Utunk, 1984 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-06 / 1. szám
» -s.-isiwiraBi» *r*rji Egy könyv — a sorozatból A Ion Creangă /vongvíciació nem hirdette ugyan meg, hogy új sorozatot indít, de megtette: a gyermekeknek szánt versek java részét azonos formátumban, legtöbbször négyszínes címlappal, kétszínes illusztrációkkal adja ki. Lehetne vitatkozni arról, hogy a körülbelül 11 és félszer 21 és fél öntiméteres formátum a legszerencsésebb-e, de jó, ha azokra a nehézségekre is gondolunk, amelyeket a papírgondok következtében kell megoldaniuk a kiadóknak. Mindenképp jólesik azonban végigpillantanunk ezeken a könyveken, a három éve megjelent Máté Imre-köteten (A Nap kalapja — illusztrálta Hadas G. Klára), a Jánky Béla 1981-es Fecskeláncon (Árkossy István rajzai), a Kercsó Attila Sípvásárán (Karancsi Sándor illusztrációi), valamint a hetekkel utána, ez év koraőszén megjelent Szarkatelefonon, Markó Béla könyvén (Keller Emese rajzaival). Máté Imre idestova több mint húsz éve közöl a Napsugárban — nem ez az első gyermekkönyve. Jánky ismert és megbecsült költőnk, aki a nála jóval fiatalabb és méltán elismert Markó Bélával ki-kirándul a gyermekeknek szánt irodalom, a gyermekvers területére is. Ezúttal a felsoroltak közül Kercsó Attilával foglalkozunk, akit mindeddig eléggé diszkréten kezelt a kritika. Pedig a Gyergyószentmiklóson élő orvos-költőnek se első könyve a Sipiásdr. A Litera Kiadónál publikált, két olyan — felnőttekhez szóló — verskötetet, amelyek nyugodtan megjelenhettek volna bármelyik másik könyvkiadónknál is. Úgy látszik azonban, Kercsónak nem volt türelme kivárni, amíg reá kerül a sor, ezért választotta a Literét. Néhány — gyermekeknek szánt — versével már jelentkezett ugyan a Napsupdrban, a Sípvásár azonban első gyermekverskötete. Ennek a könyvnek a kiadásával, gyermekirodalomra szakosodott kiadónk, a Ion Creangă Könyvkiadó ismét bebizonyította, hogy nemcsak „befutott“, irodalmi díjak által fémjelzett költők-írók műveinek biztosít publicitást. Ezt a fajta bátorságát nemegyszer jómagam is megkérdőjeleztem, kiváltképpen, ha ismeretlenségből felbukkanó neveket láttam, egyébként silány könyvek címlapján, olyan neveket, amelyek nyomban vissza is merültek az ismeretlenségbe, hiszen gyermekirodalmi munkásságuk egyetlen indítéka az volt, hogy a felnőttekhez szóló irodalomba képtelenek voltak ,,betörni“. Ezúttal azonban örömmel üdvözlöm a könyvkiadó vállalkozó kedvét. Örömmel, mert újabb kedves, grafikailag is szépen kivitelezett könyvet tett a gyermekolvasók asztalára. A betűk birodalmát meghódító, az olvasásba éppen belekóstoló gyermek világát idézi Kercsó Attila ebben a verskötetben. Természeti környezetét, játékait. Szórakozását. Mindennapi kisebb-nagyobb gondjaitörömeit. Az iskolát. És közben az anyanyelv gazdagságát, szavainak a szépségét ízlelteti az olvasóval. Egyik versében élővé varázsolja, megszólaltatja a hógolyót. Másikban a krétát. Többségükben azonban közvetlenül szól olvasójához; arra törekszik, hogy úgy gyönyörködtessen el (például az évszakokról, de általában a természetről szóló versekben), máskor tömörre fogott történetben nevel (Kifosztott fészek, worz-kaland, Palatábla, Éjjeliőr stb.) Érdekes: Kercsó Attila gyermekvilág-képéből szinte teljesen hiányzik a család. (Nem bíráló észrevételnek szántam, hiszen a költő nem arra vállalkozott, hogy a gyermek teljes társadalmi-természeti környezetét felleltározza.) E versek alaphangulata — ha komornak nem is mondható — föltétlenül komoly. Még a játékosoké is. A költő többnyire felnőttként szól olvasójához, annak a felnőttnek a hangján, aki nem becsüli le apró társát, egyenlőként beszél vele. Akkor is, amikor oktatja. Mert van úgy, hogy nemcsak a leírtakból adódik a tanulság — a költő külön is megfogalmazza azt. Annyi baj legyen — ha ügyesen teszi. (Karnevál, A füzet hosszújai Köröm stb.) Előfordul azonban, hogy kedves, hangulatos versét „lelövi" az ötlettelen, formailag is balkezesen megoldott okítás. Idézzük Éjjeliőr című versének utolsó két szakaszát: „Este felkel / Reggel fekszik / A hajnalt örömmel várja / Ilyenkor fáradt szemével / Hunyorít a napsugárra. Mikor alszol / Nem gondolod / Hogy valaki / Ügyel rád is?" Az utolsó négy sor — ebben a formátlan formában — fölösleges, hiszen a versben elmondta, mi dolga az éjjeliőrnek. Sokkal kedvesebben, hangulatosabban végződnék a vers a „rácsapott“ okítás nélkül. A rím, az időmértékes vagy hangsúlyos ritmus a gyermekversnél sem kötelező. Kercsó Attila sem ragaszkodik minden egyes versében a hagyományos stíluseszközökhöz — és nem is érezzük hiányát (újév előtt, Tollsip). Amikor — és legtöbbször — mégis alkalmazza, nem teszi mindig olyan igényesen, mint például a Kóvéhegedű című versében. Szeptember című húszsorosnak öt rimpárja közül négy igénytelen ragrím. Egyáltalán, takarékosabban bánhatna a ragrímekkel. Nem mintha teljességgel „ki akarnám tiltani“ a ragrímet a gyermekversből (néhol egy-egy meg színez is, amennyiben felhívja a figyelmet a tökéletes rím vagy aszszonánc csengésére). A gyermekvers azonban az emberpalánták nyelvkészségét is formálja — ezért igényesebben kell bánnunk a stíluseszközökkel! Ugyanígy ritmushibák is adódnak egyik-másik versben (legbántóbb talán az Iránytűnk című hangsúlyos vers második szakaszának utolsó sora). A ritmushibákat azonban csak félszájjal rovom fel a költőnek, mert nem tudom pontosan megállapítani, hol bakizott Kercsó Attila — és hol rondított soraiba a nyomda ördöge, ami néhány esetben — például ugyanezen vers utolsó strófájának a tördelésében, vagy a Légygomba című vers utolsó előtti sorában — egészen nyilvánvaló. Kercsó tömören fogalmazó költő. Világos képei, hasonlatai frappánsak, találóak. Képzavart — egyet találtam ebben a kötetben. A Zajongó című vers utolsó strófájának második sorát: ,,Ricsarog és puffolj mindig / Mert a hangját meg nem verik". Magam is kiváncsi lennék, hogy lehet megverni valakinek a hangját ... Talán túlságosan nagy teret szenteltünk a bíráló megjegyzéseknek rövid ismertetőnkben, Kercsó Attila könyve ugyanis nem holmi didaktikus szentenciák, verselésbeli ügyetlenségek, képzavarok halmaza. A Sípvásár szerzőjét tehetséges költőnek tartom, könyvét alapvetően üdvözölni valónak. Éppen ezért kell teljes igényt támasztanunk iránta, mint ahogy teljes igénnyel, semmiképpen sem „falura megfelelő kézlegyintéssel kell szólnunk a könyv grafikai kiállításáról is. Nem Karancsi Sándornak róható fel - hogy_az említett másik három kötettől különbözően — mindössze h három színnel kellett beérnie a címlapon (fekete-zöld-narancs), a kötetben pedig mindössze egygyel (fekete). De az már az ő erénye, hogy illusztrációival feledtetni tudta a hangulatkeltő-fokozó második szín hiányát. Színben kellemesen hat a címlap is. Rajzilag — azt hiszem — lehetne dekoratívabb. Illusztrációként hat. Jó lenne, ha a kiadóink (nemcsak a Ion Creangă Könyvkiadó!) gyakrabban foglalkoztatnák ezt a kiváló humorérzékű grafikust. A Ion Creangă Kiadótól pedig várjuk a sorozat folytatását. FODOR SÁNDOR A román költészet képviselői közül kötetnyi verssel még csak egy szerzőt szólaltattam meg: Veronica Porumbacut. A hatéves versgyűjtemény az Ifjúsági Könyvkiadónál jelent meg, szerkesztette Jancsik Pál, műszaki szerkesztő Hlavathy Lajos, s a megjelenés éve 1967. Az évszámot azért hangsúlyozom, mert kereken tíz esztendőre rá, 1977 tavaszán halt meg a költőnő, a nagy földrengés alkalmával. Az összeomlott épület rom- halmaza temette őt maga alá, férjével és néhány náluk öszszegyűlt íróbaráttal együtt, akik között ott volt A. E Baconsky is. Teljesen elvegyültek a több emeletes bérház kő- és betontörmelékével, még csak holttestüket sem sikerült megtalálni. Rettenetes, megrendítően tragikus emberi sors! önkéntesen arra a három jóserejű verssorra kell gondolnom, amit egyik költeményében olvashatunk: Gyermekkorom is ott maradt régen elfeledve / a kövek országában (A bizalom órája). Elmúlása szörnyű pillanatában oda tért meg, ahol gyermekkorát hagyta: a kövek országába. És ahogy elfelejtődött a gyermekkor, úgy felejtették el őt is. Egy emlékkötettől eltekintve, amely valamennyi ott pusztult írónak áldozott, azóta nem esett, nem esik szó róla. Méltánytalan ez a mellőzés, költői hagyatéka ma is figyelmet érdemelne. Veronica Porumbacu a modern román líra élvonalában állott, és mint műfordító is értékes művekkel gazdagította a román irodalmat. A második világháború előtti években az impresszionizmus jegyében indult s a hangulati líra érzékletes, színekben gazdag darabjait hozta létre. Érettebb szakaszában életműve a magvasabb mondanivalót hordozó gondolati líra jelentős, szép alkotásaival gazdagodott. Atársadalmi változások mélyen hatottak reá, a háború, a felszabadulás, az országépítés témája jelentős helyet kapott költészetében. S bár témavilágát tekintve igen sokrétű ez a költészet, mindvégig nőies marad. A gyöngédség, a puhaság, az érzelmek finom árnyaltsága jellemző reá. Amikor kötetemben legyezőszerűen bontottam ki e költői életművet, minden színébe, hangulatába bepillantást engedve, egy tartozást is igyekeztem leróni ezzel. Veronica Porumbacu nagyon sokat tett a magyar költészet román nyelven való népszerűsítése érdekében, ezt szerettem volna némileg viszonozni. Legelőször is egy József Attila-válogatást ültetett át románra, nagy erőfeszítések árán, mert nem tudott magyarul. Ebből azt a tanulságot vonta le, hogy — bizonyos mértékben legalább — el kell sajátítania a magyar nyelvet, különben nem valósíthatja meg további műfordítói terveit. És elsajátította. Több idegen nyelvet beszélve, már kellő gyakorlattal rendelkezett a nyelvtanulás tekintetében s így bámulatos gyorsasággal vette birtokba nyelvünket is. Amikor a nyelvtanon túl volt, előbb népmeséken próbálta ki a tanultakat, aztán mind bonyolultabb szövegeken, hogy nemsokára hozzáláthasson a legszebb Vörösmarty-versek, valamint a Csongor és Tünde lefordításához. Velem is lektoráltatta a kötetét, s meg kell mondanom, hogy tanácsaimmal, megoldás-javaslataimmal nem kis segítséget nyújtottam neki ahhoz, hogy erelékezetes Vörösmarty-kötete olyan legyen, amilyen. Az Előszó, A vén cigány és még több más Vörösmarty-vers igen magas szinten szólalt meg románul, s hasonlóképpen a Csongor és Tünde is. El lehet képzelni, hogy csak ez utóbbi átültetésébe mi munkát ölt a költőnő! — Következett aztán Weöres Sándor, Szabó Lőrinc, Radnóti. Míg az előbbi kettő bemutatása közreműködésem nélkül történt meg, a Radnóti-kötet lektora ismét csak én voltam. Igyekeztem a lehető leghűségesebbekké tenni a fordításait, felhíva figyelmét a legkisebb eltérésekre is. Szebben megszólaltatni Radnótit románul, azt hiszem, alig lehet. Jó néhány versem szép román fordítását én is neki köszönhetem. A Continentul cintecului (A dal földrésze) című, sorrendben második románul megjelent versgyűjteményem számos darabja az ő tolla alól került ki. Ezen kívül egy egész kötetnyi gyermekverset fordított tőlem meg egy — szintén az ifjúságnak szánt — versciklust, a Fegyver nélkül fegyver elleni címmel megjelent költeménysorozatot. E kollegiális együttműködésnek vetett véget váratlanul bekövetkezett, szörnyű halála. Rajta kívül más román költőnőktől is fordítottam, Maria Banuț, Nina Cassian, Violeta Zamfirescu verseiből, de csak alkalomszerűleg és jóval kevesebbet. Hasonló a helyzet román költőbarátaimmal, ismerőseimmel, Eugen Jebeleanuval, Cicerone Theodorescuval, Tiberiu Utannal, Teodor Maziluval, Marin Sorescuval, valamint a klasszikusok közül Vasile Alecsandrival és Octavian Gogával; valamenynyien csak néhány költeménynyel szerepelnek műfordítói repertoáromban. Kivétel a szegény, korán elhunyt Nicolae Labis, e nagy tehetségként feltűnt fiatal költő: tőle Mókafi kalandjai (Rácalici ?i Tindalet) címmel önálló kötetet jelentettem meg: egy kisiskolásoknak szánt verses elbeszélést. A hetven oldalas, füzetszerű könyvecske az Ifjúsági Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot, szépen illusztrálva, 1963-ban. Jóval vékonyabb az a füzetecske, amely a fentebb említett néhány Alecsandri-fordításomat tartalmazza, szintén illusztrálva, s amelyet nagyon régen, a Neculia-fordításaimmal egyidőben jelentetett meg ugyancsak az Ifjúsági Könyvkiadó. A román irodalomhoz kapcsolódó műfordítói emlékeimben tekintélyes teret foglalna el annak a tízegynéhány évig tartó munkának a felidézése, amelyet öt kötetes népballada-gyűjteményem elkészítésére áldoztam. De erről már terjedelmes tanulmányban számoltam be; Emberközelből című kötetemben bárki megtalálhatja és elolvashatja. Befejezésül inkább másról szólnék itt. Arról, hogy a román mellett fordítottam én más nyelvekből is. Oroszból, újgörögből, angolból, sőt, egy verset éppenséggel latinból. Természetesen segítséggel, mert, az oroszon és latinon kívül, a felsorolt másik két nyelvhez még csak nem is konyitok E fordításaim összegyűjtve még nem jelentek meg, pedig nem egy közülük — már csak a szerzők költői rangja miatt is — jelentős értéket képvisel. A sor a szovjet költőkkel kezdődött. Mindjárt a háború után markomba nyomtak egy Tyihonov-verset, hogy sürgősen fordítsam le. Mellékelték a nyersfordítást is. Igen ám, de hiába próbálkoztam, semmire se mentem vele. Mind betűjegyeiben, mind szavaiban teljesen idegen volt számomra a szöveg. Egy orosz nyelvtanfolyam volt szükséges ahhoz, hogy a cirillbetűs írásban eligazodjam, a pontos fordítás alapján a szöveget követni tudjam, a vers szerkezetét áttekinthessem. Azután mérnem kellett nagy erőfeszítés ahhoz, hogy egy-egy orosz verset magyarra fordítsak. Különösen szerettem Scsipacsovot, tőle fordítottam a legtöbbet. Meleg emberség áradt rövid, szépen megmunkált költeményeiből. De Szimonov sem írt rossz verseket, őt is szívesen tolmácsoltam. A latin vers lefordítását más kérte tőlem, ám a három angol költő (D. H. Lawrence, James Joyce, Walter Scott) megszólaltatását én kértem magamtól. Tessék, birkózz meg ezekkel is! És az angol nyelvtanárnő leányom segítségével megbirkóztam velük. A műfordítás a szolgálat szándéka mellett az önfegyelmezés eszköze is, önmagunk próbára tétele. Valami szent makacsságra neveli az embert, ami aztán segíti az élet más területin megmutatkozó nehézségek leküzdésében is. Hogy többé-kevésbé meg tudtam állni helyemet az életben, azt műfordítói tevékenységemnek is köszönhetem. Emberségem kiteljesedéséhez jelentős mértékben járult hozzá a műfordítás. Most, hogy ezzel kapcsolatos emlékeim fölelevendésének a végére értem, indokoltan fejezhetem be azzal, amivel elkezdtem: „Költő és műfordító — ezt vallom magamról, ezt írtam mesterségem, mondhatnám úgy is: életem címerére.“ E vallomás, az elmondottak alapján, már nem tűnhet, esetleg, puszta kijelentésnek, megkapta teljes valóságfedezetét. KISS JENŐ A MŰFORDÍTÓ EMLÉKEIBŐL Akit és akiket még tolmácsoltam Vernes András: Torockó Találkozások (Folytatás az 1. oldalról) nő, amikor a termékeinkből rendezett kiállítást megtekintette. Meleg szavakkal méltányolta erőfeszítéseinket. Éreztük, vissza nem térő percek ezek .. „Bennem és munkatársnőimben a legmélyebb benyomást az keltette, ahogyan Elena Ceaușescu elvtársnő gyermekeink s az ifjúmunkások élete iránt érdeklődött" — így emlékezik vissza Aneta Ciobanu, a Vulcan üzem mesternője arra a látogatásra, amelyet Elena Ceaușescu elvtársnő tett egységükben, arra az alkalomra, amikor személyesen beszélhetett vele. „Élénken érdeklődött a munka- és életkörülményeinkről, a bölcsődénk, a napközink és a munkásotthonunk tevékenységéről. Útmutatásai szemünkben olyan gondos anyához tették hasonlóvá, akinek a nagy családra, az egész népre kell gondot viselnie. Ma szerte az országban tisztelettel és ragaszkodással ejtik ki nevét, s nagyrabecsüléssel beszélne® harcos életéről és munkásságáról. Tudom, nemcsak a magam, hanem az asszonytársaim nevében is mondok köszönetet Elena Ceaușescu elvtársnőnek következetes gondoskodásáért.“ Három asszony vallomásából idéztem. Hazánk asszonyai jól tudják: legszebb születésnapi ajándékuk az lehet, hogy népünk — a szocializmus és a béke — szolgálatában követik Elena Ceaușescu elvtársnő példáját. Évforduló után (Folytatás az I. oldalról) nak megteremtésében elért eredmények Romániát történetileg rövid idő alatt ipari agrár országgá tették, ahol az ipar korszerű és folyamatosan fejlődik, javában fejlődik és korszerűsödik a szocialista mezőgazdaság, az anyagi és szellemi életszínvonal pedig egyre emelkedik, íme néhány sokatmondó adat. A szocialista építés éveiben az ipari termelés az 1938-asnak több mint 50-szeresére, a mezőgazdasági termelés több mint 3,5-szeresére nőtt, ha pedig az akkori és a mostani nemzeti jövedelmet vetjük össze, megállapíthatjuk, hogy az ország ma tizenötszörte gazdagabb. A termelőerők, a műszaki-anyagi alap fejlődése lehetővé tette az egész lakosság anyagi és szellemi életszínvonalának szüntelen emelkedését; számottevően növekedtek az ez ■ főre eső szociális-kulturális juttatások, nőtt a munkások átlagkeresete, valamint a parasztoknak a termelőszövetkezetekben és az egyéni gazdaságokban végzett munkából származó jövedelme; több mint 5 millió új munkahely létesült; több mint 4,6 millió új lakás épült, ami azt jelenti, hogy a lakosság mintegy 70°/6-a új lakásban él. Erőteljesen fejlődött a tudomány, az oktatás, a művelődés, ami elengedhetetlen feltétele a haza, a szocialista civilizáció felvirágzásának, az emberi személyiség kiteljesedésének. Hála az egész ország egyenletes és sokoldalú fejlesztését célzó pártpolitikának, a 36 év nagy forradalmi átalakulásai Kolozs megye gazdasági-társadalmi életében is éreztették hatásukat. A tények arra vallanak, hogy a szocializmus ezen az ősi, történelmi levegőjű vidéken is otthonra talált, s hogy az elődöktől felhalmozott értékek méltó örököseiként a tájainkon élő munkások, parasztok, értelmiségiek, a kommunisták vezetésével testvéri egységbe forrott románok, magyarok és más nemzetiségűek tevékenyen részt vesznek a közös haza gazdasági-társadalmi fejlesztésében, hozzájárulnak a nemzet anyagi és szellemi javainak gyarapításához, új fénnyel övezik szocialista jelenünket. A történelmünkben előzmények nélküli megvalósítások során a párt a nemzet éltető központjának bizonyult; folytonosan szilárdult a párt és a pártfőtitkár, Nicolae Ceaușescu elvtárs, e kiváló párt- és államvezető, a jelenkori világ kimagasló személyisége, a béke és a megértés harcosa körül tömörülő dolgozók egysége. Népünk jól tudja, hogy a szocializmus évei alatt végbement forradalmi átalakulások folyamatában különleges hely illeti meg a IX. kongresszus óta eltelt időszakot, közkeletű és egyöntetűen elfogadott kifejezéssel: a Ceaușescu-korszakot. Amióta a párt és az állam élén a román nép legszeretettebb fia, Nicolae Ceaușescu elvtárs áll, elkezdődött történelmünk legtermékenyebb korszaka, a döntő szakasz a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom megvalósításában, az a szakasz, amelyben a szocialista Románia soha addig nem tapasztalt nemzetközi tekintéllyel képviseli a haladás, a béke, az együttműködés, a szabadság, a nemzeti függetlenség, az emberi értékek ügyét a világban. Jelenére büszkén, hittel a kommunista jövőben, méltósággal és bizakodva lépte át az ország 40. szabad évének küszöbét.