Utunk, 1983 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1983-02-04 / 5. szám
HORNYÁK JÓZSEF A MI KISVÁM5M Hogy milyen a kisváros, elmondja az orda története. Megérkezett Adél Amerikából, s vele az ő nagyon derék lánya, a Mező fiú eléjük hajtott kocsival a vonathoz — az Adél lánya pszichológus, és most mosogat, de ha mosogatsz és keresel vele egy tintát, nem is rossz .. . Egy léleknek a póriása különben a mese: Adél szép volt, csinos volt lány korában, kissé kajla keze, lába, ez a nyújtózkodó sutaság sokáig őrizte csitriségét, s ami az életben Mezemének nem sikerült, az Adélnak nagyszerűen bejött: volt az orloni kalap példának okáért, ennek a kalapnak volt egy habos puhasága — ezt a kalapot Mezőné egyszer felhajtotta a fára mérgében, közben a kalap Adélon flottut mutatott. Na az orda. Az úgy történt, ez csak abban az esetben áll a talpán. Adél Amerikában milliószor felidézte magában az ordát, ordás tészta, ordás lepény, ordas palaes.n'a .. . s az az orda-élénkítő új kapo.' Reggel az első volt, hogy Mezoné ment a piacra. Orda egy asztalnál se vólt. Volt. de — elfogyott. Mezoné, akivel csak találkozott, megkérdezte, nem látott ordít? Egy barátnője jött haza és ordas palacsinta az óhaj — Korábban volt — ez volt az egyöntetű felelet. Hát ha nincs, nincs. De azért bántotta. ő utánanéz, bízza csak rá; egy régi tanítványa jelentkezett, akinek Mezöné már a lányát is érettségiztette, bízza rá, a keresztanyja biztosan tud ordát szerezni — mondta. Tizenegykor Mezönénél kopogtatott egy fiatal asszony, kezében a fél ellátyokosodott Előrében ott volt az orda. — De hát miért? Tanítottam magát? — Nem, nem azért. — Talán a gyerekét. — Nem, ő se a tanárnő elé járt. — Szüksége van rá magának is, egész biztosan. — Tessék elvenni. Megoldom én az ebédet akárhogy. Mezőné ezután sürgősen hozzálátott a palacsinta készítéshez. De még nincs vége. Egy óra múlva megindult az ordaáradat, és tartott másnap is. Mezőéknek már guvadt ki a szemük a sok ordától. Mondani sem kell, míg ott voltak. Adélék mindennap ordát ettek, annyian hoztak. S Mezönének nem volt szíve, de lehetetlen is lett volna visszamondani. Mindenki kedveskedni akart. — Látod, Adél. Adél semmit sem válaszolt. Úgy jött el a világ másik részéből, mint akit elszalasztottak. Mezönénél beöltözött egy lompos slasrokba és azt végig le nem cserélte magáról. — Miért jársz ebben? Nem neked való. Direkt öregít. Adél otthon úgy élt, hogy a férjnek, a kedvesnek — férjének nem voltak rigolyái különben —, hogy neki, az egészséges fehér fogúnak jó legyen. Legyen ellátva, ki legyen szolgálva. Másnak a hogyléte őt nem foglalkozatta. Elvesztette az egyéniségét, lelkéből kimosódtak a vágyak. Visszajött, de már a világon semmi nem érdekelte. Nem akart senkit meglátogatni, nem akart senkit fogadni, a régi baráti körből nem akart senkivel találkozni. Olyan döbbenetet keltett mindenkiben. Utolsó nap kürtőskalácsot sütöttek. Az zsivajjal jár, hankoskodással, sütése látvány, ceremónia, annak aki süti, a tűz rózsát hevít az arcára. Mezőné olyan színes lett, feltűrt karöltűvel egészen menyecske. Haja gyengén kilazult és oda göndörödött a nyakára. Az Adél lánya, akár a többiek, egy egész kürtőt felfűzött a karjára. Mezőné nagyon kedvelte, a lány nem beszélt más nyelven, csak angolul Adél ezt az utazás, önigazolásnak szánta. Úgy indult el, hogy jól tette, jót csinált annak idején, hogy itt hagyott csapot-papot. Most meg akarta ebben erősíteni magát. Ez borzasztó, gondolta Mezöné. Lánykorában az egyetlen lény volt, akivel mindent meg tudott beszélni. Adél okos volt, mindenre fogékony. Most, hogy náluk volt, egész idő alatt nem köszönt meg semmit. Hordták az ordát, Mezöné rémülten látta, hogy megint jönnek — persze ez nem új, és ezer más alkalommal is előadódott már. Dehát így volt... Adél egyetlen egyszer érezte úgy, hogy meg kell szólalnia. Náluk is megtennék — mondta. De hát náluk nincs rá idő. — Tudom, tudom — válaszolta Mezőné. — Ki se szálltok az autóból. Még a vásárlást is autóból intézitek. Beálltok a Markec elé, és berakjátok a csomagtartóba, amire szükségetek van. A szertartás megszervezése közben derült ki, hogy a mérnöknek nem volt senkije. Nomádként élt, kutyamód halt meg, bár feltételezhető volt, hogy dédelgetett magában otthon család iránti vágyakat, miként mindenki sajgat lelkében titkos reményeket, melyek végigkísérik életén, akár az árnyék. Árnyék — gondolta Targoncás Albert, a volt négyszázhúszon hatos —, amije voltam a mérnöknek... A koporsóra hulló rögök hangjára felkapta fejét: legalább a pofájába sújtottam volna egyetlen egyszer! Keserű nyál gyűlt a nyelve alá. A hegyen túlról hozatott pap belekezdett mondókája végét jelző krákogásaiba, de még éppen elég kopott szava maradt ahhoz, hogy valamennyien a saját elmúlásukon kezdjenek tépelődni. Targoncás Albert nem is tudta többé kiszellőztetni magából az elveszejtettség érzését. Csak a süket asztalos arcáról csöpögött az áhítat, bár lehet, szakmai büszkeség pirlott rajta, hiszen az ő műve volt a koporsó, a lépcsőzetes ravatal s a faragott fakereszt is. Aztán egész kis búcsújárás indult a hegyen túlra. Elöl az ingujjra vedlett pap haladt, karján fekete gúnyájával — mintha az égbe felvezette volna népét —, mögötte a szállásbontók kapaszkodtak s tekergették nyakukat gyászos jólöltözöttségükben, mint a bábuk. A menetet két kutya zárta, a gátőrséghez szegődött korcsok, néha összehörrentek, hogy fűszerezzék az út unalmát. Ilyenkor valaki követ vágott közéjük, nem szívből, csupán megszokásból. Tíz perc alatt elnyelte valamenynyiüket az erdő. Targoncás Albert felmászott a fenyő borította hegyoldalon. A csúcson megszusszant, közben elképzelte, hogyan rohamozzák meg társai a vegyeskereskedést, liter számra vásárolnak majd pálinkát, egy ideig a mérnököt méltatják még, de ha már felöntöttek a garatra, levetkőzik ájtatos álarcukat, lelkükből kiöntik, mint az ürgét lyukából, a mérnök emlékét is, s csak sötétedés után térnek viszsza a Telepre, énekszóval, harsány vitával; valószínűleg véresen is szokásos verekedéseiktől ... A délután szélcsendjében apró hullámok birizgáltak a gyűjtőtó színén. A fák között fenyőrigók surrogtak, mókus inatt eltűnvefelbukkanva, mint szélben a láng. Borjú nagyságú, zsenge-barna állat óvatoskodott a vízhez, belehajolt és gyűrűk futottak a tó színére, mint alacsonyan szálló, szivárványszínű bogarak után lendülő pisztrángok nyomában. Csak valahonnan, messziről, az erőmű irányából kelt folytonos munkazaj: gépzúgás, tülkölés, a daruk vészjelző csilingelése; dehát ez alapzajnak számított a négyszázhuszonhatos fülében, és nem zavarta. Alatta — harminc méterrel lennebb — virított a sírhant. Lerúgott egy követ, de az gellert kapott a sziklákon s átszökkent a hanton, majd belevágódott a vízbe s eltűnt nyomtalanul; néhány gyűrű terjengett csupán onnan, ahol színét átütötte, azok is elültek egy pillanat alatt, parány részlet módjára veszve bele a nagy egészbe. Hát vége! Megszöktél előlem — csikorintotta fogait Targoncás Albert, s oly fölöslegesnek, céltalannak érezte magát, mint az imént lerúgott kő volt a tószörnyeteg életében. Bement volna a Telepre, de a kihalt barakkok nem vonzották. A szállásbontók pedig a hegyen túlra távoztak távozni, ő is átadta már „posztját“ az erőmű alkalmazottjának — elnézett az őrbódé felé, és értelmetlen düh szállta meg láttára. Bevette magát az erdőbe. Indulatosan, önpusztító hévvel. Belerontott, bokszolóként arca előtt tartva ökleit! Néha oda sújtott az alacsonyabb ágakra — jobbegyenest-balhorgot, jobbegyenest-balhorgot —, aztán a lejtősre forduló terepen annyira felgyorsult szaladása, hogy kaszálnia kellett karjaival, nehogy egyensúlyát veszítse, ám így már nem érezte veszedelmesnek, tankszerűnek magát; visszaszelídült négyszázhuszonhatosnak. A forrás naptakaró fenyőóriás alól eredt; bádogvályú hozta vizét a medencéig, olybá tűnt, mintha a százados fa gyökérzetét csapolnák, hogy összegyűjtsék fényből, fellegvonulásból szítt nedveit. Targoncás Albert letérdelt, merített a fogvacogtató italból, aztán úgy maradt a medence fölé hajolva, két tenyere támasztékán. Értelme két kis csápba tömörült, a vízre szegzett pillantásába. A felszínen feszülő arcmása alatt, a fenéken élet motozott, zavartalanul nyüzsögték valószínűtlen sorsukat a zöldes, moszat-olvadékok kocsonyás remegésében, mintha elhullatott gondolataim hemzsegnének rozsdavörös vízinyüvek képében ... Lehulló, barna tűlevél úszott át olykor szemén, ajkán, frissen borotvált feje búbján, mutatóujjával megérintette vízi homlokát, s a barázdákra bomló víztükrön remegve széttöredezett képmása, szeszélyesen, ahogyan biztonsági üveg reped. „Hogyan tovább?“ — kérdezte szemöldökemelintéssel cserepeiből ismét összeálló képétől, de honnan is tudnád, ha nekem sem jut semmi az eszembe... A négyszázhuszonhatos volt újból; a mérnök tette azzá halálával, mert kibújt a körből, amit az eltelt évek alatt egyre szorosabban zárt köréje, egyetlen lapra téve fel maradék életét: hogy megöljem! S most célját veszített, kormánya törött csónakként veszkődött... Ismét megbirizgálta a víz színét, melyet olajossá színezett közben egy rácsúszó napfényszüredék. Arca ijesztő átalakulásokon ment keresztül a bodrozódó tükörfelületen, belesajdult a jó szeme is. Támaszték karja elzsibbadt, azt rázogatva emelkedett talpra. Ordítani szeretett volna, ha arra gondolt, hogy holnap, a szállásbontókkal együtt neki is távoznia kell... Száraz helyet keresett, leterítette zakóját és hasra feküdt. (Négy éven át éjjeliőrként dolgozott — azóta, hogy a mérnököt megtaláltam — és szervezete átállt a kötelező, délutáni alvásra. Egy-két óra nyugalomra volt szüksége csupán, amit aztán az őrbódéban bóbiskolva egészített ki.) De most hiába burkolta körül álmosító, hűvös csendjével az erdő, hiába érezte azt a kellemes súlyvesztést, ami az álom hírnöke, szemhéjait nem bírta csukva tartani, visszapattantak rugalmasan, mint a zsaluk. Hát nyitva hagyta őket és megpróbálta felidézni a mérnök arcát, azt, amelyet felpuffasztott, torzzá áztatott a tó kedves vize, de csak a régit tudta megjeleníteni, a gyűlöleteset, s mit kezdjek azzal, ha már eltemettük hordozóját? —, mélyedtek ujjai a nedves tűlevél-avarba. Mennyit utazott, járt, kutatott, érdeklődött, amíg rátalált itt, a Telepen, s miután beállt a keze alá, négy év minden éjszakáján hány és hány tervet kovácsoltam elveszejtésére? Hogy nem valósíthatta meg egyiket sem, abban ez a gyönyörű hegyvidék volt a ludas, csak körül kellett néznem, még éjszaka is, és kioldott telkemből minden feszültséget... Szeme közben a földet kapirgálta; előtte — alig pár tenyérnyi felületet fogott be tekintete fekvő közelből — sokféleségében elképesztő dús, parányi dzsungelre bomlott az egyöntetűnek tűnő, szőnyegszerű tűlevél-avar. Akárha nagyító lencsét emelt volna szeme elé, furcsa, embermagasból rejtett világ tárult eléje. Az elhalt füvek, száraz tűlevelek, cseperedő mohák, kifent tüskék, levélkék izzadó növényi cérnaszálak és tobozpikkelyek kuszaságában is élet lüktetett. Mozgó, helyezkedő, talán örömmel-búval is megáldott élet; esendő és hatalmas a maga nemében, s a természet nagy egységében méreteihez egyszerűsödött, tökéletes. És Targoncás Albert hamarosan törvényeit is felfedezte. Parányi gyalogbogarak, szerény külsejű, túlméretezett szárnyakkal küszködő rovarok, színes cammogok, amik az emberi szem fókuszában sem akartak meghatározható alakot ölteni, és megmaradtak andalgó pontoknak, nos, ezek mindmind szervezett rend szerint látszottak közlekedni, mint bizonyos intézetekben, és Targoncás Albert megfeledkezett kínzó érzéseiről, velem ember, természet egyaránt kicseszik. Megfeledkezett múltjáról, jelenéről, a másnapi utazással kezdődő jövőjéről is; kiürült és könnyű lett, de egészen másként, mint amikor azon rágódott, hogy a mérnök halálával életcélomat lopták el, a telkemet ürítették ki... Most boldog volt, együgyan boldog, és örömmel tapasztalta, hogy a rovarok részére ő láthatatlan, éppen csak árnyékot vet rájuk — személytelen, miként egy őr —, nem feszélyezi jelenlétével őket, és gondolatában négyszögelte a területet, hogy jobban megfigyelhessse, komolyan, alaposan, ahogyan élsportoló végzi teljesítményéhez képest nevetséges erőnléti gyakorlatát. A rézsútosan bevágó napsugarak bevilágították az egymásba gabalyodott tűlevelek közé vájt átjárókat, a mohatövekbe fúrt alagutakat, felszárították a hajnali harmat ingoványait, a meleg bódulatával kecsegtetve a bogárvilágot. S mintha azonosulna megfigyelése tárgyával, Targoncás Albertre is hatni kezdett a forró sugárzás. Hátán bizsergés kószált, szemhéjai elveszítették rugalmasságukat, s ragacsosan vissza-visszamaradtak, ha lehunyta őket. Még végignézte, ahogyan egy matt, fekete páncélzatú kaján, moccanatlan les eredményeként egy könnyed hernyócskára csap, majd ügyetlenkedve odújába gyömöszölt, aztán karjára billent feje, és része nyitott szájjal, nyálazva elaludt. Szürke inge messzire virított a sötét tónusú földön, mint a napszítta, vedlett bőr. • *7 ! Dideregve ébredt; a föld nyirkai átütöttek zakóján, hasára nedvesedett az inge. Leereszkedett a szürkületbe sejtelmesedő erdőn át a Telepre. A barakkok hűlt ablakán visszatükröződött a hegy mögé zuhant napkorong robbanása. Csak a sofőrszálláson kászálódott némi élet. (Ide költöztek össze azok, akik még nem utaztak el az új építőtelepre, és minden este a végső nagy-elbódülésig ittak.) A hegyen túlról még nem tért vissza a banda, hogy a nyavalya rontson bendőjükbe, majd feldúlják az egész éjszakát, de azonnal belátta, hogy éjszakai baglyoskodásba szokott testét hiába próbálná különben is alvásra szorítani, inkább a gáton töltöm utolsó éjszakámat is, ahogyan azt szoktam! Belépett a barakk előszobájába, leakasztotta a közös fogason csüngő subáját, majd felballagott a gátra. Ott leült és a mellvédnek támasztotta a hátát. Gondolatai szándék és cél nélkül kavarogtak, s ő hagyta — nem szabott utat, irányt, mértéket nekik — hadd játszadozzanak, törjenek egymásra a homlokom mögötti porondon. Közben térdére hajtotta fejét és átkulcsolta bokáit. Tapasztalatból tudta, tizenöt évig voltam négyszázhuszonhatos, hogy a félálom bódulatában töltött órák megnyugtatják, mintha elnapolná velük a gondjait, s bár érezte, hogy nem megoldást talált, csupán megsejtett és alkalmazott egy menekülési formát, most is áldozatául esett: álmodozni kezdett éber-álmot szőve, morzsolgatta az éjszaka füzérét, befelé, magába kapaszkodottan, hogy össze ne hulljon, mint a támasztékait veszített építmény. A többiek, úgy látszik, a faluban éjszakáznak — gondolta, de róluk azonnal a mérnök került elméje terítékére, aki irány és tartalom nélkül hagyta itt, mint szertefoszló eszmények a hordozóikat. Felnézett és megpróbálta kihámozni az egyöntetűvé vált sötétségből a sírhantot. Meresztette szemét, de hiába. Az éjszaka kinevette, csak a hegy búbján kelt halovány fény-illúzióra a kifúló alkonyat. Fenyőillatú szél kerekedett a magaslatok irányából. Targoncás Albert összébb húzta magán subáját. Járt fent, hogyne jártam volna, egészen a hófoltokig merészkedett azon az éjszakán, menekülés közben, hisz gyermekként jártam már ott, tudtam, hogy jó búvóhelyet találok ... Emlékezetéből kibontakozott a hegyi legelőre csurrantó, jegeces felületű, szürke hófolt, mely megakadályozta abban, hogy bevehesse magát a szurdokba. A kövér füvön tehenek legelésztek, hersintve harapdálták a zöld, élő szálakat, aligalig cipelték tőgyük dagadó dombját. Targoncás Albert annyira belefeledkezett e részletbe, hogy érezni vélte a tej illatát, ínyén a testmeleg folyadék zamatot, és csettintett egyet, nyála elcsurrant, inkább lelkében, mint gyomrában éhesen, és feltévedt sajátos ébrenlétéből, hogy elsifftelje a gát betonjára ejtett köpetet, ébren-álma termékét, lelke csordulását. Könnyen kiszámította, hány éves volt abban az időben. Egyáltalán bármilyen sorsszámítást néhány adatra leszűkítve oldott meg, először is kivonta az aznapi dátumból azt a négy évet, amit itt a telepen töltött el a mérnök keze alatt. Aztán egy év következett, melyet keresgéléssel, kutatással töltött el, keresztül-kasul az országban, amíg rátalált a mérnökre... Aztán négyszáztizenhatossága tizenöt évét apasztotta le, összesen négy fogházra tagolva, s máris megkapta az eredményt: huszonnyolc! Huszonnyolc éves volt azon az éjszakán, amikor felmenekült a havasra. Miután meggyőződött arról, hogy a hó eltorlaszolja a rejtekhelyét, beletörődtem várható sorsomba, és éhesen megközelítette az egyik foltos, tőgyes állatot, belenézett boldogbarna tehén szemébe és úgy nyúlt a tőgye felé, mintha kezet akarna rázni vele; a Riska vagy Eszti meg hátra fordult, meleg-megrovó pillantást vetett „udvarlójára“, hogy Targoncás Albert elszégyellte magát, s csak annyit makogott: városi gyerek lennék, honnan tudnám, hogyan fejjelek? A tehén pedig előre lépett, éppen amikor megragadta volna, hogy újból megpróbálta, ismét odébb andalgott nagy, csontos tejesasszony-farát himbálva, s ez így ment, amíg bejárták a tágas legelőt, de a pásztor csak nem jött segítségére, mintha azon szórakozna, hogyan küszkölődöm; ősz volt, levélbőgő szeptember, mint most, s ott hált két éjszakát a kövér fűben ... Csobbanás dúlta fel a csendet. Örösztöne azonnal félreverte harangjait, hogy felszítsa figyelme parazsát. Kihúzta magát, ahogyan megtanították testben is tisztelni az őrséget, s csak akkor hanyatlott vissza pihentető görnyedésébe, amikor kinyílt az őrbódé ajtaja, és kilépett rajta az utóda. Idegen vagyok már, ernyedt el, szeme mégis bősz irigységgel parázslott, és követte az őr minden mozdulatát. A betonkifutón, ahol a motorhajtotta hét csörlődúc sorakozott — hét nyílása volt a gátnak, hét acéllappal fedték el, hogy összegyűljön hét hegy minden vize —, fények gyúltak. Mintha egy kivilágított templomról leemelnék a kupoláját, eltávolítanák a falait, úgy hatott a gát kivilágított részlete az éjszakában. S a lámpák fényboltíve alatt ott lépkedett az őr, aki a tegnap még én voltam — sóhajtott Targoncás Albert; ellenőrizte a gát hét szívét, aztán ismét sötétségbe fullasztotta „körletét“. De Targoncás Albert sejtette, hogy utóda nem tud majd ellenállni tisztje kiváltságos játékának, a nyélen forgó fényszórónak, s miként azt megérezte-várta, hirtelen sugarat lőtt a fényágyú és kilométeren át megvilágította a szunnyadó vízszörnyeteget. Letapogatta partjait is, a sziklavájatokat, a kiugró sellő-pihenőket, mélyen beszúrta kardéles pászmáját az erdők szálfenyői közé, megállapodott kis időre a virágokkal borított sírhanton is — talán elmond egy imát is érte, gondolta Targoncás gyűlölködve már —, majd nyílegyenesen a gát alá rövidült a fénysugár. Minden rendben volt ott is, pusztán az uszadékfák merültek el, emelkedtek ki a gyönge hullámzásban sejtelmesen, fulladozva ... S mintha a megvilágított részletekkel arra akarta volna felhívni figyelmét utóda, hogy mi mindent kell itthagyjak holnap, erőt vett rajta ismét a károsultak keserűsége, hasonló ahhoz, amit akkor érzett, amikor a mérnököt kihalászták a vízből... Mi marad? Lassanként mindent elveszítek, ami csak számít... Az őr, biztosan kuncog is magában, mint aki jól végezte dolgát, visszatért bódéjába. Előbb az asszony, aztán a mérnök, most meg a gát, a vidék... Sírás rezdül torkában. Felemelkedett s a vízre nézett, a hetven méteres mélységet betöltő töméntelen vízre, cseppenként látta összegyűlni! Talpa alatt érezni vélte az apránként nőtt gát minden egymásra öntött rétegét, ha gyökeret hajtanának lábaim — kívánta, bár válna szerves részévé a betonóriásnak. . . . A hegyek csúcsáról legurult a hold, mg tejével ezüstösre színezte a tavat... Híg holdtejben úszott az udvar is azon az esten, amikor hazatért, két teljes napot lecsípve a kiszállásból. Benyomta a kaput és átvágott az orgonabokrok között a kivilágított ablakhoz. Felesége az asztalnál ült, egy kicsit mereven, hátfájósan, vékonyka csuklójú kezében cigaretta füstölgött. Rég nem rázhatta le hamuját, mert lekókadt már, mint az ostor csúcsa. Megérezhette, hogy figyelem: hirtelen az ablak felé fordult, de a sötét kertre zárt ablaküveg tükrén csak a szoba kivilágított részletét láthatta. Meg a saját vádló meztelenséget. Hunyorgott, megcsóválta fejét, anélkül, hogy mosolya lehervadt volna ajkáról, majd ismét cigarettájának szentelte magát, vagy volt valami előtte a padlón... Valaki. Nem lát háttá mert az asszony háta eltakarta. A posont hát a másik ablakhoz. Belső párkányán, mustáros pohárban három szegfű fogadta. Három pofon! A virág érzést elegyít, megalapozza a gyanút, személy rejtőzik mögötte .. . De amire ezt kigondolta, meg is pillantotta az aszszonya előtt térdeplő, vállán is szoros mérnököt.. . Benzint a fészerben találtam, ahol hagytam, rongyot is... Összehoztam azt a palackot, ahogy a tankelhárításhoz tanultam, és bevágtam az ablakon . Sokszor végiggondolta a történteket, felesége halálát; bőven volt rá ideje a fegyházi tizenöt év lázálomszerű időtlenségében... Egyetlen érzéke működött teljes kapacitással mindvégig: az idegen férfi arcát emlékezetembe rögzítő, lelki fényképező rendszeremé, mely a gyűlölet vásznára festi fel kitörölhetetlen képeit, s erőt adott, hogy végül felkutassam a kelésként lelkemben sajgó pofát... Nézte a holdfény csiszolta vizet, mely ellopta tőle a mérnököt, s megfosztotta az életét mozgásban tartó gyűlölet feloldozásának lehetőségétől... Fellépett a mellvédre. A szél hirtelen irányt változtatott, belefújt a gát hét túlfolyó nyílásába, mintha pánsípot kapott volna ajakszélre, és hangrakelt a völgy. Targoncás Albert, a volt négyszázhuszonhatos könnyűnek és üresnek érezte magát, és szorongva gondolta: csak ne ússzak, mint a parafadugó. mátyás b. ferenc SZABADON VÁLASZTOTT MEGTORLÁS