Utunk, 1983 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1983-02-04 / 5. szám

i­ff Szerzői estek II. Mindenki szívesen énekli és hallgatja Tudor Jarda kórus­műveit. Azt hiszem nincs is az országiján olyan valamire­való kórus, amelyik ne éne­kelt volna Jarda-művet. H­a külföldi útjaikon kórusaink, biztos sikerszámmal akarnak fellépni, feltétlenül Jarda-mű­vet is beválasztanak műso­raikba. Mi ennek a nagy nép­szerűségnek a titka? Talán az a hangulatos eredetiség, a­­mely a román folklór színes­­ségét, r­ómai tömörségét és dinamikus lendületét egyesíti magában. Egy gyémántcsiszo­ló tudja úgy megtalálni a drágakőnek a legelőnyösebb formáját, amely a legtökélete­sebb fényvisszaveréssel ra­gyogjon, mint ahogy Jarda ösztönös ráérzéssel nagyítja ki, csillantja k­i egy-egy népi hangzás vagy hangvétel frap­páns hatását. A vokális zené­hez érzett vonzalma őszinte és mélyreható, ezért hatnak művei meggyőzően igaznak. Nagy mesterségbeli hozzáér­téssel, az apró technikai meg­oldások hatáslehetőségeinek a pontos ismerete birtokában, lelke mélyéig román muzsikát komponál, és ez az eredeti művészi hangvételben meg­nyilatkozó lelkűlét minden hallgató számára mond vala­mit. A G. Dima Zeneművészeti Főiskola december 16-i hang­versenyén rövid keresztmet­­szetszerű ízelítőt hallhattunk Tudor Jarda vokális alkotá­saiból, operáiból, dalaiból és kórusműveiből. Daniela Pre­­descu II. éves énekszakos hallgató Lucia Crăiţa kísére­tével a Sasok erdeje és a Şoimăreşti nemzedék című o­­perákból énekelt egy-egy á­­riát, szép hangon, de kissé hűvösen, elfogultan. Gheor­­ghe Roşu, Péntek Zsuzsa zon­gorakíséretével két, Lucian Blaga versekre komponált dalt és Moş Chirilă áriáját é­­nekelte a Şoimăreşti nemze­dékből. A Kiáltás a pusztá­ban című dal bizánci hatásai és a Moş Chirilă vidám erő­­teljessége marad emlékeze­tünkben. Lucia Kriska IV. éves hallgató Babos Judith kísére­tével a Jop az élethez című o­­perából énekelte a sirató-al­­tatót és a Búcsúzom csendes szél (Şt. O. Iosif verse) című dalt. Ritka szép hangja lekö­tötte figyelmünket, a sirató tárgyilagos előadásmódja a­zonban hatásában szegényes volt. Ion Budoiu, Weiss Fer­­dinánd zongoraművész közre­működésével két operaáriát é­­nekelt szintén a Şoimăreşti nemzedékből. Nagy hordere­jű, találó hangvétele, rutinos drámai előadói készsége hűen és hatásosan szolgálta a mű­vészi mondanivalót. Végül említjük, bár nem utolsónak hangzott el, a szóló ének­hanggal előadott művek közül a Négy dal Lucian Blaga versekre, melyeknek ez alka­lommal volt az ősbemutató­juk, Alexandru Fărcaş és Weiss Ferdinánd előadásában. A megszokott járdás hangvé­telnél modernebb hangzásokat is alkalmazó zeneszerzési technika ezekben a dalokban mélyen egybeesik a versek belső zeneiségével és gondo­lati tartalmával. Megdöbben­tően hatásos a Psalm, amely­nek recitativ bevezetését Ale­xandru Fărcaş különösen ins­pirált ritmikai és dinamikai érzékkel bontakoztatta ki. A műsort záró öt Kolinda közül, melyeket a szerző még 1969- ben írt, és amelyek azóta se vesztettek semmit üdeségük­­bül, más szóval hangzásuk ér­tékét nem homályosítják el­avultság jelei (a Capella Transylvanica kórus szép hangzású, tiszta előadásában Dorin Pop vezényletével) A házban az úton túl című ko­­lindában újévi jókívánságok hangzottak el. E sorok vége­zetéül a kolindában megéne­­kelteket kívánom jómagam is az ünnepelt zeneszerzőnek, a lelkes előadóknak és minden kedves zeneszerető olvasónk­nak. BARABÁS BÉLA A természet az én nagy tanítómesterem M­ŰTEREMLÁTOG­AT­ÁS MASZELKA JÁNOSNÁL Amikor Székelyudvarhelyen a municípiumi Művelődési Ház épületéhez közeledsz, te­kinteted többnyire a képző­művészeti kiállítások plakátja vonja magára. Egy idő után már azt kérded: honnan ez a megnyitó­„áradat“, honnan ennyi tervező-energia, amely rendszeresen ébren tartja a helyi közönség érdeklődését a tárlatok iránt? Az udvarhe­lyiek, és nem csupán ők, tud­ják, hogy a „művészeti ügye­ket“ Maszelka János intézi, aki szakirányítói teendői mel­lett elsősorban festőművész. Az évek során a megyéből és az ország minden tájáról Szé­kelyudvarhely és a műkedvelő és hivatásos képzőművészek egész sora kereste fel, hogy munkájukat kiállítsák a szép kiállító teremben. Tervezés, szervezés, értesítés, plakátok, megnyitók és ismét elölről, tervezés... Lépteidet a művész kultúr­­házi műterme felé irányítva, megállsz egy folyosón, amely­nek mindkét falát a nemzeti és világirodalom,­­történelem személyiségeinek szénnel raj­zolt arcképei díszítik, ünnepi pillanataink tanúiként. Alko­tójuk műtermében készen áll a 150. portré, a Johannes Brahmsé. — Évfordulók, ünnepi mű­sorok késztettek arra, hogy a nemzeti és egyetemes kultúra kiválóságainak arcképét föl­vázoljam, nem hivatali fel­adatként, hanem egy régi szenvedélynek engedve, ame­lyet, amint látható, nem tu­dok megtagadni. .. A műterem szórt fényében a tájképek frissesége átjárja a belépő fényét, még a téli hidegben is. A művész tájké­peibe „zárta“ a tavasz és a nyár eleven színeit. A for­mák, a belső építkezés elemei felfokozzák a valóság képze­letet „lázító“ szépségeit, ame­lyeket a művész saját anya­gává tett hosszú zarándoklá­­sai során a környéken, a he­gyekben, faluszéleken, folyó­partokon, szelíd, geológiai mélységeket rejtő helyeken, de ott is, ahol a szél, a vi­har még vibrál a fűben és a levegőben. — A természet maradt iga­zi mesterem. Tőle indultam és hozzá térek vissza. Nagy Imre sokszor bosszantott: „Nem tudod ábrázolni a vi­zet. Figyeld, amikor halászol. Neki is megvan a maga sod­rása, iránya, nézzed, nézzed és meggyőződsz róla.“ És iga­za volt, tájképeimen a víz so­káig jéggé dermedt. A víz, ebben a csodálatos hargitai természetben, ezen a nyugta­lanító és csodálatos vidéken mindenütt jelen van. Ha si­kerül „megszólaltatnom“ ezt a látványt, ezt a patakzást, tu­dom, boldoggá teszem az em­bereket. Ha a Maszelka által festett tájat nézed, kénytelen vagy visszagondolni a természetbeli tájra, azzal az érzéssel hogy van benne még felfedezni való, amely úgy tűnik, mosta­náig rejtve maradt. Bebizo­nyosodik, hogy a természet a képzőművészetben is állandó születésben és növekedésben levő, minden végső fogalmon túlmutató folyamat: a termé­szet testté vált idő. Maszelka tájképein nem annyira a meg­festett elemek mozgása ragad meg, inkább a festő kézmoz­dulatainak nyoma, az ecset­kezelés. És mivel a természet lelkiállapotok formáival olvad egybe, találkozol „vidám“ vagy „szomorú“, „nyugtalaní­tó“ vagy „elandalító“ tájké­pekkel. Mondhatnánk: a nagy­bányai iskola impresszioniz­musa, valamint a Nagy Ist­váné és a Nagy Imréé tükrö­ződik Maszelka műveiben. — Tény, hogy Nagy Imre leckéztetése mély nyomot ha­gyott festői pályámon. A víz mániákusa lettem, a táj tisz­taságáé, a természet frissesé­­géé. Valósággal gyötör ez a téma, jobban mint valaha, annál inkább, mivel korunk­ban mindenfajta „szennyező­dés“ polipként terjed, mélyen a természetbe ivódva. Tulaj­donképpen még a főiskolás években, tanáraim, Aurél Ciupe és Miklóssy Gábor nyíl­tan a tájkép felé irányítot­tak. Kezdetben valósággal megijedtem a természet ha­talmassága, fenségessége és a vászon jelentéktelen felü­lete közötti ellentmondástól, naivan hangzik amit mondok, de akkor ez volt az érzésem, és ez a félelemérzet még hosszú ideig elkísért. Mindent vagy semmit: ég, víz, föld, hegyek, mezők ... Semmit sem nehezebb megérteni és megfesteni, mint a természet tömörségét. — Milyen volt a kezdet? — Kiskoromtól szerettem festeni. Asszisztáltam egy Máramaros vidékén dolgozó festő, Margineanu munkájá­nál, és amint forgolódtam az állványa körül, elhatároztam, hogy én is megpróbálom. El­kezdtem másolni az ő és más festők munkáit. Margi­neanu észrevette próbálkozá­saimat és festetett velem egy csendéletet. Szörnyűre sike­rült! De ő biztatott, adott fes­téket és ecsetet. Az első arc­kép, amit 16 éves koromban festettem, édes­anyámról ké­szült. 1948-ban Boné József Udvarhelyre érkezett tehet­ségkutatás végett, s egyszer­re a Képzőművészeti Főisko­lára javasoltak között talál­tam magam. Nehézségekkel is meg kellett küzdeni, de voltak örömteli pillanataim is, legyűrtem a nehezét, mert nem kerültem a munkát. Na­gyon sokat tanultam mások­tól. Amikor a kultúrházhoz kerültem, az emberekkel, az alkotókkal és munkáikkal va­ló kapcsolat, a kiállítások megszervezése lehetőséget nyújtott a művészetükkel va­ló szembesülésre, az összeha­sonlításra, ezáltal ellenőriz­hettem magam. Megfontoltabb lettem mindenben, szigorúbb lettem önmagammal és mun­káimmal szemben. Más szó­val, abba a stádiumba léptem, ahol a selejtezést a minőség diktálja. — Optimista ember vagy, joviális egyéniség. Baráti kör­ben valóságos tárháza a tré­fának. Miképpen magyaráz­ható mégis, művészeted nagy­fokú komolysága? — Az élet nem könnyű, s hogy kilépj a mindennapok ritmusából, olyan hangulatot kell teremts, hogy barátaid jól érezzék benne magukat, vagy erőseknek, magabizto­saknak tudják önmagukat. Szeretem őket vidámaknak, bátraknak látni. De a művé­szetben nem tréfálkozhatok, hiszen a ma látott munkáim holnap is kell közöljenek va­lamit. Vagyis, szeretném, ha így lenne, ezért kell munká­imban komoly legyek, humá­nus. Megküzdök a minden­napi valósággal, és a vász­naimra ezt próbálom fölvinni, de előbb átszűröm önmaga­mon, érzéseimen és lelkiisme­retem rejtett „tüzén“. Csak miután kiégett, mint az agyag a keramikus kemencéjében, akkor állítom a néző elé. Van, ami jobban kiégett, van, ami kevésbé. Nem igaz, hogy mindegyik munka jó; ha nincs bennük lélek, csak mesterség marad. Vannak té­mák, dolgok, amelyeket gyor­san kell megragadni. Én so­kat járok, barangolok, nézé­d a tájat, és állíthatom, hogy nem találkoztam ugyanazzal a látvánnyal, ugyanazzal a tájjal kétszer, mert valahány­szor neked, más és más lel­kiállapot­­ban vagy. 20 éve fes­tek pasztelleket. Olajjal rit­kán dolgozom, s főleg kompo­zíciókat festek. Életem legna­gyobb öröme volt, mikor Nagy Imre így szólt hozzám: „Örvendek, hogy amerre já­rok, a pasztelleiddel találko­zom." — Tehát a te nagy tanító­­mestered maga a természet. — A folyóvíz csobogása, a levelektől roskadó, vagy hab­fehérbe öltözött fák, az em­berek világa gondjaikkal, ö­­römeikkel érleltek engem fes­tővé és hálás vagyok nekik ezért. Az utak, amelyeken végig­ment, nem vezettek mindig virághímes mezőn. Manapság Maszelka a municípium e­­gyik vezető egyénisége, szen­vedélyes művészet­szervező, a múzeumi ügyek egyik mozga­tója, ebben a minőségében gyűjtött munkát munkára, céhtársaitól, az udv­arhelyi galéria számára. Soha nem dicsekedett ezzel, másoktól tudtam meg, de nem hagyhat­juk említés nélkül: a galéria megalapításának érdeme a Maszelka Jánosé. Természete­sen foglalkoztatja saját mű­vészi fejlődése, de épp ilyen „természetesen“ harcol azért, hogy a Csíkszereda­ tárlatot minden évben Székelyudvar­­helyre is átvigyék, s hogy ha­vonta a municípiumi kultúr­­ház kiállítóterme más arcula­tot öltsön. Rendszeresség, a­­mely kötelezővé vált, és a művészet ünnepében csúcso­sodik ki, hiszen minden tár­latmegnyitó valóságos ünnep mind közönség, mind a szer­vező művész számára. NICOLAE BUCUR Maszelka János: Szekeres EB Arcképek, hangulatok Mintha a német expresszio­­nizmus visszfénye tükröződne ezeken a portrékon! Nyers színek, drámai alaphangok, átmenet nélküli erős foltok­ban festett kolorit. Ernst Ludwig Kirchner vagy Erich Heckel képeit idézik meg a XX. század művészetének al­bumait lapozgató nézők előtt. Nem tudom eldönteni, mennyire tudatos ez az igazo­dás Varga Júliánál. Arra kell gondolnom, mennyire messzi­re van már a századelő sok vihart kavart művészete a mai fiataloktól! A Besztercé­ről beküldött képeivel, első kiállításával jelentkező Varga Júlia három éve, 1979-ben végezte a festészetet a ko­lozsvári főiskolán. Nemrégiben telt be kétszáz esztendeje annak, hogy a vi­lág legnagyobb hegedűse, aho­gyan a legenda tartja róla, az ördöggel cimboráló Paganini Niccolo (1782—1840) az olasz­­országi Genovában megszüle­tett. Azóta sokat írtak róla, mű­vészetét elemezték, hangver­senyeiről is maradtak beszá­molók, muzsikusok írnak já­tékáról emlékirataikban. Brassai Sámuel, aki nagy zenekedvelő volt, sokat írt ze­néről, s akinek oly nagy sze­repe volt Kolozsvár zenei éle­tének fejlődésében, városról városra utazott Paganini u­­tán, hogy valamelyik hang­versenyét meghallgathassa. Ám nem volt szerencséje, mert mindig néhány nappal a hirdetett hangverseny után érkezett abba a városba, mely­ben a „sátán hegedűse“ hang­versenyezett. Brassai legna­gyobb bánatára és bosszúsá­gára nem hallhatta Paganinit, így nem maradt emlékünk er­délyi szakértőtől arról a ha­tásról, melyet Paganini já­téka a múlt századi hazai ze­­zekedvelő közönségre gyako­­rolt. Brassainál szerencsésebb volt Bölöni Farkas Sándor er­délyi világjáró utazó, aki 1830 őszén elindult Kolozsvárról, hogy megismerje a nyugati kiállításainkon kevés a portré. Nehéz műfaj, örül­nünk kell, ha valaki elkötele­zetten vállalja. A nemrég Kolozsvárott bemutatott „arc­kép-csarnok“ a fiatal festőnő­­nek éppen erről az erős von­zódásáról tanúskodik. Arról a hitről és meggyőződésről, hogy a portré, bárkit is ábrá­zoljon, saját énünk, érzel­meink és gondolataink kivetí­tésére is alkalmas. Ezen a ponton azután ismét az exp­­resszionizmussal rokon alap­helyzethez jutunk. , Varga Júlia portréi több­nyire nőket ábrázolnak. Fia­talokat, idősebbeket, meditáló tartásban vagy valakire vár­va, egyedüllétük és magá­nyosságuk megéreztetésével. A festmények háttér nélkü­liek. Ha enteriőrbe állítja is a festő a modellt, szobabelsők tárgyai nem mélyítik a ké­pet. Ezek a hátterek inkább csak erős foltok, kemény szí­nagyvárosok életét és embe­rét. Az akkori közlekedési vi­szonyok között végigkocsizta Európát. Párizsi tartózkodása idején hangversenyezett ott Paganini, és így alkalma nyílt hogy meghallgathassa. Bölöni Farkas Sándor fel­jegyzései Paganiniről megje­lentek nyomtatásban Nyugat­európai utazás című könyvé­ben (Kolozsvár, 1943). Ebből idézzük az alábbi részletet: „1831 Mártius 13. A híres Paganini megérkezvén Párizs­ba, ma a második produktió­­ja volt az Opera Francaise­­ban. Már délre minden Loge Biliétek elfogytak. Parterret csak a Cassánál lehetett kap­ni, este hét órakor. Négy óra­kor menten a Theatrumhoz, ’s már hosszú (sor) volt. Az Agitátorok 5—12 forintot kér­tek csak csupán azért, hogy a bemenetel idejéig a helyet tartanák. Kéridesen voltam tehát négy órakor (sorba) ál­lam, ’s ezen kínos helyzetben maradtam három egész ó­­rát. [...] Elolvastam ez a­­latt kínomban Monsieur Ma­­yena históriáját, mely most Párizsban oly nagy figyel­met csinál. 7 órakor meg­nyílt a Cassa, s a­mint az elsők haladtak be, egy-egy lábnyi helyet nyertünk és to­lakodtunk elébb, míg osztán a Garde Municipal egyenként a nők, feketék, lilák, kékek. Mintha sorskérdések feletti igen-nem válaszok hangulati aláfestéséül szolgálnának. A képre vitt modelleknek sem­mi közük a valóságos környe­zethez; érzések, gondolatok megtestesítői, s ilyen metafi­zikus létükben nem is illené­­nek hozzájuk a köznapi élet tárgyai. A kiállító több festészeti vagy grafikai technikában dolgozik. Olajban, gouache­­ban, akvarellben készülnek képmásai, ritkábban (ezek a gyengébbek) krétarajzban. A város képe, Beszterce, a­­hol dolgozik, nem jelent meg egyetlen itt látott munkáján sem. Csak hangulatában van jelen a város — vallja —, s csak számára érezhetően. Gra­fikában próbál besztercei ur­bánus tájakat ábrázolni, egy­előre kísérleti jellegű mon­tázs-technikával. MURADIN JENŐ Cassához eresztet­t fr. fizetni egy Parterre Billetért. Weber­­nek egy Ouverturája nyitotta meg a kezdetet, melyet 84 mu­zsikus exequalt. A második Szakaszban egy Trió volt. A harmadikban megjelent osz­tán hegedűvel a kezében a csodálatos képű Paganini. Beesett ábrázat, hosszú fekete haj, majd térdig érő száraz kéz és hosszú ujjak. Compli­­mentirozása a temérdek taps között oly ügyetlen volt, mint ak­ármely iskolás Deáké. Az első vonásokat Hegedűjén az Orchester accopagnirozásával tette, ’s nem lehetett az övét a többi hangoktól megkülön­böztetni. De asztán „a Solo“ játszott néhány fordulást, ’s annyi ezer ember között egy pihegés sem hajszott, minden szem oda meredt és bámult, midőn már a bámulás a leg­felsőbb mértékre hágott, te­mérdek taps és Brávó kiáltás szakasztotta félbe. Azután az ötödik Szakaszban megint elé állott ’s egy húron (4-iken) exequált egy maga által com­­ponált darabot, s’ később mind a négy húron egy Lengyel da­rab variátióját. A világnak semmi Instrumentuma nem képes azon hangokat utánoz­ni, melyeket ő talált fel, ő játszott és csak ő egyedül ké­pes előadni. És semmi írás le nem írhatja az általa előho­zott behatásokat. A Muzsikus irigy szokott lenni egymásra,­­s a Muzsikusok nem igen is­merik meg egymásban az el­sőséget, de itt az egész Or­chester tapsolt és a leglármá­­sabban tapsolt. A Párizsiak e­­gészen meg voltak bájolva ezen hangok által, ’s nem győzték magasztalni,­­s dicséreteik re­­zultatuma oda ment, hogy vala­mint Napóleon a fegyverre és dicsőségre csak egyedül volt teremtve, úgy Paganini csak egyedül van a Hegedűre te­remtve. Énekelt azután Mielle Dervur igen szépen, jelen voltak minden Miniszterek ’s egy igen szép Balletot is ad­tak elé, de mind­ezeket el­felejtette a felejthetetlen és egyetlen Paganini!“ Sajnos, Bölöni nem sokat értett a muzsikához, és így nem tudjuk, milyen verseny­művet adott elő zenekari kí­sérettel Paganini a párizsi koncerten. Azt sem tudjuk, hogy kik és milyen triót játsztak. Az is titok marad, hogy saját szerzeményei kö­zül mit hegedült azon az es­télyen, melyen Bölöni jelen lehetett. A negyedik húron e­­lőadott szerzemény talán a hí­res Mózes-ábránd volt, de ez is kétséges, mert Paganini hangversenyein gyakran ötlet­szerűen választott egy akko­riban divatos és ismert dalla­mot, és arra rögtönzött, a kö­zönség előtt, változatokat. Bár Bölöni feljegyzései Paganini párizsi hangversenyéről nem túl szakszerűek, mégis fonto­sak számunkra, mert belőlük képet kapunk arról, hogy mi­lyen hatást váltott ki a zene­­történeti jelentőségű hegedűs a korabeli közönségből. Ugyanazon évben, csak két héttel később, 1831. március 31- én hallotta Párizsban életében először Paganinit hegedülni az akkoriban itt tartózkodó húsz­éves Liszt Ferenc, aki min­dig elragadtatva nyilatkozott a neves kortársról. Liszt saját zongora-technikáját annyiva­ kiművelte, hogy a szakembe­rek­et a zongora Paganinije­ként emlegették. LAKATOS ISTVÁN Erdélyi világjáró — Paganiniről Varga Júlia: Arckép 7

Next