Államok szimbólumát? A Szabadság-szobor tövében azonban jártam. Hiszen az egész Egyesült Államok ott van. Nem mintha olyan kicsi lenne az ország, hogy elférne egy szobor árnyékában. Inkább azért, mert olyan nagynak tudják az ország állampolgárai a szobrot — és amit a szobor jelent. 2. Miért éppen én? Indulás előtt nem sokat töprengtem rajta. Bizonyára azért esett rám az írószövetség választása, mert többé-kevésbé ismerem a hazai gyermekirodalmat és mert angolul is elboldogulok. (A gyermekirodalom, a gyermekeknek szánt tévé- és rádióműsorok kérdéseit tárgyaló szimpozion munkálatai angolul folytak.) Odakint — mi tagadás — kissé elbizonytalanodtam. Hiszen a résztvevők túlnyomó többsége — huszonnyolc ország egy-egy, Svédország két, az Egyesült Államok pedig több küldöttel képviseltette magát — nos, a többség tévés, rádiós volt, vagy a könyvtárhálózatban dolgozott. A televízióról, rádióadásokról szóló előadásoknak, vitáknak csak az elvi része érdekelt, a gyakorlati kérdésekben (forgatókönyv, rendezés, műsortervezés, technikai megoldások) járatlan voltam és vagyok, így az ezekkel kapcsolatos vitákban sem jeleskedtem. Emellett — kivált az első két hét alatt — egyes előadók, vitapartnerek beszédmodora is szokatlan volt a fülemnek. Akadt ugyan született amerikai előadó, akit tökéletesen értettem már az első napokban, de olyan is volt, akit egyáltalán nem. Első állomáshelyünkben, Bostonban az egyik előadót hallgatva — pedig nem is tévéről beszélt, hanem irodalomról — kétségbeesetten fordultam szomszédomhoz, a mindig derűs csikágói Elisabeth Huntoonhoz: „Líz drága, én ebből az egészből semmit se értek..Mire ő: „Rá se rántson. Én se nagyon.“ Leginkább persze azokat a külföldi előadókat értettem, akik maguk se beszéltek tökéletesen, vagy legalább nem „amerikaiasan“ angolul. Ám a legitt szívesebben Anna Home aszszonyt, a londoni BBC munkatársát hallgattam már az első napoktól. Ha nem is vettem részt a tévével kapcsolatos vitákban, nem is beszéltem a mi gyermekelőadásaink sajátos problémáiról, annál szorgalmasabban néztem a képernyőt. Kiváltképpen az első héten, Bostonban, ahol is nagyon lassan állt át a szervezetem az időkülönbségre, jó, ha hajnali négykor elaludtam és reggel hétkor már talpon is voltam, anélkül, hogy fáradtságot éreztem volna. Este tíztől hat órán át néztem a tévét. A magántársaságok adásait és az állami adókat. Jó filmeket és rosszakat. Ami maradéktalanul tetszett nekem, az a gyors, rendkívül friss riport- és hírszolgálat volt. Egyébként nagyon zavartak a filmeket tízpercenként megszakító hirdetések. Vendéglátóink azonban mindenki véleményére kíváncsiak voltak. Egyik vitatott — tévére vonatkozó — problémában valaki egyenesen rámkérdett. Szakkérdésről lévén szó, tudtam, itt okosat nem mondhatok, ám megszívleltem Harag György tanácsát: bármiről beszélek, bármit mondok is, számoljak a tengerentúliak humorérzékével. Nagyjából ezeket mondtam: — Sokáig azt hittem, hogy a második világháború után két rossz dolgot importáltunk az Egyesült Államokból: a kolorádóbogarat és a televíziót. Azután rájöttem, hogy a kolorádóbogár nem is olyan rossz. Irtható. Még tapsot is kaptam, és tudomásul vették, hogy a továbbiakban kimaradok a tévévitákból. Elvégre nem lehetek tárgyilagos, ha ennyire ellensége vagyok a távolbalátónak. Tudom, valójában nem volt — nincs igazam. Kétszeresen. A televízió ma már szinte nélkülözhetetlen tömegtájékoztatási eszköz. Művelődési életünknek is szerves tartozéka, a korszerű nevelésben sem mellőzhető. Másfelől — nekünk, sajnos, irreális képünk van az Egyesült Államok-beli gyermekeknek szánt filmekről, tévéműsorokról. Ott ugyanis — akár az élet valamennyi területén — a tévéműsorban is minden található: a silány giccstől a magasrendű művészetig. Importszerveink pedig jó, ha középszerű filmeket, sorozatokat hoznak be. Meg aztán nem is tehetünk merev különbséget a kifejezetten gyermekeknek szánt filmek és a 30—40 év előtti vadnyugati limonádétörténetek között, hiszen ezeket is nézik a gyermekek. Könyörtelenül behozunk és orrvérzésig vetítünk olyan rajzfilmsorozatokat (pl. a Kőkorszak), amelynek alapötlete határozottan szellemes ugyan, futná is belőle mintegy huszonöt-harminc jó folytatásra, de nem háromszázra. Behozunk egy sereg krimi-sorozatot (Kojak, Egy seriff New Yorkban, Mannix stb.), amelyekből az derül ki, hogy az Egyesült Államok, de kiváltképpen New York hemzseg a bűnözőktől, de szerencsére mindig akad egy derék rendőrtiszt vagy magánnyomozó, aki ellátja a bajukat. Magam is hajlamos voltam elhinni az ostoba legendát, miszerint aki este gyalogosan elindul New Yorkban, örüljön, ha megússza egy kupán veréssel. Ugyanakkor nem jutnak el hozzánk olyan kiváló, az amerikai ember életét, gondolkodásmódját valósan bemutató sorozatok, mint például a Rogers úr szomszédsága, a Szezám utca vagy a bostoni WGBH tévétársaság mesteri sorozata, amelyben kicsi — 9—11 éves — gyerekekkel beszélget a riporter az élet komoly kérdéseiről. A riportalanyok mindenike tragédiát élt át, sőt áldozatává is vált az átérteknek. A szemtanú biztonságával állítom, hogy ennek a sorozatnak minden egyes darabja izgalmasabb bármelyik vadnyugati filmnél. Erkölcsi, nevelő hatása pedig gyermekre és felnőttre egyaránt — felmérhetetlen. Hadd idézzek néhány sebtiben lejegyzett szót az egyik filmből, amelyben a riporter egy kislánnyal beszélgetett, aki baleset következtében elveszítette egyik lábát: — Hogy érzed magad az iskolában? — Jól. Néha a tanár még külön is magyaráz nekem. Nagyon jól esik. Az emberek jók. — A gyerekek nem csúfolnak? — Eleinte biza gúnyolódtak. Persze, nem mindenik. De nem törődtem vele. — Nem bántott? — Bántott. De aztán arra gondoltam, ha én láttam volna ép koromban egy bicegő gyereket, talán én is nevettem volna rajta. Aztán velük kacagtam. A kislányból — minden bölcsessége ellenére — nem faragott apró öregembert a tragédia. Megmaradt kedves, igazi gyereknek. Ez a sorozat döbbentett rá, milyen hamis úton járnak azok a tévéseink, akik úgy vélik, hogy a gyermeknek csak ujjongania, de legalábbis mosolyognia szabad a kamera előtt. És hozzájuk szólni is csak mosolyogva lehet. Egyes műsorainkban egyfolytában mosolyog a színész, riporter, a gyerekek pedig, akiknek az lenne a feladatuk, hogy vidámak legyenek a felvevőgép előtt — mivelhogy nálunk a gyermekek élete gondtalan — néha erőltetett, mosolyszerű fintorra fanyalodnak. Tudom, a gyermekek nem apró felnőttek. De igenis apró emberek. Az ember pedig, ha épeszű, akkor sír, örül, mosolyog vagy nevet, ha oka van reá. Lehet a felnőttel is mosolyogva, akár vidáman, nevetve is beszélni — de a gyermekkel is lehet komolyan. Mert a gyermeknek is vannak gondjai. Lehet a tévét szeretni — vagy nem szeretni. Ám jelentőségét kétségbevonni, ostobaság. Az én tréfás húzásomnak, példázatomnak a kolorádóbogárral sem volt egyéb célja, mint hogy kivágjam magam, ne kelljen olyasmiről beszélnem, amihez nem értek. Innen a kételyem: vajon tényleg én voltam-e a legmegfelelőbb a megtisztelő küldetésre? Szerencsére azonban, a szimpozionon könyvkiadásról, irodalomról, sőt gyermeksajtóról is esett szó. Az irodalomhoz pedig — akárcsak idehaza — ott is majdnem mindenki ért. (Folytatjuk) Képgyári jelentések 7. NYENYERE Szőcs István vitatkozhatnék (Utunk, 1980. 12. szám). Azt hiszem, most nem teljesül a kívánsága. Akiket felbőszíthetett, nem eléggé higgadtak a fontolgatáshoz, s nem is lehetnek, mert erejük abból a jófajta elfogultságból való, hogy az „igazit“ csinálják, mégpedig valami „nem igazi“ ellenében. S legalább olyan ostromlottnak, űzöttnek érzik magukat, mint az A-réteghez felsorakozók.* Azt mondhatnám Szőcs Istvánnak, nem vitatkozva, csak kiszólva e kurta rovatból, ne bántsa őket, de nem mondom, mert Szőcsnek igaza van, ha előadja, hogyan látja a dolgokat, s figyelmeztet, hogy a nótát mindenki fülébe kell húzni. Igaza van, mert időnként látnunk kell, mit művelünk, s a kizárólagosdival kiki önlétét is kérdésessé teheti. A tévé magyar műsorától bizonyára elvárható, hogy érdemi várakozás szerint próbálja elegyíteni, adagolni az A, B, C — s betűzhetünk tovább — rétegből szóló hangokat, bár, hogy a magam indulatait is eláruljam, emlékezetem szerint jó félidőben, nem is olyan régen, szüreti murin Ruha István húzta az Á-t a képernyőn, s daloltak hozzá hasonló kiválóságok. Előfordul mind a három, talán ott a baj, hogy az erre, vagy arra érzékeny lélek sohasem tudja, mikor kell elzárnia, kinyitnia a készüléket. A Kaláka, nem tudom, meddig tart, az önismétlés veszélye kísért újabb meg újabb megjelenésekor, de a szépirodalom, a műzene felé való nyitással nem oldhatja meg gondjait, mert akkor nem az, ami, nem az, ami lenni akar. A Kollégium című műsorszám talán alkalmasabb a Szőcs javasolta nyitottságra, ott helyet kaphatna egy s más a felemlegetettekből. Akarva, nem akarva, szinte szinte vita színezetűvé lett ez a néhány megjegyzés, pedig mondom: Szőcs Istvánnal a helyzet bemutatását illetően egyetértek, legfeljebb a C-réteg művelői esetében nem a modort, a divatbeli dolgokat vélem meghatározó jegynek, s az elszektásodás esetleges veszélye sem nyugtalanít. Mi több, örömmel észlelem, hogyan keresi ez a nemzedék önmagát, táncházi alkalmakkor, s ahol lehet, folyton alakítja előzménytudatát, próbálja betájolni térben és időben önmagát, még akkor is, ha ez a keresés nyenyere hangokat fakaszt. Talán ugyancsak ilyen indítások harsogtatják, üvöltetik a diszkók hangfalait. (Nyenyeréék és Diszkóék közt nincs is ily nagy háború, sziával köszöntik egymást, s megy ki-ki a gardonjához, elektromos gitárjához, „elvegyülni és kiválni“.) Aki A-t mond, mondjon B-t is, szólhasson C is — intézményi keretben így kell lennie — ezt kéri Szőcs István, s kéréséhez, nagyot nyelve, csatlakozom. FORRÓ LÁSZLÓ * Szőcs István házi használatra, függőleges tagolódásban, három rétegre osztja népzenénket: Á: „magyaros", B: „Kodályféle"; C: mezőségi, gyímesi, Kallós Zoltán gyűjtéséhez kapcsolódó zene. A harmadik tragikus A kolozsvári magyar színházbarát közönség Aiszkhülosz és Szophoklész után a már ismert oratóriumszerű előadásban Euripidész drámáiban gyönyörködhetik, amelyekkel a görög színjátszás egyetlen nemzedéknél alig valamivel hosszabb idő alatt a tetőpontra emelkedett. Különös ember volt Euripidész (i.e. 480—406); tömérdek ellenséget szerzett magának, köztük Arisztophanészt, a kitűnő vígjátékírót, alá lépten-nyomon gúnyolta darabjaiban —, de nagyon sokan tisztelték, például azért, mert híres könyvgyűjteménnyel büszkélkedhetett. Drámai sikereit némi jóindulattal úgy minősíthetjük, hogy mérsékeltek voltak, ellenben a görög szellemi élet olyan óriása, mint Szókratész, csak akkor kereste fel a színházat, amikor Euripidész alkotásait tűzték műsorra, s a külföldi fogságba esett athéni harcosok közül többet szabadon engedtek, vagy megjutalmaztak, ha Euripidész drámáiból el tudtak szavalni néhány sort. Állítólag ki nem állhatta a nőket, darabjai valóban tele vannak a szép nem elleni epés kifakadásokkal, gúnyos megjegyzésekkel, amelyekből talán kétszeri szerencsétlen házassága keserű tapasztalatai olvashatók ki —, de a három nagy görög drámaíró közül mégis tőle kaptuk örökül a legragyogóbb, legvonzóbb, nemcsak harcos kiállásuk és következetességük, hanem nőiességük miatt is elbűvölő női alakokat. Semmiképpen sem véletlen Szókratész rokonszenve „a színpad filozófusa“ iránt, mint a szofisták, akik ellen harcolt, ő is az embert állította vizsgálódásai középpontjába, s ugyanezt tette Euripidész is. Drámái tanúsága szerint a legegyszerűbb ember is átélheti a legnemesebb érzéseket, s mindenkinek a sorsa főleg önmagától függ, az ember bukása pedig a legtöbb esetben szenvedélyeiből ered. Ezzel kapcsolatos nemcsak a vallásra tett szatirikus észrevételeinek a nagy száma, hanem nyilván az is, hogy az isteneket egyszerű eszközökké fokozta le, amelyek segítségével meg lehet oldani a bonyodalmat („deus ex machina“) vagy pedig, ami ugyanennyire újszerű volt, alárendelte őket a véletlennek (amelynek a szerepét, jól tudjuk, a háborús idők mindig megnövelték). Most műsorra tűzött mindkét drámája a trójai mondakör világát szólaltatja meg, és mindkettőnek a tengelyében egy-egy áldozat áll. Az áldozat ajándék az istennek vagy istenhez hasonló személynek, akit az ember ki akar engesztelni, vagy akitől meg akar nyerni valamit. Az első eset a Hercabéban, a második az Iphigeneia Auliszban látható; az utóbbi egyben azt is példázza, hogy minden nagyszabású vállalkozás lemondást követel: ahhoz, hogy hazánk, népünk ügyét előbbre vigyük, sok mindentől meg kell válnunk, esetleg a legdrágább kincstől, életünktől is. A szép, fiatal Iphigeneiára halál vár: ha nem áldozzák fel, a haragvó istennő nem küld kedvező szelet ahhoz, hogy a görög flotta kifuthasson Aulisz kikötőjéből s elvitorlázhasson a kincsekben gazdag, paripanevelő Trója felé. Iphigeneiával akkor találkozunk először, amikor még boldog jegyesnek véli magát: azt hiszi, azért hívták sürgősen a „tengeri fövenyes“ auliszi öbölbe, mert a daliák virágához, Akhilleuszhoz megy feleségül. A boldog ara után a boldogság küszöbéről eltaszított, kétségbeesett lány áll előttünk, hogy nemsokára a közös hellén ügyért önként vállalt áldozat hősnőjeként tekinthessünk fel rá. Csodálatunk azáltal is növekszik, hogy a költő — a szereplők értékrendjének megállapítását megkönnyítendő — minden eszközt megragad Agamennón és Menelaosz kicsinyességének, személyes érdekeket közös ügyként feltüntető önzésének a feltárására. Végül is az áldozat éppen úgy elmaradt, mint a bibliai Ábrahám—Izsák mondában, amely szintén a társadalmi szokások átalakulását tükrözi, az emberiség történetének azt a mozzanatát, amikor az emberáldozatról áttért az állatáldozatra — a jelenlegi színpadi változat azonban véget ér azzal a pillanattal, amelyben Iphigeneia a hősies önfelajánlás extázisában a fényhez, Zeusz napjához imádkozik. Úgy érezzük, hogy ezzel a rendezői módosítással a dráma mondanivalója sokkal töretlenebbül érvényesül, s az a bizonyos katarzis — a néző megrendülése, lelki felemelkedése — inkább megvalósul, mint egy indokolatlan szerencsés megoldás útján. Hekabé, latinosan Hecuba —, akit a vándorszínészekkel való beszélgetés utáni jelenetben a dán királyfi, Hamlet is emleget, amikor a színészek megjátszott fájdalmát saját igazi érzéseihez méri („Mi neki Hecuba s ő Hecubának?“) —, Priamosz felesége, trójai királynő. Tizenkilenc más mítoszváltozat szerint ötven gyermeke született, ezeknek nagy része mind odaveszett a háborúban. A róla írt drámában Euripidész azt ábrázolja, hogy ezt az anyát miképpen fosztják meg két utolsó élő gyermekétől is: fiával a thrákok királya végez kapzsiságból meg azért, hogy hajbókoljon a diadalittas görög vezetők előtt, lányát pedig engesztelő áldozatként ölik meg Akhilleusz sírján. Nem hordozott a föld anyát, aki nála többet vesztett, többet szenvedett volna, és mégsem tudunk maradéktalanul együttérezni vele. Nem érzünk iránta mást, mint ellenszenvet, sőt irtózatot, mert emberiességünk —, amelynek kialakulásában a görög dráma is szerepet kapott — tiltakozik Hekabé magatartása ellen: nem tudjuk elfogadni a hidegvérrel kitervelt és körültekintéssel végrehajtott kegyetlen bosszút, még akkor sem, ha arra gondolunk, hogy a thrák király valóban büntetést érdemel. A mintegy 2400 esztendővel ezelőtt bemutatott tragédia egyetlen tiszta, és épp tisztasága miatt vonzó alakja Polüxéné, aki az önként vállalt áldozat előtt csodálatos lelkierővel éppen úgy vigasztalja anyját és rokonait, mint Iphigeneia. A görög drámaciklus egyik befejező előadásán újra találkozni fogunk vele, de ott Alkésztisznek hívják és a halálból visszatér az életbe. Amikor Euripidész az Iphigeneia Auliszban-t írta, a görög hajók készen állottak a kikötőkben (mint a darabbeli Auliszban), hogy induljanak Szicíliába, háborúba. Maga Euripidész már szinte két éve a makedón király vendégszerető udvarában élt, ahonnan több megértést, támogatást várt, mint hazájától, Athéntől. Halála után a makedón király elutasította az athénieknek azt a kérését, hogy nagy szülöttük hamvait hazaszállíthassák. Ily módon, valamint Dante sem áldott és átkozott Firenzéjében nyugszik, hanem a menedéket nyújtó Ravennában, úgy Athén is be kellett érje azzal, hogy Euripidész tiszteletére üres síremlékkel hódoljon. Mert amit a szülőföld megtagadott tőle — a nyugalmat, a hivatalos elismerést, az alkotómunka feltételeinek biztosítását —, azt csak az önként vállalt hazától kapta meg. SZABÓ GYÖRGY Sárkovács halála Majdnem fél évezreden át folytatólagosan forogtak a fazakaskorongok Kolozsvár falai között a ránk maradt Fazakas Társaság szabadalomlevele bizonysága szerint. Ez csak egy okleveles adat, ami már tanúsítja számos fazakasmester létezését, de sejteti, hogy ennek előtte is virágzott ez a jeles, öreg ipar sokat zaklatott kincses városunkban. Most, amikor az idő óráján is lepergett négy és fél évszázad — pontosabban négyszázötvenkilenc esztendő — furcsamód akkor, amikor a „modern“ világ embere valósággal tülekedik a népi, a kézi, a kismesterek előállította tárgyak iránt, most kell tudomásul vennünk, hogy ennek a sárból teremtő művészi mesterségnek az utolsó korongja leállt. Megdöbbentett a hír, felbolydultnak érzem magam, békétlenkedem és lázadozom, hiszen nem így egyeztünk meg, nem így volt a szó. Már nevét is ráírtam a hangszalagkazettára, hogy az ő őszinteségével, hiteles előszavával rögzítsem az utolsó kolozsvári fazakasmester gyötrelmes életét. Elkéstem. A halál megelőzött. Régen dolgoztunk együtt, mindig csodáltam hibátlan formaérzékét, és érezhető volt minden elkészült darabon, hogy Benedek József valósággal tévedhetetlen a nemes arányú edény megformálásában. Sokszor próbára tettem új formák, kisebb és nagyobb méretek változtatásával, de esetlen edényt sohasem emelt le korongjáról. Markába szorította a képlékeny anyagot, nem többet, nem kevesebbet a kelleténél, tányérra csapta, és úgy szorította kétmarokra, hogy nagyujjával központosítva rögtön megkezdhesse az anyag formázását. Kifényesedett ösvényt taposva a szálas tölgyfába, mezítlábasan rúgta a korongot, hogy a teremtő ritmust gyorsítva vagy lassítva, néhány perc múltával, nedvességtől fénylő újszülött edényt vághasson le. Tudom— mert sokszor figyeltem —, hogy minden izomszálát igénybe vette munkája, tudom,, hogy lelkét sem vonta ki egyetlen készülő darabjából sem. Testét garmadányi betegség gyötörte, szeme világát az alattomos ólom kérte áldozatul. Igen, áldozatnak és mintaképnek szánta a sors a hajdan híres kolozsvári fazakas céh kései utódjának, az utolsóküzdelmes sorsú fazakasmesternek az életét, kinek földi pályafutása egy évszázadokkal ezelőtt megkezdett, sok-sok virággal díszes, ékesen fogalmazott, de fekete vonalakkal ízekre tagolt, körkörös mondatnak a befejező pontja. KABAY BÉLA