Utunk, 1982 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1982-01-01 / 1. szám

PANEK ZOLTÁN Elfektet­és Tisztelt Szerkesztőség, rövid leszek, ami nem tudom, minek a jele nálam. (Karón fehér holló?) Kerülő úton jutott tudomásomra (magukat megnevezni nem óhajtó, mindig jólértesült irodalmi körökből szivárgott ki a hír), hogy önök 1968. január 22-én ifj. Cseh Gusztáv­nak a valóságot rendszerint eltussoló tollából gúnyrajzsorozatot szándékoznak megjelentetni lapjukban személyemről, de még inkább sze­mélyem ellen. Miután ilyesmi nem először fordul elő, ezennel a leghatározottabban til­takozom a készülő merény ellen. De lehetek még határozottabb is: kikérem magamnak (néhányszor kéretlenül is kikaptam már). Ké­rem továbbá a személyemet életem négy ben­sőséges szakaszában (tíz-, húsz-, harminc- és negyvenéves koromban) ábrázoló, azaz in­kább pellengérre állító falvédőszerű és falvé­­dőminőségű rajz, dehonesztálásomba gázoló szövege, nemkülönben a mindenre, tehát bár­mire kapható iparosművész teljes rajzfelsze­relése, a rajzról esetleg már elkészült fotó­kópiák és Misék, valamint a Szerkesztőség valamely jelképessé emelhető berendezési tár­gyának tanúk jelenlétében és jegyzőkönyvvel bizonyított azonnali megsemmisítését. Midőn ez megtörtént, a következő heti lapszámban kérjenek töredelmesen bocsánatot, és mellé­keljék a közjegyzőileg hitelesített okmányok másolatát. Megelégszem egyetlen hasábnyi, ám jól átgondolt, meleghangú szöveggel is. Telefonom további megrendeléseik előtt egyébiránt éjjel-nappal nyitva áll. Maradok stb. Tisztelt Szerkesztőség, nem ismétlem meg tiltakozó soraim keltétől számított hét (hetes) esztendőre írt keserűen­­hosszú levelemet. De ne csodálkozzanak, hogy alig három nap múltán újra írok. Ama keserűben egyéb ez-az között azt is szóvá tettem, hogy mégiscsak felháborító többrendbéli és folyamatos eljárásuk. Ám nemcsak arra a levelemre, hanem a bará­tommal, ifj. Cseh Gusztávval közösen írt sür­gető sorainkra sem válaszoltak. (A posta­­ át­fordul lassan, vagy az eszük?) Végtére is, ab­ban már megegyeztünk, hogy az Én életem négy jelentősen kiemelkedő (avagy:­iemelke­­dően jelentős, ahogy tetszik) állomását oly re­mek humorral, gondolatgazdagon, még legmé­lyebben alvó gondolataimat is felébresztő tündér­­iróniával, döbbenetes eredetiséggel megjelenítő tuss-kompozíciót Önök is kivéte­les értékű, mondhatni korszakalkotó mű­nek tartják. (Nemhiába nyert díjat a Velence­i Grafikai Tárlaton, de erről Önök mindezidáig még egy nyomorult Kis-hírben sem emlékez­tek meg. Mellesleg új rajz­elvet vezetett be: az „életkor-térfogat“-ot.) Valaki — nevét nem árulhatom el — megsúgta nekem, hogy mind­ezt, de főleg a rajz megjelentetésének bűnös és megbocsáthatatlan halogatását személyes ellenszenvemmel szerzett ellenségeimnek kö­szönhetem. (Gondom lesz rá, hogy megköszön­jem.) Én — Én. — De mit vétett a tündökle­tes Cseh Gusztáv, hogy így elfektetik? A ja­pánok kilenc hónapot számítanak az életkor­hoz (lásd még Horatius kilenc évét). Mi mennyit várjunk a megjelenésig? Remekmű­veknek nem árt az idő acélfoga. A szerkesz­tők ellenben, főleg a ...................... időközben csúnyán megkopaszodnak. Miért nem mond­ják meg becsületesen: azért nem megy a do­log, mert még csak negyven éves vagyok (a rajzon), azaz már hét évvel több (a valóság­ban). Mindezekért ezúton értesítem — tisztelet a karón ülő fehér hollóknak — az elfektetésben ludasokat, hogy előttük örökre és véglegesen zárva a telefonom. Sokkal zárkózottabb le­szek, mint eddig. Van még becsület, ha nem egyebütt, hát a becsületbíróságokon. Olyannyira féltett nyugalmukat pedig csak­­azért sem őrzöm meg, és kéziratokat nem vá­rok vissza. Elváló tisztelettel stb. mam­ia. Sajnos időközben kissé megkopott a Cseh-mű, adatai is avíttak — tartalmukból az elsuhogó idők sok mindent elvittek — doku­mentum-értékéből azonban alig veszített, va­lamit. Summa summárum: most, amikor az ember azóta már túl van még egy tízesen, hadd menjen utána a többi is. De még meg­gondolhatom. Tehát menjen. Csak arra kell nagyon vigyázni, hogy a rajzra rajzolt szöveg nehogy elvesszen a reprózásban-nyomtatásban. (Kár minden csepp­jéért, akarom mondani be­­tűjéért.) És igen. Megkérhetnék a művész urat, hogy a negyedik, még mindig rendkívül fontos és kiemelkedő állomásán az életemnek kissé kevésbbé teltnek állíthatna be. Apróka retus, nem ismeretlen eljárás. Ezt csupán és mindössze azért, hogy a rajz pillanatnyi for­mavilága ne hasson esetleg direkt­ nyers gúnynak a mostani kinézésemre nézvést ami­­koris diétázom és már sikeresen. Továbbá nem négy anyósom volt eddig, csak három, de a szöveg maradjon így, mert az egyik két­szer. Kérek három lappéldányt a lakcímem­re, mind a háromra. Tizennégy éve várom ezt a pillanatot: tele­fonom, házam (ha volna) ajtaja, szívem ked­ves mindnyájuk előtt bármikor tárva-nyitva. Figyelmességüket előre is köszönöm, meg­különböztetett tisztelettel stb. Tisztelt Szerkesztőség, meghatóan kedves levelükre, melyben érte­sítenek, hogy 1962 januári első lapszámuk­ban közölni szándékoznak a negyvenedik születésnapomra készült Cseh Gusztáv mester (hej-hajbizony, egykor ifj.) rajzát, mi egyebet válaszolhatnék (őszinte megrendültségemben elgondoltam: Kháron-fehérholló-hollófehérha­­jú nyolcvanéves még lehetek, negyven már soha többé­, tehát háromszoros igen. Tudtam én, hogy csak türelem kérdése a megjelenés. Az bírja türelemmel, annak már nem kell Látlelet A jóminapában nagyobb méretű csomagoló­papírra volt szükségem. Több fiókban szer­veztem ásatást, az egyik hirtelen gyanús lett. Fenekét a fehérből enyhén barnába színező­­dött, széle néhol behasadozott, többszörösen összehajtogatott, tehát nagy felületet rejtő, esetleg jól hasznosítható papírt tapintott a kezem. „Ez az.“ Kihajtogattam, gyorsan meg is mértem: 4 és 1/2 araszszor 3 és 1/2 arasz. Mérés közben, mint fény felé tartott röntgen­filmen, átütött a túlsó felére rajzolt ábrák árnyéka. Sebaj, legfeljebb a túlsó felét befelé fordítom csomagoláskor; aki szalad, nem lát­ja. Egyelőre azonban — a kíváncsiság tette: érdekes, hogy valaki épp a papír másik ol­dalára rajzolt; vajon mit és miért? — magam felé teregettem titokzatoskodó felét. A nagy­méretű, fekete-piros kompozíció (mert az) bal alsó sarkában a következő szöveg olvasható: „Kolozsvárott, 1966. I. 22. Cseh Gusztáv gúny­rajza Panek Zoltánról.“ Gondosan csimítot­­tam-kisimogattam a művet; gyöngéden eliga­­zítgattam, már amennyire lehetett, a papír fiók-rabságban felszaporodott ráncait-gyürő­­déseit. Ha értenék hozzá, azon nyomban üveg alá rámáztam volna, így csak kiakasztottam a falra; pontosabban: a falvédő gyékényre gombostűztem. Amolyan egyéni tárlatot rög­tönöztem belőle magamnak. És egész valómat átadtam a zavartalan műélvezetnek, mely ez esetben legalább olyan valódi volt, mint jó tizenhat esztendőkkel ezelőtt. Ha még emlé­keznék rá, hogy az milyen volt. Illetve mit is beszélek, de még mennyire emlékszem. Csak most csapott meg igazán a sokáig rejtekedő rajz csípőspaprika humora, velőtrázó szellemessége. Mintha előbb hallot­tam volna a dörgést és csak azután, nagy so­kára villanna szemembe a villám értelmező fényessége. Az idő­cserés, idő-helycserés, visz­­szafordíthatatlan és mégis megfordítható él­mény, talán épp ezért, újra­ egy, sőt csapatos­tól ébreszt egyébként esetleg soha többé fel nem támadó emlékeket. Emlékszem, először is, a féktelenül kirobbanó kacagásra, a har­sány derűre, a hosszantartó, gúnyos kacajra, a visító, szűnni nem akaró nevetésre, a kuko­rékoló, otromba-b­omba, tarkán kendermagos röhögésre: mindez a capella vegyeskórus for­májában zsivajgott a rajz házi bemutatóján. (Együttérző mosoly alig-alig villant.) Úgy áll­tam ott, a humor villamosfeszültségű, villa­mos kisülésekkel szikrázó erőterében, mint aki saját egészalakos szobrának leleplezésén egészalakos testi mivoltában ő maga áll a ta­lapzaton, mivel csupán saját legnemesebb anyagából képzelhető el megismételhetetlenül esendő emberi fensége, épp lerántották róla a fürdőlepedőt, indulhat tökéletes mozdulatlan­ságával az örökkévalóság szeszélyesen válto­zó évszakai elé. Egyazon időben voltam a szobában és jobban láthatóan a rajzon. A raj­zon látható mellszobrom (árnykép-karikatú­rám?) púpos, oldalnézet, örök oldalnézet a helyzetem; a fej pedig ott, ahol belül az agy sejthető, különféle mezőkre osztva, röntgensze­­rűen átvilágítva, illetve felszeletelve, megszá­mozva, vonalak, lázpirosak cikáznak a M vetí­­tett tartalmak kinagyított képe-képzete irá­nyába. Az ember-ló egyetlen példánya, me­lyen a lóember minden betegsége kimutatva.. Művész-sebészi agymunka, gyilkos, elevenen­­boncolás közben hallható fel-fej hangokkal. Ilyen volnék, én ez, és csak ennyi? Vagy ez csupán szolgálati időm bizonyos szakaszának, az elfojtott — örökre elfojtott és örök — vá­gyak idejének emléke, emlék­részlete? Nem tudom, nem is sejtem, mikor volt Cseh Gusztávnak ilyen pontos megfigyelések­hez szükséges és elegendő ideje. Van az SN/67/S jelzésű agy­szelvényen (vagy -ben) egy teljesen felszerelt, zsúfolt ruhásszekrény. Bizony ideje volna már, lenne már időm ilyen jól és elegánsan dús szekrényből ki-be­­mászkálni a világba. Adnom kellene már ma­gamra, ha nem egyebet, hát illő ruházatot­­cipőzetet-kalapzatot. Téli kesztyűm sem azért nincsen, mert valaki felvette, mivel keztyűt dobtam. Lötyögő, püspöklila melegítőmet csak nyáron viselem, de nem mindig széles kari­­m­ájú bíborosi szalmakalappal; jó már nekem a sportos, fehér bohócsapka is. A következő, tarkótáji szelvényen (nincs külön jelzése) a CEC-könyvem, melynek a fedőlapján lévő 87.623.25-ös szám alighanem a betétkönyv sor­száma, nem pedig a bizalmasan beléje helye­zett összeg; ezt a könyvet nem én írtam, én nem írom. (A szabadság mindig szegény.) Egy bensőbb-középebb tájékon, abból kivetítve, ám ez az egy „tartalom“ — jellemző — le­kicsinyítve: toronymagas talapzaton mell­szobrom áll, a háttérben bizonyára hűséges rajongóim (esetleg olvasóim), épp most döntik le valaki más szobrát, nyilván egy arra mél­tatlan céhtársét. E tudatküszöbalatti szobrot csak abban az esetben vállalom, ha a rajzo­lóművész tisztázza, név szerint, kiét döntik le előttem-mellettem-mögöttem. (Legyen összetet­­ten-teljes az öröm.) A KI/7-es jelzésű agykoc­kában műveim világos ter­jedésének-el­ter­jedett­­ségének áhító-óhajtó-várható-befutó vágya; megy az, menni fog az magától, csak meg kellene írni. Az S a 7. hatványon 0 törve gyökvonás 82002 jelzésű részlegben a kétgyer­­tyás Trabant-motor látható, melynek főten­­gely-acélgörgőit már rég szétropogtatta az idő vasfoga; itt azonban még valahogy olyanfor­mán látható a szerkezet, lényegére csupaszít­va, mintegy csonkán-bonkán is töretlenül hir­deti, hogy az első gépkocsi — és az első ifjú­ság — dicsősége örök. Utolsónak hagytam a D2/6 a négyzeten jelzésű homlokteret — nyil­vánvalóan nem minden gonoszkodó célzás nélkül állította a művész ezt a vágytömkele­get érdeklődésem állítólagos homlokterébe — e homlokteremben és tetőtől talpig egy poko­lian csinos (tehát olyan, aki az ember életét pokollá is teheti) ifjú hölgy látható, amint in­get vasal, de oly szelíden, valósággal múze­­umba valóan példamutatóan, mivel valószínű­leg nem akarja, ha már a nagy nyilvánosság előtt kénytelen a szerelembe bonyolódni és majdcsak­­ onnan, még azt képzeljék róla, hogy csak a szenvedély meg ilyesmi jár az eszében. Ezt a hölgyet még nem ismerem; sürgősen meg kellene még ismerkednem vele, be- és aztán kimutatkozni. (Addig azonban gyönyörűen bearanyozná érett férfikoromat.) Tulajdonképpen, bármily szomorúan is, de irigylem a Cseh Gusztáv-féle magamat. Neki még vannak ötletei velem kapcsolatban, és nemcsak a szívre vonatkozó szívlelendő meg. Ó, kérem, ha nekem ilyen gazdagon, vilá­gosan és értelmesen berendezett volna a fe­jem. Persze, ha már valamilyen csoda folytán más fejet kívánhatnék-kaphatnék magamnak, akkor semmi esetre sem ilyet, illetve nemcsak ilyet és ennyit. De amin nem lehet változtat­ni, azt jobb bölcsen a belenyugvás bölcsőéül tekinteni: lehetetlen vágyálmainkat visszarin­gatni a megfojtó pólyába. Egyébért fő az én fejem, és ha már ilyen konyhai a kifejezés,­­mondhatnám így is, egyéb ütött szegfűszeget a fejembe. Sehogyan sem megy félszázad ér­tékes lim­ lomjával zsúfolásig telt fejembe, hol és mikor, mikor és hol volt ennyi elmés meg­figyelésre helye­ ideje Cseh Gusztávnak? Egyetlen biztos fogódzóm van: minden bi­zonnyal kizártan nem akkor, amikor Temes­váron lekéstük a gyorsvonat-üldözési ver­senyt. Azaz nem a versenyt, mert ahhoz ide­jében startoltunk és nagy eséllyel, mert mind­össze mi ketten, hanem magát a vonatot. Mi­közben több száz, hősiesen reménytelen küz­delmünkkel rokonszenvező utas az ablakokból, a gyáva­­spolgári biztonságból harsogva-rö­­högve-hörögve-fütyölve-ordítozva szurkolt si­kerünknek. Én az első tíz-húsz méter vágta után kidobtam a nyelvem és bedobtam a tö­rülközőt. Két dolgot láttam be egyszerre: 1. úgy futottunk, Cseh Gusztáv fejhosszal előt­tem, mint a. Dávid, én, Góliát; én ezt hama­rabb vettem észre, mint az ablakokba cső­dült, ingyencirkuszra vágyó utazóközönség, mert az apróbb termetű előttem futott; 2. ki­zárt dolog volt a harmadik vágányon már mozgó szerelvényhez jutni, csak vele párhu­zamosan lehetett futni, mert felavatták a sí­neket elválasztó drótkerítést. Sorstársam pon­tosan odáig lihegett, ahol a kerítés véget ért,­­de onnan már a vonat egyre gyorsulón távo­lodott, nagyobb sebességgel a mozdulatlan ke­rítéstől, valamivel kissebbel a még mindig mozgásban lévő csalódott Cseh Gusztávtól. Akkor, azokban a percekben tehát nem volt, nem lehetett sem ideje, sem szabad lelki tere a megfigyelésemre, egyébként is mögötte csüggedtem, inkább én figyelhettem meg őt. Ugyanis nem az én hibámból késtük le a vo­natot, a magabiztos kényelmesek ráérős gyor­saságával. Ő mondta, hogy úgy ismeri Temes­várt, akár a tenyerét. Hiába sürgettem jó vi­déki­ félénk módjára, szerintem az utolsó pil­lanatban ültünk a firebuszra. Ahol, némi egyre idegesebb nézelődés és fokozódó balsej­telem után, csakhamar kiderült, hogy nem a vasútállomás felé, hanem éppenséggel az el­lenkező irányba tartunk. Voltaképpen már ekkor szaladni kezdtünk még nem is távolodó vonatunk után. Ekkor sikerült megfigyelnem, hogy vannak jellem-egyének — nyilván alap­vetően komikus alkatúak —, akik a legvárat­lanabb szögben elmozdulván tömegméretek­ben termik és teremtik maguk körül a hami­sítatlan helyzetkomikumot. De hát akkor mi­kor figyelt meg ő engem? Egyetlen gyanús és meglehetősen tág időtartam marad: elég sokat voltam magamon kívül az utóbbi ötven esztendőben, hol ezért, hol azért, és közben több száz vagy ezer órát Cseh Gusztáv kelle­mes társaságában. Meglehet ezért ismer job­ban ő engem, mint én saját kifelé őrjöngő ma­gamat és megfordítva: ő saját nyugodt­ magát nem úgy, mint engem bizonyíthatóan job­ban. És igen, szinte elfelejtettem, lefelejtettem valamit a rajzról, azaz majtnem sikerült el­­siklani fölötte­m a mű címét: NAGY ZOL­TÁN NOBEL DÍJ UTÁN. Ehhez csupán eny­­nyit: szerintem a Nobel-díjat, nem azért mondom, eleve a rossz lelkiismeret hozta lét­re. Persze, ettől függetlenül, néhány szellemi látlelet szerzője határozottan megérdemelte. Mi azonban, ennek ellenére, nem futunk sem olyan vonat, sem olyan díj után, amely nem vesz fel bennünket. Mi az efféle, egyre sza­porodó mellőzéseket hovatovább már fel sem vesszük. A rajzon szereplő szöveg: TUDJA-E, HOGY PANEK 4-szer nősült • 4 gombos télikabátot visel • 4 kötet szerzője • 4-venszer fogadta meg, hogy új életet kezd • 4­ száz lej gyermektartást fizet • 4 fél „finesh scotch whisky“ meg se kottyan neki • 4-en vannak testvérek • 4-szer szólították fel, hogy fizesse ki az Írószövetség decemberi tagdíját • 4 szoba összkomfortos, déli fekvé­sű, csöndes vidéki házra vágyik • 4 anyósa van... ? Cseh Gusztáv rajzai HORNYÁK JÓZSEF A Pisták és Széken. Volt egy időszak, amikor a Pisták csaknem teljes egészé­ben lefoglalták magunknak azt a szépen sejlő eget, amit a háború utáni erdélyi ma­gyar irodalom korai szaka­szának szokás említeni (ez v­olt az az idő, amikor Buka­rest, az előbbieket mintegy alátámasztva — a Pisták, Asztalos, Horváth, Nagy iránt érzett rokonszenve bizonyga­­tásául —, az itt-ott már jelent­kező új elbeszélőket is szíve­sen és háborítatlanul, István személynévvel látta el — magam is őrzök még ilyen levélborítékot). Barátok voltak a Pisták, és ahogy ez már lenni szokott, tele féltékenységgel egymás iránt. Ösztönözte is őket tár­suk sikere, örültek egymás felfutásának, de gyanakodás­­sal is fogadták, nem esik-e árnyék saját, fényeskedő or­cáikra. Egymást igyekeztek állandóan szem elől nem té­veszteni, egészen odáig, hogy terepre is együtt jártak, így jutottak el azután Székre, a­­hol Tersánszki unokaöccse, Krizsovánszki Laci volt re­formátus pap. Kezdtek stabi­lizálódni az állapotok, negy­venöt áprilisában már megje­lent a Falvak Népe, általános meggyőződés lett, hogy jön egy új humanizmus, Széken Krizsovánszkiék rögtön el­kezdtek népfőiskolát szervez­ni, az íróknak az olvasókkal találkozót, úgy képzelték, lesz valami szép és őszinte nem­zetköziség: gyertek ki Székre! A Pisták mentek is, vittek magukkal barátokat, zenésze­ket, képzőművészeket. Kri­zsovánszki elszállásolta őket, ő volt az FDP helyi elnöke, ő vezette le később a válasz­tást, és aki a Demokratikus Népi Front jelölteket ment népszerűsíteni, rendszerint nála szállt meg. A Pistáknak vitaesteket szervezett a szé­ki értelmiséggel, és ezeken rendszerint ő volt az antipó­­lus, a bokszolónak a homok­zsák, ő tette fel a kérdéseket, és a Pisták meg kolozsvári barátaik rajta próbálták ki és gyakorolták a meggyőzés tudományát; az az idő ez, a­­mikor a falusi újság­járatók gyűléseken még azt kérték: ha már az újság nem lehet üres papír, legalább nagyobb margót hagyjanak neki, mert a cigaretta közismerten nem jó ízű, ha nyomtatott papír­ból csavarják. Ezek a párbe­szédek, ezek a viták, ez a ba­rátság mindannyiuknak je­lentett valamit — együtt kezdték el csinálni a demok­ráciát. Krizsovánszkinál négy gye­rek­ volt, szűk volt a lakás, mindhármuknak nem tudtak hálóhelyet biztosítani. Hor­váth Pistát Lokodi páter fo­gadta be­l ő, Horváth lett a legtermékenyebb széki láto­gató: „Miféle paraszt úr ez, aki ennyire ismer bennün­ket?“ - kérdezték a székiek. Horváth Pista belelátott a lelkük ráncaiba, fonókba járt, felolvasó-délutánokat tartot­tak, Széken örökké telt házuk volt Krizsovánszki László összetoborozta a népet. Az ínyencségekhez értő Asztalos Krizsovánszkiéknál maradt. Asztalos Pista Szé­ken dokumentálódott a Szél furatlan nem indul regényé­hez, melyet aztán sok nyelv­re lefordítottak. Nagy Istvánt, úgy illett, hogy a párttitkár fogadja magához. Aki nem volt más, mint Jánki elvtárs, de akit Széken mindenki csak Mos­­kovits úrnak szólított, ő volt az Ekonomátok (a dolgozókat ellátni próbáló szövetkezet) széki szállítója . Moskovits felvette a Jánki nevet, elvet­te feleségül a község egyik legszebb leányát, és beköltö­zött egy nagy házba. Nagy István ott aludt. Reggel találkoztak. Horváth a páterrel szépen átborozta a fél éjszakát. Asztalos, az Ínyenc, a házigazdánál, aki­nek semmije sem volt, krumpli hajában, átkacagta az estét. Nagy István pedig, aki sokat adott a morálra, dúlt-fúlt mérgében, miután megérkezett. — Te, hova küldtél engem?!... — Mi há­borította fel? Jánkinál sem­miben nem volt hiánya. és a szobában, ahova lefektették, a padlótól a mennyezetig érő karácsonyfa állt, s a rózsa­szín szaloncukortól a P100.* köpenyes csokoládé-mikulásig minden lógott rajta.

Next