Utunk, 1982 (37. évfolyam, 1-53. szám)
1982-05-28 / 22. szám
Világ proletárjai, egyesüljetek! XXXVII. ÉVFOLYAM • 22. (1752.) SZÁM • ARAD LEJ • KOLOZSVÁR-NAPOCA, 1982. MÁJUS 28. / Árkossy István: A vontató „Ahogy az aszfalton áttörő fű...” A hűség költője Milyen esélyei lehetnek manapság nálunk a „szép" ■'őrsnek. Az olyan fajta elégikus lírának, mely hangvételében, formakultúrájában a magyar impresszionizmus huszadik századi hagyományait folytatja; annak a költészetnek, mely a művészi tisztaságot és gondolati józanságot vallja eszményének, annak, hol meghatározó szerepe van a színek harmóniájára, a szavak nemes zengésére épülő poézisnek? Mint kézügyben levő esztétikai vizes lepedő, azonnal ráhúzatik a minősítés: „elavult". Egy valamire való ifjú költőjelölt be se mer kopogtatni a Forrás ajtaján, ha véletlenül bennefelejtett kéziratában egy-két rímet ... Itt van azonban Kiss Jenő, aki nemrég megjelent kötetének egyik versében (A végsőkre gondolva) ezt mondja: „Szépség a szóban, józanság az érvben, ez volt mindig, amit szerettem én, / haljak meg hát ezek jegyében ...“ Másutt pedig: „Ha maradinak mond hát valaki, / mert tisztellek, Vers — legyek maradi!“ (A vers: az vers). Kiss Jenő nem tagadta meg egyéniségét, nem adta fel hajdani szépség- és józanságigényét, hű maradt önmagához. Vállalta, vállalja a vádat is, miszerint korszerűtlen volna ez az ő tartásos következetessége. (1972-ben, amikor hatvan éves volt, Panek Zoltánnak egy interjú-kérdésére így válaszolt: „Minden halom ajtókról, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár- Napoca, 1982, író újít, ha valóban író. Még ha nem is vet el minden korábbi vívmányt. Mindenki keresi az új megoldásokat, mindenki igyekszik megtalálni a saját hangját. Csak az epigon elégszik meg az adottal, szőröstül-bőröstül elfogadva és utánozva azt. Viszont, aki megtalálta a saját hangját, az már nehezen tud a divat vagy a »korízlés« kedvéért más hangnemre váltani át. Vagy talán nem is akar ... Nincs szomorúbb látvány, mint a bőréből kibújt irodalmár. Sajnos, ilyenek is akadnak. Feladják saját, már kialakult hangjukat, hogy másokat szajkózzanak. Bármennyire tehetségesen csinálják is ezt, azért csak szajkóznak. S miért? Hogy jaj, valahogy le ne maradjanak, hogy a kor meg ne tagadja őket. Ebből látszik, hogy az ilyenszerű »hangváltás« kissé jellem kérdése is“. Vagy inkább nevezzük konzervatív konokságnak a költő egyéniség-oltalmazó hűségét, ragaszkodását a nagybetűvel írt Vershez? Minthogy hiányzik belőle a gyors fordulatokra mindig kész napraforgóhajlandóság? Tán megtehető volna. De semmilyen körülmények között se feledjük el, hogy ez a töretlen (vagy konok) szépségigény élt benne az ötvenes évek sematizmusának gerincropogtató korszakában is; így írhatta meg például a máig felejthetetlen Úti rapszódiát. És aztán a Folyóirat: nagy vallomását az emberi egyetemesség távlataiba ágyazott honi helytállás, szülőföld-szerelem gyönyörű szintéziséről — egyenes válaszként az ifjúkori Folyó és tóra, az „Állóvizek büszke sorsában“ átmenetileg igézetet találó ábrándra. Miközben (Folytatása a 2. oldalon) NAGY PÁL Átvágtam minden kerülőutamat. Elvettem visszhangját fölös szavaimnak. Hittem, boldog leszek. Pedig csak pőre. Az 1977-ben megjelent Fellép alatt kötet Én tettem című versére ráfelel az 1981- ben megjelent Helyzetdalok* kötet Verőfényben című versének utolsó sora is: „ ... Múzsám nem festi magát.“ Ilyen volna tehát a vers „kivitelezési“ módja. Cicomátlanság, póztalanság, sal- langinántesság a jellemzője. Egyenes következménye és követelményeként is a költői és emberi alapállásnak. Én nem tudom lenyelni csak a létezéshez szükséges csalást. (Negyvenévesen) És ugyancsak a Helyzetdalok kötet Névtelen című versében a még érthetőbb és határozottabb vallomás: Fogadott hősnek, szerződött bölcsnek szegődjön más. Ha meg kell legyen, kövezzenek meg, mnaljon más. A mondatok végére oda kívánkozna a felkiáltójel. Kádár János azonban csak pontot tesz. Ez is jellemző egyébként tartására. Mert hát az a felkiáltójel bent — a tudatban, a lélekben — kell a pont helyébe kerüljön. A puszta tények ereje döbbenet Kádár János: Helyzetdalok, Versek, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981. Késebb mindig a túlhajtásnál, a nagyításnál, rákicatálásnál. Kádár János költészete (talán) a legsallangmentesebb, „legpórébb" líra hazai magyar irodalmunkban. Konok, szikár, pontos és egyértelmű, félreérthetetlen fogalmazásra, közlésre törekvő költészet. Hangütésében pedig csendes, halk. Haraghatnak Kádár körül, ő végig csendes marad. És mondja csak a magáét. Pontosan, a kegyetlenségig őszintén kitárulkozva és szemtől szemben kimondva véleményét, megállapításait. Konokul ragaszkodik ugyanis a „tanácshoz“: a költő az igazat mondja, ne csak a valódit. Az igazmondás pedig nem tűri a mellébeszélést, a cikornyákat, a sallangokat, ahangoskodást. Kádár helyzetdalai állapotokat írnak le. Nagyon pontosan. Őszintén. „Ami itt van körülöttem, IGAZI anyag ...“ — állapítja meg Kádár a Verőfény című prózaversében. A társadalmi lét is „igazi anyag“. Éltető és elbuktató közeg. Kádár János nem tud, de nem is akar „befolyásolása“ alól kikerülni. Mint individuum erősen „befolyásolt“, a visszahatása azonban korlátozott. Alkotó emberként, költőként mégis hisz ebben a „visszahatásban“ — vagyis, hisz az írott beszéd befolyásolási erejében. Kádár János, persze, nem ringatja illúziókban magát. „Felelősséggel érzékeli“ és „mélységében éli át a történelembe ágyazott pillanatot“ (Folytatása a 2. oldalon) MOLNOS LAJOS Egyed Péter: A VADÁSZOK EMBERKÉPÜNK ALAKÍTÁSA Noha mai tanácskozásunk tárgya — A szocialista humanizmus és mai irodalmunk — elsősorban a szocialista humanizmus eszmekörében született szépirodalom elemzésére ösztönöz, kérem, engedjék meg nekem, hogy szakterületemnek megfelelően főként általában a humanizmus és különösképpen a szocialista humanizmus kérdéseiről beszéljek. Ennek a problémakörnek a néhány percet igénylő elemzésére mindenekelőtt az a tény késztet, hogy még a magát marxistának tekintő elméleti irodalomban is eléggé elterjedt az a nézet, amely szerint, bár korunk (eltérően az ókortól, amely geocentrikus, és a középkortól, amely teocentrikus volt) homocentrikus, bár a humanizmus kérdései nagy népszerűségnek örvendenek, a szocialista humanizmus egész problémaköre álprobléma, hogy Marx filozófiája lényege szerint „antihumanista". Ez a felfogás, amelyet — mint a szakirodalomban közismert — a legélesebben és a legnagyobb elméleti igénynyel Louis Althusser fogalmazott meg, abból a premisszából indul ki, hogy azúgynevezett szocialista humanizmus egész tárgyköre — elsősorban az emberi szabadság tiszteletben tartása és az ember integritásának védelme a szocialista legalitás megteremtésével, mint az ezt biztosító leglényegesebb feltételrendszer létrehozásával fölöslegessé válik minden külön marxista filozófiai antropológia — nemcsak elméletileg elhibázott, de nagyon káros gyakorlati következményekkel is járhat. Ezeknek a következményeknek a súlyossága nemcsak Althusser alaptévedéséből, a humanizmusnak az ideológiával és az ideológiának a hamis tudattal való azonosításából adódik. Ugyanilyen hibás és súlyos elméleti s gyakorlati következményekkel járhat az a feltevés is, amely szerint a gazdasági, politikai és ideológiai élet jól átgondolt megszervezése a szocializmusban automatikusan vonja maga után a humanizmus kérdéseinek megoldását, anélkül, hogy szükség volna valamilyen önálló filozófiai diszciplínaként jelentkező marxista bölcseleti antropológiára. Althusser és hívei a humanizmus kérdéskörének ebben a „sajátos“ tárgyalásmódjában elvonatkoztattak attól a ténytől, hogy Marx mind A tőkében, mind más műveiben, valahányszor a polgári társadalom struktúrájának megszüntetéséről, a szocializmus gazdasági, politikai és ideológiai alapjainak a kialakításáról beszélt, mindig a marxista filozófiai antropológia alappilléreit képező elvekből indult ki. Teljesen elhibázott tehát az a felfogás, amely szerint Marx állítólag minden humanizmust hamis ideológiának tekintett, és ennek megfelelően egy úgynevezett „elméleti antihumanizmus“ álláspontjára helyezkedett. Althussernek ez a véleménye akkor is elhibázott, ha eltekintünk attól a ténytől, hogy Marx úgynevezett érettkori műveiben egy lényegében ma is érvényes ideológiafogalmat dolgozott ki. Elhibázott, mert Althusser „szillogizmusának“ — humanizmus , ideológia, ideológia , hamis tudat, a humanizmus következésképpen hamis tudat — az egész életműben axiomatikus jellege van, mert ez az elmélet figyelmen kívül hagyja azt a tényt is, hogy a polgári társadalom struktúrájának megszüntetési szándéka a marxizmusban valóban a szocialista humanizmus elveire épített világ megteremtésének az óhajából indul ki. Ebben a véleményünkben nem feltételezésekre alapozunk, nem a marxizmus úgynevezett lényegének ilyen vagy olyan értelmezésére, hanem a marxi szövegek exegézisére. Ezzel összefüggésben pedig nagyon lényeges, hogy Marx még fiatalkori műveiben is, kifejezetten kritikai éllel, csak a polgári humanizmust, az elvont humanizmust elemezte. Ennek a bírálatnak pedig a fő célja éppen a szocialista humanizmus elvei szerinti történelmileg konkrét emberkép kialakítása volt. Íme, tisztelt kortársak, mi a magyarázata annak, hogy a Román Kommunista Párt arra irányuló politikája, hogy a szocialista humanizmus eszmekörében fogant irodalom kialakítását ösztönözze, a párt egész művészetpolitikájának dialektikus materialista jellegéből következik, abból a meggyőződésből, hogy a XX. század követelményeit tolmácsoló humanizmus, amely kritikailag szintetizálja napjaink haladó társadalmi, tudományos, filozófiai, művészeti és etikai törekvéseit, amely nemcsak filozófiai eszmeáramlat, hanem társadalmi mozgalom is, az élet az egész emberi tevékenység mind humánusabb kereteinek a kialakítása érdekében történik. Meggyőződésem, hogy ennek a humanista örökségnek és szocialista-humanista művészetpolitikának a szellemében születtek irodalmunk legkiemelkedőbb teljesítményei, mint ahogy az is meggyőződésem, hogy ebben a szellemben szerveztük meg mai tanácskozásunkat, és újrafogalmazom azt a másutt már többször kifejtett meggyőződésemet is, hogy fényből és tisztaságból álmodott embereszményünk számonkérése az objektív valóságban és a művészi alkotásban nem lehet csak valamint alkalmi jellegű feladata a művészetkritikának, hanem az egész társadalom állandó jellegű és alapvető célkitűzése kell hogy legyen. Köszönöm a figyelmüket.* RÁCZ győző * A Kolozsvári Írók Társasága 1982. május 17-i ülésén elhangzott felszólalás szövege.