Utunk, 1982 (37. évfolyam, 1-53. szám)
1982-11-12 / 46. szám
Tiszta, de nem fehér Elég sokat tartózkodván a szomszédságában, évek óta készülődtem meglátogatni a parajdi sóbányát, sótermet, sóbarlangot — minek is nevezzem. Végre sikerült megnéznem, a látogatás azonban, amelynek talán gyermekkorom óta valamiféle nem ilyen hangulata élt bennem, egyszóval: a látogatás elmaradt. A só egyik legízesebb fűszerem, hiába szidják és marasztalják el orvosok, miközben ugyancsak orvosok, nem kevésbé tudósok, felmentik és módjával dicsérik. A múlt században egy őrült müncheni börtönigazgató, azon a címen, hogy a só luxus, egyszerűen megvonta a raboktól, akik csakhamar sorra elpatkoltak. Sóhiány (+ fáradtság) okozza a hajnalban vagy úszás közben lábizmainkba beálló görcsöt. Talán sóhiány miatt sótlan némelyik ember. Aki nem eléggé ügyes, hogy besózza a farka alatt és úgy fogjon nyulat, az más módszerekkel is elboldogul valahogy. Sóhivamár sokat láttam életemben, sóbányában azonban ■most jártam először. Nem részletezem a be- és kijutást, a nem éppen korszerű utazást, bár annyit mégis megemlítenék, hogy a nagyterembe vezető járat (folyosó) kivilágítatlan, földmélyi sötét, és kifelé vaklangyolva a faltörő kost játszottam: a só nagyobb tömegben, igen kemény ásvány. De ez már csak amolyan ráadás volt csalódásomra. Egy hosszasan, hogy ne mondjam: költőien dédelgetett elképzelés csalódott bennem, immár örökre. Pedig voltaképpen félelmetesen lenyűgöző az egész: a valami hat emelet magas labdarúgópályányi terem, az állandó hőmérséklet, a tulajdonképpeni eszményi, az ugyancsak tökéletesen tiszta levegő, por- és méregmentes. Lehangoló viszont, hány felnőtt és főleg gyermek van rászorulva légúti megbetegedések következtében, hogy sok-sok órán át itt keressen gyógyulást. Labdáznak, nem baj, ha a sóport felverik, hintáznak, mozit néznek, stílszerűen éppen egy vak bokszolóról, egy megvakuló ökölvívóról vetítettek filmet a sóbarlang filmszínházában. Engem minden nagyszerűsége és célszerűsége ellenére Babits Mihály légbarlangjára emlékeztetett az Elza pilótában. Immár tudom, hogy a só ehető márvány. És sajnos azt is, hogy legalábbis a parajdiban, a sóbányának hiányzik az általam megálmodott fehérsége. Tiszta, de nem fehér, nem vakítófehér, ahogyan én csalódásom előtt mindig is elképzeltem. Valahogyan úgy jártam vele, mint Szabó Dezső a Hortobággyal. „Hát azt hiszem, hogy úgy jártam a Hortobággyal, mint ahogy mindig jár az ember, ha egy nagyon előre elkészített hatást vár: a hatás elmarad ... Láttam egy idomtalan hidat, melynek az volt a legfőbb sajátsága, hogy nincs folyó alatta. Hová tűnt el ez a folyó? Miért, kiért kellett eltűnnie? Azt hiszem, hogy ez nagyon szomorú kérdés." Hová lett a parajdi sóbánya belső fehérsége? Nem az, ami sohasem volt, hanem az, amit álmaimban én előlegeztem — ajándékoztam neki? PANEK ZOLTÁN Ana Lupa: Repülőgép A lánya óránként fölhívja: — Gólya lakás? Felismeri a hangját, hiába beszél orrhangon és jól elnyújtja a szavakat, mintha anyanyelvét ismegtagadná; igazán bosszantó, hogy zavart keltő, megtévesztő hatásra számít. — Ide figyeljen, fiam, én nem vagyok magának Gólya lakás, megértette? Egy halálos betegségben nyomorgó kiszolgált vénember lakását méltóztatott fölhívni, kérem, szégyellje meg magát, ha még egyszer Gólyát, Bóját és Simont keresi, és elvárja, hogy fölháborodott hangon válaszoljak, akkor gondolatban felpofozom! Ha arra gondol, hogy lám, az öreg még egészen jól tud dühöngeni, tehát nincs komoly baja, akkor juszt sem vagyok hajlandó dühöngeni, mi több: nézd, kislányom, hitvány vagy, ezt szépen, halkan mondom neked, nem orrhangon és nem kifacsart akcentussal, hanem a lehető legtermészetesebb apai hangon: menj a pokolba! — Apukám! — Semmi apukám! Megkértelek, hogy hozzál nekem valami jó kiadós kaját, elfelejtetted!? — Nem szabad apunak zsírost ennie, csak ami elő van írva... — Hol van előírva, te! — Megmondta az orvos, apu! — Menj...! Tudod, hová. Ne játszd meg nekem az apjáért aggódó leányzót. — Apu! — Semmi apu! Lecsapta a kagylót. Eh! Amikor féltésünket, aggódásunkat mutogatjuk, bizonygatjuk, hát bizony ... Baj van. Amikor Anna, a felesége is mélyen szenvelgő aggódással felteszi neki a kérdést: „Ugye, Emil, ma sokkal jólbban érzed magad?“ — a legszívesebben ordítana: „Hát hogy az úristenbe ne érezz a ar ma jobban magam, amikor a tegnap még egy egész nappal ki volt toldva az életem!“ Képtelenség: a tegnapi nap is észrevétlenül távozott, majd semmi sem maradt utána, nem történt semmi különös. Pedig igazán történhetett volna valami rendkívüli, ahogy ezt például egy haldokló elvárná ... Változó felhőzet, így írta az újság. Ma is így írja, változó felhőzet, ködszitálással... Tehát semmi újság. Kivéve ezt a rohadt betegséget, ami marja, rágja az embert. Ennyi az egész újság ... Pedig, ó, igazán kár, egy kiváló szakember, hogy ennyire megmenjen ... Most már tudja, arosz már mindegy, egy hét, kettő, és vége. A Nagydíj: Arany vakolókanál és a diploma, meg a sok cucc, amit külföldről hozott , csak körül kell néznie: a pohárszekrény tele van kristálypoharakkal, vázákkal, nippekkel, az Arany vakolókanál középütt — kis ravatalon — fekete bársonnyal bevont doboz tetején. A hasonlat — kis ravatal — rossz. Habár a hasonlóság nyilvánvaló. De hát minden hasonlat rossz, egye meg a fene, amikor az ember készül meghalni, hát igen, a cigarettafüstöt tömjénfüstnek, a hamutálcát meg egyenesen sírgödörnek nézi; elég, ha történetesen szélcsend van, máris elhiszi, hogy a mozdulatlanság holmi isteni intelem, figyelmeztetés ... És micsoda kőműves volt! A sztahanovista időkben bejárta fél (negyed) Európát, gyakorlati előadásokat tartott a „Téglát téglára két kézzel!“féle metodikáról, másfél óra alatt négy köbméter két tégla vastagságú falat „hordott“ rakásra... A teljesítmény szenzáció számba ment, a szakiskolás gyerekek egészen oda voltak a csodálkozástól. Rendszerint kőműves tanoncok előtt „lépett föl“, mert ugye, akkor ez volt a cél: buzdítani, serkenteni a nebulókat — egyik-másik gyerek még autogramot is kért tőle ... — Szabad? Hát hogyne! Megérkezett Rudi, az egykori öreg csatatárs, szép tőle, hogy eljött, igazán szép, mostanában egyre gyakrabban jövöget... Vajon miért? Kézfogása — nahát! — tartóz- FüLÖP MIKLÓS kodó, hideg — hol van a hajdani együvétartozás melege, Rudi? Csak nem félsz tőlem? (Hülye! De hiszen a rák nem ragályos!) Semmit sem akar elfogadni, csak köszöni ... Egy almát? Köszöni. Egy jó forró teát? Még belesápad — nagyon szépen köszöni, nem kér ... — Jól vagytok? Kívülről, betéve tudjuk, hogy jól vagyunk, minek ezt megkérdezni. ó, már hányszor elmondtuk életünk során: jól vagyunk, köszönjük, jól vagyunk, köszönjük, köszönjük szépen... Rudi várja a választ — hogy vagyunk? Mafla. — Egy harapást, valamit, igazán na ... Mit akar Anna? Mindegyremindegyre csak kínálja ezt az embert. Miért? Egy harapást? Milyen harapást? És miből? Ha Rudi visszakérdezne: miből harapjak, Anna? Lenne röhögés... — Adj neki egy sárgarépát, Anna! Rudi elcsodálkozik: — Neked még gúnyolódásra is futja? De még mennyire hogy futja! Tehát ez gúny, csipkelődés? Az, Rudi. Mi más lenne? Nekem már lehet, nyugodtan gúnyolódhatom, nem lesz időd „visszafizetni“ — a bosszú, hja! Hogy Annának tetszik a Rudi? Meglehet. És fordítva? Kockáztassunk meg egy kérdést: — Mondd, Rudi, aztán majd ügyelsz-e az én Annámra? Szünet. A kérdést meg kell rágni... Most mire való hülyéskedni? — ott van Rudi szemében a kérdés, egyelőre tátog, keresi a szavakat —, éppen most, Emil, éppen most kell hülyéskedni? Ó, dehogy... Éppen most igazán nem kell hülyéskedni; ilyenkor és ilyen helyzetben az ember mindent elnéz, mindent megbocsát... — Ugye, Rudi, most, ha megkérnélek, az én kedvemért egy nagyobbacska nyers krumplit is elrágnál? Anna titokban bólint — „kedvében kell járni szegénynek!“ —, Rudi elkapja a jelzést, no, de egy egész krumplit? Nyersen? Azt már nem! Szóval nem? Nem! Fattyú! Ha most azt mondanád: rossz bőrben vagy, barátorr, köszönetemre, héjámra is számíthatnál, de így? Kényszeredetten nevetsz, műfogsorodat mutogatod (túl fehér, gusztustalan lófogak!), de szemedben ott ül a részvét kimondatlanul is: rosszul nézel ki, Emil, nagyon megfogytál, elpucolsz, Emil, igazán elpucolsz... Ez részvét? Káröröm? (Elvégre jó barátok voltunk!) Hallgatsz? Persze. Hiszen a hallgatásba minden (a színlelés is) belefér... — Mondj valamit, Rudi. Rudi, mint gyanúsan jó házibarát, egykori csatatárs kötelességének érzi — kell érezze —, hogy mondjon valamit ... — Már én is fáradt vagyok, Emil. „Te is?“ És még ki, Rudi, még ki fáradt? — Az idő, Emil, bizony eljárt fölöttünk. „Fölöttünk." Többes számban. Így kevésbé sértő. Kópé vagy, Rudi! Habár az idő valóban eljárt fölöttünk, de te csattansz ki az egészségtől, piszok! Hát ide figyelj: — Tudd meg, Rudi, te is eléggé rossz színben vagy! „Te is.“ Remélem, megértetted. Ha nem, akkor nézz reám. Nos? — A megelőzés, Rudi, ez minden, de sajnos én is elmulasztottam, éhgyomorra bagóztam, ittam... — Én már nem iszom, Emil! — Nem!? Mióta? Nem is cigarettázol? Beléd vertem a frászt, mi? Sajnálod, hogy így beszélek veled? Ne sajnáld, Rudi, makkegészséges vagy, ezentúl csak jobban fogsz magadra ügyelni, majd meglátod ... — Halló, Bója lakás? — Megmondtam neked, ha nem hozol valami jó kiadós kaját, itt nincs mit keress! Fel ne gyere! Eltöröm a lábadat! Az orvos le van ...! A főorvos is! Mindenki! Lecsapta a kagylót. — Anna, mit vacsorázunk? — Csak pürét, fiart, amit szabad. „Amit szabad“ — furcsán hangzik? De mennyire hogy furcsán! — Ma este belakom, Anna, tudod, mindig ezzel az elhatározással ülök le enni, nem lehet tudni, talán utoljára lakom be, tehát egyetlen alkalmat sem hagyhatok ki, nem tudhatom, melyik étkezésem lesz az utolsó. És különben is, elfojtani egy nagyon heves vágyat — jóllakni! — ugyan mi értelme lenne? Hiszen érzékelem, egészen jól érzékelem az ízeket, akkor? Hogy nincs érte erre utoljára jól belakni? Ha! Akkor minek van értelme? Semminek. Mindig azt kell tenni, amit éppen lehet. Például: enni. Aztán olvasni, aztán zenét hallgatni, falni valamit, aztán gondolkodni, aztán meghatódni, falni valamit, lelkesedni, aztán lehet aludni... — Betakarlak, Emil. — Jó, Anna. — Maradj szépen nyugton. — Nyugton maradok, és „szépen.“ — Egy haldoklónak „szépen“ kell viselkednie? Miféle konvenció szabályozza ezt a hülyeséget? És miért? Mi végből? Talán a remény miatt — meglehet —, hiszen mihelyt semmi okunk sincs a reménykedésre, rögvest elkezdünk hinni, bízni valamiben, még az utolsó pillanatban sem vagyunk hajlandók elhinni, ha megfeszítenek, akkor sem, hogy tulajdonképpen az egész reménykedésünk illúzió, képzeletünk játéka ... — Kapcsold be a rádiót, Anna. — Éppen be akartam kapcsolni, Emil. Megható. „Éppen be akartam.“ És esze ágában sem volt. Nagyon megható. — Keress valami csöndes ... — Tudom Emil. Tudja. Tud-ja! Honnan tudja? — Keress valami csöndes pikolószólót, Anna. — Éppen mondani akartam, Emil, hogy valami csöndes pikolószólót keresek. — Éppen mondani akartad, Anna, még a gondolataimat is kitalálod? — Én mindig kitalálom a gondolataidat, Emil. — Például most mire gondoltam, Anna? — Ne butáskodj, Emil. — Nem butáskodom, Anna. — Csak pürét ehetsz, Emil, ezt meg kell értened. — Nem könnyű megértenem, Anna. — Hallgass, légy szíves, beszélned sem szabad sokat. — Anna! Kérek szépen egy normális erős-zsíros bóvér, becsületes vacsorát! — Emil, az istenért! — Azt mondtam, hogy ...! — Nem szabad felkelned az ágyból, Emil! — Enni akarok! — Nem szabad, Emil! — Akkor keress nekem valami csöndes... — Nem kapok, Emil, összekerestem az egész sávot, nincs pikolószóló. És különben is, pikolószóló, Emil, honnan veszed? — Magam sem tudom, Anna, csak úgy eszembe jutott, egy magamfajta kiszolgált kőművesnek kell is pikolószóló... Ugyan. — Mindegyre tiltott vagy nem létező dolgok után áhítozol, mintha nem lennél eszednél, esküszöm. — Mindig akartam valamit, Anna, már fiatal koromban is, tudod jól... Rudi már hazament? Köszönt? Nem hallottam. És a kézfogás? Az anyja ... ! — Hozom a pürét, Emil. — Hozzád, Anna ... FIKOLÓ SZÓLÓ KIRÁLY LÁSZLÓ VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR Tranzit kávéház De miért tranzit, és miért kávéház? A tranzit magyar jelentése: átmenő, országon áthaladó. Átmenő kávéház — Országon áthaladó kávéház tehát? A megfejtés nem ilyen titokzatos, bár az is lehet, hogynunk kellene lebegni a cím körüli homályt. Ez, nyilván, lehetetlen. Az új Méliusz-kötet borítóján — többek között — megtaláljuk az író úgynevezett „kávéház-könyveinek“ felsorolását: az Illúziók kávéháza című kötetet 1971-ből, a Napnyugati kávéházat, mely különös módon kéziratban létezik csupán, a Kávéház nélkül-t 1977-ből, és végezetül e mostanit. S hogy miért a kávéház mindenik címben? Az író ezt mondja első ilyen könyve bevezetőjében, 1971 márciusának végén: „Egyfajta személyes szellemi napló, krónika hát ez a vallomás-kötet, amelynek a lapjain állandóan kiütközik címének kettősen jelképes értelme. Nem akarunk régi illúziók régi kávéházában élni; az a kávéház már nincs, elfújták a nagy szélviharok, ám megmaradt, ami ott emberség volt, s máig is korszerűség, románai, magyar és európai gondolati lényeg, humánum és artisztikum. Egy más kávéházat irodalmunk számára! A mai minőségű demokrácia korszerűen európai légkörét akarjuk, illúziótlanságot, ésszerű nem-alkalmazkodást az önmagukat szüntelenül újraszülő — vagy visszavető — ellentmondásokkal elkerülhetetlen írói szembesülésben.“ A második könyv címe: Kávéház nélkül, időpont: 1977. Míg az elsőben vallomásokat találunk, tanulmány értékű szövegeket elődökről, kortársakról, személyes és közös gondokról, megszokott formai köntösbe öltöztetve ezeket — addig a Kávéház nélkül-ben elénk lép a nyugtalan avantgarde költő — szerintem, az igazi Méliusz, az Aréna című nagy verskötet szerzője — s már a könyv szerkezetével jelzi: robbantani akar. Van ebben a kötetben hamisítatlan esszé, lírai emlékezés, műfordítás, interjú, napló, jegyzet — de mindezek még egymástól jól elkülöníthetően. Közös azonban a százarcú írásgyűjteményben egyvalami: a szüntelen küzdelem az írói szó méltóságáért, az irodalmi életben oly nélkülözhetetlen pluralista szemlélet megteremtéséért — ami már az előző könyvnek is egyik vezérgondolata volt. Az emlékező versprózákban vagy prózaversekben — melyek között a legmegdöbbentőbb talán a Magnószalag Eugen Jebeleanunak — eddig alig ismert mélységű hang szólal meg, keserűségtől rekedt egyrészt, másrészt tele az igazi emberség iránti elragadtatással. Utólag azt mondhatnánk: bár akkor nem gondoltunk rá, most mégis láthatjuk: benne van e könyvben a mostani Tranzit kéváház minden motívuma. Csakhogy e mostani könyv mégis egészen más. . Egy közel ötszáz oldalas utazás tanúi, részesei lehetünk, különös utazásé, mely néha valóságos, néha álombéli, telítve valódi útikönyvadatokkal és személyes rácsodálkozással, gyöngédséggel és háborgással, filozófiai eszmefuttatásokkal és fájdalommal, emlékkel és aggódással a jövőnk miatt, dúsítva időpontokhoz és konkrét eseményekhez köthető politikával, sok minden egyébbel, amit Déry úgy nevezett: a napok hordaléka. De mindenek előtt és fölött: telítve irodalommal, mindenhonnani magyar — és nem magyar — irodalommal, ennek ezer gondjával, bizakodásával, néha gyermetegnek tűnő reményeivel. Rómában vagyunk, Zágrábban, Bukarestben, Velencében, Újvidéken — ez végeredményben teljesen mindegy, mert mindenütt személyes barátként, útitársként kezel bennünket az író. Méliusz nem kedveli a korlátokat, kötelmeket, határokat — az irodalomban sem —, kivéve azokat, melyeket maga szab magának, felelősen önmaga és mások iránt, ragaszkodva a becsülethez és a tévedés jogához. Műve néha versek magasában szeli a levegőt, könnyeden, néha nosztalgikusan, máskor sárban caplat, nehezen, lihegve, krákogva, kimerülve, s ez a hullámzás ritmikus, akár egy sinus-görbe, vagy csak annyira szabálytalan, mint a szívverés egy egész nem-közönséges emberéleten át. Így minden ügy személyes ügye lesz, a mi személyes ügyünk. Az egész könyvön átsüt a kultúra, az európai szellem értékeinek féltése — egy délkelet-európai, tragédiáktól sokszor elsötétített írói sors magasából. Bevonva ebbe a féltésbe, e féltés bűvkörébe olvasóit is. Méliusz független ember, sorai mögött biztató háttérként dereng a független szellem — vagy a szellem függetlenségi vágya; és éppen ezért: kérdez — sokat, elevenbe vágón és kíméletlenül, s jogosan teszi és etikusan, mert önmagát sem vonja ki a kérdezettek közül. Nem ismer tabut — legyen szó bár irodalmi, politikai, történelmi vagy nemzetiségi kérdésről. Kérdéses torkolattüze elöl aligha menekülhetnek gyáván vagy ravaszul a kérdezettek — s ami szűkebb közösségünket illeti: önbecsülésünket növelheti, ha tisztességgel keressük rájuk a választ. Mi is hát a Tranzit kávéház? Hadd idézzünk — ha kissé töredékesen is a szövegből: „Csataterek, felgyújtott falvak, (...) temetők, sintértelepek, (...) börtönök, koncentrációs és halállágerek, (...) elmegyógyintézetek, zajos leleplezések és kiátkozások máglyatűz-lobogása, kihallgatószobának nevezett kínzókamrák, (...) illúziók kiürülése (...) fasiszta zászlók alatt vonuló tömegek, (...) tűzeső, kaszárnyák... Nem lehet elfelejteni. Itt van mind. Ez volt Európa, ezek voltak utazásaim, ez a Tranzit kávéház mozgalmas élete. És az álmok? A füstből és a romokból, ami Európa és nyelvei, népei, nemzetei, a füstből és a romokból, a pusztulásból és a tömeghalálból, a vereségből és a veszteségből, a lemészároltságból mégis felvilágoltak néha ... Micsodák is? Igen, a humánum. A humánum, megmártózni a kérdező ráció mindig hajnalfényű óráiban, végső soron remélni. Kérdezni, kétkedni annyi, mint remélni.“ Úgy vélem, sokat kell forgatnunk ezt a csapongó, különös, aggódóan szigorú könyvet. Nem a szerzőért. Annak az útnak az átéléséért és megértéséért, melyet Méliusz megtett, vonaton utaztában, Rómában, Velencében vagy akárhol töprengve sorsáról, sorsunkról, cementen térdelve szűk falak között, kopott asztalon körmölve sorait — miértünk. Olvasni kell a Tranzit kávéházat. Önzésből. Saját útjainkra gondolva. Mert nagyon európai könyv. Nagyon délkelet-európai. Nagyon romániai. Magyar, 1982. november 5. 3