Utunk, 1983 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1983-07-15 / 28. szám

6 m Egy francia Milánóban „Katonák, rongyosak vagy­tok és éheztek ... A világ leg­termékenyebb vidékeire ve­zetlek benneteket!“ Napóleon Itália kincseire irányította a sereg figyelmét és 1796 ápri­lisában átvezette csapatait az Alpokon. „Hat győzelem hat nap alatt“, neve, mint a vil­lámfény futotta be Európát s többé nem tűnt le a világtör­ténelem lapjairól. Május 14-én este írta Párizsba a Direktó­riumnak: „Lombardia a mai naptól kezdve a (francia) Köztársaságé.“ A következő nap története már egybeesik A pármai kolostor kezdőso­­raival. Bonaparte Itáliát, Itália Stendhalt hódítja meg. Sze­líd, tiszta levegő, elragadó tá­jak, szerelmek, festmények, zene, templomok, szobrok ej­tik meg az „örömökre vadá­szó“ ifjút. Destutt de Tracy szenzualizmusa szerint a meg­ismerés kizárólag érzékeink útján történik; egyedül az ér­dek vezeti az embereket; az erkölcs a köz érdekéhez való hűség; innen az ember tetteit uralni vágyó akarat, amely a belső források elemzésével di­adalmaskodik. Stendhal szá­mára Tracy nézetei mintegy igazolást nyernek az olaszor­szági tapasztalatokban. Az „arte di godere“ (a kedvtelés művészete) rabjaként élete „jó“ részét (1799—1802, 1811, 1813, 1814—21) Milánóban töl­ti, és „egyetlen elfoglaltsága“ a szerelem. „Kikapcsolódás­ként“ tanulmányokat folytat, több-kevesebb eredetiséggel megírja az olasz festészet tör­ténetét, valamint a Róma, Ná­poly és Firenze című útiköny­vét. Stendhal állandó látoga­tója a Scala operaelőadásai­nak (ekkor foglalkoztatják e­­lőször színházi kérdések) s ra­jongva értékeli Salvatore Vi­­gano (a táncdráma megterem­tője) balettjeit. Szegényen, de világfiként tér vissza Párizsba; magas körökben mozog, irodalmi vi­tákba kapcsolódik (Delécture szalonja, Le Globe klikk). A romantika előszele őt is meg­érinti, Racine és Shakespeare (1824) című tanulmánya kiáll a „romanticizmus“ mellett, de mikor az új irányzat csaku­gyan betör az irodalomba, Stendhal visszavonul a feltar­tóztathatatlan metafora-ára­dat, a hátborzongató kép­zelet vihara elől. A klassziciz­mus és a romantizmus fogal­ma nála azt jelenti, hogy un­ja Racine-t és szereti Sha­­kespeare-t — állapítja meg Remy de Gourmont. Stendhal nem rendelkezik kidolgozott elméleti rendszerrel, eredeti­séget követel az irodalmi mű­től, ám a megvalósítás egye­lőre késik. 1822-ben a szere­lemről értekezik (De l'Amour). Homályos bevezetőt ír mun­kája jellegéről, közben nyers célzásokkal illeti honfitársait: „Ez a kis kötet nem regény és kiváltképp nem szórakoz­tató, mint egy regény. Egysze­rűen pontos és tudományos leírása egyfajta, Franciaor­szágban nagyon ritka őrület­nek.“ A műfaji ostrom, a ke­resés korszaka ez. Stendhal esztétikai és filozófiai dilet­tantizmusa az egotizmus for­májában szilárdul meg (Ego­­tista emlékek, 1832). Az ego­tizmus a személyiség minél mélyebb megismerését, minél teljesebb kibontakoztatását célozza. Hatására számos eu­rópai én-regény születik meg. De Henry Beyle(Stendhal) el­ső nagy regényéhez a „beyliz­­mus“ lélektani és erkölcsi kö­vetkezetességének megterem­tésére van szükség: „Az egész filozófiát leszűkítem arra, hogy óvakodjunk tévedni az emberi cselekedetek indítékát illetően, ne tévedjünk önnön gondolatmenetünkben, avagy a boldogság felé haladás mű­vészetében.“ A júliusi forra­dalom után, ősszel (1830) jele­nik meg Stendhal párizsi tar­tózkodásának nagy eredmé­nye, a korántsem optimista végkicsengésű Vörös és fekete. „Gögüs napóleoni módra Nézünk kétlábú milliókra.“ (Puskin: Anyegin, II., 14.) A hübrisz (az elbizakodott­ság), a klasszikus görög tragé­diák tipikus vétke kísért a re­gény lapjain. A nemlétező kis­város (Verrières-üvegtáblák) élpolgárai éppúgy, mint az öreg Sorés, a nyakas paraszt­­gazda, vagy a főváros legelő­kelőbb körei az új és a régi arisztokrácia egyazon beteg­ségben szenvednek. „A fensé­gest a nevetségestől csak egy lépés választja el, ítéljen majd az utókor“ (Napóleon). Míg az várat magára, Stendhal ren­díthetetlen tisztánlátással al­kot véleményt a jelen és a közelmúlt viszonyairól. Barát­ja, Prosper Mérimée írja: „A Restauráció első éveiben vere­ségeink emléke felkorbácsolta a nemzeti gőgöt, és minden­ből hazafiság-kérdést csinál­tak. Külföldi zeneművet fran­ciánál többre tartani csaknem hazaárulást jelentett. Beyle kezdettől fogva a vulgáris elő­ítéletek fölé emelkedett... nehéz elképzelnünk, milyen bátorság volt kijelenteni 1818 körül, hogy egy olasz opera értékesebb lehet egy franciá­nál.“ Nagy visszaesést örökít meg Stendhal. Napóleon kije­lentette, hogy ne legyenek Al­pok, és a legrövidebb idő alatt sima, modern út vezetett Itália szívébe. A verrières-i polgármester életének főműve a városi sétány, a Hűség Út­ja, s éppen ő a felszarvazott férj. Stendhal kajánsága a hübrisznek szól; nem érinti de Rénai­ét. A pármai kolostor írója számos továbbvinni­, árnyal­­nivalót fedez fel a Vörös és feketében. Hálás feladat egy remekmű színskáláját bővíte­ni olyan változott környezet­ben, amelyet Stendhal cse­lekménye számára kije­lölt. Munkakedvét Itá­lia emléke és egy króniká­ban lelt csodálatos alap(élet)­­történet sarkallja. A pármai kolostor tükrözi Henry Boyle személyiségfejlődését a Vörös és fekete óta. Fabrizió nem a „származási kínok“ közt ver­gődő, kicsinyes hős, akinek gőgtől fertőzötten kell elpusz­tulnia. (Annak idején — a­­kárcsak Balzac — Stendhal is önkényesen neve elé bigy­­gyesztette a nemesség „utaló­­előszócskáját“.) Julien Soret nem azonos az íróval, viszont de Stendhal minden gyenge­ségét, saját egyéniségének fo­gyatékosságait belevetíti a tetterőtől duzzadó fiatalem­berbe. Még a csábítás techni­káját, individualista, anarchis­ta elveit is Julienre testálja. Julien Sores „fátuma“ nem a nagyravágyás, hanem a gőg. Érthető, hogy a negyvenhét éves Stendhal ismét Itáliába költözik, „szívét melegíteni“. .......megjelentek nekem. Mint álmom és révületem, S én bűvös kristályban kutatva Tisztán még nem foghattam át Szabad regényem távolát.“ (Puskin: Anyegin, VIII., 50.) A Vörös és fekete szerzője belülről, szatirikusan vizsgál­ja a francia társadalmat. Hi­deg gúny(a) nem mindig ta­karja Stendhal sértett fájdal­mát, kételyét, hogy ebben a „csevegő országban" célba jutnak szavai. „A beszéd a­­zért adatott az embernek, hogy elrejtse gondolatait.“ (Talleyrand) A társadalmi bí­rálat védtelen panassza mez­telenül a Párizs felé haladó postakocsin. Kiábrándult uta­zót!) képében leplezi le Stend­hal a liberálisokat, az ultrá­kat, a klérust. Annál „erő­sebb“ jelenet az összeeskü­vők gyűlése, ahol a magántit­kárként meghívott Julien e­­légtétellel, már-már kárör­vendve figyeli a méltatlanul veszekedő, alattomos, szűk­keblű társaságot. Velük szö­vetkezni lealacsonyodás, és de la Mole márki még nem ju­tott el a politikai cselszövés azon művészi fokára, melyen Mosca gróf szolgálatába állít­­ja például a minden hájjal megkent Bossi főügyészt. Az­ államcsíny kísérlete meghiú­sul, akárcsak Julien Soret gyönyörűen felfelé ívelő pá­lyája. (A pármai kolostor-­ ban minden törekvés érvé­­­­nyesül!) Stendhal viszonyulá­sa Franciaországhoz a Vörös és feketében bizonyos fokig hasonló ahhoz, ami Lord By­ront hazájában népszerűtlen­né tette. Goethe mondja By­ronról: „Az örökös ellenkezés és ócsárlás módfelett árt re­mekműveinek is, úgy ahogyan azok előttünk állnak. Mert túl azon, hogy a költő rossz köz­érzete átterjed az olvasóra, a mindent elvető magatartás még negatívumot is eredmé­nyez, a negatívum pedig e­­gyenlő a semmivel... Mert nem az a fontos, hogy lerom­boljunk, hanem hogy felépít­sünk valamit, amiben az em­beriség tiszta örömre lelhet.“ A regény megingott egyensú­lyát igyekszik helyrebillenteni Julien Soret jakobinizmussal „kacérkodó“ védő(vád) beszé­de; jóllehet „nagy igazságo­kat“ mond, indokolatlanul ki­beszéli a történet nyilvánva­ló tanulságait (azoknak is csu­pán egy részét, tehát torzít), ráadásul húsz percig tartó szónoklata rontja a bírósági jelenet hitelét. Stendhal saját művészi elvei ellen vét, ami­kor elnyújtja az ítélet előtti és utáni agóniát. A hős újabb érzelmi pálfordulása (elhide­­gül Mathilde-tól és fellángol de Rénal­éért), a halálra való felkészülés kitűnő lélektani megfigyelésekre ad alkalmat az írónak, a Julien megmen­tésére irányuló kísérletek a­­zonban terjengősen kicifráz­zák a Vörös és fekete végét. A pármai kolostor epizódjai szervesebben illeszkednek a cselekmény egészébe, már csak azért is, mert nem szo­rulnak a háttérbe sikeres csá­bítás és bukás csattanója mö­gött. Míg korábbi regényében Stendhal figyelmét Julien So­res fejlődésére összpontosítja, addig Fabrizio del Dongo a káprázatos Itáliának csupán egy­é­mi tagadás, fényes — csillaga. A központ a törté­nelmi jelentőségű királyi ud­varok kicsinyített mása, azok minden „ármány és szerel­mével“ együtt. Ebből a szem­pontból jellemző, hogy Stend­hal egyszerűen elejti a fran­cia összeesküvés cselekmény­­szálát, miután az angol főúr érdemtelennek találja a benne való részvételt; a korabeli francia politikai gondolkodás és cselekvés kisszerűségét hangsúlyozza a Vörös és feke­te, még a művészi teljesség hiánya árán is. Stendhal kénytelen választott hazájába­­ átköltözni, hogy meglegyen a tárgyilagos elemzéshez kellő (“■viszonyítási alapja. Utolérhe­tetlen bravúrral festi meg a pármai fejedelemség udvari életét, nem Hoffmann torzító módszerével, hanem malíció­­zus komolysággal — véleke­dik Balzac, kortársa teljesít­ményéről.­­XIII. Lajos és Richelieu, II. Ferenc és Met­ternich alteregói IV. Ranuccio Ernesto és minisztere, mégpe­dig olyan tökéletesen meg­mintázva, hogy (idézzük Bal­­zacot): „Nem hiszem, hogy rágalmaznám az osztrák mi­nisztert, mikor képesnek tar­tom őt Mosca valamennyi tit­kos kiválóságára". A dicséret itt nyilván nem Metternich erkölcsi emelkedettségének szól, hanem annak, ami Stend­halt és főhőseit meghatározza, tetteik mozgatóereje: a szelle­mi nagyság. Ebből indul ki a Vörös és feketéről készült ta­nulmányában Hippolyte Tai­­ne, és Itália biztos, mert biz­tató talaján kívül ez a má­sik viszonyítási alap, melynek ismeretében a művész „a bol­dog keveseknek“ alkothat. „De a lelkek ma ködben Ma álmosít a vén morál, Regényben is kedvelt a S a jó legyőzve félreáll Lord Byron szerencsés szeszéllyel Ad zord önzésnek álruhát: Bús és borús romantikát.“ (Puskin: Anyegin, III., 12.) „Egy alvó népet ébresztettek fel a bátorság és a lángész csodái... a kivételes ké­pességeket becsüli Stendhal Napóleonban (Julien és Fab­rizio ezért járja ki a „bona­­partista­ iskolát“), noha a szó­­... *...t m­ion/ér l'yén' jelentést küld a Direktóriumnak Itália­­ébredéséről“. „Azt hiszik, hogy a szabadság eszméje nagy tettekre tud lelkesíteni egy fáradt, petyhüdt, ,babonás, gyáva népet?" Juli­­o és Fab­rizio méltán — az előbbi kis­sé későn — (fel)ejti el a ,,b­o­­napartista­ iskolában“ felsze­dett „fölösleget“. Maga Napó­leon mondja: „Nagyravágyá­­som csakugyan erős volt, a­­zonban bűnös természetű". Emerson pedig így pontosít: „Vállalkozása alapelve szerint öngyilkos volt.“ (1. Julien So­res pályáját). A pármai kolos­tor szatirikus élét nemcsak Itália kellemes éghajlata eny­híti, hanem Stendhal elnézi, mosolygó rokonszenve is, a­­mely végigköveti Fabrizió na­iv botladozásait. Nem az író atyai jóságáról van szó, bár a nosztalgia kétségtelenül nagy szerepet játszik a me­séi hangulat megteremtésében. Stendhal a hős erkölcsi tartá­sát, „donquijotizmusát" jutal­mazza, szemben Julién­e „tar­­tuffe-i“ hajlamaival. „A büszke albioni dalban Rokon letekre leltem én. Olaszhon arany éjjelén, A vágy játékos mámorában ... (Puskin: Anyegin, I., 49.) H. Taine szerint Stendhal elsősorban pszichológus író, könyvei a „szív krónikáját“ örökítik meg, a legkisebb „dramatizálás“ nélkül. E jel­lemzés illik a Vörös és feke­tére­, hibátlan a Julien és szeretői közt dúló lélektani küzdelem leírása. A pármai kolostor cselekménye már többrétegű és összetettebb: a szerző valamennyi kvalitását felszínre hozza, miközben a lélekábrázolás robbanótöltetté sűrítve lesz egyedülálló kife­jezőeszköze a regénynek. A Code Napóleon számos pasz­­szusa ma is jogi érvényű. De Stendhal sorai sem avultak el kétszáz évvel Henry Boyle születése után. KIS GÉZA élnek, vétek • e • ••VAKÁCIÓS KISKATÉDRA ••• A költő szellemujja Egy régi katonatréfa szerint dísz­szemléken a fogatolt agyán azért ül két tüzér, mert egy nem bírná ki a rá­zást. Úgy látszik, ez a zsenia­litásra is vonatkozik; a láng­ész egyivású társ nélkül a magány, a meg-nem-értettség tragikumát éli át, lásd Vajda Üstökösét, Ady számos ilyen értelmű vallomását. Talán ezért is legendák tárgya láng­elmék magányoszlató barátsá­ga, mint a magyar irodalom­ban a Petőfié és Aranyé, mely irodalomtörténészek és évhar­­madi dolgozatok kiapadhatat­lan témája. Nem tudok róla, hogy valahol közös szobruk állna, mint a másik legendás szellemi ikerpárnak, Goethé­nek és Schillernek, de barát­ságuk utóéletében — mint ál­talában a hagyományápolás „megpedagogizált“ formáiban — van valami szoborszerű, két nemesfém jellem egy ta­lapzaton, kiken nem fogott a féltékenység rozsdája, s a túl­élő Aranyon sem a félelemé és a megalkuvásé. A kép lényegileg igaz. De mégsem szobrok voltak, ha­nem élő emberek, s a Pető­fit gyászoló Arany versei az eleven fájdalom, a barátság támasza nélkül maradt zseni­magány lélektani dokumentu­mai is; oly mélyen nemzeti költők esetében, akik — mint ők is — nemcsak örök eszté­tikai értékek teremtői voltak és maradtak, hanem úgyszól­ván a magyarságtudat letéte­ményesei, természetes, hogy az olvasót emberi-lélektani valójuk is érdekli. 1855-ből kelt Aranynak egy érdekes vallomása az Emlé­­nyek című versben: „S döb­benve ismerek fel rajzomon / Egy-egy vonást, mit szellem­ujja van. // ,Övé! kiáltom, itt, ez itt övé: / A szin erős, nem illik együvé.’“ E vallomást úgyszólván figyelembe sem véve, a kritika Gyulai Páltól Riedl Frigyesen át Babits Pe­tőfi- és Arany-tanulmányáig a két költő különbségét hang­súlyozta, nemigen keresve az Arany említette „erős“ színe­ket. Talán azért, mert Arany — a rá jellemző (nem hétközna­pi, hanem költői!) szerénység­gel — „együvé nem illő“ szí­nekről beszél. Mindig izgatott, hol, melyik Arany-versben ri­­kítanak ezek a színek, s ter­mészetesen a fentebb idézett vallomás szomszédságában ke­restem őket Arany-kötetem­ben. Így 1850-ben Arany ke­serű hangú versben köszöntöt­te március 15-e első Világos utáni évfordulóját, Évnapr­a címen. Ebben olvashatjuk: „Titkos sóhajtja meg a hi kebel / Halomra dőlt oltári­­dat.“ E metafora azért is szembeszökő, mert a vers két strófányi szövege az Arany­­l­rára jellemző „kép-szegény“ poézis. S a szókép forrását sem volt nehéz megtalálni Pe­tőfi Honfidalában: „Szentegy­ház keblem belseje, / Oltára képed. / Te állj, s ha kell, a templomot / Eldöntöm érted.“ Kebel és oltár mint a patrio­tizmus szimbolikája, jelentés­körük is megegyezik az Arany-versből kiolvashatóval. Csak persze a romantikus ön­feláldozás-gesztus helyett Arany az oltár ledőltéről be­szél; az ment veszendőbe, melyért Petőfi életét volt haj­landó feláldozni. De a „titkon sóhajtja meg a hű kebel“ megfelelője is ott a Petőfi - versben: „Titkon kisérem lép­teid, / s mindegyre híven .. A második szakaszban is egyetlen szóképet találunk: „A vérnek és könyvnek tengere / Mind, mind ahhoz tapad ..." A „honfibú“ könnye a Petőfi­­vers zárómotívuma is, sőt csattanója: „S kihajtom egy cseppig borát / A telt üveg­nek, / Bár keserű ... mert könnyeim / Beléperegnek!“ (Itt persze elmélkedhetnénk általában a „hazafias bordal" műfajáról és sajátosan a „ke­serű pohár“ motívumáról, mint amelyeket Vörösmarty­­tól örökölt Petőfi, s tőle Arany, bizonyságául, hogy ha jó kézről járnak jó kézre a költői képek, nem kopnak, csak fényesednek.) A vérten­ger képének Petőfi költészeté­ben játszott szerepe is közis­mert: Levél Várady Antalhoz, Ítélet. „Kép-szegény“ Arany-vers­ről beszéltem fönnebb, ami persze nem leértékelés; mint az újabb Arany-értelmezések is megállapították, a roman­tikus képhalmozás helyett „a stilisztikai, a retorikai, a poé­tikai kidolgozottság“ e líra legnagyobb erénye, mely „erő­sebb, gondosabb lett, mint volt az előző szakaszban, de kevésbé feltűnő: az egyénts helyett a bevált, a hathatós­nak bizonyult eszközökhöz nyúlt“ (Németh G. Béla). Ilyen „feltűnés nélküli“ klasz­­szicizáló tömörségű Arany verse is, melyen puritán, in­kább vonalaival, mint díszí­tésével ható szövegébe mint foglalatba beilleszti barátja kedvenc romantikus toposzait. Hogy e beillesztéssel cáfol­ja (talán elsősorban önmaga előtt, hiszen 1850-ben az Év­­napra aligha a nyilvánosság­nak íródott) a záróhasonlat — számomra — megdöbbentő lélektani fordulatát: „Az em­ber gyönge, félve néz feléd,/ S mint egykor a tanítvány mesterét, / Nehéz időkben megtagad ...“ Ez is „negatív­­ja“ a Petőfi-vallomásnak, mely a nehéz időben vállalt honfi­ hűség nyilatkozata volt, az igazán meglepő azonban az oly kivételes műgonddal és tudatossággal dolgozó Arany e versének logikai törése. Az első szakaszban ugyanis hűt­lenség és hűség mint tömeg és költő ellentéte áll szemben egymással; aligha kételkedhe­tünk benne, hogy a költő — aki, íme, verset ír az évfor­dulóról — magát érti, ha „ha kebel“-ról szól. A második szakasz általános alanya azon­ban lírai alanyiságú is: „Em­léked átkos, nyomasztó te­­rek ...“ — kinek? Aranynak?, kérdi döbbenten az olvasó. „Az ember gyönge, félve néz feléd“, s következik a meste­rét eláruló tanítvány hason­lata. Persze, Arany tárgyila­­n­osan nézve nem árulta el a mesterének érzett Petőfit, mint ahogy 48 eszméit sem. De szubjektíve érezhette így, pusztán azért, mert túlélte, mert nem osztozott sorsában, melyet pedig, barátságuk ma­kulátlanságát megőrzendő, vállalnia kellett volna. „Nem hagyta cselédit — ezért öli bú — / Vele halni meg ócska ruhába“, szólal meg ugyanez a szubjektív önvád a Szondi két apródjában, epikává álcá­zott líraisággal. De vegyük elő ismét az Em­­lényeket, melyben épp ez ön­vád hiánya, illetve feloldási kísérlete az árulkodó. „De nyugszik immár csendes rög alatt. / Nem bántja többé az .Egy gondolat’.“ „fél jóslat... vagy fél őrülés ...“ „Mely a jelenre hág, azon tipor, s jö­vőbe néz ...“ Petőfi vátesz­­szerepének ilyetén jellemzése már nem mentes a túlzónak, a fantasztának kijáró kegye­letteljes elmarasztalástól. S jön a feloldás: „De jól van így, ő nem közénk való...“ Mintha nem Arany, hanem Gyulai Pál szellemét halla­­nák; csak a halott varát „szellemujjára" ismerő döbbe­net Aranyé. S ha Arany köl­tészetében az önvád motívu­ma később is oly nagy szere­pet játszik, ennek egyik gyö­kere ez a „vele halni erőt­len voltam“ érzés; ha az ön­­kisebbítés iróniája ugyancsak jellemző lesz élete végéig Aranyra, ez talán az önbün­­tető viszolygás attól a talap­zattól, mely — tudta jól — kettejük közös szobrának ké­szült. LÁNG GUSZTÁV AVAGY MIKOL ÍRTAK A LAPOK HAJDANÁBAN PETŐFI HAZASSÁGA. Az erdődi róm. kath. egyház a­­nyakönyvében Petőfi Sándor házassága a legközelebb közzé tett hiteles jegyzések szerint a következő adatokat tünteti föl: ...Az 1847. évben 1. nap ha­va: 8. szept. 2. A házasságba összveadattak: Vezetők és ke­­resztnevek, vallások: Tettes Petőfi Sándor Ur, ágostai hit­vallású, Szendrei Julia Rom. Cath. 3. Élet Nemek, szárma­zások és lakhellyek: Nőtlen, Félegyháza, hajadon, Erdőd, Pest. 4. A tanuk vezeték és keresztnevek, életnemek: Tisz­telt Lauka József Ur — Sas Károly Ur. — Az öszveadó egyházi személy: Kalós István Erdödi Lelkész, Reversalis mel­lett. 5. A hirdetések vagy más akadályoktól fölmentés, elbo­csátás: háromszori hirdetéstől fölmentettek. A Vő elbocsáta­­tott. 6. Észrevételek: A meny­asszonyt Koltóra vitték, onnan Pestre. (Vasárnapi Újság, 1897.) • EGY TUCZAT UJ ADÓ. Ed­dig csak 88 adó nyomja a szegény ember vállát. A fő­város lakossága pedig az a nemes pálma, mely az adók terhe alatt növekszik magasra. Ennél fogva szaporítani is kell ezeket a súlyokat. Az ed­digi görbe számot ki kell ke­rekíteni százra. Mi az a 12 új adó? Semmi.­ A köznép meg se érzi, bugetben pedig szá­mot tesz. Az uj adók: 1. Foga­dó: akinek keze van, miért ne fizessen tőle adót is? Hát a két kezének nem veszi any­asi hasznát, mint a kiskutyá­jának? Pedig a kis kutya u­­tán fizeti az ebadót... En­nek a tag­adónak alfajai is lehetnek: a hasadó, lábadó, száradó — 2. Haladó: a halak egész hidegvérrel viselhetik el. — 3. Híradó: Aki hírre szert teszen, előnyben van a fölött, aki hirtelen, ezért du­kál valamelyes taksa. 4. Hang­adó: Ez a legméltányosabb a­­dó. Az emberek szeretik a maguk hangját hallani. 5. Lá­padó: Társadalmi rendsze­rünk egyik alapköve a sáp . Szakadó: ... 7. Zsibadó-8. Korhadó:... 9. Lázadó­i1­. Szaladó: ... 11. Vigadó- 12. Riadó. ... Ellenkezője le­­end a hamvadó ... (Borsszem Jankó 1898. június 19.) THEATRALIA. Színpadi fa­míliák:— Három a kislány. — A nagymama. — Férjek isko­lája. — A molnár meg a fia. — Jön a mama! — A vén ba­kancsos és a fia, a huszár ... Állatkert a színpadon. — Fe­keterigó. — Rigolettó. — A madarász. — A három jóma­dár. — A sárga csikó... Vi­­rág-kiállítás: — Liliomfi. — Nebántsvirág. — A kaméliás hölgy... Színek: — Arany ember. — Piros bugyelláris. — A fekete dominó. — A sző­ke­ asszony ... Rangok: — Pa­raszt becsület. — Az új hon­polgár. — Czigány báró. — Sába királynője. — A császár dragonyosai... Babona. — Boszorkányvásár. — Orfeusz a pokolban. — Ördög Róbert. — Bűvösvadász... ISKOLAÜGY. A rákoskeresz­túri tüzesvassal oktató tanító bűnügyében a törvényszék nem hozott ítéletet, mert il­lőbb a vádlottat orvosszakér­­tőkkel figyelteti meg. Bizony, a tanfelügyelőknek kellett volna őt megfigyelni... (Bor­­szem Jankó, 1898. junius 26./

Next