Utunk, 1982 (37. évfolyam, 1-53. szám)
1982-01-01 / 1. szám
PANEK ZOLTÁN Elfektetés Tisztelt Szerkesztőség, rövid leszek, ami nem tudom, minek a jele nálam. (Karón fehér holló?) Kerülő úton jutott tudomásomra (magukat megnevezni nem óhajtó, mindig jólértesült irodalmi körökből szivárgott ki a hír), hogy önök 1968. január 22-én ifj. Cseh Gusztávnak a valóságot rendszerint eltussoló tollából gúnyrajzsorozatot szándékoznak megjelentetni lapjukban személyemről, de még inkább személyem ellen. Miután ilyesmi nem először fordul elő, ezennel a leghatározottabban tiltakozom a készülő merény ellen. De lehetek még határozottabb is: kikérem magamnak (néhányszor kéretlenül is kikaptam már). Kérem továbbá a személyemet életem négy bensőséges szakaszában (tíz-, húsz-, harminc- és negyvenéves koromban) ábrázoló, azaz inkább pellengérre állító falvédőszerű és falvédőminőségű rajz, dehonesztálásomba gázoló szövege, nemkülönben a mindenre, tehát bármire kapható iparosművész teljes rajzfelszerelése, a rajzról esetleg már elkészült fotókópiák és Misék, valamint a Szerkesztőség valamely jelképessé emelhető berendezési tárgyának tanúk jelenlétében és jegyzőkönyvvel bizonyított azonnali megsemmisítését. Midőn ez megtörtént, a következő heti lapszámban kérjenek töredelmesen bocsánatot, és mellékeljék a közjegyzőileg hitelesített okmányok másolatát. Megelégszem egyetlen hasábnyi, ám jól átgondolt, meleghangú szöveggel is. Telefonom további megrendeléseik előtt egyébiránt éjjel-nappal nyitva áll. Maradok stb. Tisztelt Szerkesztőség, nem ismétlem meg tiltakozó soraim keltétől számított hét (hetes) esztendőre írt keserűenhosszú levelemet. De ne csodálkozzanak, hogy alig három nap múltán újra írok. Ama keserűben egyéb ez-az között azt is szóvá tettem, hogy mégiscsak felháborító többrendbéli és folyamatos eljárásuk. Ám nemcsak arra a levelemre, hanem a barátommal, ifj. Cseh Gusztávval közösen írt sürgető sorainkra sem válaszoltak. (A posta átfordul lassan, vagy az eszük?) Végtére is, abban már megegyeztünk, hogy az Én életem négy jelentősen kiemelkedő (avagy:iemelkedően jelentős, ahogy tetszik) állomását oly remek humorral, gondolatgazdagon, még legmélyebben alvó gondolataimat is felébresztő tündériróniával, döbbenetes eredetiséggel megjelenítő tuss-kompozíciót Önök is kivételes értékű, mondhatni korszakalkotó műnek tartják. (Nemhiába nyert díjat a Velencei Grafikai Tárlaton, de erről Önök mindezidáig még egy nyomorult Kis-hírben sem emlékeztek meg. Mellesleg új rajzelvet vezetett be: az „életkor-térfogat“-ot.) Valaki — nevét nem árulhatom el — megsúgta nekem, hogy mindezt, de főleg a rajz megjelentetésének bűnös és megbocsáthatatlan halogatását személyes ellenszenvemmel szerzett ellenségeimnek köszönhetem. (Gondom lesz rá, hogy megköszönjem.) Én — Én. — De mit vétett a tündökletes Cseh Gusztáv, hogy így elfektetik? A japánok kilenc hónapot számítanak az életkorhoz (lásd még Horatius kilenc évét). Mi mennyit várjunk a megjelenésig? Remekműveknek nem árt az idő acélfoga. A szerkesztők ellenben, főleg a ...................... időközben csúnyán megkopaszodnak. Miért nem mondják meg becsületesen: azért nem megy a dolog, mert még csak negyven éves vagyok (a rajzon), azaz már hét évvel több (a valóságban). Mindezekért ezúton értesítem — tisztelet a karón ülő fehér hollóknak — az elfektetésben ludasokat, hogy előttük örökre és véglegesen zárva a telefonom. Sokkal zárkózottabb leszek, mint eddig. Van még becsület, ha nem egyebütt, hát a becsületbíróságokon. Olyannyira féltett nyugalmukat pedig csakazért sem őrzöm meg, és kéziratokat nem várok vissza. Elváló tisztelettel stb. mamia. Sajnos időközben kissé megkopott a Cseh-mű, adatai is avíttak — tartalmukból az elsuhogó idők sok mindent elvittek — dokumentum-értékéből azonban alig veszített, valamit. Summa summárum: most, amikor az ember azóta már túl van még egy tízesen, hadd menjen utána a többi is. De még meggondolhatom. Tehát menjen. Csak arra kell nagyon vigyázni, hogy a rajzra rajzolt szöveg nehogy elvesszen a reprózásban-nyomtatásban. (Kár minden cseppjéért, akarom mondani betűjéért.) És igen. Megkérhetnék a művész urat, hogy a negyedik, még mindig rendkívül fontos és kiemelkedő állomásán az életemnek kissé kevésbbé teltnek állíthatna be. Apróka retus, nem ismeretlen eljárás. Ezt csupán és mindössze azért, hogy a rajz pillanatnyi formavilága ne hasson esetleg direkt nyers gúnynak a mostani kinézésemre nézvést amikoris diétázom és már sikeresen. Továbbá nem négy anyósom volt eddig, csak három, de a szöveg maradjon így, mert az egyik kétszer. Kérek három lappéldányt a lakcímemre, mind a háromra. Tizennégy éve várom ezt a pillanatot: telefonom, házam (ha volna) ajtaja, szívem kedves mindnyájuk előtt bármikor tárva-nyitva. Figyelmességüket előre is köszönöm, megkülönböztetett tisztelettel stb. Tisztelt Szerkesztőség, meghatóan kedves levelükre, melyben értesítenek, hogy 1962 januári első lapszámukban közölni szándékoznak a negyvenedik születésnapomra készült Cseh Gusztáv mester (hej-hajbizony, egykor ifj.) rajzát, mi egyebet válaszolhatnék (őszinte megrendültségemben elgondoltam: Kháron-fehérholló-hollófehérhajú nyolcvanéves még lehetek, negyven már soha többé, tehát háromszoros igen. Tudtam én, hogy csak türelem kérdése a megjelenés. Az bírja türelemmel, annak már nem kell Látlelet A jóminapában nagyobb méretű csomagolópapírra volt szükségem. Több fiókban szerveztem ásatást, az egyik hirtelen gyanús lett. Fenekét a fehérből enyhén barnába színeződött, széle néhol behasadozott, többszörösen összehajtogatott, tehát nagy felületet rejtő, esetleg jól hasznosítható papírt tapintott a kezem. „Ez az.“ Kihajtogattam, gyorsan meg is mértem: 4 és 1/2 araszszor 3 és 1/2 arasz. Mérés közben, mint fény felé tartott röntgenfilmen, átütött a túlsó felére rajzolt ábrák árnyéka. Sebaj, legfeljebb a túlsó felét befelé fordítom csomagoláskor; aki szalad, nem látja. Egyelőre azonban — a kíváncsiság tette: érdekes, hogy valaki épp a papír másik oldalára rajzolt; vajon mit és miért? — magam felé teregettem titokzatoskodó felét. A nagyméretű, fekete-piros kompozíció (mert az) bal alsó sarkában a következő szöveg olvasható: „Kolozsvárott, 1966. I. 22. Cseh Gusztáv gúnyrajza Panek Zoltánról.“ Gondosan csimítottam-kisimogattam a művet; gyöngéden eligazítgattam, már amennyire lehetett, a papír fiók-rabságban felszaporodott ráncait-gyürődéseit. Ha értenék hozzá, azon nyomban üveg alá rámáztam volna, így csak kiakasztottam a falra; pontosabban: a falvédő gyékényre gombostűztem. Amolyan egyéni tárlatot rögtönöztem belőle magamnak. És egész valómat átadtam a zavartalan műélvezetnek, mely ez esetben legalább olyan valódi volt, mint jó tizenhat esztendőkkel ezelőtt. Ha még emlékeznék rá, hogy az milyen volt. Illetve mit is beszélek, de még mennyire emlékszem. Csak most csapott meg igazán a sokáig rejtekedő rajz csípőspaprika humora, velőtrázó szellemessége. Mintha előbb hallottam volna a dörgést és csak azután, nagy sokára villanna szemembe a villám értelmező fényessége. Az időcserés, idő-helycserés, viszszafordíthatatlan és mégis megfordítható élmény, talán épp ezért, újra egy, sőt csapatostól ébreszt egyébként esetleg soha többé fel nem támadó emlékeket. Emlékszem, először is, a féktelenül kirobbanó kacagásra, a harsány derűre, a hosszantartó, gúnyos kacajra, a visító, szűnni nem akaró nevetésre, a kukorékoló, otromba-bomba, tarkán kendermagos röhögésre: mindez a capella vegyeskórus formájában zsivajgott a rajz házi bemutatóján. (Együttérző mosoly alig-alig villant.) Úgy álltam ott, a humor villamosfeszültségű, villamos kisülésekkel szikrázó erőterében, mint aki saját egészalakos szobrának leleplezésén egészalakos testi mivoltában ő maga áll a talapzaton, mivel csupán saját legnemesebb anyagából képzelhető el megismételhetetlenül esendő emberi fensége, épp lerántották róla a fürdőlepedőt, indulhat tökéletes mozdulatlanságával az örökkévalóság szeszélyesen változó évszakai elé. Egyazon időben voltam a szobában és jobban láthatóan a rajzon. A rajzon látható mellszobrom (árnykép-karikatúrám?) púpos, oldalnézet, örök oldalnézet a helyzetem; a fej pedig ott, ahol belül az agy sejthető, különféle mezőkre osztva, röntgenszerűen átvilágítva, illetve felszeletelve, megszámozva, vonalak, lázpirosak cikáznak a M vetített tartalmak kinagyított képe-képzete irányába. Az ember-ló egyetlen példánya, melyen a lóember minden betegsége kimutatva.. Művész-sebészi agymunka, gyilkos, elevenenboncolás közben hallható fel-fej hangokkal. Ilyen volnék, én ez, és csak ennyi? Vagy ez csupán szolgálati időm bizonyos szakaszának, az elfojtott — örökre elfojtott és örök — vágyak idejének emléke, emlékrészlete? Nem tudom, nem is sejtem, mikor volt Cseh Gusztávnak ilyen pontos megfigyelésekhez szükséges és elegendő ideje. Van az SN/67/S jelzésű agyszelvényen (vagy -ben) egy teljesen felszerelt, zsúfolt ruhásszekrény. Bizony ideje volna már, lenne már időm ilyen jól és elegánsan dús szekrényből ki-bemászkálni a világba. Adnom kellene már magamra, ha nem egyebet, hát illő ruházatotcipőzetet-kalapzatot. Téli kesztyűm sem azért nincsen, mert valaki felvette, mivel keztyűt dobtam. Lötyögő, püspöklila melegítőmet csak nyáron viselem, de nem mindig széles karimájú bíborosi szalmakalappal; jó már nekem a sportos, fehér bohócsapka is. A következő, tarkótáji szelvényen (nincs külön jelzése) a CEC-könyvem, melynek a fedőlapján lévő 87.623.25-ös szám alighanem a betétkönyv sorszáma, nem pedig a bizalmasan beléje helyezett összeg; ezt a könyvet nem én írtam, én nem írom. (A szabadság mindig szegény.) Egy bensőbb-középebb tájékon, abból kivetítve, ám ez az egy „tartalom“ — jellemző — lekicsinyítve: toronymagas talapzaton mellszobrom áll, a háttérben bizonyára hűséges rajongóim (esetleg olvasóim), épp most döntik le valaki más szobrát, nyilván egy arra méltatlan céhtársét. E tudatküszöbalatti szobrot csak abban az esetben vállalom, ha a rajzolóművész tisztázza, név szerint, kiét döntik le előttem-mellettem-mögöttem. (Legyen összetetten-teljes az öröm.) A KI/7-es jelzésű agykockában műveim világos terjedésének-elterjedettségének áhító-óhajtó-várható-befutó vágya; megy az, menni fog az magától, csak meg kellene írni. Az S a 7. hatványon 0 törve gyökvonás 82002 jelzésű részlegben a kétgyertyás Trabant-motor látható, melynek főtengely-acélgörgőit már rég szétropogtatta az idő vasfoga; itt azonban még valahogy olyanformán látható a szerkezet, lényegére csupaszítva, mintegy csonkán-bonkán is töretlenül hirdeti, hogy az első gépkocsi — és az első ifjúság — dicsősége örök. Utolsónak hagytam a D2/6 a négyzeten jelzésű homlokteret — nyilvánvalóan nem minden gonoszkodó célzás nélkül állította a művész ezt a vágytömkeleget érdeklődésem állítólagos homlokterébe — e homlokteremben és tetőtől talpig egy pokolian csinos (tehát olyan, aki az ember életét pokollá is teheti) ifjú hölgy látható, amint inget vasal, de oly szelíden, valósággal múzeumba valóan példamutatóan, mivel valószínűleg nem akarja, ha már a nagy nyilvánosság előtt kénytelen a szerelembe bonyolódni és majdcsak onnan, még azt képzeljék róla, hogy csak a szenvedély meg ilyesmi jár az eszében. Ezt a hölgyet még nem ismerem; sürgősen meg kellene még ismerkednem vele, be- és aztán kimutatkozni. (Addig azonban gyönyörűen bearanyozná érett férfikoromat.) Tulajdonképpen, bármily szomorúan is, de irigylem a Cseh Gusztáv-féle magamat. Neki még vannak ötletei velem kapcsolatban, és nemcsak a szívre vonatkozó szívlelendő meg. Ó, kérem, ha nekem ilyen gazdagon, világosan és értelmesen berendezett volna a fejem. Persze, ha már valamilyen csoda folytán más fejet kívánhatnék-kaphatnék magamnak, akkor semmi esetre sem ilyet, illetve nemcsak ilyet és ennyit. De amin nem lehet változtatni, azt jobb bölcsen a belenyugvás bölcsőéül tekinteni: lehetetlen vágyálmainkat visszaringatni a megfojtó pólyába. Egyébért fő az én fejem, és ha már ilyen konyhai a kifejezés,mondhatnám így is, egyéb ütött szegfűszeget a fejembe. Sehogyan sem megy félszázad értékes lim lomjával zsúfolásig telt fejembe, hol és mikor, mikor és hol volt ennyi elmés megfigyelésre helye ideje Cseh Gusztávnak? Egyetlen biztos fogódzóm van: minden bizonnyal kizártan nem akkor, amikor Temesváron lekéstük a gyorsvonat-üldözési versenyt. Azaz nem a versenyt, mert ahhoz idejében startoltunk és nagy eséllyel, mert mindössze mi ketten, hanem magát a vonatot. Miközben több száz, hősiesen reménytelen küzdelmünkkel rokonszenvező utas az ablakokból, a gyávaspolgári biztonságból harsogva-röhögve-hörögve-fütyölve-ordítozva szurkolt sikerünknek. Én az első tíz-húsz méter vágta után kidobtam a nyelvem és bedobtam a törülközőt. Két dolgot láttam be egyszerre: 1. úgy futottunk, Cseh Gusztáv fejhosszal előttem, mint a. Dávid, én, Góliát; én ezt hamarabb vettem észre, mint az ablakokba csődült, ingyencirkuszra vágyó utazóközönség, mert az apróbb termetű előttem futott; 2. kizárt dolog volt a harmadik vágányon már mozgó szerelvényhez jutni, csak vele párhuzamosan lehetett futni, mert felavatták a síneket elválasztó drótkerítést. Sorstársam pontosan odáig lihegett, ahol a kerítés véget ért,de onnan már a vonat egyre gyorsulón távolodott, nagyobb sebességgel a mozdulatlan kerítéstől, valamivel kissebbel a még mindig mozgásban lévő csalódott Cseh Gusztávtól. Akkor, azokban a percekben tehát nem volt, nem lehetett sem ideje, sem szabad lelki tere a megfigyelésemre, egyébként is mögötte csüggedtem, inkább én figyelhettem meg őt. Ugyanis nem az én hibámból késtük le a vonatot, a magabiztos kényelmesek ráérős gyorsaságával. Ő mondta, hogy úgy ismeri Temesvárt, akár a tenyerét. Hiába sürgettem jó vidéki félénk módjára, szerintem az utolsó pillanatban ültünk a firebuszra. Ahol, némi egyre idegesebb nézelődés és fokozódó balsejtelem után, csakhamar kiderült, hogy nem a vasútállomás felé, hanem éppenséggel az ellenkező irányba tartunk. Voltaképpen már ekkor szaladni kezdtünk még nem is távolodó vonatunk után. Ekkor sikerült megfigyelnem, hogy vannak jellem-egyének — nyilván alapvetően komikus alkatúak —, akik a legváratlanabb szögben elmozdulván tömegméretekben termik és teremtik maguk körül a hamisítatlan helyzetkomikumot. De hát akkor mikor figyelt meg ő engem? Egyetlen gyanús és meglehetősen tág időtartam marad: elég sokat voltam magamon kívül az utóbbi ötven esztendőben, hol ezért, hol azért, és közben több száz vagy ezer órát Cseh Gusztáv kellemes társaságában. Meglehet ezért ismer jobban ő engem, mint én saját kifelé őrjöngő magamat és megfordítva: ő saját nyugodt magát nem úgy, mint engem bizonyíthatóan jobban. És igen, szinte elfelejtettem, lefelejtettem valamit a rajzról, azaz majtnem sikerült elsiklani fölöttem a mű címét: NAGY ZOLTÁN NOBEL DÍJ UTÁN. Ehhez csupán enynyit: szerintem a Nobel-díjat, nem azért mondom, eleve a rossz lelkiismeret hozta létre. Persze, ettől függetlenül, néhány szellemi látlelet szerzője határozottan megérdemelte. Mi azonban, ennek ellenére, nem futunk sem olyan vonat, sem olyan díj után, amely nem vesz fel bennünket. Mi az efféle, egyre szaporodó mellőzéseket hovatovább már fel sem vesszük. A rajzon szereplő szöveg: TUDJA-E, HOGY PANEK 4-szer nősült • 4 gombos télikabátot visel • 4 kötet szerzője • 4-venszer fogadta meg, hogy új életet kezd • 4 száz lej gyermektartást fizet • 4 fél „finesh scotch whisky“ meg se kottyan neki • 4-en vannak testvérek • 4-szer szólították fel, hogy fizesse ki az Írószövetség decemberi tagdíját • 4 szoba összkomfortos, déli fekvésű, csöndes vidéki házra vágyik • 4 anyósa van... ? Cseh Gusztáv rajzai HORNYÁK JÓZSEF A Pisták és Széken. Volt egy időszak, amikor a Pisták csaknem teljes egészében lefoglalták magunknak azt a szépen sejlő eget, amit a háború utáni erdélyi magyar irodalom korai szakaszának szokás említeni (ez volt az az idő, amikor Bukarest, az előbbieket mintegy alátámasztva — a Pisták, Asztalos, Horváth, Nagy iránt érzett rokonszenve bizonygatásául —, az itt-ott már jelentkező új elbeszélőket is szívesen és háborítatlanul, István személynévvel látta el — magam is őrzök még ilyen levélborítékot). Barátok voltak a Pisták, és ahogy ez már lenni szokott, tele féltékenységgel egymás iránt. Ösztönözte is őket társuk sikere, örültek egymás felfutásának, de gyanakodással is fogadták, nem esik-e árnyék saját, fényeskedő orcáikra. Egymást igyekeztek állandóan szem elől nem téveszteni, egészen odáig, hogy terepre is együtt jártak, így jutottak el azután Székre, ahol Tersánszki unokaöccse, Krizsovánszki Laci volt református pap. Kezdtek stabilizálódni az állapotok, negyvenöt áprilisában már megjelent a Falvak Népe, általános meggyőződés lett, hogy jön egy új humanizmus, Széken Krizsovánszkiék rögtön elkezdtek népfőiskolát szervezni, az íróknak az olvasókkal találkozót, úgy képzelték, lesz valami szép és őszinte nemzetköziség: gyertek ki Székre! A Pisták mentek is, vittek magukkal barátokat, zenészeket, képzőművészeket. Krizsovánszki elszállásolta őket, ő volt az FDP helyi elnöke, ő vezette le később a választást, és aki a Demokratikus Népi Front jelölteket ment népszerűsíteni, rendszerint nála szállt meg. A Pistáknak vitaesteket szervezett a széki értelmiséggel, és ezeken rendszerint ő volt az antipólus, a bokszolónak a homokzsák, ő tette fel a kérdéseket, és a Pisták meg kolozsvári barátaik rajta próbálták ki és gyakorolták a meggyőzés tudományát; az az idő ez, amikor a falusi újságjáratók gyűléseken még azt kérték: ha már az újság nem lehet üres papír, legalább nagyobb margót hagyjanak neki, mert a cigaretta közismerten nem jó ízű, ha nyomtatott papírból csavarják. Ezek a párbeszédek, ezek a viták, ez a barátság mindannyiuknak jelentett valamit — együtt kezdték el csinálni a demokráciát. Krizsovánszkinál négy gyerek volt, szűk volt a lakás, mindhármuknak nem tudtak hálóhelyet biztosítani. Horváth Pistát Lokodi páter fogadta bel ő, Horváth lett a legtermékenyebb széki látogató: „Miféle paraszt úr ez, aki ennyire ismer bennünket?“ - kérdezték a székiek. Horváth Pista belelátott a lelkük ráncaiba, fonókba járt, felolvasó-délutánokat tartottak, Széken örökké telt házuk volt Krizsovánszki László összetoborozta a népet. Az ínyencségekhez értő Asztalos Krizsovánszkiéknál maradt. Asztalos Pista Széken dokumentálódott a Szél furatlan nem indul regényéhez, melyet aztán sok nyelvre lefordítottak. Nagy Istvánt, úgy illett, hogy a párttitkár fogadja magához. Aki nem volt más, mint Jánki elvtárs, de akit Széken mindenki csak Moskovits úrnak szólított, ő volt az Ekonomátok (a dolgozókat ellátni próbáló szövetkezet) széki szállítója . Moskovits felvette a Jánki nevet, elvette feleségül a község egyik legszebb leányát, és beköltözött egy nagy házba. Nagy István ott aludt. Reggel találkoztak. Horváth a páterrel szépen átborozta a fél éjszakát. Asztalos, az Ínyenc, a házigazdánál, akinek semmije sem volt, krumpli hajában, átkacagta az estét. Nagy István pedig, aki sokat adott a morálra, dúlt-fúlt mérgében, miután megérkezett. — Te, hova küldtél engem?!... — Mi háborította fel? Jánkinál semmiben nem volt hiánya. és a szobában, ahova lefektették, a padlótól a mennyezetig érő karácsonyfa állt, s a rózsaszín szaloncukortól a P100.* köpenyes csokoládé-mikulásig minden lógott rajta.