Utunk, 1983 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1983-08-12 / 32. szám

VE CSERES FERENC A SZEZON Május végén, június elején husnno gyermekcsoport latba 10 a Kövend és Rákos közötti országútról a búzatábla túlsó végén. Azt hihetné az ember, eltévedt gyerekek lehetnek, eltevesztelték az utat, de erről szó sincs. A búzatábla túlsó végén is van itt, amin rövidebb a két falu közötti távolság. Azt hihetné valaki, hogy a kószáló csoport hazafele igyekszik azonosán. Hiába rövidebb ott a távolság, a kompánia húzza az időt, csendesen ballag. Azt vitatják, honnan közelítsék meg a cseresznyést, a kószálás célpontját. Olyan nagyon nincs miért félni meg kerülgetni a gyümölcsöst, ilyenkor még nincs se csősz, se pásztor, aki a gyerekeket hajkurássza, esetleg sípjával riassza a betolakodót. A sereg mégis óvatos, mert valódi felderítő úton van, érik-e májusi cseresznye, piroslik-e legalább az ághegyeken? Nem sietős, csak okvetlenül óvatos csoport ez. Kövendről, vagyonból Várfalvára ingázó iskolások, akik ezennel nem várják a buszt, holott más alkalommal igazi szedentaristákhoz méltóan, ha nincs ülőhely a kettős autóbuszon, megvárják a három órakor érkezőt Máskor a világért nem gyalogolnának egyik falutól a másikig, pedig a távolság mindössze három kilométer. Ez a mostani lépegetés teljesen más, ez nem is gyaloglás; ha nem is kapnak érett cseresznyét, kidolgozható némi prognózis arra vonatkozóan, mikorra várható az első érett szem. A májusi cseresznyéből mindössze néhány fa van a tíz hektáron az ezernyolcszáz közül, s mivel nem őrzik, az a felfedezőké lesz s a mezei madaraké. A bandukoló csoport ebben az évben hamarabb talál magának pirosra üvegesedett szemet, mint az elmúlt években, mert a májusi eső nem duzzasztotta kellően őket. Ezek a szemek kesernyésebbek, kisebbek — egyelőre így kell megenni. Majd június közepe táján, a szedés vége felé a bőséges eső megduzzasztja a szemeket, felfújja s azok kicsattanak, elrepednek. Így árulják Tordán kilenc hatvanért kilóját, ami három lejjel több az átvételi árnál. Amennyiben a vásárló rövid időn belül elfogyasztja, nem is rothad. Elnézem az országatról a cseresznyés felé bandukoló gyerekeket, s a régi zamatot mintha újra érezném a számban, de nem bandukolhatok utánuk, mert nem vagyok gyerek, se terhes asszony, hogy lopakodjam vagy némiképp igényt tartsak a korai cseresznyére. Ezek a zamatok mostanában mindegyre távolodnak tőlem valahova a gyerekkor tájaira, egy volt-nincsenbe. Csak két cseresznyefánk volt, amelyeknek az ágain madárként hintáztam. Egész marékkal tömöm a számat, már-már kicseppen a lé belőle, de inkább a magokat is nyelem, habzsolom a cseresznyét a lakmározás elején, aztán válogatom a szemeket, egyre kevesebbet találok megfelelőnek, sőt, eszembe jut az orvos tanácsa: ne együk mosatlan a gyümölcsöt. Elnehezedve ereszkedem le a fáról. A földről végigmérem: cseresznyétől piros virágú a fánk. Fölötte ott az ég, amit majdnem elér a fa koronája, ha alulról néz az ember az amulat korából. A gyerekek megjelenése prelúdiuma mindannak, ami az elkövetkezőkben történni fog. Megjelennek a kövendi nagymamák unokái, az ismerősök gyerekei anyjuk vagy más társaságában, de lehet egyedül, ha beindul a szezon. Tömve a reggeli busz tordai nyugdíjasokkal, akikből sehogy se nézném ki a fára mászó cseresznyeszedőket. Jönnek cingár és kövér nagyságok, szatyrot, kosarat, tasakot, neccet hoznak és kisebb-nagyobb gyermekeket. Ezek nem segíteni jönnek, hanem hogy lássák a cseresznyést, kóstolják meg, egyék az esztendő valóban ízletes gyümölcsét. Magánkocsik jönnek, ilyenkor a falu egy forgalmas városhoz hasonlít. Aztán lehet, megérkeznek a létaiak egy egész teherautóval, jönnek a kolozsvári diákkantinoktól a befőttnek valóért, a csemegéért. Egész ármádia várakozik a gazdaság udvarán, úgyhogy a helybeliek megijednek: honnan ez a sokadalom? Ugyan, miféle orruk van, hogy így megérzik a cseresznye szagát? Ezek, ha bemennek a cseresznyésbe, mindjárt lekopasztják az egészet, s itt nem marad egy szem az ínyencségnek számító gyümölcsből! Nem tudnak ezek otthon ülni? Mind meg akarják enni, el akarják vinni? De itt száz ember észre se vevődik, nem létszám annyi fára A helybeliek ezt soha le nem szednék. Épkézláb ember ilyenkor cseresznyeszedésre nem gondolhat: ott a széna, a hagyma, a krumpli, a kukorica. Foglalkozhat valaki cseresznyével? Szedik, akik ráérnek. Pedig jól fogna télire, de akkor belehal a kapálnivalóba. Nem dívott a hatvanas évek végén ennyi vendégmunkással dolgoztatni. Csak így alakult. Jelenleg az egész gyümölcsös-csoport öt asszonyból áll és néhány bedolgozó férfiból. A tavaly ezek is szinte meglógtak, mert kötelezni akarták őket, hogy vállaljanak részt a nagyhatáron is. A szerencse mentette meg őket: a központi ellenőrzés megállapította, hogy a fák nincsenek megmetszve, és azonnal utasítást kaptak, menjenek a gyümölcsösbe, másként a gazdaságot megbírságolják. Röviden: az öt asszony közül ténylegesen dolgozik három s a szezon idején a néhány férfiból kettő őr, egy szekeres. Nem dolgozik a három aszszony se ténylegesen, mert kilenc óra után, mikor a harmat felszárad, elkezdődik az . INVÁZIÓ Az ostromló sereg aprajanagyja a szélső fák alatt terem, az alsó ágakra kapaszkodik, eszi, habzsolja a cseresznyét. Azaz habzsolná, de mindjárt észreveszi, hogy a harmadik sorban sárga cseresznye van, nem olyan édes — később érik. A fürgébb látogató-szedő mindjárt a cseresznyés közepe felé iramodna, de ott az őr, a felvigyázók. Kezdődik az osztozkodás, mert van olyan fa, amelyikről egy mázsát is lehet szedni, de van öt olyan is, amelyeken együttesen nincs egy mázsa. Az egész kilóra megy. Minden leszedett kilóért egy lejt fizet a gazdaság, így írja elő a szabályzat, de ez a szabályzat leszedhetné az egész termést, mert negyven-ötven lejért — ennyi kilót szed egy gyakorlatlan, de folytonosan dolgozó — senki sem hacukázna ide Tordáról. Úgyhogy a végén a pénzfizetés természetbenivé vált a gyakorlati ésszerűségnek megfelelően, így nem marad a fán a cseresznye. Megjelennek a lábfájásra panaszkodók a famászásban analfabéták, akik szédülnek a fa tetején, hogy némi privilégiumhoz jussanak, amikor a fákat kiosztják személyre, csoportra vagy családra. A privilégiumot igénylők azonban nem szeretnének a százalékról lemondani. Szóval ez a szedés előtti Bábel. Közben fütyül a pásztor tornatanári sípjával egy-két „élelmes“ előrelopakodott a földre hajló ágú fa alá, mert onnan könynyebb lenne szedni. Nem mindegy, hogy az ember a földön állva vagy létráról szedi. A létra két-három óra múlva vágja a szedő talpát, kényelmetlen rajta jobbrabalra nyúlánkozni. S létra se jut mindenkinek. Ezelőtt két évvel szinte fényes délben sikerült a felvigyázóknak s a szedőknek egy kocsival érkező tolvajt elcsípni. Köztudott dolog volt, hogy a gyümölcsösbe senki sem hajthat be kocsival, tisztes távolságban, a gazdaság udvarán kell parkolni. Erre fogja magát egy polgár, hirdul a gyümölcsös felé, de nem hajt be a főúton, hanem a gyümölcsös szélén parkol, ahol ládákat stócoltak, hogy vigye a szekér a mérlegre. A nem messze levő szedők elkiáltják magukat: „Tolvaj, tolvaj!“ A megrémült polgár a kocsit otthagyva szaladni kezdett. Egy tordai fiatal tisztviselő volt, aki nem tudott a tilalomról — a feleségét kereste. A szedés vége felé, hat órakor kószáló emberek jelennek meg. Ezek kukoricatáblából, innen-onnan szivárognak, és íme megjelenik a valódi tolvaj, egy öregasszony. Van nála egy szatyor vagy más efféle. Nos, a helybeli őr jól ismeri, látja őt, de nem szól neki, mert egyelőre csak eszeget, alig tesz a szatyrába. Meglátja őt a vezetőségből valaki. Ráripakodik, öntse el a csertsznyét! Azt már nem! Neki talán nem szabad megkóstolni? Hát az elvtárs vagy az elvtársnő még sehol se volt az ötvenes évek közepén, amikor ő a fákat ültette. Az ura a lyukakat ásta. Négy lyukat kellett ásni egy munkaegységre, de sok fát el kellett ültetni. Ő most nem mászik az elvtárs vagy az elvtársnő kedvéért a fára, a cseresznyét se fogja elönteni. Azt hiszi, nem tudja, hogy a szedőknek mindig van a Szatyrokban a százalékon kívül is? Még azt is beszélik, hogy ilyen-olyan kocsik elvisznek egy ládával , nem vihet két kilót? Ő így megy ez egy-két héten át a szezon végéig, már évek óta. Kezdek zavarba jönni. Hogy is van ezekkel az eltűnő cseresznyékkel? Szólok a dologról a gyümölcsös farm vezetőjének, Popa mérnöknőnek. — Azt hallottam, hogy az ön elődje ilyenkor, szedési szezonban őröket bízott meg, és igyekezett elrejtőzni a látogatók elől. Miért? — A cseresznye primőr gyümölcs, nagyon sokan szeretnének hozzájutni. Ilyenkor megjelennek ismerősök, barátok, volt kollégák, s az ember nagyon kényelmetlen helyzetbe kerül. Ki akarják fizetni a cseresznyét, de mi helyben nem értékesíthetjük. — Nem lenne előnyös, ha itt helyben nyitnának egy elárusító bódét? Így jogos lenne a szigorú őrzés. Nem adnának csak olyanoknak el, akik legalább tíz kilóval többet szednek az igényelt mennyiségnél. Bódét lehetne nyitni, de így is kevés jut városra. Az elárusításhoz, mióta a permetezést gépesítettük, nincs jogunk, a CLF-en keresztül lehetséges. Nekem az alapvető kötelességem a cseresznyét leszedetni, ha beáll az esős idő, itt rothad a nyakunkon a termés. Péter-Pál előtt három nappal ismét kószáló gyerekeket látok, a gyümölcsös felé csámborognak. Magam is arra veszem az utam, mert vége a szezonnak, felszabadították a gyümölcsöst. Egy ághegyen ismeretlen suhancot látok, furcsa műveletet végez. Friss, fiatal ágakat tördel, a földre dobja, ahol egy öt év körüli szedegeti róla a cseresznyét. Rájuk kérdezek, mit művelnek. Erre ugyancsak kérdéssel felel: „Tán a magáé?“ Nem az enyém. Nézegetem a letarolt cseresznyést, a fák alatt sok fonnyadt levelű ág, a szedők hagyatéka. Az ilyen szedőket pár éve megszólították, majd kiutasították a gyümölcsösből SZENYEI SÁNDOR A SAJTÓ EMBERE A Kolozsváron megjelent Ţară Nouă című hetilap 1939. augusztus 6-i számában egy hír a következőkről tudósít (fordításban): „Kolozsváron meghitt román—magyar szellemi légkörben, július 30-án, vasárnap került sor a Petőfi Sándor magyar költő halálának 90. évfordulója alkalmából rendezett emlékgyűlésre. Az utolérhetetlen költőnek, a humanista eszmék harcosának alakját Nagy István író, Jordáky Lajos munkás, Szabó Árpád újságíró, valamint Mihail Surdu munkás (román nyelven) idézte fel beszédében.“ — Hány éves most, Surdu, bácsi ? — Kilencszázötös születésű vagyok. Tehát hetvennyolc ... — Személyesen ismerte Nagy Istvánt, Jordáky Lajost? — De milyen jól! És nem csak őket. Nagyon sok írót, újságírót ismertem. Már csak a mesterségemnél, a munkámnál fogva is. — Nyomdász volt... — Egy életen át voltam a sajtó embere. Kizárólag újságoknál dolgoztam, eleinte kézi-, aztán gépszedőként... — A mesterséget hol tanulta? — Tizenkét éves koromban apám inasnak adott a brassói Andrei Mureşianu nevű nyomdába. Itt készült akkor az 1838-ban Gh. Bariţiu alapította Gazeta Transilvaniei. Minden példányát kézzel húztuk le, ilyen volt a technika . . Akkor lettem hű újságolvasó. És nem csak újságolvasó. — Ezt hogy értsem? — Köztudomású, hogy a nyomdászság a munkásosztály elitjének számított. Ezt nem kell azonban félreérteni, mert ami az anyagiakat meg a létbiztonságot illeti, semmivel sem voltunk elitebbek a többieknél. Viszont lehetőségünk volt sokat olvasni. S ezt tettük is; nekem ináskoromban, emlékszem, az idősebb nyomdászok feladatként adták egy-egy könyv elolvasását. És az olvasottakról, esetleges észrevételeimről be kellett számoljak. Később aztán, valószínű azért, mert tetszettek beszámolóim, könyvismertetőt is írattak velem. — Mi célból? — Hát hogy közöljék az újságban. Húszéves forma lehettem, amikor megjelent az első könyvismertetésem. És hogy a legelső nyomtatásban megjelent írásom volt, nyilván, jól emlékszem címére-témájára: Eugen Relgis Humanitarizmus és szocializmus című könyvét ismertettem az újság olvasóival. — Abban az időben több újság jelent meg a városban . . . — Igen. A Gazeta Transilvaniei s a Carpati, a Népújság, a Brassói Lapok, a Kronstadter Zeitung... És a nyomdászok is, nemzetiségüktől függetlenül, három nyelvet beszéltek ... Játszottam én annak idején magyar nyelven előadott színdarabban is ... S magyar kolléga román színdarabban ... — Baloldali újságok jelentek meg a városban a két világháború között? — Általában rövid életűek voltak. Az akkori körülményeket ismerve ezen nincs mit csodálkozni. — Surdu bácsi dolgozott baloldali lapnál? — Persze. A Cuvintul Nou címűnél például. Aztán a Spre Stânga címűnél. Ez már a helyi antifasiszta mozgalom sajtóorgánuma volt, s meglehetősen érdekes körülmények között jelent meg. — Hogyan? — Az akkori katolikus gimnázium nyomdájában készült akkor a Szív és a Kereszt című, hát hogy úgy mondjam, szaklap, s egy Szív és egy Kereszt példány között csináltunk egy Spre Stínga példányt is ... Csak míg az előbbiek a kapun át jutottak el az olvasókhoz, a Spre Stínga példányait a nyomda ablakán át csempésztük ki, éjszaka. — Hogy került Kolozsvárra? — Úgy, hogy Brassóban bő egy évig nem kaptam munkát. Mondták, Kolozsváron van. És volt is. — Hol? — Természetesen újságnál. A Patria című lapnál dolgoztam. — Elfiktette volt, hogy könyvismertetőket is írt és közölt . .. — A cikkírást nem hagytam abba egy percig sem! A könyvismertetőkkel kezdtem, de később, persze baloldali lapokban, társadalmi problémákat boncolgattam írásaimban. A megőrzött — megjelent — írásaim száma is legalább kétszáz .. . — Ha azt írom, ahogy ön mondta, társadalmi problémákat boncolgatott .. . — Értem. Még azt találják hinni, hogy maga az én számba egy általam nem ismert szót adott. Hát írja meg, kérem, hogy magyarul beszélgettünk ... — A kolozsvári Țară Nouă című lapban jelent meg a hír a Petőfi Sándor halála 90. évfordulója alkalmából tartott emlékgyűlésről . .. Milyen lap volt ez? — Baloldali! Olyan emberek írtak ebbe a lapba, mint Mihai Beniuc, Tudor Bugnariu például . .. — Aztán csak visszajött Brassóba . . . — Haza. És persze újságnál dolgoztam. 1944 októberében pedig beindítottuk a maikommunista szellemű Drum Nou című újságot. — Ebbe is irt? — Persze. — Mióta párttag, Surdu bácsi? — Ezerkilencszázharmincöttel. — Nyomdászként ment nyugdíjba? — Gépszedőként. Petre Abrudan: Csendélet tájjal 4 MOLNOS LAJOS T Ü N () D O ... rég nem sétáltam paskoló-vidám esőben Veled. Tán beteg is lennék, náthát kapnék vagy tüdőgyulladást. Egész biztos, hogy beteg lennék, ha most egy paskoló-vidám esőben elindulnék sétálni Veled. Jó volna mégis, de jó is volna egy tavaszi vagy nyári délutánon, rövid ujjú ingben, sétálni Veled, miközben boldogan zuhog a „felhőszakadás“! Mennék csak szépen a paskoló-vidám zuhéban, és újra csak szép és becézgető szavak jutnának eszembe. Ki sem kellene mondanom őket, elég volna, ha megfognám a kezed, s te tudnád, éreznéd, hallanád téged-szerető szavamat. Lehet, hogy rám is mosolyognál. És én is tudnám, érezném: szerető-jó szavak jutnak eszedbe Néked is... És mennénk, mennénk a paskoló-vidám esőben. S olyan szép lenne, istenem, olyan szép lenne ez a séta, mint egy rég elfelejtettnek hitt, de aztán váratlanul mégis újra-megtalált gyönyörű-boldog ének!... Kolozsvár, 1983. július 28. minden 3 BOGDÁN LÁSZLÓ ŐSZI SZONÁTA ---------------hogy mióta kell nekem csak egy bakancs? Régóta, fiatalember. Hosszú történet ez, hosszú, mint az országútja, mint ez a vonal a tenyeremen. Itt vannak körben, a ház körül és a kertben azok a fák is, látja? Egy részüket még én ültettem, másik részüket láttam megöregedni. Maga tudja, milyen szomorú egy öreg fa? Nem tudnak maguk semmit. Még két lábon álltam a doktor úr előtt, amikor először mondta: hát ennek vége, Mózsi bátyám, érszűkület. Érszűkület, érszűkület — motyogtam —, az lehet, azt a doktor úr tudja jobban, rengeteg könyviből, de én úgyis tudom, hogy a háború. Mert abból nekem kijutott kettő is, mintha egy nem is lett volna elég. Volt ottan a váróban egy másik ember is, nálam fiatalabb, a doktor úrnál, aki jószerivel az unokám lehetett vóna, öregebb azért. Pacsuliszaga bráhaszaggal keveredett. Pálinkaszaga volt a meséjének is. Szóval mondtam én magiknak — nézett ránk szigorúan —, mi a legfontosabb? Mondtam vagy nem mondtam? Emelni a lábat! Mindig és minden körülmények között... Amíg van még mit — mondtam én, mire legyintett és folytatta. Ha én akkor nem emelem, most nem lennék itt. Nem érte volna nagy veszteség az emberiséget — vetette közbe a doktor úr kesernyésen, de az az ember megállíthatatlan volt. Hajtottak maguk előtt a hómezőn, belesüketültünk az állandó ágyúzásba, felettünk meg azok az istenverte átok repülők zúgtak. És mindenütt csak varjak, csak halottak és az idegen táj borzongató meglepetései: egy felakasztott partizán, egy kiégett gépkocsi, egy felfordult tank, egy emberi kéz, egy láb, leégett házak. Ha megbotlottál egy gyökérben, azt hitted, muszka járőr; éjszaka minden fa, minden árnyék ellenségnek tűnt. Maga nem is járt ott, Béla, nevetett a doktor úr, hosszú cigarettából fújva a füstöt. Hát nem maga mesélte a múltkor, hogy Dániában volt amerikai fogoly? Emelni a lábat, mondta tovább konokul a Béla nevezetű. Higgyétek el, ez a legfontosabb, aki leáll, halott ember. Mire én nem tehettem egyebet, bólogattam. Hát maga is a háború áldozata, ugye? kérdezte tőlem, hirtelen támadt érdeklődéssel, mire a doktor úr ismét csak kijelentette: Mózsi bácsinak érszűkülete van, mire én is elmeséltem, hogy azért a háború se kutya, megvan az én lábam bajában a háborúnak is a maga részé, noha én, amíg fel tudom emelni ezt a két kezemet, nem vagyok semmilyen áldozat. Piavénál el voltunk zárva a világtól, vadásztak ránk a taliánok, ha csak megmozdultunk, pörköltek oda, a kenyér elfogyott, megfőztük a bakancsot is, hogy ne haljunk éhen, egereket is ettünk, ezt maguk most nem hiszik el, de higgyenek egy sokat próbált öregembernek, sok minden megesik egy háborúban, aztán a térdembe fúródott egy szilánk is. Férjhez adni a leányaimat, az se kutya. Ha én most el tudnám mesélni azt az én szép életemet, hogy az milyen hosszú volt, nem is csoda, hogy az egyik lábam elhagyott, de én azért nem búsulok most sem, pedig már lassan a falábam is megöregedik, nagy a feje, ahogy a nóta is mondja, búsuljon a ló, de hallgassák csak, milyen furcsa hangokat ad, ha megkopogtatom, milyen furcsán szól vissza ez a faláb, időnként eldobom a botot, amikor tavasszal olyan csalogatóan süt a nap, s a gereblyére és a villára támaszkodom, a kezemhez nőttek már, mint a bot, s még táncra is perdülnék öregember létemre, hogy annyi minden veszély és veszteség dacára még élek, de ehelyett arra a Béla nevezetű középkori ismeretlenre gondolok, és emelem a lábam, amelyik még megmaradt nekem, s tudom, amíg emelem, addig nincsen baj, s nekem nem kell tojásokat patkolnom, mint az egyik szomszédomnak, hogy fennmaradjon a nevem, mert itt vannak a lányaim, a fiaim, az ők fiai és lányai, ha időnként hazajőnek, megtelik az udvar, és itt vannak a fák is, nézzen körül, nagy részüket még én ültettem, másik részüket meg láttam megöregedni, tudja, milyen szomorú, egy öreg fa? Ésott van a nap is, na ne nézzen fel, fiatalember, mert még belevakul, ott van, és érzi, milyen biztatóan süt?