Utunk, 1984 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1984-06-08 / 23. szám

MOLNOS LAJOS CSENDÉLET Az öregember minden nap kiül a tömbházak körülvette apró udvarra, a magával cipelt kisszékre. Nézi a gyermekeket, fürkészi az eget, motyog maga elé. Ha elunta már a tétlen üldögélést, bámészkodást, feláll, odatotyog valamelyik virágágyáshoz, nézegeti a tépelődő-igyekvő palántákat, hajtásokat, lehajol, kitép egy-egy nekibuzdult burjánt. Jódarabig elbabrál a virágágy körül. Aztán visszatotyog a székhez. Leül. Nézi a hancúrozó-zajongó gyermekeket. Fürkészi az eget. Motyog maga elé. Az öregember már nagyon öreg. Megvan kilencven esztendős, de lehet, hogy több. Gyönyörű, hófehér, nagy bajusza van az öregembernek. Nagyritkán végigsimít rajta. De nem pödörgeti meg soha. Az öregember ruhája városias. Tiszta. Vasalt. Fején bolti kalap. Finom posztóból való, új. Két hatalmas keze, vastag tömpe ujjai s ujjain a vastag-kemény, még mindig barnás színű körmök azonban „elárulják“: az öregember eleddigi életét a földdel való tusakodásban munkában élte le. Most itt lakik a városban. Városi ember lett. „Pantallós“ ember maga is. Tömbházlakó. Ruhája mindig tiszta, rendes; gondját viselik. Nincs semmire gondja. Nincs semmi dolga. Tenyeréről már el is tűntek a „keményedések“, kezén finom-fehérkés a bőr, csak vastag-kemény körmei maradtak még mindig vastag-keménynek. Az öregember, ha csak nem „szotyognak a vénasszonyok az égből“, veszi a kisszéket és kitotyog a tömbházak körülzárta udvarocskára. Nézi a gyermekeket. Fürkészi az eget. Néha kitépi a gazt a virágágyásból. Az öregember lehet, hogy boldog, jól megy a sora, egész nap pihenhet, gyermekei, unokái szeretik, féltik. De lehet, hogy az öregember nem boldog. Otthon már elültették a kukoricát, el a pityókát... Maholnap lehet kapálni, aztán kaszálni, szénát szárítani... Az öregember ül a kisszéken. Fürkészi az eget. Motyog maga elé. Két hatalmas keze a térdén hever. Az öregember lehet, hogy boldog. Az öregember lehet, hogy cseppet sem boldog. Ki tudja? ... Ki tudja? ... Kolozsvár, 1984. május 16. Panek Zoltán novellájának folytatása a 3. oldalról válnak útjaink. Azután már nem leszünk érdekesek egymás számára. De figyelmeztetni vagyok kénytelen: még csak most kezdődik. Ha okosan viselkedik, különféle előnyökhöz juthat. — Tudom. Én kellőképpen unom is már az elején. Szellemi lakásleválasztási kísérlet. Évszázados. Csakhogy én már kívül vagyok, hogy ne mondjam: birtokon kívül kívül, extra muros, minek következtében legalább tudom, ki s mi volnék. Illetve, hogy ki lehetnék végül is és végre. Egyetlen dologról nem mondhatok le, ez egyetlen tulajdonom. Arról, hogy önmagam legyek. A bűnügyi szakértők szerint nem ritkán csupán a véletlenen múlik, melyikük lesz az áldozat: a tettes, vagy az áldozat a tettes. A véletlen dönti el. És még sok egyéb. Juhász Sándor életfogytiglanit kapott. Ez még szerencse is, mert kevesebb, mint huszonöt év, vagy tizenöt. A plankácsot, mint bűnjelet, lefoglalták. — Ne dugja a fejét strucc módjára a homokba. Nem illik a mellébeszélés egy kiváló céllövőhöz. ön dicsekedett — eredetileg Hermann Broch írja James Joyce-ról — „találati biztonságáéval. Ám erről majd később. Ráérünk. De azért nem árt igyekezni. — Igen, a közhelyek, ilyen a fejét a homokba dugó strucc is, a derűs életszemlélet tartópillérei. Csakhogy a strucc, ha egyáltalán és főleg üldöztetése esetén a homokba dugja, struccpolitika céljából, a fejét, ott, ahol a homokba dugta, a környék felizzik körülötte, san ez a változat is. Nem az a humanizmus, hogy a világ bajain, mindenért, látványosan óbégatunk. A világ hatalommal, emberfőkkel játszadozóinak ez amúgyis csak annyi, mint nekünk volna egy páncélkocsiban a kellemetlenkedően elénk toppanó ősember aláaud-kiáltozása. Még annyi sem. Már nem ez a humanizmus a fölháborodom tehát vagyok, hanem az, hogy ami rajtunk múlik, függetlenül a többiektől, igen, akár tőlünk függetlenül és önmagunk ellenére is olykor, ami rajtunk áll, tökéletesen elvégezzük. Az élet, az életed, mindössze ennyi: akkor és az jusson eszedbe, amikor és ami hasznos, azt mondd, mondd ki bátran, ami téged tartalmaz és hordoz, ami te vagy, hiánytalanul, időben és térben, mert nemcsak többé nem ismétlődsz e földön, hanem mindenélkül akkor az egyszer sem fordultál elő. — Ez magánérzet. Eső után köpenyeg egy magánérzethez. Túlságosan elvont. Elvonja a figyelmünket fontosabb dolgokról. Tehát káros. Haladjunk inkább a jó irányba. — Jó lesz ez még az eső után is. Például felhőszakadáskor. A sár ellen. A szájunkig érhet a sár. Amikor állapotok uralkodnak. Már régen nem a koronás fők, az állapotok uralkodnak. Látom, jegyzi. Remélem, alkalmam lesz elolvasni a jegyzőkönyvet, mielőtt aláírnám. — Sőt. Minden súlyosbító kiegészítésért külön hálásak leszünk. Ne értse félre. A tréfálkozás is a türelem egyik neme. Foglalkozása? — Erre a jelen pillanatban nem válaszolhatok még csak megközelítően sem pontosan. Aprótermetűnek nem mondható, óriási tapasztalatokkal rendelkező egyén, apróhirdetés kizárva, magasabb beosztást keres, kudarc esetén akasztófa szintén kizárva. Iratok rendezése folyamatban. Megfelel? Elajánló leveleimet maga legalább olyan jól ismeri, mint akik írták. Szükophanták műve. Jobbára szükophantázia. — Végre egy használhatóbb megfogalmazás. De az ilyesmivel különben ne tessék ám viccelni. Ezt csak úgy megjegyzem, a miheztartás tisztábban látása végett. További használható megfogalmazásokat várok. Engedje inkább a tényeket beszélni. A tények a mi tanítómestereink. — Eztmondta, majdnem szó szerint így az az úriember is, aki elbocsátásomkor megjegyezni kegyeskedett: a tények, hát bizony a tények önmagukért beszélnek, egyébként pedig ők mindnyájan sajnálják, hogy kénytelenek megválni tőlem, mert amúgy kiváló volnék. Mire én azonnal válaszolni voltam kénytelen: Igen, kiváló, hiszen éppen most válok ki. Tessék csak idefigyelni, mondtam én a többiek teremtette csendben. Az én életemmel akkor, ott és úgy viccelek, amikor, ahol és ahogy nekem tetszik. Iszonyú csend sunyított a teremben. Ez attól volt, hogy én csupán a példa voltam. A többieknek statuáltak. Ne kívánja, hogy a jelenetet tovább részletezzem, mert csak annyi volt. A következő percekben már az utcán voltam. Különben annyit még hozzátehetek, hogy az illető úriember azelőtt is, azután is teniszezett, ő teniszezett a háború előtt és után is. Én legfeljebb néha sakkoztam. Azóta, mostanában, hogy ezzel a gyilkossági üggyel vagyok elfoglalva, naponta. De még csak nem is játszom meg, hogy értek hozzá, mondjuk legalább a kinyitás szintjén. Keserű vagy inkább egyszerű időtöltés.. Nem én öltem meg Venyege Istvánt. — Miből él? Elismerem: a kérdés kínos, kissé tolakodó jellegű, de gyakorta megkerülhetetlen. Essünk túl rajta, közérzetének javítása érdekében. — Talán inkább magánérzetem javítása érdekében. Essünk. Benne vagyok. A dolgok állása arra enged következtetni, hogy egyhamar nem is mászom ki belőle. A közérzetem sem nem jobb, sem nem rosszabb a többiekénél. A magánérzetem, az viszont, nos, azzal nem dicsekedhetem. Biztatnak. Minden nap felkeresem őket. A főkönyvelő megígérte. Ja, igen, hogy a kérdésére is válaszoljak. A könyveimből élek. No, nem úgy, hogy könyveket írok. Rendre eladogatom a könyvtáramat. A javát. Most legalább kiderül, hány fölösleges kötetet halmoztam föl. Ezeket senki sem bolond megvenni. Tárulj, könyvtáram. Most ezt játszom. Mentségemre legyen mondva, mielőtt megválok valamelyik jobb könyvemtől, búcsúzóul újraolvasom. Tegnap adtam el például egy E. T. A. Hoffmannt. Ő írja: „Azokra gondolok, akik idegenek a világban s azok is maradnak, mert egy magasabb létbe tartoznak, s e magasabb lét igényeit az élet feltételének tartják“. Dehát ezeknek még nem jött el az idejük, sehol a világon: „zárt szívükbe beletalál minden kilőtt nyíl“. Szeretem E. T. A. Hoffmann „haragos humorát“. Egy nap, egy könyv. Így megy ez. Máskülönben I. G. Schnabel regényeimével „A szerelem útvesztőjében tévelygő gavallér“ -nak is nevezhet. Vagy jegyzőkönyvünkbe foglalhatja Publius Ovidius Naso megállapítását: „Vénusz a henyélést szereti“. Én ezzel nem értek egészen egyet. Írjon, amit akar, bánom is én. — Ne engem vádoljon, ön azt mond, amit akar. De lehetőleg ne siklódjunk el oly könynyen a könyveladás mikéntjei fölött. Talán már belátja, hogy egy bizonyos formáját nem ok nélkül vetették a szemére. Nem kellett volna bohóckodni, bohóckodó botrányt rendezni. A könyvek, még a legostobábbak is, tegyük fel, hogy vannak ilyenek, mégsem vaksi macskakölykök, hogy vízbenyuvassza őket az ember. Ráadásul úgy, hogy a hídon, fényes nappal a víz fölött kinyitja a bőröndöt, amellyel hazafelé tart, az antikváriumból, ahol holmi körzeteket nem vettek meg. Akinek már van a rovásán, az ne harapjon újabb emlékeztetőt a rovásbotra. Milyen könyvek voltak azok? — Erre nem válaszolok. Helyesebben szólva: nem emlékszem. Én csak azt dobtam el, amit már — már akkor — az antikvárium sem volt hajlandó átvenni. Úgy látom, az eredeti vádból el-elkalandozunk egyéb vádak irányába is. A vádban, valamely vádban, tehát megkettőződik, legalább, az ember, mert miközben él, ezért vádolhatják, át is éli közvetlenül benső és a cselekménnyel újra egyidejű ön ábrázolással a terhére rótt bűncselekményt. Jól mondom? — Maradjunk a tárgynál. Ha így, ilyen csigatempóban haladunk, az ön idejéből aligha telnék még egy gyilkosságra. Kötve hiszem. — Kötve inkább talán én volnék. Nekem nem a kőkorszakkal, hanem a közvetlenebb, a későbbitörténelmekkel van bajom. Ami körülvesz. Mert körülvesznek. A közvetlen közelből: a közvetlenség a veszély. Az emberiség unja tökéletes lenni, pedig szeretne, ezért még csak felegyenesedett. Szeretne ember lenni, de ha más is, akkor gonoszul elirigyli tőle. Inkább lezüllik ismét arra a szintre, amelyről azután megint üvölítve akar felemelkedni. Sursum corda. Ma még nem hiszik el, nekem sem, hogy a szeretet a legromlandóbb indulat a világon. A legkisebb csalódásra is azonnal bevonjuk a vitorlákat. Én nem akarok túljárni senki eszén, főleg ha nincs neki túl sok. De vegye már tudomásul a világ. Az ember a szükséges/elégséges szabadságban nőhet valamivé. Mindkét kezem az emlékek bilincsében, foglalt, hogyan zárjam ki az emberek felé? A baj talán nem is ez. A baj az, hogy nincs elegendő lelkiismeretfurdalásom; kölcsönkérni sem tudtam: ha egyebet sikerült is, ebből van a legkevesebb. És nem hiszek abban, amit Sören Kierkegaard olyan borzongatóan megrendítőnek szán: „Talán semmi sem nemesít meg egy embert annyira, mint egy titok őrzése“. Talán semmi sem gyötörhet annyira egy embert, mint egy titok őrzése. Ezúttal sem tudtam minden fontosat elmondani a plankácsról, amellyel — segédletemmel, segédletem nélkül, hiszen éppen ezt kellett volna tisztázni — egy embert lefejeztek. Ha kereste a halálát, akkor megtalálta; ha nem, akkor a halál találta meg őt a neki tetsző időben. Az az érzésem, hogy sok minden elsikkadt, márpedig az elsikkadás majdnem elsikkasztás. Amikor Pheidiasz, a szobrász elvállalta Athéné aranylemezekkel borított szobrának az elkészítését, Periklész előre figyelmeztette, hogy egészen bizonyosan sikkasztással vádolják majd. A szobrász tehát Periklész tanácsára az aranylemezeket már a szobor elkészítésekor úgy rakatta fel, hogy az egészet le lehetett szedni és meg lehetett mérni, így a sikkasztás vádját nem sikerült Pheidiaszra bizonyítani. Csakhogy a plankácsnak még számtalan és köszörülhető. És valójában nem is az a fontos, mindegy, ki hal meg. Ember. A gyászszalag pedig olyan kötés, amit nem ott viselünk, ahol a gyógyíthatatlan seb van. . A politikai tényező volt az elsődleges (Folytatás az 1. oldalról) nyomásra létrejött hatalmi struktúrának nem volt számottevő gyökere az ország gazdasági-társadalmi valóságában, s funkcionálását csakis önmaga fenntartása és a hitleri katonapolitika érdekei determinálták, a megdöntését célzó harcnak is elsődlegesen politikai jellegűnek kellett lennie. Ennek megszervezése és vezetése tudományos megfogalmazását nyújtotta a kommunista párt stratégiai taktikája. Ezen belül különösen döntő szerepe volt a cél, a főcsapás iránya kijelölésének s a neki megfelelő szövetségi politika kidolgozásának és alkalmazásának. A közvetlenül elérendő cél nyilvánvalóan az antoneszkánus rezsim megdöntése, a szovjetellenes háborúból való kilépés és a fegyveres harc folytatása a szövetségesek oldalán a fasizmus feletti végső győzelemig, az országnak a történelmi megújulását szavatoló gyors ütemű fejlesztése. Ez a cél biztosította valamennyi, a fasizmus és hazai kiszolgálóival szemben álló társadalmi osztály, réteg, csoport közös frontba tömörítését. De annak ellenére, hogy ebben objektíve létezett az érdekközösség, tudatosítása, szervezett, akcióképes erőkénti megteremtése, fenntartása és fejlesztése nem ment végbe spontán folyamat gyanánt, hanem csakis a kommunista párt helyes politikája révén. A politikum viszonylagos önállóságát tartva szem előtt, az összes antifasiszta erők tömörítésekor a kommunisták elsődlegesen azt az érdeket, törekvést, harci célt hangsúlyozták, amely a legidőszerűbb, általános, közös volt, vagyis: a fasizmusellenességet, a hazafias, demokratikus beállítottságot. Nem hagyták azonban figyelmen kívül, bár időlegesen, gyakorlatilag másodlagosként kezelték azt, ami távlati, sajátos, megkülönböztető, vagyis a különböző osztály- és rétegérdekeket. Ez azonban nemcsak az akkori komplex, ellentmondásos történelmi helyzet kikényszerítette „rögtönzött“ megoldásként talált eljárás, hanem elvi alapon álló, a marxil leniai tanításnak az alkalmazását jelentő politikai akció volt. Ugyanis a munkásosztály forradalmi ideológiájának a klasszikusai nemegyszer írtak és beszéltek arról, hogy a történelmi haladás bizonyos szakaszaiban a nem osztályjellegű érdekek előtérbe kerülhetnek, döntő szerephez juthatnak. Ez abból is következik, hogy mind az egyének, mind a kis és nagy közösségek éppen mert "mindig több érdeket képviselnek egyszerre, általában nem egy érdek, hanem az egész érdekrendszer alapján cselekszenek. A forradalmi harc — ilyen volt a hazánkban ezelőtt négy évtizeddel kibontakozott felszabadító küzdelem — vezetőjének, a kommunista pártnak nagy körültekintéssel kellett felmérnie a közös, antifasiszta frontba tömörülésnek a megvalósítása szempontjából számba jöhető erők sokrétű érdekrendszerét, hogy ezekből azt állítsa előtérbe, ami az általános társadalmi-nemzeti szempontból egybeeső, s így az összefogás gyűjtőpontja. Az ehhez való következetes ragaszkodás, az érvényesítéséért folytatott harc a kommunisták vezette munkásosztály számára nemcsak a többi résztvevők bizalmát, de ezzel egyidejűleg vezető szerepe érvényesülését is biztosította. Ez pedig döntő feltétele volt mind a közvetlen, általános, mind a távlati, sajátos célok, érdekek elérésének. Akkor nálunk arról volt szó, hogy végrehajtsuk — amint azt Nicolae Ceaușescu elvtárs megfogalmazza — „ ... a társadalmi és nemzeti, antifasiszta és antiimperialista felszabadító forradalmat, amely feltárta Románia demokratikus, majd szocialista fejlődésének útját“. Az összes, a felszabadító forradalom előkészítésében és győzelmes megvívásában harcra vállalkozó erők tömörítésének folyamatában fontos mozzanat volt az Antihitlerista Hazafias Arcvonal megalakulása 1943 júniusában. Ahhoz azonban, hogy a fasizmus külső és belső képviselőivel, következetesen vagy kevésbé következetesen, de szemben álló valamennyi erő, beleértve az úgynevezett történelmi pártokat is, összefogjon, és ezen az összefogáson belül érvényesüljön a munkásosztály hegemóniája, feltétlenül szükség volt a tömegek szintjén már régóta érlelődő és sokszor realitásként is megnyilvánuló munkásegységre. Ennek megalakulására 1944 áprilisában került sor. „A Munkásegységfront létrejötte — mutat rá pártunk főtitkára — jelezte a romániai munkásosztály egységének helyreállítását, aminek következtében növekedett a hazai munkásság szerepe az egész tevékenységben, a diktatúra ellen, az antifasiszta és antiimperialista, társadalmi és nemzeti felszabadító forradalom végrehajtásáért vívott harcban, meghatározó tényezőként jelentkezve összes további győzelmeinkben, beleértve a szocializmus sikeres felépítését is Romániában.“ A Munkásegységfrontra támaszkodva, azzal a középpontjában alakult meg 1944 júniusában a Nemzeti Demokratikus Blokk. A Román Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt és a Nemzeti Liberális Párt megállapodása eredményeként kidolgozott akcióprogram előirányozta az antoneszkánus diktatúra megdöntését, Románia kilépését a szovjetellenes háborúból s csatlakozását a szövetséges hatalmakhoz, az ország felszabadítását a fasiszta megszállás alól, a nemzeti függetlenség és szuverenitás helyreállítását, egy demokratikus rendszer beiktatását. A fasiszta uralom évei _ 1940—1944 — alatt az ellenállási harc, élén a kommunistákkal, az általuk kidolgozott taktikának megfelelően nagyon változatos formákban bontakozott ki: a fegyvergyártás és a hitlerista katonai szállítások szabotálása, a behívó parancsok teljesítésének megtagadása, egyéni és csoportos dezertálás, partizánegységek fegyveres fellépése hazafias harci alakulatok megszervezése, felszerelése és kiképzése. A kommunista párt szoros együttműködést épített ki számos hazafias gondolkodású magas rangú vezérkari tiszttel, tábornokkal, felvette a kapcsolatot az Antonescuval és klikkjével mindinkább ellentétbe kerülő királyi udvarral is. Az 1944-es év folyamán mind nagyobb méreteket öltött az elégedetlenség és gyűlölet a rendszerrel szemben, egyre erőteljesebbé és aktívabbá vált a harc ellene. Ezeknek a tényezőknek a hatása alatt belpolitikai téren gyorsuló ütemben mélyült el a katonai fasiszta diktatúra válsága, hatalmi gépezetében is feltartóztathatatlanul haladt előre a bomlás folyamata. A belpolitikai helyzet ilyen alakulásával egyidejűleg jelentős változások mutatkoztak a nemzetközi viszonyokban, a második világháború hadszínterein az antifasiszta koalíció javára. A felszabadító forradalom számára kedvezően alakuló belső és külső körülmények között a Román Kommunista Párt kezdeményezésére és vezetésével az összes demokratikus, hazafias erők részvételével 1944. augusztus 23-án kirobbant a fegyveres felkelés, kezdetét vette a társadalmi és nemzeti felszabadító forradalom, amely — mutat rá Nicolae Ceaușescu elvtárs .— „[...] végérvényesen véget vetett a katonai-fasiszta diktatúrának, de az imperialista uralomnak is, és megnyitotta a nagy forradalmi átalakulások útját hazánkban, annak az útját, hogy a politikai hatalom átkerüljön a parasztsággal, az értelmiséggel és a többi haladó erővel szövetséges munkásosztály kezébe, hogy népünk sorsának urává vált, a szocializmust tudatosan építő, saját kommunista jövőjét szabadon alakító néppé váljék." Negyven esztendővel ezelőtt bekövetkezett hazánkban a tudományos szocializmus ismert tételének megvalósulása, miszerint a politikai harcban — s ez elsődleges — tudatosság érvényesül, ami a „célként értelmezni érdemes értékek“ felismerése alapján, politikai cél- és eszközrendszerként megfogalmazva válik történelemformáló erővé. Esztétikum és politikum (Folytatás az 1. oldalról) Jünk, de ezek, összességükben nem tartoznak a színháztörténeti vonulat csúcsai közé. A dogmatikus szemlélet fékezte az alkotó fantáziát, s a valóság tükrözésének ürügyén ismét csak a naturalista színjátszást igényelte. A társadalomirányításban bekövetkezett változásokat, amelyek meghirdették a rehumanizált, emberközpontú szocialista társadalom megvalósítását, a tudományos megalapozottságú vezetési gyakorlatot, amely a műszaki-technikai forradalom korában soha nem tapasztalt fejlődési ütemet eredményezett — az újkori történészek népünk életében egy gyökeresen új szakasz kezdeteiként tartják számon. A korral lépést tartani kívánó színház mindenekelőtt ehhez a helyzethez akart igazodni. Tanulnunk kellett a körülöttünk lezajlott világszínházi forradalomból, amely alkalmassá tette a színpadot a modern ember létérzésének megfogalmazására. Tudatosítani kellett, hogy a színház autonóm művészeti ág, s mint ilyen nem csupán szövegközvetítő, hanem értelmező, amely nem a szerző szolgájaként, hanem alkotó társaként mond véleményt a világról, mozgósít, elmarasztal, felment, egyszóval gondolkodtat. Ennek megfelelően a színpadi kép a gondolat metaforája, nem másolja a valóságot, hanem annak ,,égi mása“. Mindezt megteremteni egy személy tudja: a rendező. Óriási szerepet kellett kapnia a rendezőnek, meg kellett változnia a színész és rendező viszonyának. A romániai magyar színjátszásban az igény a megújulásra a Huszár Sándor, Földes Mária, Horia Lovinescu, Paul Everac fémjelezte dramaturgia első eredményeinek megszületésekor jelentkezik, amelyek az új tartalmat új formában kívánták közvetíteni, valamint a Dürrenmatt, Miller, Sartre, Anouilh, Brecht színrevitele kapcsán, amikor a klasszikus, zárt dramaturgiai formáknak fittyethányó, idő- és térsíkokat öszszemosó művek kerültek először színpadra. Ez a szakasz a kezdeti sikerek után a színpad újbóli elszürkülését hozta, mivel a gondolati színház jegyében teljesen eszköztelenné vált a játék, szavalássá, amin nem segített a modern külső, a kubista módon egymásra fektetett síkokból készített díszlet s a generálsötét az előadás kezdetén. Aztán a hatvanas évek második felén, a hetvenes évek elején olyan előadások tűntek fel, amelyek a korszerűséget a maguk komplexitásában értelmezték. A modern külsőt feltöltötték tartalommal, megvalósították a totális színészi játékot. Néhány emlékezetes előadás (Pintér: A gondnok, Csehov: Ivanov, Bálint Tibor: A sánta angyalok utcája) előjátékai voltak a kiteljesedésnek, de az igazi áttörést Harag György opusai jelentették (Nagy István: Özönvíz előtt, Barta Lajos: Szerelem, Madách: Az ember tragédiája, Sütő-tetralógia, Lőrinczi: A szerető), amelyekben a reteatralizált színház a maga teljességében ragyogott, gondolkodott és gondolkodtatott, nemcsak látott, hanem láttatott, a színpadművészet valóban alkotássá vált, a színpad sorsproblémák fóruma lett. Ma már elmondhatjuk, hogy ez az igény általános követelményt, mércét jelent. Schiller azt mondotta, hogy a színpad erkölcsi intézmény kell legyen. Ez annyit jelent, hogy állást kell foglalnia. Valami mellett és valami ellen. Az elmúlt négy évtized színpadi gyakorlata ezt kiegészítette még azzal, hogy politikai lesz a színpad, ha egy politikai kérdésben foglal állást. De állást foglalni annyi, mint harcolni, politikailag állást foglalni annyi, mint bekapcsolódni egy ténylegesen folyó politikai harcba. Büszkén vállalták tehát színházaink a kitüntető jelzőt: politikai színház. Az önmagunk megújításának kényszere a negyven év folyamán az önként vállalt és a küldetéstudatot ápoló társadalmi szolgálat igényéből fakadt, amely színház és közéletiség gondolatát analóg fogalmakká tette, létrehozván az esztétikum és politikum új, magasrendű egységét.