Utunk, 1983 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1983-07-15 / 28. szám
6 m Egy francia Milánóban „Katonák, rongyosak vagytok és éheztek ... A világ legtermékenyebb vidékeire vezetlek benneteket!“ Napóleon Itália kincseire irányította a sereg figyelmét és 1796 áprilisában átvezette csapatait az Alpokon. „Hat győzelem hat nap alatt“, neve, mint a villámfény futotta be Európát s többé nem tűnt le a világtörténelem lapjairól. Május 14-én este írta Párizsba a Direktóriumnak: „Lombardia a mai naptól kezdve a (francia) Köztársaságé.“ A következő nap története már egybeesik A pármai kolostor kezdősoraival. Bonaparte Itáliát, Itália Stendhalt hódítja meg. Szelíd, tiszta levegő, elragadó tájak, szerelmek, festmények, zene, templomok, szobrok ejtik meg az „örömökre vadászó“ ifjút. Destutt de Tracy szenzualizmusa szerint a megismerés kizárólag érzékeink útján történik; egyedül az érdek vezeti az embereket; az erkölcs a köz érdekéhez való hűség; innen az ember tetteit uralni vágyó akarat, amely a belső források elemzésével diadalmaskodik. Stendhal számára Tracy nézetei mintegy igazolást nyernek az olaszországi tapasztalatokban. Az „arte di godere“ (a kedvtelés művészete) rabjaként élete „jó“ részét (1799—1802, 1811, 1813, 1814—21) Milánóban tölti, és „egyetlen elfoglaltsága“ a szerelem. „Kikapcsolódásként“ tanulmányokat folytat, több-kevesebb eredetiséggel megírja az olasz festészet történetét, valamint a Róma, Nápoly és Firenze című útikönyvét. Stendhal állandó látogatója a Scala operaelőadásainak (ekkor foglalkoztatják először színházi kérdések) s rajongva értékeli Salvatore Vigano (a táncdráma megteremtője) balettjeit. Szegényen, de világfiként tér vissza Párizsba; magas körökben mozog, irodalmi vitákba kapcsolódik (Delécture szalonja, Le Globe klikk). A romantika előszele őt is megérinti, Racine és Shakespeare (1824) című tanulmánya kiáll a „romanticizmus“ mellett, de mikor az új irányzat csakugyan betör az irodalomba, Stendhal visszavonul a feltartóztathatatlan metafora-áradat, a hátborzongató képzelet vihara elől. A klasszicizmus és a romantizmus fogalma nála azt jelenti, hogy unja Racine-t és szereti Shakespeare-t — állapítja meg Remy de Gourmont. Stendhal nem rendelkezik kidolgozott elméleti rendszerrel, eredetiséget követel az irodalmi műtől, ám a megvalósítás egyelőre késik. 1822-ben a szerelemről értekezik (De l'Amour). Homályos bevezetőt ír munkája jellegéről, közben nyers célzásokkal illeti honfitársait: „Ez a kis kötet nem regény és kiváltképp nem szórakoztató, mint egy regény. Egyszerűen pontos és tudományos leírása egyfajta, Franciaországban nagyon ritka őrületnek.“ A műfaji ostrom, a keresés korszaka ez. Stendhal esztétikai és filozófiai dilettantizmusa az egotizmus formájában szilárdul meg (Egotista emlékek, 1832). Az egotizmus a személyiség minél mélyebb megismerését, minél teljesebb kibontakoztatását célozza. Hatására számos európai én-regény születik meg. De Henry Beyle(Stendhal) első nagy regényéhez a „beylizmus“ lélektani és erkölcsi következetességének megteremtésére van szükség: „Az egész filozófiát leszűkítem arra, hogy óvakodjunk tévedni az emberi cselekedetek indítékát illetően, ne tévedjünk önnön gondolatmenetünkben, avagy a boldogság felé haladás művészetében.“ A júliusi forradalom után, ősszel (1830) jelenik meg Stendhal párizsi tartózkodásának nagy eredménye, a korántsem optimista végkicsengésű Vörös és fekete. „Gögüs napóleoni módra Nézünk kétlábú milliókra.“ (Puskin: Anyegin, II., 14.) A hübrisz (az elbizakodottság), a klasszikus görög tragédiák tipikus vétke kísért a regény lapjain. A nemlétező kisváros (Verrières-üvegtáblák) élpolgárai éppúgy, mint az öreg Sorés, a nyakas parasztgazda, vagy a főváros legelőkelőbb körei az új és a régi arisztokrácia egyazon betegségben szenvednek. „A fenségest a nevetségestől csak egy lépés választja el, ítéljen majd az utókor“ (Napóleon). Míg az várat magára, Stendhal rendíthetetlen tisztánlátással alkot véleményt a jelen és a közelmúlt viszonyairól. Barátja, Prosper Mérimée írja: „A Restauráció első éveiben vereségeink emléke felkorbácsolta a nemzeti gőgöt, és mindenből hazafiság-kérdést csináltak. Külföldi zeneművet franciánál többre tartani csaknem hazaárulást jelentett. Beyle kezdettől fogva a vulgáris előítéletek fölé emelkedett... nehéz elképzelnünk, milyen bátorság volt kijelenteni 1818 körül, hogy egy olasz opera értékesebb lehet egy franciánál.“ Nagy visszaesést örökít meg Stendhal. Napóleon kijelentette, hogy ne legyenek Alpok, és a legrövidebb idő alatt sima, modern út vezetett Itália szívébe. A verrières-i polgármester életének főműve a városi sétány, a Hűség Útja, s éppen ő a felszarvazott férj. Stendhal kajánsága a hübrisznek szól; nem érinti de Rénaiét. A pármai kolostor írója számos továbbvinni, árnyalnivalót fedez fel a Vörös és feketében. Hálás feladat egy remekmű színskáláját bővíteni olyan változott környezetben, amelyet Stendhal cselekménye számára kijelölt. Munkakedvét Itália emléke és egy krónikában lelt csodálatos alap(élet)történet sarkallja. A pármai kolostor tükrözi Henry Boyle személyiségfejlődését a Vörös és fekete óta. Fabrizió nem a „származási kínok“ közt vergődő, kicsinyes hős, akinek gőgtől fertőzötten kell elpusztulnia. (Annak idején — akárcsak Balzac — Stendhal is önkényesen neve elé bigygyesztette a nemesség „utalóelőszócskáját“.) Julien Soret nem azonos az íróval, viszont de Stendhal minden gyengeségét, saját egyéniségének fogyatékosságait belevetíti a tetterőtől duzzadó fiatalemberbe. Még a csábítás technikáját, individualista, anarchista elveit is Julienre testálja. Julien Sores „fátuma“ nem a nagyravágyás, hanem a gőg. Érthető, hogy a negyvenhét éves Stendhal ismét Itáliába költözik, „szívét melegíteni“. .......megjelentek nekem. Mint álmom és révületem, S én bűvös kristályban kutatva Tisztán még nem foghattam át Szabad regényem távolát.“ (Puskin: Anyegin, VIII., 50.) A Vörös és fekete szerzője belülről, szatirikusan vizsgálja a francia társadalmat. Hideg gúny(a) nem mindig takarja Stendhal sértett fájdalmát, kételyét, hogy ebben a „csevegő országban" célba jutnak szavai. „A beszéd azért adatott az embernek, hogy elrejtse gondolatait.“ (Talleyrand) A társadalmi bírálat védtelen panassza meztelenül a Párizs felé haladó postakocsin. Kiábrándult utazót!) képében leplezi le Stendhal a liberálisokat, az ultrákat, a klérust. Annál „erősebb“ jelenet az összeesküvők gyűlése, ahol a magántitkárként meghívott Julien elégtétellel, már-már kárörvendve figyeli a méltatlanul veszekedő, alattomos, szűkkeblű társaságot. Velük szövetkezni lealacsonyodás, és de la Mole márki még nem jutott el a politikai cselszövés azon művészi fokára, melyen Mosca gróf szolgálatába állítja például a minden hájjal megkent Bossi főügyészt. Az államcsíny kísérlete meghiúsul, akárcsak Julien Soret gyönyörűen felfelé ívelő pályája. (A pármai kolostor- ban minden törekvés érvényesül!) Stendhal viszonyulása Franciaországhoz a Vörös és feketében bizonyos fokig hasonló ahhoz, ami Lord Byront hazájában népszerűtlenné tette. Goethe mondja Byronról: „Az örökös ellenkezés és ócsárlás módfelett árt remekműveinek is, úgy ahogyan azok előttünk állnak. Mert túl azon, hogy a költő rossz közérzete átterjed az olvasóra, a mindent elvető magatartás még negatívumot is eredményez, a negatívum pedig egyenlő a semmivel... Mert nem az a fontos, hogy leromboljunk, hanem hogy felépítsünk valamit, amiben az emberiség tiszta örömre lelhet.“ A regény megingott egyensúlyát igyekszik helyrebillenteni Julien Soret jakobinizmussal „kacérkodó“ védő(vád) beszéde; jóllehet „nagy igazságokat“ mond, indokolatlanul kibeszéli a történet nyilvánvaló tanulságait (azoknak is csupán egy részét, tehát torzít), ráadásul húsz percig tartó szónoklata rontja a bírósági jelenet hitelét. Stendhal saját művészi elvei ellen vét, amikor elnyújtja az ítélet előtti és utáni agóniát. A hős újabb érzelmi pálfordulása (elhidegül Mathilde-tól és fellángol de Rénaléért), a halálra való felkészülés kitűnő lélektani megfigyelésekre ad alkalmat az írónak, a Julien megmentésére irányuló kísérletek azonban terjengősen kicifrázzák a Vörös és fekete végét. A pármai kolostor epizódjai szervesebben illeszkednek a cselekmény egészébe, már csak azért is, mert nem szorulnak a háttérbe sikeres csábítás és bukás csattanója mögött. Míg korábbi regényében Stendhal figyelmét Julien Sores fejlődésére összpontosítja, addig Fabrizio del Dongo a káprázatos Itáliának csupán egyémi tagadás, fényes — csillaga. A központ a történelmi jelentőségű királyi udvarok kicsinyített mása, azok minden „ármány és szerelmével“ együtt. Ebből a szempontból jellemző, hogy Stendhal egyszerűen elejti a francia összeesküvés cselekményszálát, miután az angol főúr érdemtelennek találja a benne való részvételt; a korabeli francia politikai gondolkodás és cselekvés kisszerűségét hangsúlyozza a Vörös és fekete, még a művészi teljesség hiánya árán is. Stendhal kénytelen választott hazájába átköltözni, hogy meglegyen a tárgyilagos elemzéshez kellő (“■viszonyítási alapja. Utolérhetetlen bravúrral festi meg a pármai fejedelemség udvari életét, nem Hoffmann torzító módszerével, hanem malíciózus komolysággal — vélekedik Balzac, kortársa teljesítményéről.XIII. Lajos és Richelieu, II. Ferenc és Metternich alteregói IV. Ranuccio Ernesto és minisztere, mégpedig olyan tökéletesen megmintázva, hogy (idézzük Balzacot): „Nem hiszem, hogy rágalmaznám az osztrák minisztert, mikor képesnek tartom őt Mosca valamennyi titkos kiválóságára". A dicséret itt nyilván nem Metternich erkölcsi emelkedettségének szól, hanem annak, ami Stendhalt és főhőseit meghatározza, tetteik mozgatóereje: a szellemi nagyság. Ebből indul ki a Vörös és feketéről készült tanulmányában Hippolyte Taine, és Itália biztos, mert biztató talaján kívül ez a másik viszonyítási alap, melynek ismeretében a művész „a boldog keveseknek“ alkothat. „De a lelkek ma ködben Ma álmosít a vén morál, Regényben is kedvelt a S a jó legyőzve félreáll Lord Byron szerencsés szeszéllyel Ad zord önzésnek álruhát: Bús és borús romantikát.“ (Puskin: Anyegin, III., 12.) „Egy alvó népet ébresztettek fel a bátorság és a lángész csodái... a kivételes képességeket becsüli Stendhal Napóleonban (Julien és Fabrizio ezért járja ki a „bonapartista iskolát“), noha a szó... *...t mion/ér l'yén' jelentést küld a Direktóriumnak Itáliaébredéséről“. „Azt hiszik, hogy a szabadság eszméje nagy tettekre tud lelkesíteni egy fáradt, petyhüdt, ,babonás, gyáva népet?" Julio és Fabrizio méltán — az előbbi kissé későn — (fel)ejti el a ,,bonapartista iskolában“ felszedett „fölösleget“. Maga Napóleon mondja: „Nagyravágyásom csakugyan erős volt, azonban bűnös természetű". Emerson pedig így pontosít: „Vállalkozása alapelve szerint öngyilkos volt.“ (1. Julien Sores pályáját). A pármai kolostor szatirikus élét nemcsak Itália kellemes éghajlata enyhíti, hanem Stendhal elnézi, mosolygó rokonszenve is, amely végigköveti Fabrizió naiv botladozásait. Nem az író atyai jóságáról van szó, bár a nosztalgia kétségtelenül nagy szerepet játszik a meséi hangulat megteremtésében. Stendhal a hős erkölcsi tartását, „donquijotizmusát" jutalmazza, szemben Juliéne „tartuffe-i“ hajlamaival. „A büszke albioni dalban Rokon letekre leltem én. Olaszhon arany éjjelén, A vágy játékos mámorában ... (Puskin: Anyegin, I., 49.) H. Taine szerint Stendhal elsősorban pszichológus író, könyvei a „szív krónikáját“ örökítik meg, a legkisebb „dramatizálás“ nélkül. E jellemzés illik a Vörös és feketére, hibátlan a Julien és szeretői közt dúló lélektani küzdelem leírása. A pármai kolostor cselekménye már többrétegű és összetettebb: a szerző valamennyi kvalitását felszínre hozza, miközben a lélekábrázolás robbanótöltetté sűrítve lesz egyedülálló kifejezőeszköze a regénynek. A Code Napóleon számos paszszusa ma is jogi érvényű. De Stendhal sorai sem avultak el kétszáz évvel Henry Boyle születése után. KIS GÉZA élnek, vétek • e • ••VAKÁCIÓS KISKATÉDRA ••• A költő szellemujja Egy régi katonatréfa szerint díszszemléken a fogatolt agyán azért ül két tüzér, mert egy nem bírná ki a rázást. Úgy látszik, ez a zsenialitásra is vonatkozik; a lángész egyivású társ nélkül a magány, a meg-nem-értettség tragikumát éli át, lásd Vajda Üstökösét, Ady számos ilyen értelmű vallomását. Talán ezért is legendák tárgya lángelmék magányoszlató barátsága, mint a magyar irodalomban a Petőfié és Aranyé, mely irodalomtörténészek és évharmadi dolgozatok kiapadhatatlan témája. Nem tudok róla, hogy valahol közös szobruk állna, mint a másik legendás szellemi ikerpárnak, Goethének és Schillernek, de barátságuk utóéletében — mint általában a hagyományápolás „megpedagogizált“ formáiban — van valami szoborszerű, két nemesfém jellem egy talapzaton, kiken nem fogott a féltékenység rozsdája, s a túlélő Aranyon sem a félelemé és a megalkuvásé. A kép lényegileg igaz. De mégsem szobrok voltak, hanem élő emberek, s a Petőfit gyászoló Arany versei az eleven fájdalom, a barátság támasza nélkül maradt zsenimagány lélektani dokumentumai is; oly mélyen nemzeti költők esetében, akik — mint ők is — nemcsak örök esztétikai értékek teremtői voltak és maradtak, hanem úgyszólván a magyarságtudat letéteményesei, természetes, hogy az olvasót emberi-lélektani valójuk is érdekli. 1855-ből kelt Aranynak egy érdekes vallomása az Emlények című versben: „S döbbenve ismerek fel rajzomon / Egy-egy vonást, mit szellemujja van. // ,Övé! kiáltom, itt, ez itt övé: / A szin erős, nem illik együvé.’“ E vallomást úgyszólván figyelembe sem véve, a kritika Gyulai Páltól Riedl Frigyesen át Babits Petőfi- és Arany-tanulmányáig a két költő különbségét hangsúlyozta, nemigen keresve az Arany említette „erős“ színeket. Talán azért, mert Arany — a rá jellemző (nem hétköznapi, hanem költői!) szerénységgel — „együvé nem illő“ színekről beszél. Mindig izgatott, hol, melyik Arany-versben rikítanak ezek a színek, s természetesen a fentebb idézett vallomás szomszédságában kerestem őket Arany-kötetemben. Így 1850-ben Arany keserű hangú versben köszöntötte március 15-e első Világos utáni évfordulóját, Évnapra címen. Ebben olvashatjuk: „Titkos sóhajtja meg a hi kebel / Halomra dőlt oltáridat.“ E metafora azért is szembeszökő, mert a vers két strófányi szövege az Aranylrára jellemző „kép-szegény“ poézis. S a szókép forrását sem volt nehéz megtalálni Petőfi Honfidalában: „Szentegyház keblem belseje, / Oltára képed. / Te állj, s ha kell, a templomot / Eldöntöm érted.“ Kebel és oltár mint a patriotizmus szimbolikája, jelentéskörük is megegyezik az Arany-versből kiolvashatóval. Csak persze a romantikus önfeláldozás-gesztus helyett Arany az oltár ledőltéről beszél; az ment veszendőbe, melyért Petőfi életét volt hajlandó feláldozni. De a „titkon sóhajtja meg a hű kebel“ megfelelője is ott a Petőfi - versben: „Titkon kisérem lépteid, / s mindegyre híven .. A második szakaszban is egyetlen szóképet találunk: „A vérnek és könyvnek tengere / Mind, mind ahhoz tapad ..." A „honfibú“ könnye a Petőfivers zárómotívuma is, sőt csattanója: „S kihajtom egy cseppig borát / A telt üvegnek, / Bár keserű ... mert könnyeim / Beléperegnek!“ (Itt persze elmélkedhetnénk általában a „hazafias bordal" műfajáról és sajátosan a „keserű pohár“ motívumáról, mint amelyeket Vörösmartytól örökölt Petőfi, s tőle Arany, bizonyságául, hogy ha jó kézről járnak jó kézre a költői képek, nem kopnak, csak fényesednek.) A vértenger képének Petőfi költészetében játszott szerepe is közismert: Levél Várady Antalhoz, Ítélet. „Kép-szegény“ Arany-versről beszéltem fönnebb, ami persze nem leértékelés; mint az újabb Arany-értelmezések is megállapították, a romantikus képhalmozás helyett „a stilisztikai, a retorikai, a poétikai kidolgozottság“ e líra legnagyobb erénye, mely „erősebb, gondosabb lett, mint volt az előző szakaszban, de kevésbé feltűnő: az egyénts helyett a bevált, a hathatósnak bizonyult eszközökhöz nyúlt“ (Németh G. Béla). Ilyen „feltűnés nélküli“ klaszszicizáló tömörségű Arany verse is, melyen puritán, inkább vonalaival, mint díszítésével ható szövegébe mint foglalatba beilleszti barátja kedvenc romantikus toposzait. Hogy e beillesztéssel cáfolja (talán elsősorban önmaga előtt, hiszen 1850-ben az Évnapra aligha a nyilvánosságnak íródott) a záróhasonlat — számomra — megdöbbentő lélektani fordulatát: „Az ember gyönge, félve néz feléd,/ S mint egykor a tanítvány mesterét, / Nehéz időkben megtagad ...“ Ez is „negatívja“ a Petőfi-vallomásnak, mely a nehéz időben vállalt honfi hűség nyilatkozata volt, az igazán meglepő azonban az oly kivételes műgonddal és tudatossággal dolgozó Arany e versének logikai törése. Az első szakaszban ugyanis hűtlenség és hűség mint tömeg és költő ellentéte áll szemben egymással; aligha kételkedhetünk benne, hogy a költő — aki, íme, verset ír az évfordulóról — magát érti, ha „ha kebel“-ról szól. A második szakasz általános alanya azonban lírai alanyiságú is: „Emléked átkos, nyomasztó terek ...“ — kinek? Aranynak?, kérdi döbbenten az olvasó. „Az ember gyönge, félve néz feléd“, s következik a mesterét eláruló tanítvány hasonlata. Persze, Arany tárgyilanosan nézve nem árulta el a mesterének érzett Petőfit, mint ahogy 48 eszméit sem. De szubjektíve érezhette így, pusztán azért, mert túlélte, mert nem osztozott sorsában, melyet pedig, barátságuk makulátlanságát megőrzendő, vállalnia kellett volna. „Nem hagyta cselédit — ezért öli bú — / Vele halni meg ócska ruhába“, szólal meg ugyanez a szubjektív önvád a Szondi két apródjában, epikává álcázott líraisággal. De vegyük elő ismét az Emlényeket, melyben épp ez önvád hiánya, illetve feloldási kísérlete az árulkodó. „De nyugszik immár csendes rög alatt. / Nem bántja többé az .Egy gondolat’.“ „fél jóslat... vagy fél őrülés ...“ „Mely a jelenre hág, azon tipor, s jövőbe néz ...“ Petőfi váteszszerepének ilyetén jellemzése már nem mentes a túlzónak, a fantasztának kijáró kegyeletteljes elmarasztalástól. S jön a feloldás: „De jól van így, ő nem közénk való...“ Mintha nem Arany, hanem Gyulai Pál szellemét hallanák; csak a halott varát „szellemujjára" ismerő döbbenet Aranyé. S ha Arany költészetében az önvád motívuma később is oly nagy szerepet játszik, ennek egyik gyökere ez a „vele halni erőtlen voltam“ érzés; ha az önkisebbítés iróniája ugyancsak jellemző lesz élete végéig Aranyra, ez talán az önbüntető viszolygás attól a talapzattól, mely — tudta jól — kettejük közös szobrának készült. LÁNG GUSZTÁV AVAGY MIKOL ÍRTAK A LAPOK HAJDANÁBAN PETŐFI HAZASSÁGA. Az erdődi róm. kath. egyház anyakönyvében Petőfi Sándor házassága a legközelebb közzé tett hiteles jegyzések szerint a következő adatokat tünteti föl: ...Az 1847. évben 1. nap hava: 8. szept. 2. A házasságba összveadattak: Vezetők és keresztnevek, vallások: Tettes Petőfi Sándor Ur, ágostai hitvallású, Szendrei Julia Rom. Cath. 3. Élet Nemek, származások és lakhellyek: Nőtlen, Félegyháza, hajadon, Erdőd, Pest. 4. A tanuk vezeték és keresztnevek, életnemek: Tisztelt Lauka József Ur — Sas Károly Ur. — Az öszveadó egyházi személy: Kalós István Erdödi Lelkész, Reversalis mellett. 5. A hirdetések vagy más akadályoktól fölmentés, elbocsátás: háromszori hirdetéstől fölmentettek. A Vő elbocsátatott. 6. Észrevételek: A menyasszonyt Koltóra vitték, onnan Pestre. (Vasárnapi Újság, 1897.) • EGY TUCZAT UJ ADÓ. Eddig csak 88 adó nyomja a szegény ember vállát. A főváros lakossága pedig az a nemes pálma, mely az adók terhe alatt növekszik magasra. Ennél fogva szaporítani is kell ezeket a súlyokat. Az eddigi görbe számot ki kell kerekíteni százra. Mi az a 12 új adó? Semmi. A köznép meg se érzi, bugetben pedig számot tesz. Az uj adók: 1. Fogadó: akinek keze van, miért ne fizessen tőle adót is? Hát a két kezének nem veszi anyasi hasznát, mint a kiskutyájának? Pedig a kis kutya után fizeti az ebadót... Ennek a tagadónak alfajai is lehetnek: a hasadó, lábadó, száradó — 2. Haladó: a halak egész hidegvérrel viselhetik el. — 3. Híradó: Aki hírre szert teszen, előnyben van a fölött, aki hirtelen, ezért dukál valamelyes taksa. 4. Hangadó: Ez a legméltányosabb adó. Az emberek szeretik a maguk hangját hallani. 5. Lápadó: Társadalmi rendszerünk egyik alapköve a sáp . Szakadó: ... 7. Zsibadó-8. Korhadó:... 9. Lázadói1. Szaladó: ... 11. Vigadó- 12. Riadó. ... Ellenkezője leend a hamvadó ... (Borsszem Jankó 1898. június 19.) THEATRALIA. Színpadi famíliák:— Három a kislány. — A nagymama. — Férjek iskolája. — A molnár meg a fia. — Jön a mama! — A vén bakancsos és a fia, a huszár ... Állatkert a színpadon. — Feketerigó. — Rigolettó. — A madarász. — A három jómadár. — A sárga csikó... Virág-kiállítás: — Liliomfi. — Nebántsvirág. — A kaméliás hölgy... Színek: — Arany ember. — Piros bugyelláris. — A fekete dominó. — A szőke asszony ... Rangok: — Paraszt becsület. — Az új honpolgár. — Czigány báró. — Sába királynője. — A császár dragonyosai... Babona. — Boszorkányvásár. — Orfeusz a pokolban. — Ördög Róbert. — Bűvösvadász... ISKOLAÜGY. A rákoskeresztúri tüzesvassal oktató tanító bűnügyében a törvényszék nem hozott ítéletet, mert illőbb a vádlottat orvosszakértőkkel figyelteti meg. Bizony, a tanfelügyelőknek kellett volna őt megfigyelni... (Borszem Jankó, 1898. junius 26./