Utunk, 1982 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1982-11-19 / 47. szám

Világ proletárjai, egyesüljetek! ROMÁNIA szocialista köztársaság írószövetségének lapja XXXVII. ÉVFOLYAM • 47. (1777.) SZÁM • ARA­D LEJ • KOLOZSVÁR-NAPOCA, 1982. NOVEMBER 19. Amire szavazunk Az 1982. november 21-i nép­tanácsi képviselőválasztás, or­szágunk politikai és társadal­mi életének e kiemelkedően fontos eseménye olyan idő­szakra esik, amikor az egész nép nagy lendülettel dolgozik a XII. pártkongresszus határo­zatainak, a Nicolae Ceaușescu elvtárstól az RKP KB júni­us 1—2-i és október 7—8-i tel­jes ülésén kijelölt feladatok­nak a teljesítésén. Ezekben a hetekben tehát ismét szükség volt az állampolgárok alkotó erőinek nagyszabású mozgósí­tására, hogy a közügyek inté­zésében, Románia gazdasági­társadalmi fejlesztésében ú­­jabb magasrendű eredménye­ket érhessünk el. Amint Nicolae Ceaușescu elvtárs rámutatott, e választá­sokat fel kell használnunk a néptanácsok munkájának ja­vítására, a néptanács és a dol­gozók közötti kapcsolatok ja­vítására avégett, hogy a dol­gozók tevékenyen vegyenek részt valamennyi gazdasági­társadalmi kérdés megoldásá­ban. A municípiumi, városi és községi képviselőválasztá­sok újabb próbái a honpolgá­ri felelősségérzetnek. A jelölőgyűléseken, képvi­selőjelöltek és választópolgá­rok találkozóin, a politikai­nevelő munka minden fó­rumán ismét megvitatták e hetekben pártunk és ál­lamunk politikáját s azo­kat a figyelemre méltó si­kereket, amelyeket a párt ha­tározott és bölcs vezetése a­­latt ért el a dolgozó nép az országak sokoldalú fejlesztésé­­ben, az anyagi és szellemi é­­letszínvonal szüntelen emelé­sében. A választási kampány soránt kitűnt, hogy pártunk és államunk egyre több gon­dot fordít a szocialista de­mokrácia fejlesztésére, az em­beri személyiség korlátlan ki­bontakoztatására, az alkotmá­nyos kötelességek és jogok tu­datosítására. Megbizonyosod­hattunk, hogy pártunk és ál­lamunk helyes nemzetiségi politikát folytat, s hogy ennek jóvoltából tovább szilárdult a jövőjüket tudatosan teremtő román, magyar és más nem­zetiségű dolgozók barátsága és testvérisége. A szocialista demokrácia ki­­teljesedésére vall, hogy min­den szinten bővül a Szocialis­ta Demokrácia és Egység Frontjának tevékenysége, e képviseleti és demokratikus elveken nyugvó szervezeté, a­­mely a Román Kommunista Párt, társadalmunk vezető e­­reje köré tömöríti az összes tömegszervezetet, a dolgozók tanácsait, az összes társadal­mi osztályt és réteget, vala­mennyi állampolgárt, tekintet nélkül nemzetiségére. A vá­lasztási kampányban teljes mértékben érvényesültek e demokratikus szervezet elő­nyei. Ez megint nagy ösztönző hatással lesz a dolgozókra, az alkotóerő és a kezdeményező­készség újabb tartalékait sza­badítja fel bennük, fokozza érdeklődésüket a külügyek iránt, erősíti állampolgári fe­lelősségérzetüket és elkötele­zettségüket, nemzetiségre való tekintet nélkül. A pártszervek irányításával a szocialista demokrácia és egység szervezetei, a tömeg­szervezetek és művelődési in­tézmények a haladó erköl­csöt, a szocialista etika és méltányosság elveit népszerű­sítik a dolgozók körében, hogy minél hamarabb kinevelődjék a magasrendű forradalmi ön­tudattal rendelkező, a szocia­lizmus ügyéhez tántoríthatat­lan­ul hű, a haza függetlensé­gének megszilárdításában te­vékenyen részt vevő új em­ber. A választások előkészí­tői különös gondot fordítottak arra, hogy ismertessék és ér­telmezzék pártunk és álla­munk bel- és külpolitikáját, közreműködését az emberiség nagy problémáinak megoldá­sában, kapcsolatait a szocia­lista, a fejlődő, az el nem kö­telezett országokkal, a világ valamennyi államával. Ki­domborodott, milyen döntő szerepe van a Román Kom­munista Párt főtitkárának és Románia Szocialista Köztársa­ság elnökének, Nicolae Ceaușescu elvtársnak bel- és külpolitikánk megtervezésé­ben és végrehajtásában, nagy győzelmeink kivívásában. Amint a SZDEF kiáltvá­nyából is kitűnik, az 1982. no­vember 21-i választások kü­szöbén népünk szép eredmé­nyeket mutathat fel minden tevékenységi területen. Már néhány adat is ékesszólóan bi­zonyítja, milyen rohamos gazdasági fejlődésen ment át országunk a szocialista építés éveiben, különösen pedig a­­zok alatt az országunk törté­netében példátlanul gyümöl­csöző évek alatt, amelyek az RKP IX. Kongresszusa óta teltek el, amelyeket joggal neveznek Ceausescu-éveknek. A szocialista Románia, ez az erős iparral és javában fejlő­dő mezőgazdasággal rendelke­ző ország — állampolgárainak legnagyobb büszkeségére és e­­légtételére — ma 15-ször gazdagabb, mint 1950-ben volt; a román ipar jel­enl­eg ötvenszer annyit termel, mint 1938-ban, a mezőgazdasági össztermelés 258%-os az ak­korihoz képest, az egy főre eső nemzeti jövedelem tízsze­resére nőtt. 1965 és 1981 között 596 396 lakás épült, úgyhogy jelenleg Románia né­pességének 70%-a új házban lakik. A dolgozók tényleges jövedelme több mint négysze­resére, a fogyasztási javak forgalma tizenötszörösére, az egy főre jutó szociális-kultu­rális juttatások értéke pedig 211 lejről kb. 3200 lejre emel­kedett. Mialatt országunkban a pél­dátlan számú gazdasági fej­lődés eredményeként évről évre nő a munkahelyek és a foglalkoztatott lakosok száma, a kapitalista világban egyre súlyosabb a munkanélküliség. Így Romániában a foglalkoz­tatottak száma az 1950-es 8 277 200-zal szemben 1980-ra már 10 350 100, tehát 24%-kal nőtt. Viszont a nyugati sajtó éppen a minap számolt be ar­ról, hogy a tőkés országokban ez idő szerint több mint 31 millió ember van munka nél­kül, ebből 11,2 millió jut a Közös Piac országaira (Görög­országot leszámítva), 11 millió az Egyesült Államokra (itt a munkanélküliek a munkaké­pes lakosság több mint 10,1%­­át teszik ki), több mint 1,8 millió az NSZK-ra. Említésre méltó továbbá, hogy a bőség hazájának titulált Egyesült Államokban a lakosság 14%-a szegény, ez 32 millió embert jelent, annyit, mint Francia­­ország vagy Olaszország la­kosságának fele. Hazánkban a termelőerők gyors ütemű előretörése, az iparosodás, a mezőgazdaság és az összes többi ágazat erőtel­jes fejlődése elősegítette az oktatás, a tudomány, a mű­velődés és az egészségvédelem korszerűsödését. A választási (Folytatása a 2. oldalon) LEONTIN STOICA Aurel Ciupe: Női arckép 38 Gabriel García Marquez­­ önmagáról íróvá válásáról „A föld nekünk törvény volt mindig... Villányi Istvánnal Buka­restben találkoztam először, a magyar falusiak hetilapjá­nak szerkesztőségében. A me­­zőpetri agronómus-elnök kí­nai tanulmányútra indult ro­mániai mezőgazdászok kül­döttségével. A repülőgép in­dulására várva, beütötte ma­gát főiskolai jó cimborájához, Simonka Lászlóhoz, aki akko­riban vette át a Falvak Dol­gozó Népe szerkesztését. Villányi István a gyakorlat eleven tapasztalatait hozta el a szerkesztőségbe. Visszatér­tében Villányi megint felug­rott a szerkesztőségbe foly­tatni az eszmecserét. Mi, per­sze, Kínáról faggattuk volna, de ő nem tágított Mezőpetri­­től. — Olyan ez a Villányi, mintha szerelmes lenne a föl­dekbe, a falujába, a gazdálko­dásba — mondta róla Simon­ka Laci, mikor a tömzsi, für­ge mérnök elköszönt, így is majdnem lekéste az esti szat­mári gyorsot. — Ez az ember érti a gaz­dálkodást és érzi a falut — jegyeztem meg. — Gondold el, hogy egy fa­lusi gyerek, akinek vérében a földművelés és a szorgalom, egyszerre ezer meg ezer hol­don kezdhet el gazdálkodni. Egy gazdalap szerkesztőjé­hez illően sorolta a mezőpet­­ri termelőszövetkezet orszá­gos figyelmet érdemlő ered­ményeit. Ebben az alföldi fa­luban 1960 táján még csak 14 mázsa búza termett egy hektáron, a hetvenes évek derekán már ötven! Más ter­ményekből is megkétszerező­dött, megháromszorozódott a hozam. Megyeszerte Villányi „portáján“ legnagyobb a száz hektárra számított állatállo­mány: 102 tehén, borjú, ló, vagyis számos állat. Kicsit ezt a lustrát folytat­juk most Mezőpetri kellős kö­zepén. Villányi István mint­ha megöregedett volna az el­telt évtizedben, arca törődött, mozgása kissé fáradt, most látszik rajta az 55 esztendő, vagy még inkább az a hu­szonegy, amit a petic gazda­ságban töltött. Csizmásán ül az íróasztalánál, mindig ez a viselete, hogy bármelyik pil­lanatban indulhasson a sá­ros, havas határba is. Bátran kérdezem itt azt, a­­mire sok helyütt kerülgetőz­ve, nem szívesen válaszolnak, és rendszerint nem is mon­danak igazat: — Több tenyészállat van-e most Petriben, mint a ma­gángazdálkodás idején volt? — Jóval több. Pedig nálunk mindig fejlett volt az állat­­tenyésztés. A hajdani községi nyilván­tartások szerint legfennebb ezer szarvasmarha volt Petri­ben. Most 2500 nagyállatuk van a közösben, a magánhá­zak istállóiban további 250 fejőstehén. Ezen kívül 168 igáslovat és csikót tartanak. — Ett be is fejezhetnék — mosolyog ravaszul Villányi. — Ezek a számok pontosak, bármikor ellenőrizhetők. Va­lamit mégis hozzátennék ... Hajdanán vagy hatszáz ló volt Petriben. A gazdák lo­vakkal dolgoztak, csak egé­szen szegény emberek igázták a teheneket. — Ott vannak most igázni a gépek. — Ott. — Szereti a lovakat? Talán fölösleges is megkér­deznem. Ez a szokatlanul — más téeszekhez viszonyítva — nagy állatállomány a gondo­kat is megnövelte. A téesz 2485 hektáros összterületéből 2325 hektár szántó, tehát alig van kaszálójuk, legelőjük. Vagy 550 hektáron szántóföl­di takarmányt termesztenek, kisegíti őket továbbá a siló­­kukorica, a takarmányrépa, a szemesárpa. Csak szarvasmar­hát, abból is bizonyos fajtá­kat tenyésztenek, a modern gazdálkodásban nem érdemes mindenfélével kísérletezni. Mezőpetribe hozzák el mos­tanság a megyébe látogató vendégeket, bizonyságaként, hogy Villányi István gazdasá­ga a megye egyik legjobb üzemegysége. Innen viszony­lag kevesebben mennek el, mint más falukból. Petriben érdemes a téeszben dolgozni. A jövedelem együtt növeke­dett a terméshozamokkal, Villányi István erre mindig (Folytatása a 2. oldalon) BEKE GYÖRGY Őszi tárlat Kolozsváron Kezdjük azzal, hogy a ko­lozsvári művészek őszi tárla­tai mindig eseménynek szá­mítottak? Ne kezdjük, mert nem lenne igaz. Nemcsak az egyének , a közösségek éle­tében is vannak hullámvöl­gyek. Láttunk már a kincses városban olyan őszi tárlato­kat, amelyeket úgy egészük­ben nyugodtan át lehetett vol­na emelni akármelyik európai vagy tengeren túli művészeti központ kiállítótermébe, és nem vallottunk volna szégyent vele. Igaz, olyat is láttunk, amelyikkel már kevésbé hen­cegtünk volna. Nem. A ko­lozsvári őszi tárlatok nem számítottak mindig esemény­nek. Nem mindig és nem föl­tétlenül jelentettek mérföld­követ művészeti életünk fej­lődésében, alakulásában (kü­lönben is, hagyjuk a mér­földköveket, annyi van be­lőlük, hogy már-már alig győzünk csetleni-botlani kö­zöttük). Meg aztán (bizonyos kor után) az ember óvakodik is a sommás ítélkezéstől. Nem gyávaságból, nem is túlzott ó­­vatoskodásból. Egyszerűen a­­zért, mert a művészet megíté­lésére nincsenek általánosan érvényes szabályok, így tehát csak azt mondhatom el: mi­lyennek éreztem, véltem a ki­állítást, a tárlaton szereplő munkákat, anélkül, hogy az objektív igazság hordozójának tarthatnám magam. Irigylem tehát annak a pályatársamnak a magabiztosságát, aki néhány sorban sommás ítéletet mon­dott a kolozsvári festők és szobrászok ez idei őszi tárla­táról — alig kegyelmezve né­hány (egyébként valóban szép munkával jelentkező) művész­nek. Az ifjonti lendület iránt fellángolt irigységem csupán azért nem csapott át csodá­latba, mert a bírálat írója ítélkezéseit nem is próbálta indokolni. Kár pedig, mert minekutána megnéztem a ki­állítást, szomorúan kellett ta­pasztalnom, hogy sok minden­ben — igaza van. A Március 6 utcai galériába látogatva u­­gyanis az első érzésem az volt, hogy a tárlat — szegé­nyes. Sivár. Aztán, mint min­den művészetkedvelő, elindul­tam lassan, előbb a mellék­szobának tűnő kisebbik, majd a nagyteremben. Elidőzhetve egy-egy kép, szobor (kivált­képpen néhány remekbe si­került fej, faragott kompozí­ció és Benczédi néhány — karikatúráinál sokkal elmé­lyültebb — groteszkje) előtt, azt kellett látnom, hogy a ki­állításon igen sok nagyon jó munka van. Az egyes munkák sokkal jobbaknak, érdekeseb­beknek tűntek a kiállítás e­­gészénél. Bizonyára nem én vagyok az első, aki észreveszi, hogy a Március 6 utcai kiállítóte­rem, amelyikben jobbnál jobb egyéni, életművet elénk táró kiállításokat láthattunk, nem a legalkalmasabb arra, hogy közös, pláne megyei méretű tárlatnak nyújtson otthont. Egyéni kiállítás esetében a te­rem kiváló lehetőséget nyújt a művésznek arra, hogy munkáit jelentőségük, terje­delmük (adott esetben négy­zetcentiméterekben kifejezhe­tő nagyságuk) szerint a lege­lőnyösebben csoportosítsa, el­helyezésükkel is jelezve, mi az, amit hangsúlyosabbnak (Folytatása a 6. oldalon) FODOR SÁNDOR

Next