Utunk, 1981 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1981-02-27 / 9. szám

KÖNTÖS-SZABÓ ZOLTÁN Februári tallózó (NAPLÓ) Ernie és Rachel tanulságos esete Mindössze 6 órán keresztül volt boldog férj és feleség Érnie Willets és Rachel. A 6. órát követő drámai percekben Érnie felpattant az ünnepi asztal mellől, faképnél hagyta szíve höl­gyét, úgyszintén a kapatos násznépet, és meg se állt kicsiny haj­lékáig. Később ekképpen indokolta nem mindennapi gesztu­sát: „Mint derült égből két tucatnyi villámcsapás ért a csa­lódás, mihelyt boldog borozgatás közben tudomásomra jutott, hogy Rachel özvegynek hazudta magát, holott a valóságban 22 évvel ezelőtt elvált. Minél gyorsabban várni akarok, és sürgő­sen elölről kezdek mindent!“ A két tucatnyi villámcsapással felérő hazugságon rajtacsípett Rachel 69 éves. Az önérzetes Ér­nie mindössze 12 évvel idősebb. Megalázó céllövészeti gyakorlatok A svájci nővédelmi egyesület bírósági úton tiltakozott az­­ellen, hogy a svájci tisztek különleges céllövészeti gyakorlato­kat végeznek. Említett egyesület éles hangú nyilatkozatban ítéli el a tiszteket, mert céllövészeti gyakorlataik mélyen meg­alázzák a női nemet. Említett tisztek meztelen hölgyeket raj­zoltak frivol céltábláikra, ráadásul a céltáblahölgyek létfontos­ságú részei és szervei be vannak karikázva. A nővédelmi egye­sület tiltakozata avval is foglalkozik, hogy melyik karikába cé­loznak előszeretettel a svájci tisztek. A rövid hírből, sajnos ez nem derül ki. Óvakodjunk az esti kakaótól De csak abban az esetben, ha nem akarunk úgy járni, mint a brüsszeli Joseph Perremans, aki gyanútlanul megitta esti ka­kaóját, melyet gyönyörű, de jól ápolt felesége készített. J. P. nyomban le is feküdt a hitvesi ágyikóba. Legközelebb 47 óra múlva ébredt fel. Egyrészt meztelen, másrészt a puszta földön heverve, teljesen üres lakásban. Na és hogyan nyilatkozott, mi­után rádöbbent, hogy hitvese altatót kevert estvéli kakaójába, majd elvetemült szeretője segítségével kirámolta a házat? Jo­seph Perremans férfihoz illően nyilatkozott, harag nélkül, lel­­kifájdalmát leplezve, kissé dideregve: „Csak az bánt, hogy bú­csú nélkül távozott." Vegyetek példát a pentney-i sírásóról! William King évtizedek óta lelkiismeretesen űzi a sírásás komor mesterségét. Legutóbb 6 ezüstbrossz lett. Az i. e. V. szá­zadból származó ékszereket a British Museum fogja megvásá­rolni 135 000 fontért. Az újságírók strapa­ kérdésére, hogy mire használja fel a rengeteg pénzt, az egyszerű, de szerencsés sír­­­ásó azt válaszolta: „Megjavíttatom, többek között, a temető ká­polnájának a tetőzetét.“ Ugyanakkor, feltehetőleg ugyanabban az órában, Steve Duxbury és Richard Burns Las Vegasban egy­szerre húzták meg egy játékautomata fogantyúját. Aztán csak bámultak egymásra, amikor 350 000 dollár ömlött a lábuk elé. Most­­minő különbség van egy hivatásos sírásó és két alkalmi szerencsejátékos között!) azon dühöng S. D. és R. B., hogy nem egyedül húzták meg a játékautomata fogantyúját. Na, de mit húzott meg Sergio Leonardi? S. Leonardi­nak, a 29 éves milánói rendőrnek meglehetősen infantilis ötlete támadt, miután kartársaival megtekintette a Szarvasvadász című amerikai filmet. Azt javasolta, hogy játsz­­szák el a film egyik izgalmas jelenetét. Játékos ötletét játékos tett követte. S. L. töltényt nyomott hatlövetű forgópisztolyának tárába, a dobot gyakorlott rendőr mozdulattal megpörgette, majd a pisztolyt halántékához emelte, és hanyag eleganciával meghúzta a ravaszt. Azóta, ha milánói rendőrt látok, feltűnés nélkül átrohanok a túlsó járdára. Nem arról van szó, hogy nem rokonszenvezek a milánóiakkal. Arról van szó mindössze, hogy miután S. Leonardi meghúzta a meghúznivalót, a 357-es Mag­­num eldörrent. Nyugodjék békében S. L., emléke legyen áldott, amiért nem egy véletlenül arra sétáló civillel játszatta el az ominózus jelenetet. Mikor alkalmazzunk házi detektívet? Ha ki tudunk tűzni 10 000 márka jutalmat. Mint például a nyugatberlini Quelle Áruház annak, aki nyomára vezet a nagy­áruház tolvaj házi detektívjének, aki csekély 218 000 márkával lépett olajra, ugyancsak búcsú nélkül, mint a brüsszeli kakaós férfi felesége. Jól vásárhelyi Géza A Karamazov testvéreket írta SZÁZ ÉVE HALT MEG DOSZTOJEVSZKIJ A kanyargós, zegzugos lép­csőfér­járóban, hol szinte elfe­ledni vélte a délutáni napsü­tést a vendég, a három felfele igyekvő nő egymást támogat­ta, hogy el ne essenek. — Úgy hírlik, mindig ilyen lehetetlen, nyaktörő lépcsőjű lakásokat választ ki magának — dohog Anna Pavlovna, a legidősebb. Negyven év kö­rüli, az államügyész felesége, kipróbált illegalista, Kropot­kin megszöktetője a pétervári börtön erődből. — Azonnal elájulok — köz­li fuldokolva, kezét lángoló­­arcára szorítva a következő. Hrisztyina Danyilovna nemrég érkezett Harkovból, hol a va­sárnapi iskola tanárnője és országos hírű népnevelő. — Ilyen izgatott, idegbeteg han­gulatban nem találkozhatom vele — sírja el magát hirte­len. Jekatyerina Pavlovna, a harmadik felfele igyekvő, hu­szonnégy éves diáklány, a mozgolódó egyetemisták egyik vezetője, mintha elfeledkezett volna reszkető lábszárairól, továbbnógatja őket: — Elvég­re nem ő az ördög, mint so­kan állítják. Egy zseniális író­ba oltott reakciós vénember. Induljunk már tovább! — ön nem ismeri még ezt a férfit — fordul meg hirte­len Anna Pavlovna. — Fel­mérhetetlen hálával tartozom neki, ő az egyetlen, igazi lelki tanácsadóm. Ha megoldhatat­lan ügyeim adódnak, mindig a helyes útra térít, olyan, mint a legideálisabb gyónta­tóatya. — De Anna Pavlovna! — szörnyülködik hátul a diák­lány, és hirtelen két lépcsőt lép egyszerre. — Éppen ön kér tanácsot tőle, akinek hom­lokegyenest ellenkező nézetei vannak a világról, mint az övéi? — Igen, minden, de min­den titkát elmondtam szívem­nek, a legféltettebbeket is, és mindig tudott segíteni rajtam. — Hadonászik, majdnem kia­bál. — Pedig hányszor kiál­tottam rá, gorombáskodtam vele! A két egymásnak feszülő nő között ekkor Hrisztyina Da­nyilovna térdre esett. — Tér­den állva fogok felmenni hoz­zá — zokogta elgyötörten, és teljesen összeomlott. — Ki lehet ez az ember — tűnődik Jekatyerina Pavlovna, miután felsegítette az asz­­szonyt. Ekkor vette észre, hogy alig viszik előre a lábai, s tulajdonképpen már egész testében reszketett. Eszébe ju­tott, hány dühöngő vitában vett részt az egyetemen, ahol egy darabig kitartott az író nagysága mellett, de egy idő után mindig legyőzetett, mi­kor az Ördögöket, vagy Az író naplóját kezdték őrjöngve szidni a diákok. Honnan ez a kettősség? Feloldható? Fel­oldhatatlan? Fjodor Mihajlovics dolgo­zószobájában fogadta és a fénnyel szembeni heverőre, karszékbe ültette vendégeit, míg maga háttal az ablaknak foglalt helyet. Az ország leg­büdösebb szivarét szívta, de tiszteletből a hölgyek iránt, nem gyújtott azonnal egyik után a másikra. Tele cukor­­kásdobozzal kínálgatta őket, s a nőemancipáció három el­szánt híve, bár akkoriban még nem szivaroztak oly fel­szabadultan híveik, a külön­leges édességekből sem na­gyon fogyasztott. — Nagyon megrázott a Fel­jegyzések a holtak házából — kezdte tétován Hrisztyina Da­nyilovna. — Ennyi szenve­dést átélni, s utána ép erővel és elmével folytatni a mun­kát, szinte hihetetlen. — A hanyagul öltözött, kis növésű, szőkés-őszülő, szürkés-sápadt arcbőrű, mártírarcú ember fénytelen, mélyen ülő szemei mintha zsigereiig látnának, görcsbe szorult a gyomra. — Ezt átélni, ennyi gyötrelmet elszenvedni... — Ép elmével? — állította meg tompa, halk hangján az író, s nem vette le szemét az asszonyról. — Jóformán min­denki őrültnek, elmebajosnak tart az írók között, a kritiku­saimról nem is beszélve. — Miért nem írt a Feljegy­zésekben a politikai száműzöt­­tekről is — vág közbe hirte­len a diáklány a konfesszióba, — hiszen ön is az volt. Miért csak a közbűnözőkről? — Nem engedte a cenzúra — válaszol önkéntelenül a támadásra az író, s riadt, bi­zalmatlan pillantást vet a lányra. Fázósan felhúzza a vállát: — Nem tudott erről? — Nem, nem tudtunk — fe­lel meglepetten Jekatyerina Pavlovna. — Micsoda dermesztő volt a hideg — emlékezik Doszto­jevszkij, — húszfokos hideg­ben nemcsak a köpenyünket, de a zubbonyunkat is elvet­ték. A bilincseinket viszont még a fürdőben sem vethettük le. De kár erről beszélni. — Micsoda borzalmas pilla­nat lehetett, mikor felvezet­ték a vérpadra, s felolvasták a halálos ítéletét — tér vissza a szörnyűségekre Hrisztyina Danyilovna. — Hogyan is le­hetett elviselni? — Elbúcsúztam a körülöt­tem levőktől, majd hármat közülünk odakötöztek a cölö­pökhöz. Csak esnék túl miha­marabb az egészen, gondol­tam. Teljes közöny fogott el, iszonyatos volt már azzal sem törődni, mi lesz pár perc múl­va, nemhogy a holnapra gon­dolni. A tiszt vezényelt, a ki­végzőosztag célzott... S ak­kor a cári kegyelem felolva­sása ... Micsoda kegyetlenség­gel megrendezett jelenet. Nem éreztem örömöt, boldogságot, hogy visszatérhetek az életbe. Nekem már mindegy volt: át­éltem már a legborzalmasab­bat ... A szerencsétlen Gri­­gorjev még a vérpadon meg­őrült. Csodálom, nem őrül­tünk meg valamennyien. — Nos, mindez régen volt, elmúlt — hajolt hozzá Anna Pavlovna elérzékenyülve. — Elmúlt-e vajon? — kér­dezte az író és a diáklány szemébe nézett. Az döbbenten hallgatott, s érezte, lassan semmit sem ért, semmit sem fog fel a mondottakból, az e­­gészből. Az író hangja térítette visz­­sza a kábulatból: — S az if­júság, az ifjúság mit gondol rólam — kérdezte bűntudatos tekintettel. — Hiszen azt tar­tom, hogy a fiatal nemzedék felfogásától eltérni egyet je­lent a legbiztosabb hanyatlás­sal. — Hangja őszinte, meg­hatott. — A diákok egyöntetűen tiltakoznak az ellen a kijelen­tése ellen, hogy a nép elége­dett, és idővel még jobb sorsa lesz a mai Oroszországban — ocsúdik fel a lány, s máris támadásra kész. — Azt mondja, egyöntetűen, egyhangúan tiltakoznak? — Igen. — Nos, akkor mondja meg társainak, hogy őbennük lá­tom népünk jövőjének zálo­gát. Az egység érzése, az e­­gyüttes fellépés a jövő ígére­te. — De ön — dadog szinte a lány —, ön állandóan tilta­kozik a fiatalok forradalmi gondolkozása ellen. — A nép helyzetével való együttérzés a fontos, csak ezu­tán mint következmény jöhet számításba a gondolkodás, le­gyen az forradalmi vagy más irányú. Az a jó, hogy nem hideg fővel töprengenek, ha­nem együttéreznek a szenve­dőkkel. Attól félek, hogy a haladónak nevezett mozgal­mak hideg fejek, hideg szí­vek vezetése alatt állnak, akik csak a változtatást követelik, de ha általa javulna is a nép helyzete, attól tartok, nem tenné az egy fokkal sem bol­dogabbá őket. Mert, látja, az anarchisták... — Mi nem vagyunk anar­chisták — pattan fel Anna Pavlovna.­­— És Kropotkin? Eh, anar­chista, nihilista, szocialista egykutya. Egyszerűen tagadják a mai társadalmat. Mintha nem lehetne bármikor, bármi­lyen társadalmat tagadni. Mit nyerhet az orosz nép ennyi tagadásból? — Ha mást nem, akkor azt, hogy néhány nemzedéken át feltáplálódik, erőre kap — mondja Jekate­rina Pavlovna az érvek egyikét. — De galambocskám — de­rül ingerülten az író —, ezt egy idő után elérheti országos felfordulás, vérengzés nélkül is. — Nos, ezekért a reakciós nézeteiért ítéli el az egyete­mi ifjúság — jelenti ki hide­gen a lány. — Azt mondják, nem anar­chisták? Ha megtudná, hogy perceken belül a levegőbe re­pül a Téli Palota egy pokol­géptől, elmenne-e jelenteni a rendőrségen? Vagy mást ten­ne? (Folytatása a 6. oldalon) BODOR ÁDAM Tetőterasz A szálloda tetőteraszára új vendég érkezett. Házi­kabátban volt még, tenyerével egy asztalra támasz­kodott és hunyorogva nézett a pincére. — Mitől tud­nék mielőbb kijózanodni? Sürgős! — A pincér széket tolt mögéje, szalvétájával leporolta az asztalt, közben sajnálkozva magyarázta: kilenc előtt sajnos semmi­féle töményet nem adhat. Még kávéscsészében sem hozhatja ki. Itt a szabadban ugyanis a reggeli szellő ide-oda kergeti az illatokat, még olyanoknak az orrá­ba is, akik pontosan tudják, mennyi az idő. Háromnegyed kilenc volt. Házak fölött, a kémé­nyekből egyformán megdőlve emelkedett a füst, mint az induló hajónak. Egy kicsit úgy nézett ki, lassan elindul a város a füst alatt. A házikabátos férfi el is kapta fejét, sietve leült, nyirkos ujjhegyét az abrosz­ba törölte. A füst enyhén megdőlve emelkedett a város fölé, átsütött rajta a nap, besütött a hidak alá, a sebes vizű folyó sellőire, a folyó menti gyorsforgalmi útra, s egy sárga szemeteskocsira, amely egy öbölszerű zsákutca előtt vesztegelt. A zsákutcában tevék abrakoltak. A házikabátos férfi melletti asztalnál türkmének reggeliztek. Egyikük szalvétát is kötött álla alá, hogy a kefirrel be ne piszkolja magát. A többiek forró ke­­babcsét ettek s kenyérgolyóbisokkal zavarták a var­jakat, amelyek olykor végigsétáltak az üres abroszo­kon. A gyorsforgalm­i úton, a sárga szemeteskocsi köze­lében két mezítlábas gyerek tanakodott a rendőrrel. Épp indultak volna valamerre a tevékkel. A rendőr csípőre tett kézzel állt előttük, fejét jobbra-balra for­gatta. Úgy nézett ki, tevék nem léphetnek a gyorsfor­galmi útra. Az a türkmén, aki nyakába kötött szalvétával evett, rendszerint 35-ös évjáratú Citroennel járt be a város­ba. Ezen a reggelen kivételt tett, nem nyúlt a kurbli­­vasért, gyalogosan indult a város felé, alakja olykor elmerült a porfelhőben, amit a szembejövő teherautók kavartak. Egy ilyen alkalommal, amint hátrapillantott és leste, mint ül el végre mögötte a por, arra lett fi­gyelmes, hogy egy sakál követi. Rossz szagú, fakó, hegyesfülű sakál volt, telve alantas indulatokkal. A türkmén végigtekintett a réten, a nádasig, ameddig ellátott. Nem látott semmit. Csak szamárkóró ringott a kisült réten, nem követte senki más, csak ez az egy­­szál sakál. A rendőr már messze járt a folyóparton. A hídfőnél levő csomópontnál állt meg, és figyelte a jobbról fel­kanyarodó kocsikat. A tevék most már a gyorsforgal­mi út mentén, a járdán baktattak az Avlabar negyed felé. A házikabátos férfi gyöngyöző homloka alól, az asz­talok fölött ellebbenő varjakat nézte, amint átbuknak a mellvéden és eltűnnek a mélységre ereszkedve. Az a türkmén már a városvégi buszállomás felé kö­zeledett, és a sakál nem tágított mellőle. Igen, most már nem a nyomában haladt, hanem mellette sétált, mintegy társául szegődve. Úgy álltak később a buszra várva, mintha egy úr készülne valahova kedvenc ku­tyájával. Közben sakál volt. Sakál volt a színe, sakál volt a szaga, sakál volt a füle. Ott tartanánk, hogy sakálok kószálnak fényes nappal országutainkon? — Egy kutya volt az — mondta egy másik türk­mén. Az állkendős megütközve kapta föl a fejét, aztán hirtelen megenyhült. — Lehet. A házikabátos férfi minderről nem tudott. Nem te­kintett le néha a gyorsforgalmi útra, nem fülelt a szomszéd asztal felé. Igaz, nem voltak ezek nagyon fontos dolgok. Jobb keze lazán csüngött a szék karfá­járól, bal keze, amelyen óráját viselte, az asztalon pi­hent, a szél betakarta az abrosz sarkával. A házika­bátos férfit ez sem zavarta, járt az óra az abrosz alatt is. Az idő neki dolgozott. KADAR JÁNOS Ragyogóban Dr. Sz. L.-nak Boldog sóhaj, jóleső a táj. És nem fáj máris, hogy elmúlik a hangulat. A fehér mezőben zöld út a víz, még makulátlanul­­ csak önmagát hordja, önma­gát hordja borzosan, surrogón, úgy, ahogy a futó hó szól, ha kergeti a szél. A fűzek néhány lépést begyalo­goltak a vízbe. A kikorhadt bogok helyét jég töltötte ki, és a vízbe érő ágakra jégkolonc fagyott, mely egy­re hízik, ahogy egy-egy megugró hullám rányalint. Az induló levegővel mozdulnak az ágak, a jégbugák ösz­­szeverődnek; ha nem látnám, nem jönnék rá soha, mi adja a különös hangot. Állok a széles, magas ra­­gyogóban, és úgy érzem, jóféle költészet a fele-világ; a másik felet össze kell törni, el kell viselni vagy ápolni kell. Nincs baj, míg lelkét lelem a tájnak; a magam lelke az, amit akkor adtam, amikor magamé­nak fogadtam őt, s az övének kötöttem magam. Így vagyok itthon e tájban, a székében, magasságában ragyogóban, a hangulatban, mely elfeledteti, hogy vé­ges vagyok és csak apró örömök lyukasmarkú birto­kosa. 1981. Löwith Egon: Einstein 5

Next