Utunk, 1982 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1982-11-12 / 46. szám

Tiszta, de nem fehér Elég sokat tartózkodván a szomszédságában, évek óta készülődtem meglátogatni a parajdi sóbányát, sótermet, só­barlangot — minek is nevez­zem. Végre sikerült meg­néznem, a látogatás azonban, amelynek talán gyermekko­rom óta valamiféle nem ilyen hangulata élt bennem, egy­szóval: a látogatás elmaradt. A só egyik legízesebb fűsze­rem, hiába szidják és marasz­talják el orvosok, miközben ugyancsak orvosok, nem ke­vésbé tudósok, felmentik és módjával dicsérik. A múlt században egy őrült müncheni börtönigazgató, azon a címen, hogy a só luxus, egyszerűen megvonta a raboktól, akik csakhamar sorra elpatkoltak. Sóhiány (+ fáradtság) okozza a hajnalban vagy úszás köz­ben lábizmainkba beálló gör­csöt. Talán sóhiány miatt sót­­lan némelyik ember. Aki nem eléggé ügyes, hogy besózza a farka alatt és úgy fogjon nyu­­lat, az más módszerekkel is elboldogul valahogy. Sóhiva­­már sokat láttam életem­ben, sóbányában azonban ■most jártam először. Nem részletezem a be- és kijutást, a nem éppen korszerű uta­zást, bár annyit mégis meg­említenék, hogy a nagyterem­be vezető járat (folyosó) ki­­világítatlan, földmélyi sötét, és kifelé vaklangyolva a fal­törő kost játszottam: a só na­gyobb tömegben, igen kemény ásvány. De ez már csak amo­lyan ráadás volt csalódásom­ra. Egy hosszasan, hogy ne mondjam: költőien dédelgetett elképzelés csalódott bennem, immár örökre. Pedig volta­képpen félelmetesen lenyűgö­ző az egész: a valami hat e­melet magas labdarúgópályá­­nyi terem, az állandó hőmér­séklet, a tulajdonképpeni esz­ményi, az ugyancsak tökéle­tesen tiszta levegő, por- és méregmentes. Lehangoló vi­szont, hány felnőtt és főleg gyermek van rászorulva lég­úti megbetegedések következ­tében, hogy sok-sok órán át itt keressen gyógyulást. Lab­dáznak, nem baj, ha a sóport felverik, hintáznak, mozit néznek, stílszerűen éppen egy vak bokszolóról, egy megva­kuló ökölvívóról vetítettek fil­met a sóbarlang filmszínhá­zában. Engem minden nagy­szerűsége és célszerűsége el­lenére Babits Mihály légbar­langjára emlékeztetett az Elza pilótában. Immár tudom, hogy a só­ ehető márvány. És saj­nos azt is, hogy legalábbis a parajdiban, a sóbányának hiányzik az általam megál­modott fehérsége. Tiszta, de nem fehér, nem vakítófehér, ahogyan én csalódásom előtt mindig is elképzeltem. Vala­hogyan úgy jártam vele, mint Szabó Dezső a Hortobággyal. „Hát azt hiszem, hogy úgy jártam a Hortobággyal, mint ahogy mindig jár az ember, ha egy nagyon előre elké­szített hatást vár: a hatás el­marad ... Láttam egy idomta­­lan hidat, melynek az volt a legfőbb sajátsága, hogy nincs folyó alatta. Hová tűnt el ez a folyó? Miért, kiért kellett eltűnnie? Azt hiszem, hogy ez nagyon szomorú kérdés." Ho­vá lett a parajdi sóbánya bel­ső fehérsége? Nem az, ami sohasem volt, hanem az, amit álmaimban én előlegeztem — ajándékoztam neki? PANEK ZOLTÁN Ana Lupa­: Repülő­gép A lánya óránként fölhívja: — Gólya lakás? Felismeri a hangját, hiába beszél orrhangon és jól el­nyújtja a szavakat, mintha anyanyelvét is­­megtagadná; igazán bosszantó, hogy zavart keltő, megtévesztő hatásra számít. — Ide figyeljen, fiam, én nem vagyok magának Gólya lakás, megértette? Egy halálos betegségben nyomorgó kiszol­gált vénember lakását méltóz­­tatott fölhívni, kérem, szé­­gyellje meg magát, ha még egyszer Gólyát, Bóját és Si­mont keresi, és elvárja, hogy fölháborodott hangon vála­szoljak, akkor gondolatban felpofozom! Ha arra gondol, hogy lám, az öreg még egé­szen jól tud dühöngeni, te­hát nincs komoly baja, akkor juszt sem vagyok hajlandó dühöngeni, mi több: nézd, kislányom, hitvány vagy, ezt szépen, halkan mondom ne­ked, nem orrhangon és nem kifacsart akcentussal, hanem a lehető legtermészetesebb apai hangon: menj a pokolba! — Apukám! — Semmi apukám! Meg­kértelek, hogy hozzál nekem valami jó kiadós kaját, elfe­lejtetted!? — Nem szabad apunak zsí­rost ennie, csak ami elő van írva... — Hol van előírva, te! — Megmondta az orvos, a­­pu! — Menj...! Tudod, hová. Ne játszd meg nekem az ap­jáért aggódó leányzót. — Apu! — Semmi apu! Lecsapta a kagylót. Eh! Amikor féltésünket, aggódásunkat mutogatjuk, bi­zonygatjuk, hát bizony ... Baj van. Amikor Anna, a felesége is mélyen szenvelgő aggódás­sal felteszi neki a kérdést: „Ugye, Emil, ma sokkal jól­­b­ban érzed magad?“ — a leg­szívesebben ordítana: „Hát hogy az úristenbe ne érezz a ar ma jobban magam, amikor a tegnap még egy egész nappal ki volt toldva az életem!“ Képtelenség: a tegnapi nap is észrevétlenül távozott, majd semmi sem maradt utána, nem történt semmi különös. Pedig igazán történhetett vol­na valami rendkívüli, ahogy ezt például egy haldokló el­várná ... Változó felhőzet, így írta az újság. Ma is így írja, változó felhőzet, ködszi­­tálással... Teh­át semmi új­ság. Kivéve ezt a rohadt be­tegséget, ami marja, rágja az embert. Ennyi az egész új­ság ... Pedig, ó, igazán kár, egy ki­váló szakember, hogy ennyire megmenjen ... Most már tud­ja, arosz már mindegy, egy hét, kettő, és vége. A Nagy­díj: Arany vakolókanál és a diploma, meg a sok cucc, a­­mit külföldről hozott , csak körül kell néznie: a pohár­szekrény tele van kristálypo­harakkal, vázákkal, nippekkel, az Arany vakolókanál közé­pütt — kis ravatalon — fekete bársonnyal bevont doboz te­tején. A hasonlat — kis rava­tal — rossz. Habár a hason­lóság nyilvánvaló. De hát minden hasonlat rossz, egye meg a fene, amikor az ember készül meghalni, hát igen, a cigarettafüstöt tömjénfüstnek, a hamutálcát meg egyenesen sírgödörnek nézi; elég, ha tör­ténetesen szélcsend van, máris elhiszi, hogy a mozdulatlan­ság holmi isteni intelem, fi­gyelmeztetés ... És m­icsoda kőműves volt! A sztahanovista időkben bejár­ta fél (negyed) Európát, gya­korlati előadásokat tartott a „Téglát téglára két kézzel!“­­féle metodikáról, másfél óra alatt négy köbméter két tég­la vastagságú falat „hordott“ rakásra... A teljesítmény szenzáció számba ment, a szakiskolás gyerekek egészen oda voltak a csodálkozástól. Rendszerint kőműves tanon­­cok előtt „lépett föl“, mert u­­gye, akkor ez volt a cél: buz­dítani, serkenteni a nebuló­kat — egyik-másik gyerek még autogramot is kért tő­le ... — Szabad? Hát hogyne! Megérkezett Rudi, az egy­kori öreg csatatárs, szép tő­le, hogy eljött, igazán szép, mostanában egyre gyakrabban jövöget... Vajon miért? Kézfogása — nahát! — tartóz- Fü­LÖP MIKLÓS­ kodó, hideg — hol van a hajdani együvétartozás mele­ge, Rudi? Csak nem félsz tő­lem? (Hülye! De hiszen a rák nem ragályos!) Semmit sem akar elfogadni, csak kö­szöni ... Egy almát? Köszöni. Egy jó forró teát? Még belesápad — nagyon szépen köszöni, nem kér ... — Jól vagytok? Kívülről, betéve tudjuk, hogy jól vagyunk, minek ezt megkérdezni. ó, már hányszor elmondtuk életünk során: jól vagyunk, köszönjük, jól va­gyunk, köszönjük, köszönjük szépen... Rudi várja a választ — hogy vagyunk? Mafla. — Egy harapást, valamit, igazán na ... Mit akar Anna? Mindegyre­­mindegyre csak kínálja ezt az embert. Miért? Egy harapást? Milyen harapást? És miből? Ha Rudi visszakérdezne: mi­ből harapjak, Anna? Lenne röhögés... — Adj neki egy sárgarépát, Anna! Rudi elcsodálkozik: — Ne­ked még gúnyolódásra is fut­ja? De még mennyire hogy fut­ja! Tehát ez gúny, csipkelődés? Az, Rudi. Mi más lenne? Nekem már lehet, nyugodtan gúnyolódhatom, nem lesz időd „visszafizetni“ — a bosszú, hja! Hogy Annának tetszik a Rudi? Meglehet. És fordítva? Kockáztassunk meg egy kér­dést:­­ — Mondd, Rudi, aztán majd ügyelsz-e az én Annámra? Szünet. A kérdést meg kell rágni... Most mire való hü­lyéskedni? — ott van Rudi szemében a kérdés, egyelőre tátog, keresi a szavakat —, éppen most, Emil, éppen most kell hülyéskedni? Ó, dehogy... Éppen most igazán nem kell hülyéskedni; ilyenkor és ilyen helyzetben az ember mindent elnéz, min­dent megbocsát... — Ugye, Rudi, most, ha megkérnélek, az én kedve­mért egy nagyobbacska nyers krumplit is elrágnál? Anna titokban bólint — „kedvében kell járni szegény­nek!“ —, Rudi elkapja a jel­zést, no, de egy egész krump­lit? Nyersen? Azt már nem! Szóval nem? Nem! Fattyú! Ha most azt mon­danád: rossz bőrben vagy, barátorr, köszönetemre, hé­jámra is számíthatnál, de így? Kényszeredetten nevetsz, mű­­fogsorodat mutogatod (túl fe­hér, gusztustalan lófogak!), de szemedben ott ül a részvét kimondatlanul is: rosszul né­zel ki, Emil, nagyon meg­fogytál, elpucolsz, Emil, iga­zán elpucolsz... Ez részvét? Káröröm? (Elvégre jó barátok voltunk!) Hallgatsz? Persze. Hiszen a hallgatásba minden (a színlelés is) belefér... — Mondj valamit, Rudi. Rudi, mint gyanúsan jó há­zibarát, egykori csatatárs kö­telességének érzi — kell é­­rezze —, hogy mondjon va­lamit ... — Már én is fáradt vagyok, Emil. „Te is?“ És még ki, Rudi, még ki fáradt? — Az idő, Emil, bizony el­járt fölöttünk. „Fölöttünk." Többes szám­ban. Így kevésbé sértő. Kópé vagy, Rudi! Habár az idő va­lóban eljárt fölöttünk, de te csattansz ki az egészségtől, piszok! Hát ide figyelj: — Tudd meg, Rudi, te is eléggé rossz színben vagy! „Te is.“ Remélem, megér­tetted. Ha nem, akkor nézz reám. Nos? — A megelőzés, Rudi, ez minden, de sajnos én is el­mulasztottam, éhgyomorra ba­góztam, ittam... — Én már nem iszom, E­­mil! — Nem!? Mióta? Nem is cigarettázol? Beléd vertem a frászt, mi? Sajnálod, hogy így beszélek veled? Ne sajnáld, Rudi, makkegészséges vagy, ezentúl csak jobban fogsz ma­gadra ügyelni, majd meglá­tod ... — Halló, Bója lakás? — Megmondtam neked, ha nem hozol valami jó kiadós kaját, itt nincs mit keress! Fel ne gyere! Eltöröm a lá­badat! Az orvos le van ...! A főorvos is! Mindenki! Lecsapta a kagylót. — Anna, mit vacsorázunk? — Csak pürét, fiart, amit szabad. „Amit szabad“ — furcsán hangzik? De mennyire hogy furcsán! — Ma este belakom, Anna, tudod, mindig ezzel az elha­tározással ülök le enni, nem lehet tudni, talán utoljára la­kom be, tehát egyetlen alkal­mat sem hagyhatok ki, nem tudhatom, melyik étkezésem lesz az utolsó. És különben is, elfojtani egy nagyon heves vágyat — jóllakni! — ugyan mi értelme lenne? Hiszen ér­zékelem, egészen jól érzéke­lem az ízeket, akkor? Hogy nincs érte erre utoljára jól be­lakni? Ha! Akkor minek van értelme? Semminek. Mindig azt kell tenni, amit éppen le­het. Például: enni. Aztán ol­vasni, aztán zenét hallgatni, falni valamit, aztán gondol­kodni, aztán meghatódni, fal­ni valamit, lelkesedni, aztán lehet aludni... — Betakarlak, Emil. — Jó, Anna. — Maradj szépen nyugton. — Nyugton maradok, és­­ „szépen.“ — Egy haldoklónak „szépen“ kell viselkednie? Mi­féle konvenció szabályozza ezt a hülyeséget? És miért? Mi végből? Talán a remény miatt — meglehet —, hiszen mihelyt semm­i okunk sincs a reménykedésre, rögvest elkez­dünk hinni, bízni valamiben, még az utolsó pillanatban sem vagyunk hajlandók el­hinni, ha megfeszítenek, ak­kor sem, hogy tulajdonképpen az egész reménykedésünk il­lúzió, képzeletünk játéka ... — Kapcsold be a rádiót, Anna. — Éppen be akartam kap­csolni, Emil. Megható. „Éppen be akar­tam.“ És esze ágában sem volt. Nagyon megható. — Keress valami csöndes ... — Tudom Emil. Tudja. Tud-ja! Honnan tud­ja? — Keress valami csöndes pikolószólót, Anna. — Éppen mondani akartam, Emil, hogy valami csöndes pikolószólót keresek. — Éppen mondani akartad, Anna, még a gondolataimat is kitalálod? — Én mindig kitalálom a gondolataidat, Emil. — Például most mire gon­doltam, Anna? — Ne butáskodj, Emil. — Nem butáskodom, Anna. — Csak pürét ehetsz, Emil, ezt meg kell értened. — Nem könnyű megérte­nem, Anna. — Hallgass, légy szíves, be­szélned sem szabad sokat. — Anna! Kérek szépen egy normális erős-zsíros bóvér, becsületes vacsorát! — Emil, az istenért! — Azt mondtam, hogy ...! — Nem szabad felkelned az ágyból, Emil! — Enni akarok! — Nem szabad, Emil! — Akkor keress nekem va­lami csöndes... — Nem kapok, Emil, össze­kerestem az egész sávot, nincs pikolószóló. És különben is, pikolószóló, Emil, honnan ve­szed? — Magam sem tudom, An­na, csak úgy eszembe jutott, egy magamfajta kiszolgált kő­művesnek kell is pikolószó­ló... Ugyan. — Mindegyre tiltott vagy nem létező dolgok után áhí­tozol, mintha nem lennél e­­szednél, esküszöm. — Mindig akartam valamit, Anna, már fiatal koromban is, tudod jól... Rudi már ha­zament? Köszönt? Nem hal­lottam. És a kézfogás? Az anyja ... ! — Hozom a pürét, Emil. — Hozzád, Anna ... FIKOLÓ SZÓLÓ KIRÁLY LÁSZLÓ VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR Tranzit kávéház De miért tranzit, és miért kávéház?­ A tranzit magyar jelentése: átmenő, országon áthaladó. Átmenő kávéház — Országon áthaladó kávéház tehát? A megfejtés nem ilyen titokzatos, bár az is lehet, hogy­nunk kellene lebegni a cím körüli homályt. Ez, nyilván, lehetetlen. Az új Méliusz-kötet borítóján — többek között — megta­láljuk az író úgynevezett „kávéház-könyveinek“ felsorolását: az Illúziók kávéháza című kötetet 1971-ből, a Napnyugati kávéház­at, mely különös módon kéziratban létezik csu­pán, a Kávéház nélkül-t 1977-ből, és végezetül e mos­tanit. S hogy miért a kávéház mindenik címben? Az író ezt mondja első ilyen könyve bevezetőjében, 1971 márciusának végén: „Egyfajta személyes szellemi napló, krónika hát ez a vallo­más-kötet, amelynek a lapjain állandóan kiütközik címének kettősen jelképes értelme. Nem akarunk régi illúziók régi kávéházában élni; az a kávéház már nincs, elfújták a nagy szélviharok, ám megmaradt, ami ott emberség volt, s máig is korszerűség, románai, magyar és európai gondolati lé­nyeg, humánum és artisztikum. Egy más kávéházat irodal­munk számára! A mai minőségű demokrácia korszerűen eu­rópai légkörét akarjuk, illúziótlanságot, ésszerű nem-alkal­mazkodást az önmagukat szüntelenül újraszülő — vagy visszavető — ellentmondásokkal elkerülhetetlen írói szembe­sülésben.“ A második könyv címe: Kávéház nélkül, időpont: 1977. Míg az elsőben vallomásokat találunk, tanulmány­ értékű szövegeket elődökről, kortársakról, személyes és közös gon­dokról, megszokott formai köntösbe öltöztetve ezeket — addig a Kávéház nélkül-ben elénk lép a nyugtalan avant­­garde költő — szerintem, az igazi Méliusz, az Aréna című nagy verskötet szerzője — s már a könyv szerkezetével jelzi: robbantani akar. Van ebben a kötetben hamisítatlan esszé, lírai emlékezés, műfordítás, interjú, napló, jegyzet — de mindezek még egy­mástól jól elkülöníthetően. Közös azonban a százarcú írásgyűjteményben egyvalami: a szüntelen küzdelem az írói szó méltóságáért, az irodalmi életben oly nélkülözhetetlen pluralista szemlélet megterem­téséért — ami már az előző könyvnek is egyik vezérgon­dolata volt. Az emlékező versprózákban vagy prózaversekben — me­lyek között a legmegdöbbentőbb talán a Magnószalag Eu­­gen Jebeleanunak — eddig alig ismert mélységű hang szó­lal meg, keserűségtől rekedt egyrészt, másrészt tele az igazi emberség iránti elragadtatással. Utólag azt mondhatnánk: bár akkor nem gondoltunk rá, most mégis láthatjuk: benne van e könyvben a mostani Tranzit kéváház minden motívuma. Csakhogy e mostani könyv mégis egészen más. . Egy közel ötszáz oldalas utazás tanúi, részesei lehetünk, kü­lönös utazásé, mely néha valóságos, néha álombéli, telítve valódi útikönyvadatokkal és személyes rácsodálkozással, gyöngédséggel és háborgással, filozófiai eszmefuttatásokkal és fájdalommal, emlékkel és aggódással a jövőnk miatt, dú­sítva időpontokhoz és konkrét eseményekhez köthető politikával, sok minden egyébbel, amit Déry úgy nevezett: a napok hordaléka. De mindenek előtt és fölött: telítve irodalommal, minden­­honnani magyar — és nem magyar — irodalommal, ennek ezer gondjával, bizakodásával, néha gyermetegnek tűnő re­ményeivel. Rómában vagyunk, Zágrábban, Bukarestben, Velencében, Újvidéken — ez végeredményben teljesen mindegy, mert mindenütt személyes barátként, útitársként kezel bennünket az író. Méliusz nem kedveli a korlátokat, kötelmeket, határokat — az irodalomban sem —, kivéve azokat, melyeket maga szab magának, felelősen önmaga és mások iránt, ragaszkodva a becsülethez és a tévedés jogához. Műve néha versek magasában szeli a levegőt, könnyeden, néha nosztalgikusan, máskor sárban caplat, nehezen, liheg­ve, krákogva, kimerülve, s ez a hullámzás ritmikus, akár egy sinus-görbe, vagy csak annyira szabálytalan, mint a szívverés egy egész nem-közönséges emberéleten át. Így minden ügy személyes ügye lesz, a mi személyes ügyünk. Az egész könyvön átsüt a kultúra, az európai szellem érté­keinek féltése — egy délkelet-európai, tragédiáktól sokszor elsötétített írói sors magasából. Bevonva ebbe a féltésbe, e féltés bűvkörébe olvasóit is. Méliusz független ember, sorai mögött biztató háttérként dereng a független szellem — vagy a szellem független­ségi vágya; és éppen ezért: kérdez — sokat, elevenbe vá­gón és kíméletlenül, s jogosan teszi és etikusan, mert ön­magát sem vonja ki a kérdezettek közül. Nem ismer ta­but — legyen szó bár irodalmi, politikai, történelmi vagy nemzetiségi kérdésről. Kérdéses torkolattüze elöl aligha menekülhetnek gyáván vagy ravaszul a kérdezettek — s ami szűkebb közösségün­ket illeti: önbecsülésünket növelheti, ha tisztességgel keres­sük rájuk a választ. Mi is hát a Tranzit kávéház? Hadd idézzünk — ha kissé töredékesen is a szövegből: „Csataterek, felgyújtott falvak, (...) temetők, sintértelepek, (...) börtönök, koncentrációs és halállágerek, (...) elmegyógy­intézetek, zajos leleplezések és kiátkozások máglyatűz-lo­­bogása, kihallgatószobának nevezett kínzókamrák, (...) il­lúziók kiürülése (...) fasiszta zászlók alatt vonuló tömegek, (...) tűzeső, kaszárnyák... Nem lehet elfelejteni. Itt van mind. Ez volt Európa, ezek voltak utazásaim, ez a Tranzit kávé­ház mozgalmas élete. És az álmok? A füstből és a romokból, ami Európa és nyelvei, népei, nemzetei, a füstből és a romokból, a pusztulásból és a tö­meghalálból, a vereségből és a veszteségből, a lemészá­­roltságból mégis felvilágoltak néha ... Micsodák is? Igen, a humánum. A humánum, megmártózni a kérdező ráció mindig hajnal­fényű óráiban, végső soron remélni. Kérdezni, kétkedni annyi, mint remélni.“ Úgy vélem, sokat kell forgatnunk ezt a csapongó, különös, aggódóan szigorú könyvet. Nem a szerzőért. Annak az útnak az átéléséért és megértéséért, melyet Mé­liusz megtett, vonaton utaztában, Rómában, Velencében vagy akárhol töprengve sorsáról, sorsunkról, cementen tér­delve szűk falak között, kopott asztalon körmölve sorait — miértünk. Olvasni kell a Tranzit kávéházat. Önzésből. Saját útjainkra gondolva. Mert nagyon európai könyv. Nagyon délkelet-európai. Nagyon romániai. Magyar, 1982. november 5. 3

Next