Utunk, 1983 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1983-04-15 / 15. szám
Vikit, proletárjai, egyesül jelöli! XXXVIII. ÉVFOLYAM • 15. (1798.) SZÁM • ARA 3 LEJ , KOLOZSVÁR-NAPOCA, 1983. ÁPRILIS 15. A szocializmus értelméről Napjainkban a mind hevesebb formákat öltő eszmei ■harcnak egyik központi kérdése a szocializmus értelmére, alapvető céljai mibenlétére vonatkozik. És erre a választ egyáltalán nem valami elvont spekulációnak, hanem forradalmi elméletünk tudományosan megalapozott megállapításai gyakorlatba ültetésének, a szocializmus valóságos építésének kell megadnia. Persze, a szocialista építés menete távolról sem mentes a még megoldatlan problémáktól, ellentmondásoktól. Viszont, amint erre a pártunk Központi Bizottsága 1982. június 12-i bővített plenáris ülésén elfogadott programdokumentum rámutat. ..] a forradalmi dialektikus és történelmi materialista szemlélet alapján megejtett tudományos elemzés erőteljesen bizonyítja, hogy a szocialista országok rövid időszak alatt óriási megvalósításokat értek el, s gyakorlatilag bebizonyították a szocializmus felsőbbrendűségét, valamint azt, hogy a szocializmus az egyetlen társadalmi rendszer, mely megnyitja az emberiség útját a társadalmi és nemzeti egyenlőtlenségek kiküszöböléséhez, a társadalmi és nemzeti igazságosság hatalomra jutásához.“ Ennek, a hazai valóságot is tükröző igazságnak az alátámasztása, helytálló voltának bizonyítása végett — legalább vázlatosan — fel kell tárnunk, mire irányulnak a sokoldalúan fejlett szocializmus célkitűzései, és hogyan valósulnak meg ezek a célkitűzések az emberi élet valamenynyi területén. Következetesen szem előtt kell tartanunk, hogy csak akkor lehet szó a sokoldalúan fejlett szocializmus tényleges meglétéről, amikor a szocializmusnak mint társadalmi rendszernek nemcsak valamennyi alapvető eleme és oldala közötti kiegyenlítődés valósult meg, hanem amikor létrejöttek az összes reális feltételei annak is, hogy kibontakozzék a szocializmus lényege a maga teljességében. Vagyis, lehetővé válik a tudományos-technikai forradalom vívmányai maximális felhasználásával a gazdasági élet legbonyolultabb problémáinak a megoldása, az anyagi és szellemi javak egyre nagyobb mennyiségű és javuló minőségű termelése s méltányos elosztása, valamint azoknak a társadalmi intézményeknek és mechanizmusoknak a létrehozása, melyek közvetítésével az emberek úrrá válnak saját társadalmi viszonyaik felett. Mégpedig olyan módon, hogy mindez az ember javát és minden oldalú fejlődését, a forradalmi humanizmus érvényesülését szolgálja. „Hangsúlyozzuk szüntelenül — szólít fel a párt decemberi Országos Konferenciáján előterjesztett Jelentés —, hogy forradalmi humanizmusunk, egész társadalmunk előtérbe helyezi az embert, annak jólétét és boldogságát, az emberi egyéniség kibontakozását, mindama feltételek létrejöttét, amelyeknek közepette egyenlően, nemzeti különbség nélkül, érvényesülhet valamennyi honpolgár.“ A szocializmus forradalmi humanizmusa nem hangzatos jelszó, sem pedig filantróp kívánság, hanem mint a rendszer legalapvetőbb célkitűzése, maguknak a szocialista társadalmi viszonyoknak a természetéből fakad, e viszonyokat fejezi ki döntő fejlődéstendenciájuk alapján. Éppen ezért a tudományos szocializmus elméletében, a szocialista építés gyakorlatában és ma már a közgondolkodásban is elválaszthatatlanná vált ez a két fogalom: szocializmus és humanizmus. És ez teljesen indokolt, ugyanis a szocializmus az a társadalom, amely a humanizmust frázisból, absztrakt álomból, utópikus, elvont ábrándból konkrét gyakorlattá, az emberek tudatos társadalomalakító tevékenységének értelmévé, tartalmává teszi, így a szocialista humanizmus nem egyszerűen a tudat szubjektív jellegű terméke, hanem a szocialista társadalmi viszonyok rendszerében megtestesülő totalitás, amely objektíve létezik, hatékonyan funkcionál és folyamatosan fejlődik. Ez a humanizmus az emberi emancipáció valóságossá válása, amely a társadalmi lét valamennyi oldalára kiterjed. Bekövetkezik az, amit Marx előre látott: „Minden emancipáció az emberi világnak, a viszonyoknak visszavezetése magára az emberre." Ez az emancipáció pedig csak a szocialista humanizmusban ölt testet, mert egyedül a szocializmus humanizálja ténylegesen a munkát, felszabadítva azt minden más társadalmi célt szolgáló kötelezettsége alól és azt az egyedüli célt tűzi elé, hogy azok javát szolgálja, akik dolgoznak, megtermelik a társadalom anyagi és szellemi gazdagságát. Ez lényegét tekintve, ahogy Marx írta, nem egyéb, mint olyan állapot, amelyben „[.. .] a társadalmasult ember, a társult termelők ésszerűen szabályozzák, közös ellenőrzésük alá vetik a természettel való anyagcseréjüket, ahelyett, hogy az mint vak hatalom uralkodna rajtuk“. A szocializmus így tényleges humanizmust teremt azáltal, hogy a társadalom dolgozó tömegeinek kezébe adja mind a politikai hatalmat, mind a munkafeltételeket, -eszközöket és a munka eredményeit, saját sorsuk és életük uraivá teszi őket. Mindezzel a szocializmus megteremti az alapját annak a társadalmi állapotnak, amelyben az ember élete, jóléte, boldogsága nem valaki másnak — sem az istenekében, amint azt sokáig gondolták, sem az evilági hatalmasságokéban, amint valójában volt —, hanem a saját kezében van. Teljesül az a feladat, hogy — Marx szavaival élve — „úgy rendezzék be az empirikus világot, hogy [az ember] a valóban emberit tapasztalja benne, ahhoz szokjon, hogy embernek tapasztalja magát“. Mégpedig mindenekelőtt a termelő munkában, ami az emberi lét legelsődlegesebb feltétele. És csakis a szocializmus teremt olyan helyzetet, amelyben a munka nem az elszigetelt, a csak saját kizárólagos, személyes jólétükkel törődő individuumoknak, hanem a társadalom valamennyi tagjának közös munkája, melynek résztvevői a minden egyes ember egyéni és egyben az összesség, a társadalom általános jólétét igyekeznek biztosítani. Ennek során minőségileg új viszony alakul ki az egyén és a társadalom között, nevezetesen egy új típusú társadalmiság. (Folytatása a 2. oldalon) GRIX JÁNOS Kádár F. Tibor: Kalotaszegi menyecske ESZMÉK MÉRKŐZÉSE — IX. Joggal viseli nevét... Megítélésem szerint nincs miért annyira allergikusnak lenni a pluralizmus kifejezésre, mint ahogy azt némelykor észlelhetjük. Persze, nem a kifejezés beszűkített, politikatudományi értelmére, hanem szó szerinti jelentésére, a többféleségre gondolunk. Amikor helyesnek és megalapozottnak tartjuk pártunk álláspontját, miszerint minden országban az illető kommunista párt joga és kötelessége kidolgozni a mozgalom stratégiáját és taktikáját, gazdagítani a forradalmi elméletet, hogy — következésképpen — nem csak lehetségesek, de elkerülhetetlenek az eltérő megoldások, álláspontok ugyanazon vagy hasonló kérdésekben — mi ez, ha nem többféleség? Ha elfogadjuk, hogy a nemzetközi kommunista mozgalomnak nincs és nem lehet egyetlen központja, hegemon vezetője, hogy ez a mozgalom nem egyetlen elképzelés és akarat szerint működik — mi ez, ha nem többféleség? Ez a változatosság pedig nem szükségképpen szünteti meg az egységet, ellenkezőleg, az egységre nagyobb szükség van, mint bármikor is volt, ám ez új fajta egység kell hogy legyen. Ami új, az — többek között — éppen a változatosság megléte az egységben. Az egységen belüli változatosságnak a létezését, egység és többféleség dialektikus viszonyát csak az nem képes megérteni, aki abban az illúzióban ringatja magát, hogy minden adott kérdésben csak egyetlen igazság lehetséges, vagy hogy minden kérdésre lennie kell egy tudományos pontossággal bizonyítható igaz válasznak. Nos, a politikai elméletben és gyakorlatban az álláspontok gyakran ideológiai-axiológiai opciók eredményei, amelyek nem mindig és nem szükségképpen az „igazhamis“ tengelyén helyezkednek el. A Központi Bizottság tavaly júniusi bővített plénumán Nicolae Ceausescu elvtárs sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy egyes kommunista pártok megkérdőjelezik egyik vagy másik ország szocialista fejlődésének az érvényességét. Azzal kapcsolatosan, hogy a Román Kommunista Párt programja a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom felépítése és hogy pártunk dokumentumai nem használják a reális szocializmus kifejezést, Nicolae Ceausescu elvtárs emlékeztetett arra, hogy már Marx és Lenin is előre látta: a népek eltérő feltételek között és különböző módon jutnak el a szocializmusba. Ez az eddigiekben is beigazolódott és még inkább így lesz, ha az egyes fejlett tőkés országok vagy a különböző fejlődő országok sajátos, egymásétól nagy mértékben eltérő helyzetére, megoldásra váró problémáira gondolunk. A Román Kommunista Párt azért nem használja a romániai szociaizmus jellemzésére a reális szocializmus fogalmát, nehogy valaki azt gondolhassa, hogy kötelező érvényű, egyedül igaz modellnek tartjuk és kétségbe vonnánk más utak és modellek érvényét. Szerintünk a szocializmus építésének valamennyi formája reális és megfelel a történelmi szükségszerűségnek. Annak bizonyítására, hogy a marxizmus egysége nem jelenti egyszersmind az egyedül üdvözítő egyetlen igazság tételezését, hivatkozhatnánk (Folytatása a 4. oldalon) KALLÓS MIKLÓS Szász János: HÉT HÉT Meltzl Hugó útja Petőfiig A tudományegyetem felállítása az 1867-es kiegyezést követően Kolozsvár szellemi életének egyik legfontosabb eseménye volt. Az 1872 októberében megnyitott intézet tanári kara egyrészt magába olvasztotta az addig hírnévre szert tett kolozsvári tudósokat (Berde Áron, Brnndt József, Brassai Sámuel, Finály Henrik, Genersich Antal, Szabó Károly, Szász Béla stb.), másrészt új erőket összpontosított ide, többnyire még pályájuk kezdetén álló, de ígéretesen induló fiatalokat (Felméri Lajos, Kanitz Ágost, Szilasi Gregoriu, Török Aurél stb.). A város megpezsdült szellemi élete mindezek ellenére nem tudta levetni viszonylagos vidéki jellegét. Néhány év múlva több neves tanár engedett Budapest csábításának, azok pedig, akik rendületlenül kitartottak — miként arra Zolnai Béla szép tanulmánya rámutat (Széphalom IV. évf.) —, bár sokszor tehetségesebbek voltak a pesti egyetemen dolgozó kollégáiknál, mégsem részesültek az őket megillető elismerésben, nem tudtak vezető szerephez jutni. Zolnai az utóbbiak közt a polihisztor Brassait, az irodalomtörténész, Imre Sándort, a filozófus Böhm Károlyt, és az 1872-es kinevezettek legfiatalabbikát, az akkor 26 éves Meltzl Hugót említi. Hogy lomniczi Meltzl Hugó ilyen fiatalon érdemesnek találtatott az egyetemi tanszékre, azt elsősorban neveltetésének, alapos felkészülésének köszönhette. Hisz 1872-ben még alig volt tudományos munkássága. Jellemző viszont, hogy pályája három és fél évtizede során rendületlenül az iskolái és egyetemi évei alatt kialakított elvei, ideáljai jegyében élt és dolgozott. Mit hozott magával Meltzl a családból és iskoláiból? A Meltzlek Mátyás király idejéig viszik vissza eredetüket. A szepességi cipszer ősök egyik lelkész tagja a XVIII. század második felében költözött át az erdélyi Szászrégenbe, ahol Hugó édesapja tekintélyes polgár, telekkönyvvezető volt. Itt, szülővárosában végezte Meltzl elemi iskoláit, itt tanult meg „Erdélyország szép nyelvein“, a német-szász anyanyelven kívül románul és magyarul, s innen eredhet Erdély iránti rajongó szeretete, az első ismeretsége e táj népköltészetével. 1856-ban, tíz esztendős korában — magyar nyelvi és művelődési ismereteinek megszilárdítására — édesapja a már akkor is híres kolozsvári Unitárius Kollégiumba íratja. Négy esztendőt tölt itt, s ezek az évek nemzetiségi eszmélkedése és irodalmi érdeklődésének felkeltése szempontjából jelentősek. Az 1848-as forradalmat követő önkényuralm kötelezővé tette az erdélyi felekezeti iskolák számára is a Bécsben 181-ben kiadott iskolaszervezési tervezet, a hírhedt Entwurf alkalmazását. Az Entwurf pedagógiai szempontból haladást jelentett tanügyünkben, nevelésügyünkben. Hangsúlyozza az általános műveltség kialakításának, az anyanyelv és a reál tárgyak tanításának szükségességét. Ugyanakkor kötelezővé teszi elég nagy óraszámban a (Folytatása a 4. oldalon) GAAL GYÖRGY