Utunk, 1983 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1983-02-04 / 5. szám
iff Szerzői estek II. Mindenki szívesen énekli és hallgatja Tudor Jarda kórusműveit. Azt hiszem nincs is az országiján olyan valamirevaló kórus, amelyik ne énekelt volna Jarda-művet. Ha külföldi útjaikon kórusaink, biztos sikerszámmal akarnak fellépni, feltétlenül Jarda-művet is beválasztanak műsoraikba. Mi ennek a nagy népszerűségnek a titka? Talán az a hangulatos eredetiség, amely a román folklór színességét, római tömörségét és dinamikus lendületét egyesíti magában. Egy gyémántcsiszoló tudja úgy megtalálni a drágakőnek a legelőnyösebb formáját, amely a legtökéletesebb fényvisszaveréssel ragyogjon, mint ahogy Jarda ösztönös ráérzéssel nagyítja ki, csillantja ki egy-egy népi hangzás vagy hangvétel frappáns hatását. A vokális zenéhez érzett vonzalma őszinte és mélyreható, ezért hatnak művei meggyőzően igaznak. Nagy mesterségbeli hozzáértéssel, az apró technikai megoldások hatáslehetőségeinek a pontos ismerete birtokában, lelke mélyéig román muzsikát komponál, és ez az eredeti művészi hangvételben megnyilatkozó lelkűlét minden hallgató számára mond valamit. A G. Dima Zeneművészeti Főiskola december 16-i hangversenyén rövid keresztmetszetszerű ízelítőt hallhattunk Tudor Jarda vokális alkotásaiból, operáiból, dalaiból és kórusműveiből. Daniela Predescu II. éves énekszakos hallgató Lucia Crăiţa kíséretével a Sasok erdeje és a Şoimăreşti nemzedék című operákból énekelt egy-egy áriát, szép hangon, de kissé hűvösen, elfogultan. Gheorghe Roşu, Péntek Zsuzsa zongorakíséretével két, Lucian Blaga versekre komponált dalt és Moş Chirilă áriáját énekelte a Şoimăreşti nemzedékből. A Kiáltás a pusztában című dal bizánci hatásai és a Moş Chirilă vidám erőteljessége marad emlékezetünkben. Lucia Kriska IV. éves hallgató Babos Judith kíséretével a Jop az élethez című operából énekelte a sirató-altatót és a Búcsúzom csendes szél (Şt. O. Iosif verse) című dalt. Ritka szép hangja lekötötte figyelmünket, a sirató tárgyilagos előadásmódja azonban hatásában szegényes volt. Ion Budoiu, Weiss Ferdinánd zongoraművész közreműködésével két operaáriát énekelt szintén a Şoimăreşti nemzedékből. Nagy horderejű, találó hangvétele, rutinos drámai előadói készsége hűen és hatásosan szolgálta a művészi mondanivalót. Végül említjük, bár nem utolsónak hangzott el, a szóló énekhanggal előadott művek közül a Négy dal Lucian Blaga versekre, melyeknek ez alkalommal volt az ősbemutatójuk, Alexandru Fărcaş és Weiss Ferdinánd előadásában. A megszokott járdás hangvételnél modernebb hangzásokat is alkalmazó zeneszerzési technika ezekben a dalokban mélyen egybeesik a versek belső zeneiségével és gondolati tartalmával. Megdöbbentően hatásos a Psalm, amelynek recitativ bevezetését Alexandru Fărcaş különösen inspirált ritmikai és dinamikai érzékkel bontakoztatta ki. A műsort záró öt Kolinda közül, melyeket a szerző még 1969- ben írt, és amelyek azóta se vesztettek semmit üdeségükbül, más szóval hangzásuk értékét nem homályosítják elavultság jelei (a Capella Transylvanica kórus szép hangzású, tiszta előadásában Dorin Pop vezényletével) A házban az úton túl című kolindában újévi jókívánságok hangzottak el. E sorok végezetéül a kolindában megénekelteket kívánom jómagam is az ünnepelt zeneszerzőnek, a lelkes előadóknak és minden kedves zeneszerető olvasónknak. BARABÁS BÉLA A természet az én nagy tanítómesterem MŰTEREMLÁTOGATÁS MASZELKA JÁNOSNÁL Amikor Székelyudvarhelyen a municípiumi Művelődési Ház épületéhez közeledsz, tekinteted többnyire a képzőművészeti kiállítások plakátja vonja magára. Egy idő után már azt kérded: honnan ez a megnyitó„áradat“, honnan ennyi tervező-energia, amely rendszeresen ébren tartja a helyi közönség érdeklődését a tárlatok iránt? Az udvarhelyiek, és nem csupán ők, tudják, hogy a „művészeti ügyeket“ Maszelka János intézi, aki szakirányítói teendői mellett elsősorban festőművész. Az évek során a megyéből és az ország minden tájáról Székelyudvarhely és a műkedvelő és hivatásos képzőművészek egész sora kereste fel, hogy munkájukat kiállítsák a szép kiállító teremben. Tervezés, szervezés, értesítés, plakátok, megnyitók és ismét elölről, tervezés... Lépteidet a művész kultúrházi műterme felé irányítva, megállsz egy folyosón, amelynek mindkét falát a nemzeti és világirodalom,történelem személyiségeinek szénnel rajzolt arcképei díszítik, ünnepi pillanataink tanúiként. Alkotójuk műtermében készen áll a 150. portré, a Johannes Brahmsé. — Évfordulók, ünnepi műsorok késztettek arra, hogy a nemzeti és egyetemes kultúra kiválóságainak arcképét fölvázoljam, nem hivatali feladatként, hanem egy régi szenvedélynek engedve, amelyet, amint látható, nem tudok megtagadni. .. A műterem szórt fényében a tájképek frissesége átjárja a belépő fényét, még a téli hidegben is. A művész tájképeibe „zárta“ a tavasz és a nyár eleven színeit. A formák, a belső építkezés elemei felfokozzák a valóság képzeletet „lázító“ szépségeit, amelyeket a művész saját anyagává tett hosszú zarándoklásai során a környéken, a hegyekben, faluszéleken, folyópartokon, szelíd, geológiai mélységeket rejtő helyeken, de ott is, ahol a szél, a vihar még vibrál a fűben és a levegőben. — A természet maradt igazi mesterem. Tőle indultam és hozzá térek vissza. Nagy Imre sokszor bosszantott: „Nem tudod ábrázolni a vizet. Figyeld, amikor halászol. Neki is megvan a maga sodrása, iránya, nézzed, nézzed és meggyőződsz róla.“ És igaza volt, tájképeimen a víz sokáig jéggé dermedt. A víz, ebben a csodálatos hargitai természetben, ezen a nyugtalanító és csodálatos vidéken mindenütt jelen van. Ha sikerül „megszólaltatnom“ ezt a látványt, ezt a patakzást, tudom, boldoggá teszem az embereket. Ha a Maszelka által festett tájat nézed, kénytelen vagy visszagondolni a természetbeli tájra, azzal az érzéssel hogy van benne még felfedezni való, amely úgy tűnik, mostanáig rejtve maradt. Bebizonyosodik, hogy a természet a képzőművészetben is állandó születésben és növekedésben levő, minden végső fogalmon túlmutató folyamat: a természet testté vált idő. Maszelka tájképein nem annyira a megfestett elemek mozgása ragad meg, inkább a festő kézmozdulatainak nyoma, az ecsetkezelés. És mivel a természet lelkiállapotok formáival olvad egybe, találkozol „vidám“ vagy „szomorú“, „nyugtalanító“ vagy „elandalító“ tájképekkel. Mondhatnánk: a nagybányai iskola impresszionizmusa, valamint a Nagy Istváné és a Nagy Imréé tükröződik Maszelka műveiben. — Tény, hogy Nagy Imre leckéztetése mély nyomot hagyott festői pályámon. A víz mániákusa lettem, a táj tisztaságáé, a természet frisseségéé. Valósággal gyötör ez a téma, jobban mint valaha, annál inkább, mivel korunkban mindenfajta „szennyeződés“ polipként terjed, mélyen a természetbe ivódva. Tulajdonképpen még a főiskolás években, tanáraim, Aurél Ciupe és Miklóssy Gábor nyíltan a tájkép felé irányítottak. Kezdetben valósággal megijedtem a természet hatalmassága, fenségessége és a vászon jelentéktelen felülete közötti ellentmondástól, naivan hangzik amit mondok, de akkor ez volt az érzésem, és ez a félelemérzet még hosszú ideig elkísért. Mindent vagy semmit: ég, víz, föld, hegyek, mezők ... Semmit sem nehezebb megérteni és megfesteni, mint a természet tömörségét. — Milyen volt a kezdet? — Kiskoromtól szerettem festeni. Asszisztáltam egy Máramaros vidékén dolgozó festő, Margineanu munkájánál, és amint forgolódtam az állványa körül, elhatároztam, hogy én is megpróbálom. Elkezdtem másolni az ő és más festők munkáit. Margineanu észrevette próbálkozásaimat és festetett velem egy csendéletet. Szörnyűre sikerült! De ő biztatott, adott festéket és ecsetet. Az első arckép, amit 16 éves koromban festettem, édesanyámról készült. 1948-ban Boné József Udvarhelyre érkezett tehetségkutatás végett, s egyszerre a Képzőművészeti Főiskolára javasoltak között találtam magam. Nehézségekkel is meg kellett küzdeni, de voltak örömteli pillanataim is, legyűrtem a nehezét, mert nem kerültem a munkát. Nagyon sokat tanultam másoktól. Amikor a kultúrházhoz kerültem, az emberekkel, az alkotókkal és munkáikkal való kapcsolat, a kiállítások megszervezése lehetőséget nyújtott a művészetükkel való szembesülésre, az összehasonlításra, ezáltal ellenőrizhettem magam. Megfontoltabb lettem mindenben, szigorúbb lettem önmagammal és munkáimmal szemben. Más szóval, abba a stádiumba léptem, ahol a selejtezést a minőség diktálja. — Optimista ember vagy, joviális egyéniség. Baráti körben valóságos tárháza a tréfának. Miképpen magyarázható mégis, művészeted nagyfokú komolysága? — Az élet nem könnyű, s hogy kilépj a mindennapok ritmusából, olyan hangulatot kell teremts, hogy barátaid jól érezzék benne magukat, vagy erőseknek, magabiztosaknak tudják önmagukat. Szeretem őket vidámaknak, bátraknak látni. De a művészetben nem tréfálkozhatok, hiszen a ma látott munkáim holnap is kell közöljenek valamit. Vagyis, szeretném, ha így lenne, ezért kell munkáimban komoly legyek, humánus. Megküzdök a mindennapi valósággal, és a vásznaimra ezt próbálom fölvinni, de előbb átszűröm önmagamon, érzéseimen és lelkiismeretem rejtett „tüzén“. Csak miután kiégett, mint az agyag a keramikus kemencéjében, akkor állítom a néző elé. Van, ami jobban kiégett, van, ami kevésbé. Nem igaz, hogy mindegyik munka jó; ha nincs bennük lélek, csak mesterség marad. Vannak témák, dolgok, amelyeket gyorsan kell megragadni. Én sokat járok, barangolok, nézéd a tájat, és állíthatom, hogy nem találkoztam ugyanazzal a látvánnyal, ugyanazzal a tájjal kétszer, mert valahányszor neked, más és más lelkiállapotban vagy. 20 éve festek pasztelleket. Olajjal ritkán dolgozom, s főleg kompozíciókat festek. Életem legnagyobb öröme volt, mikor Nagy Imre így szólt hozzám: „Örvendek, hogy amerre járok, a pasztelleiddel találkozom." — Tehát a te nagy tanítómestered maga a természet. — A folyóvíz csobogása, a levelektől roskadó, vagy habfehérbe öltözött fák, az emberek világa gondjaikkal, örömeikkel érleltek engem festővé és hálás vagyok nekik ezért. Az utak, amelyeken végigment, nem vezettek mindig virághímes mezőn. Manapság Maszelka a municípium egyik vezető egyénisége, szenvedélyes művészetszervező, a múzeumi ügyek egyik mozgatója, ebben a minőségében gyűjtött munkát munkára, céhtársaitól, az udvarhelyi galéria számára. Soha nem dicsekedett ezzel, másoktól tudtam meg, de nem hagyhatjuk említés nélkül: a galéria megalapításának érdeme a Maszelka Jánosé. Természetesen foglalkoztatja saját művészi fejlődése, de épp ilyen „természetesen“ harcol azért, hogy a Csíkszereda tárlatot minden évben Székelyudvarhelyre is átvigyék, s hogy havonta a municípiumi kultúrház kiállítóterme más arculatot öltsön. Rendszeresség, amely kötelezővé vált, és a művészet ünnepében csúcsosodik ki, hiszen minden tárlatmegnyitó valóságos ünnep mind közönség, mind a szervező művész számára. NICOLAE BUCUR Maszelka János: Szekeres EB Arcképek, hangulatok Mintha a német expresszionizmus visszfénye tükröződne ezeken a portrékon! Nyers színek, drámai alaphangok, átmenet nélküli erős foltokban festett kolorit. Ernst Ludwig Kirchner vagy Erich Heckel képeit idézik meg a XX. század művészetének albumait lapozgató nézők előtt. Nem tudom eldönteni, mennyire tudatos ez az igazodás Varga Júliánál. Arra kell gondolnom, mennyire messzire van már a századelő sok vihart kavart művészete a mai fiataloktól! A Besztercéről beküldött képeivel, első kiállításával jelentkező Varga Júlia három éve, 1979-ben végezte a festészetet a kolozsvári főiskolán. Nemrégiben telt be kétszáz esztendeje annak, hogy a világ legnagyobb hegedűse, ahogyan a legenda tartja róla, az ördöggel cimboráló Paganini Niccolo (1782—1840) az olaszországi Genovában megszületett. Azóta sokat írtak róla, művészetét elemezték, hangversenyeiről is maradtak beszámolók, muzsikusok írnak játékáról emlékirataikban. Brassai Sámuel, aki nagy zenekedvelő volt, sokat írt zenéről, s akinek oly nagy szerepe volt Kolozsvár zenei életének fejlődésében, városról városra utazott Paganini után, hogy valamelyik hangversenyét meghallgathassa. Ám nem volt szerencséje, mert mindig néhány nappal a hirdetett hangverseny után érkezett abba a városba, melyben a „sátán hegedűse“ hangversenyezett. Brassai legnagyobb bánatára és bosszúságára nem hallhatta Paganinit, így nem maradt emlékünk erdélyi szakértőtől arról a hatásról, melyet Paganini játéka a múlt századi hazai zezekedvelő közönségre gyakorolt. Brassainál szerencsésebb volt Bölöni Farkas Sándor erdélyi világjáró utazó, aki 1830 őszén elindult Kolozsvárról, hogy megismerje a nyugati kiállításainkon kevés a portré. Nehéz műfaj, örülnünk kell, ha valaki elkötelezetten vállalja. A nemrég Kolozsvárott bemutatott „arckép-csarnok“ a fiatal festőnőnek éppen erről az erős vonzódásáról tanúskodik. Arról a hitről és meggyőződésről, hogy a portré, bárkit is ábrázoljon, saját énünk, érzelmeink és gondolataink kivetítésére is alkalmas. Ezen a ponton azután ismét az expresszionizmussal rokon alaphelyzethez jutunk. , Varga Júlia portréi többnyire nőket ábrázolnak. Fiatalokat, idősebbeket, meditáló tartásban vagy valakire várva, egyedüllétük és magányosságuk megéreztetésével. A festmények háttér nélküliek. Ha enteriőrbe állítja is a festő a modellt, szobabelsők tárgyai nem mélyítik a képet. Ezek a hátterek inkább csak erős foltok, kemény színagyvárosok életét és emberét. Az akkori közlekedési viszonyok között végigkocsizta Európát. Párizsi tartózkodása idején hangversenyezett ott Paganini, és így alkalma nyílt hogy meghallgathassa. Bölöni Farkas Sándor feljegyzései Paganiniről megjelentek nyomtatásban Nyugateurópai utazás című könyvében (Kolozsvár, 1943). Ebből idézzük az alábbi részletet: „1831 Mártius 13. A híres Paganini megérkezvén Párizsba, ma a második produktiója volt az Opera Francaiseban. Már délre minden Loge Biliétek elfogytak. Parterret csak a Cassánál lehetett kapni, este hét órakor. Négy órakor menten a Theatrumhoz, ’s már hosszú (sor) volt. Az Agitátorok 5—12 forintot kértek csak csupán azért, hogy a bemenetel idejéig a helyet tartanák. Kéridesen voltam tehát négy órakor (sorba) állam, ’s ezen kínos helyzetben maradtam három egész órát. [...] Elolvastam ez alatt kínomban Monsieur Mayena históriáját, mely most Párizsban oly nagy figyelmet csinál. 7 órakor megnyílt a Cassa, s amint az elsők haladtak be, egy-egy lábnyi helyet nyertünk és tolakodtunk elébb, míg osztán a Garde Municipal egyenként a nők, feketék, lilák, kékek. Mintha sorskérdések feletti igen-nem válaszok hangulati aláfestéséül szolgálnának. A képre vitt modelleknek semmi közük a valóságos környezethez; érzések, gondolatok megtestesítői, s ilyen metafizikus létükben nem is illenének hozzájuk a köznapi élet tárgyai. A kiállító több festészeti vagy grafikai technikában dolgozik. Olajban, gouacheban, akvarellben készülnek képmásai, ritkábban (ezek a gyengébbek) krétarajzban. A város képe, Beszterce, ahol dolgozik, nem jelent meg egyetlen itt látott munkáján sem. Csak hangulatában van jelen a város — vallja —, s csak számára érezhetően. Grafikában próbál besztercei urbánus tájakat ábrázolni, egyelőre kísérleti jellegű montázs-technikával. MURADIN JENŐ Cassához eresztett fr. fizetni egy Parterre Billetért. Webernek egy Ouverturája nyitotta meg a kezdetet, melyet 84 muzsikus exequalt. A második Szakaszban egy Trió volt. A harmadikban megjelent osztán hegedűvel a kezében a csodálatos képű Paganini. Beesett ábrázat, hosszú fekete haj, majd térdig érő száraz kéz és hosszú ujjak. Complimentirozása a temérdek taps között oly ügyetlen volt, mint akármely iskolás Deáké. Az első vonásokat Hegedűjén az Orchester accopagnirozásával tette, ’s nem lehetett az övét a többi hangoktól megkülönböztetni. De asztán „a Solo“ játszott néhány fordulást, ’s annyi ezer ember között egy pihegés sem hajszott, minden szem oda meredt és bámult, midőn már a bámulás a legfelsőbb mértékre hágott, temérdek taps és Brávó kiáltás szakasztotta félbe. Azután az ötödik Szakaszban megint elé állott ’s egy húron (4-iken) exequált egy maga által componált darabot, s’ később mind a négy húron egy Lengyel darab variátióját. A világnak semmi Instrumentuma nem képes azon hangokat utánozni, melyeket ő talált fel, ő játszott és csak ő egyedül képes előadni. És semmi írás le nem írhatja az általa előhozott behatásokat. A Muzsikus irigy szokott lenni egymásra,s a Muzsikusok nem igen ismerik meg egymásban az elsőséget, de itt az egész Orchester tapsolt és a leglármásabban tapsolt. A Párizsiak egészen meg voltak bájolva ezen hangok által, ’s nem győzték magasztalni,s dicséreteik rezultatuma oda ment, hogy valamint Napóleon a fegyverre és dicsőségre csak egyedül volt teremtve, úgy Paganini csak egyedül van a Hegedűre teremtve. Énekelt azután Mielle Dervur igen szépen, jelen voltak minden Miniszterek ’s egy igen szép Balletot is adtak elé, de mindezeket elfelejtette a felejthetetlen és egyetlen Paganini!“ Sajnos, Bölöni nem sokat értett a muzsikához, és így nem tudjuk, milyen versenyművet adott elő zenekari kísérettel Paganini a párizsi koncerten. Azt sem tudjuk, hogy kik és milyen triót játsztak. Az is titok marad, hogy saját szerzeményei közül mit hegedült azon az estélyen, melyen Bölöni jelen lehetett. A negyedik húron előadott szerzemény talán a híres Mózes-ábránd volt, de ez is kétséges, mert Paganini hangversenyein gyakran ötletszerűen választott egy akkoriban divatos és ismert dallamot, és arra rögtönzött, a közönség előtt, változatokat. Bár Bölöni feljegyzései Paganini párizsi hangversenyéről nem túl szakszerűek, mégis fontosak számunkra, mert belőlük képet kapunk arról, hogy milyen hatást váltott ki a zenetörténeti jelentőségű hegedűs a korabeli közönségből. Ugyanazon évben, csak két héttel később, 1831. március 31- én hallotta Párizsban életében először Paganinit hegedülni az akkoriban itt tartózkodó húszéves Liszt Ferenc, aki mindig elragadtatva nyilatkozott a neves kortársról. Liszt saját zongora-technikáját annyiva kiművelte, hogy a szakembereket a zongora Paganinijeként emlegették. LAKATOS ISTVÁN Erdélyi világjáró — Paganiniről Varga Júlia: Arckép 7