Utunk, 1982 (37. évfolyam, 1-53. szám)
1982-03-26 / 13. szám
JÉKELY ZOLTÁN (1913—1982) ^ -,édes búvópatak“, a tavasz utoljára ütötte fel Neki „borzas fejét a télben“. Nem tudom, honnan tudhatnám innen, látta-e még a budai hegyekben, a tavasz^’ érezhette-e még „friss kenyér illatát , amely többé nem tudta már ez se idekötni. Pedig mennyit, s de mélyeket szippantott belőle! A Fény cukrászdában, a Margit-híd budai hídfőjénél immár hiába keresem, mint kerestem még tavaly nyáron is, hiába kérdezem sorra a (meg ne haragudjanak!) éltesebb kaszímeket is: nem látták, nem járt ott mostanában, talán Szentgyörgy-pusztára ment apjához, anyjához, ki a kertbe, tavaszt várni, halott rigókat eltemetni, megsimogatni egy kóbor kutya fejét ... De az is lehet, hogy míg én ott keresem, ő itt jár a szülőföldön, az enyedi tanársoron, az őrhegyen, tán első szerelme nyomait keresve, mint „minden esti színpadán“, ha lehunyja szemét, vagy éppen a Szamos partján, nálunk, hajdani csalitosokban, rozsdás kis tavak közt, viháncoló, kék trikós bronzleányok után. És hányszor és hányszor be nem járta Kolozsvár utcáit, a hársfás, holdfényes Farkas utcát, a Donáth utat, hajdani házuk utcáját, a Főteret, és hányszor a Házsongárdot, holt kedvesek, barátok arcát idézve, ott imbolyogva szikáran tavaszi vékony szelekben, novemberi esőkben, s akkor is ott a kedves városban, ha messze-messze jár, Párizsban vagy Rómában, akárhol a világban. „A megtett úttal egyenes arányban / hatalmasodik bennem otthonom“ — írja Ghiavariból 1937-ben, s ezt írja véges-végig egész életén. Jövőben, 83-ban lett volna hetvenéves. Áprilisban, Szentgyörgy napján. S nemigen van magyar költő, azt hiszem Adyt is ideszámítva, akinek az életében oly kedvvel, oly örök szomjasan élt életében annyira jelen lett volna a halál, aki — a Szentgyörgy napján született — annyit viaskodott volna a Sárkánnyal, a kérlelhetetlen elmúlással. Már ifjú korától, kora ifjan megjelent első verseskönyvétől, az Éjszakáktól (1936) az utolsó kötetig, Az Idősárkányhoz (1975) egész költészetében s prózájában is ott kísért a Rém, akit kővel, karddal, szerelemmel, emberséggel, egész nagy költészetével próbál meghátrálásra kényszeríteni, sajnos, halhatatlan verseivel is sikertelenül. Amikor 60 évesen (megaláztatások, mellőzések után) ez az emberségében is mindig kimagasló költő ott áll „lihegve, feláléltan «az érdem oszlopára» kötve“, babérkoszorúja zizegéséből is nyirkos, hűvös fuvallom borzongatja meg. S nemcsak maga miatt. Borzongásaiban, gyötrődéseiben a XX. század olyannyira megpróbált embere rajong, viaskodik — túl a második világháborún, s ki tudja, milyen új borzalmak küszöbén. „E tébolyult nyár lüktető hevében / midőn nyugtot nem ad se ház, se vén fa odva / egy költő lelke lelkemig suhan." Hadd írjam ide a Jékely Zoltáné mellé ennek a költőnek a nevét is: Lucian Blaga. Az Idősárkányhoz utolsó versében (1974) Jékely vadmirtusz-csokrot tesz a nagy román költő sírhalmára. Hogy minden Jóhírre áhítozó zarándok, aki erre jár, hasonló csokrot tegyen az övé mellé: „a Szeretet, az Emberség, a Megértés trikolorjaként“. Műfordítóként is a legnagyobbak közül való volt. A nyugatosok méltó utóda az európai költészet megszólaltatásában, s egyik legavatottabb tolmácsolója a román lírának. De mit ér már mindezt elmondani? „... sosem ír többé, ó, sose fordít.“ Ahogy ő siratta el annak idején Kosztolányit. Fáj, nagyon fáj, hogy többé már sose tudok kezet fogni Vele. LÉTAY LAJOS HORNYÁK JÓZSEF A NAPSZÁMOS Fekete Mihály házat vett egyszer Kolozsváron, a Mikó utcában. A házat tulajdonképpen Nyanyának, mostohaanyjának vette, akit rajongásig szeretett, s aki ugyanúgy a rajongásig szerette őt. Nyanya, lévén kecskeméti születésű, igen ízesen beszélt, amit mondott alma helyett, szalmát szalma helyett, Mamáéknál nincs lő betű?, valamikor, még mint kisgyerek, Miska egyszer megkérdezte tőle, Nyanya most egy ezüst bojtú fekete botra támaszkodva járt. Fekete Mihály hetente egyszerkétszer nézett haza, a színház lefoglalta, kis szobát bérelt a színház közelében, hogy állandóan kéznél legyen, a háznak, kertnek nem volt aki utánanézzen, különösen a kert okozott gondot, várni lehetett, hogy elvadul. Fekete Mihály a színház társalgójában szóvá tette, nem ismer senki egy kaszást, aki a kertjében levágja a füvet? — Én ismerek egyet — mondta Szentgyörgyi István. — Mit kérhet vajon? — Én megmondom pontosan. — Jaj, Pista bácsi, elküldené hozzám? — El. — Három nap múlva Szentgyörgyi István odaállt Fekete Miska elé. — Na, gazdáram, lekalszálltam a füvet — jelentette. — Jól hallotta. — Fekete Mihály meg volt egy kicsit rémülve. Bizonyosság kedvéért megkérdezte: — Pista bácsi, maga? — Igen, saját kezűleg. Fekete Mihály kifizette a kaszáját, és utána, amint tehette, rohant haza. Nyanya az udvaron fogadta. — Képzeld, fiacskám, mi történt. Beállított Szentgyörgyi István, kaszával a vállán, és lekaszálta a kertben a füvet. — Legalább megkínálta valamivel, édesanyám? — Ebédet adtam. — Jaj, jót főzött édesanyám? — Fekete Miska sietett, megkóstolta Nyanya főztjét. A kertbe csak azután ment ki, hogy szétnézzen. A rendek szabályosak, mintha mérővel állították volna be őket, gyönyörű sorokat alkottak. (A készülő A Házsongárd című összeállításból.) Mohy Sándor köszöntése A festő nyolcvanadik születésnapja alkalmából részletet közlünk a Kriterion Könyvkiadó művészeti kismonográfia-sorozatában megjelenés alatt álló Mohy Sándor-monográfiából. MOHY STÍLUSA a jelenkori erdélyi művészet egyik leggyakrabban felmerülő részletkérdése. Az ő képeit a kiállításokra viszonylag ritkábban járó művészetbarát is azonnal felismeri. Szellemét igen, stílusát azonban szinte egyetlen tanítványa sem követte. Mohy művészetünk egyik legerősebb egyénisége, stílusának jegyeit mégis örökké összevetésekből próbálják „kivonni“, meghatározni. Az igazság az, hogy Litteczky Endre szatmári és Thorma János nagybányai alapvető eligazításai, a rajzi biztonság, a festői ízlés és a kompozíciós elvek tekintetében, oly felszabadítólag hatottak az amúgy is koraérett fiatalember tehetségére, hogy szemlélet- és ábrázolásmódja a későbbiekben csak közvetett, átmeneti s inkább tartalmi, semmint stiláris jellegű impulzusokat fogad magába, s ezek nyomtalanul oldódnak fel festői nyelvében. Bastien Lepage — Ferenczy Károly szecessziós rajzú kompozícióján átszűrt — romantikája, Vermeer Van Delit Fiatal leány fejének, vagy a Csipkeverőnő, a Levél, a Festőműhely stb. és egyáltalán a XVII. századi holland festészet kiegyensúlyozott derűje, bensőségessége, későreneszánsz, újpolgári életszeretete, a húszas években kezébe került Gauguin- és Cézannereprókból kiolvasható festői világmegváltó törekvések árama szívéig hatol — de szeme alig rebben tőlük. Kolozsvári főiskolai tanáraitól alig néhány évnyi korkülönbség választja el, tudásuktól talán annyi sem. (Abban az esztendőben, amikor Mohy, két főiskolás társával, Tassé Marchinivel és Szervátiusz Jenővel együtt a bukaresti Hivatalos Tárlaton debütál, tanára, Catul Bogdán képe nem kerül be a kiállításra.) ízlésükön, élménybeszámolóikon át persze sok mindenbe betekint, ami a húszas évek művészeti fővárosát, Párizst nem sokkal annak előtte lázba hozta, de ez a bepillantás egyelőre főleg zavart, illetve a klasszikus stíluskorok megbízhatóbb értékei felé való visszafordulást eredményez, s csak a férfikor delén helyezi el a maga művészettörténetében, a saját pályájától immár messzire tartott példák, minőségek, teljesítmények „tisztelet-tábláján" Van Gogh, Picasso, Chagall, Léger, Matisse, Braque, Miro, Klee, Mondrian, Soulage és a többi előd és kortárs arcképét — egy-egy főhajtás kíséretében. (Lásd Műhelynaplója idevonatkozó részeit.) Egyetlen művészeti irányzathoz vagy programhoz való csatlakozás sem elhatározás kérdése. A modern, pontosabban a huszadik századi európai (vagy amerikai) stílusirányzatokhoz pedig, amelyek kizárólag nagy kihatású művészeti központokban jöttek és jöhettek létre, csakis a jelenlét, tehát a körültekintő, minden lehetséges utat számbavevő tájékozottság alapján csatlakozhat korunk művésze. Századunk erdélyi művészetében kizárólag Mattis-Teusch Jánosnak adatott meg a posztimpresszionista avantgarde mozgalmakban személyesen résztvenni, s mélységesen tudatos előkészület nyomán a hajlamaihoz legközelebb álló „zenei expresszionizmus“, majd figurális konstruktivizmus mellett dönteni. Erdélyben nem volt kubizmus, Mohy tehát nem válhatott kubistává, maga pedig személyesen csak ezerkilencszázhatvannyolcban, tehát hatvanhat éves korában járt külföldön először, s hogy festői kibontakozásához a külső hatások, mint fennebb említettük, mennyire kizárólag tartalmi indíttatásokkal járultak hozzá (tehát nem stílusát, hanem a művészi hivatásról vallott hitét alakították), mi sem bizonyítja meggyőzőbben, mint hogy ennek a szovjetunióbeli útnak is a Rembrandtművekkel való kései, de oly boldog közvetlen találkozás adta meg igazi értelmét. Időről, térről megfeledkezve állt a Tékozló fiú előtt az Ermitázsban, a különböző nyelvű látogatócsoportok bábeli forgatagában, végül magyar turisták érkeztek a képhez, s vezetőjük elmondta, ki volt Rembrandt, mikor élt, milyen témákat festett, s hogy mi történik a Tékozló fiú című képen: a fiú elhagyta szüleit, örökségét eltékozolta, s nyomorba süllyedt; tettét sokszorosan megbánva, most bocsánatért esedezik, s könyörögve kéri apját, hogy fogadja vissza házába; a kép ezt az utolsó mozzanatot ábrázolja, amint az apa magához öleli a megalázott, rongyokba burkolt, visszatérő fiút. Aztán távoztak. „Álltam tovább a kép előtt — mesélte nemrég —, a tékozló fiú két talpa egyre közeledett felém, s az atya erős kezei a fiú hátát simogatták; arca a szeretet nagyságát sugározta; éreztem, én is ott vagyok közöttük, mellettük állva nézem a megható jelenetet. A teremőr közeledett. Gyanús lettem számára. Távolodtam a képtől. Az őr kérdőleg nézett rám, nem érthette elérzékenyülésemet. A fal melletti székre ültem. Új csoportok jöttek. Megint hallottam a rövid történést, amit a képhez fűztek. Elgondoltam, hogy a csoportok tagjai azt hiszik: ez a kép lényege, amit vezetőjüktől hallottak. Nem! Nem az a lényege, hiszen ezt a jelenetet egy ügyesebb fényképész is beállíthatja, lefényképezheti, s kész a műalkotás! A lényeg, mint minden érvényes alkotáson: a művész átélése, ez esetben a szeretet hatalmának a megértése, s persze az az alkotó megjelenítő erő, amellyel ez a szeretet, a kép eszméje formát ölthetett. A megjelenítés problémája, a hogyan mindig szorosan kapcsolódik a kép eszméjéhez, a hogyan nem létezhet a mit nélkül.“ A francia kubizmus — mint az impresszionizmusra visszaható valamennyi posztimpresszionista forradalom — megszületését elsősorban esztétikai-formai törekvések indokolják. Mohy kétségtelenül forma- és szerkezetigényes (tehát felületesen tekintve: kubista kifejezési eszközökkel élő) piktúráját viszont mindig lélektani és szociológiai feszültségek lendítik előre: téma és formai megoldás egysége elválaszthatatlan a tetteiben megszépülő ember, vagy a növények és tárgyak megjelenítésébe átültetett emberi érzelmek, mindenekelőtt az ember és környezete iránt érzett saját rembrandti szeretetének a leghitelesebb kifejezéséért folytatott küzdelemtől. A Désről Kolozsvárra költözés (és a reákövetkező néhány éves) időszak — a művészetideológiai körülmények által kikényszerített — megtorpanása, stiláris kompromisszuma, s a hatvanas évek néhány, természetétől, eredendő művészimondanivalójától idegen kitérője ma már (s bízvást: majd az utókor szemében is) jelentéktelen apróságnak tűnik ahhoz képest, mennyire magányosan küzdötte végig pályáját, mennyire mostohán kezelték szinte minden történelmi sorsfordulást követően az új kívánalmakhoz egyáltalán vagy csak nehézkesen alkalmazkodó művészetét, s visszahúzódó, férfiasan szemérmes egyénisége menynyire képtelennek bizonyult mindmáig barátságok, összeköttetések révén szerezni érvényt tudásának, igazságának, rangjának. Hiszen végül is elmondhatjuk: hat évtizeden át, megszakítás nélkül s egyre inkább festői tárgytól, témától függetlenítve, csiszolja, cizellálja, véglegesíti ugyan azt a képformát, amely realista elemeivel figyelmünket ugyan a mindennapi valósághoz kapcsolja, de semmiféle „mesét“ nem kényszerít látásunkra, történése nincs, csupán ahhoz nyújt alkalmat, hogy az adott festői hangulatból kiindulva tovább-„szövegezhessük“, továbbképzelhessük, előre meghatározhatatlan Messzeségekig, Terekig továbbálmodhassuk a festő evilági álmát. Ebben a képformában egyre nyomtalanabbá, rejtettebbé szublimálódik a Moby művészetében oly kiegyensúlyozott, de külön-külön mindig meghatározó szerepet játszó rajz, forma és szerkezet, hogy a színnek engedje át a korlátlan uralmat, a „szerelmes csodálattal“ összehangolt és megrendített színakkordoknak, melyeket a szeretet üzenetvivőinek szán — festőtől képig, képtől nézőig, embertől emberig. Szárnyszegettnek, időnként reménytelennek (háborúk idején, stizsűriztetések után, elismerés, díjak, címek osztásából kimaradva) csupán saját pályáját és esélyeit tekintette — a művészetét, s ezen keresztül az emberiség távlatait, jövőjét, a válságos jelenből való kiút keresését sohasem. Éppen ez a különös és tanulságos festészetében, hogy noha eszmeileg, filozófiáikig nagyigényű, társadalmilag pedig reprezentatív tárgyú kompozíciók helyett termése java részét intim műfajú, viszonylag kisméretű és bensőséges szellemű képek alkotják, mégis ezekben több, nyomósabb, élményszerűbb érvet és bizonyítékot sorakoztat fel hite (s nézői, közönsége hitének erősítése) mellett, s közvetlenebbül szól hozzá bennük a huszadik század végi ember sorskérdéseihez, mint e korszak sok olyan nagyméretű, s nagyigényű műve, amelynek a szerzője közvetlenül ábrázolta a történelem vagy a történelmi jelenkor eseményeit, dilemmáit. A NYOLCADIK ÉVTIZEDBŐL a kilencedikbe két évvel a huszadik század után lépett. (Talán e késés okából őrizhette meg robusztus testi és lelki erejét?) Nem hisz abban, hogy a művészet még ebben a században fölöslegessé válik. Bizonyára lényegesen megváltoznak anyagai, eszközei, témái — de mondanivalója és funkciója ugyanaz marad, mint az eddigi kétezer esztendőben. Ezért dúdolva, fütyörészve járkál a műtermében, felismerhetetlen dallamokkal szórakoztatja magát, amelyek, mégis, számomra is ismerősek. De hát nem ugyanezt teszi festészetében? Tudod, hogy az, amit a képein látsz, igaz, hiteles. Te magad is érintetted már, és mégis most látod először. A semmiből teremtés izgalma oly állandó benne, hogy ma is minduntalan elcsodálkozik (s mi is Vele csodálkozunk) valamennyi új képe láttán: milyen hatalmas („hogyan is lehet ilyen hatalmas?“) ez a kancsó, ez a gótikus mérmű, ez a sárga szín, vagy a szeretet a küzdelemben, amelylyel az anyagi világot burkoló káoszt feltöri, s a RENDET — soha el nem fogadott, mert sajnos az emberiség sorsát intézők részéről mindeddig elfogadhatatlannak ítélt — békeszerződésként felkínálja. A jelenkori erdélyi művészet legkiválóbbjai valamenynyien ezzel a küzdelemmel tették s teszik emlékezetessé életművüket az utókor számára. Hiszen évszázadok óta vágyunk erre a békére. A Mohy-életmű, mely a kilencedik évtizedben is napról napra mélyebbről tükrözi a Láthatót, annak az építésznek a hősiességével minősíthető, akinek ugyan az új főváros középületeinek a megtervezésére szól a küldetése, mégis azon fáradozik, hogy előbb mindenki otthon érezze magát a saját tűzhelye mellett, s velük tartson mindazok megtartásában, sőt továbbépítésében, amiket együtt kaptak vagy szereztek az előző korok építészeitől. BANNER ZOLTÁN Mohy Sándor: Szintézis