Utunk, 1984 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1984-05-18 / 20. szám

Száz nap Keleten Alig néhány hónappal ez­előtt számoltunk be Jakabos Ödön rendkívüli vállalkozásá­nak útinaplójáról és máris ú­­jabb keleti útleírást üdvözöl­hetünk: a Gazda Józsefét.* A Gazda házaspár is Felső- Háromszékről indul útnak, mint Jakabos Ödön. Gazdáék is keletre vándorolnak — de ettől fogva mindenfajta pár­huzam-keresés útjuk és a Ja­­kabosé között — erőltetetten hatna. Jakabos ugyanis Körö­si Csom­a Sándor nyomdokain járta be Indiát, a közbeeső és szomszédos országokat, amíg eljutott a dardzsilingi sirig. Gazdáék viszont azokat a tá­jakat keresték fel, ahol az emberiség, de legalábbis Eu­rópa és jórészt Ázsia kultúrá­jának, művészetének, írásbeli­ségének és — nem utolsó sor­ban — hitvilágának a bölcső­jét ringatták. Más volt tehát az úticéljuk, mások utazási körülményeik és mások néző­pontjaik is. Gazda József háromszor vá­gott neki feleségestől a Ke­letnek. Első utazásuk során — 1976-ban — Görögországot és Törökországot járják be; a másodikat (1978-ban) rövid bécsi és velencei kitérő után Törökországban kezdik, hogy Iránban majd Szíriában foly­t Gazda József: Kelet ka­pui — száz nap ősi kultúrák földjén. Dacia Kiadó, 1984. r- -­­ -----­tassák, míg harmadik útjuk (1979) kiinduló pontja Da­maszkusz s innen, Szíriából vándorolnak tovább Iránba, Pakisztánba, Afganisztánba — onnan pedig a szovjet Üzbe­­gisztánon át — vissza, Ko­­vásznára. Jórészt tehát a mo­hamedán Keletet járták. A műértő szemével csodálták a bejárt országok építészetét, művészetét, népművészetét, a szőnyegeket, kelméket, me­cseteket, dzsámikat, medre­­széket, múzeumokat , letűnt korok csodálatos műemlékeit, mítoszok színhelyeit. Mindezt bámulatra méltó kitartással, szorgalommal. Ők ugyan nem, de az olvasó már-már belefá­rad az épületek, a történelem előtti és történelmi múlt tár­gyi emlékeinek a leírásába, s szinte örvendünk annak, hogy az afganisztáni Kandaharban nem jut idejük a múzeum és a híres dzsámi meglátogatá­sára. Viszonylag rendezett körül­mények között utaznak. Előre megváltott vonat- és repülő­jegyekkel, hajón, (kivált első útjuk alkalmával), de ha a szükség úgy hozza (vagy azért, hogy rövidítsenek, eset­leg mert a meglátogatott vi­déken nincs vasút) gyalog, vagy autóstoppal is nekivág­nak .... s rögzítik a látotta­kat, tárgyilagosan, mint a filmfelvevőgép. Gazda Józsefnek arra is gondja van, hogy minden meglátogatott ország, város, sziget vagy romváros törté­nelmi és művelődéstörténeti múltját ismertesse. Gyakran idéz nagy utazókat, Marco Palót, de Mikest is, el egé­szen napjaink nagy utazóiig. Szívesen és találóan iktat be ismertetőjébe ókori, többnyi­re görög vagy perzsa költők műveiből, aztán arab, török költőktől vett idézeteket, és nem hiányoznak a könyvből az ősi eposzokra való utalá­sok, azokból vett idézetek se. Az értő művészettörténész szemével nézi Gazda József — és Ella, a felesége — a keleti népek épületeket, ruhát vagy szőnyeget díszítő motí­vumait is, hogy jó érzékkel hívja fel a figyelmet azokra, amelyek közösek legősibb dí­­szítőmotívumainkkal. Ebben a szemlélődésben az a legro­konszenvesebb, hogy Gazdáék mindig azt keresik, ami a né­peket összeköti egymással; a sajátosat, az egyedit pedig so­hasem mérik össze értékren­det kialakító szándékkal. Ha valamit sajnálunk a könyv olvastán — az a szűk­szavúság, amellyel a szerző saját élményeit, reflexióit ke­zeli. Talán ezért is hat a le­írás legtöbb helyen egyszerű képsorként: alig érezzük, hogy Gazda József élte is azt az é­­letet, amelyikről beszámol. Az egész útikönyvben például­­ sohasem étkeznek. Két alka­lommal vásárol Gazda ke­nyérfélét (egyszer kenyeret, egyszer lapótyát), néhányszor teáznak, egyszer Pepsi-Colát isznak és csak a vége felé ke­rül szó arról, hogy de jó is lesz egy kis zöldségféle a sok konzervkoszt után. Így aztán, amikor Gazda József leírja, hogy feleségének a sok jövés­menéstől, álldogálástól meg­dagad a lába és orvosi keze­lésre szorul, szinte „üdítően" hat az olvasóra ez a részlet. Történelmi és művelődés­történeti jellegű kommentár­jai során Gazda szívesen el­időzik azokon a helyeken, a­­melyeket múltunk különösen érdekessé tesz számunkra. Jó­­szivel és szépen ir Rodostó­ról , Mikest is idézi. Az A­­leppóról szóló sorait olvasva vártam, mikor kerül már szó Bem apóról, aki ebben, a ma Szíriához, egykor Törökor­szághoz tartozó városban élt emigránsként. Azonban nem találkoztam Bem nevével a fejezetben, a­­mit — végül is — nem írok Gazda rovására; elvégre min­denre neki se terjedhetett ki a figyelme. Azt azonban sze­mére vetem, hogy kritikátla­nul tett magáévá és magya­rázat nélkül, valósként foga­dott el olyan történelmi for­­rást, amelyet — középiskolai szintű történelemtudással is — megkérdőjelezünk. íme, mit olvashatunk a könyv 266. oldalán — Gazda kabuli tar­tózkodása kapcsán: „Ezelőtt másfél ezer évvel, 456 és 557 között az uar (avar) hunok­nak volt itt országa. Dinasz­tiaalapító uralkodóikról (Hef­­tal) heftalitáknak is nevezték őket. Miután megdöntötték u­­ralmukat, nyugatra sodródtak s új királyuk, Attila vezeté­sével eljutottak a Kárpát-me­dencéig ...“ Tudomásom szerint a hu­nok, akiknek Attila volt a legnagyobb királyuk, és aki­nek a halála után felbomlott a hun birodalom, 375 és 379 között már megjelentek Eu­rópában, amikor — Balambér vezetése alatt — a Donnál győzelmes háborút vívtak a gótokkal. A Gazda által em­lített első évszám (456) előtt két évvel Attila meghalt már. Feltehető, hogy a felületesen olvasott vagy ebben a formá­ban téves kabuli forrás nem Attila hunjaira, hanem az a­­varokra utal, akik 540 és 580 között érkeztek Európába, hogy Justinianus bizánci csá­szár szövetségeseiként a Vol­gától az Elbáig és a Dunáig meghódoltassák a germán, bolgár és szláv néptörzseket — feltámasztva Attila biro­dalmát. Bármennyire is a múlt mű­vészettörténeti emlékeit ku­tatja az utazó házaspár, a meg­látogatott országok jelenéről is óhatatlanul fogalmat alkot magának. Első iráni útjuk — például — az iszlám forrada­lom kibontakozásának idejére esett, a második során pedig már a győztes forradalom Iránját láthatták viszont. Nem véletlenül említem éppen Iránt és az iszlám forradal­mat. Mert Gazda József fá­radhatatlan kitartása előtt megnyíltak ugyan Kelet ka­pui — de csak azok, amelyek (az európaival sokban össze­fonódó) keleti történelem és a művészettörténet tárgyi megvalósításait őrzik és azok, amelyek a muzulmán Kelet mai — filmre rögzíthető — képét mutatják meg. Azzal a kapuval azonban, amely a muzulmán Kelet mélyebb megértéséhez vezethetett vol­na, amely az iszlám szellemi arculatát mutathatta volna meg — a szerző nem is pró­bálkozott. Erről csak ismert közhelyek szintjén kapunk némi útmutatást (a nők hely­zete, szent helyek, ünnepek, vallási türelmetlenség), ami azonban arra sem elég, hogy a keleti vallásokkal, ideoló­giákkal kapcsolatos, évszáza­dok során kialakult előítéle­teinket eloszlassa. A Gazda házaspár fárado­zása (a három keleti út) és Gazda József útikönyve azon­ban így is tiszteletre méltó teljesítmény. Meggyőződésem, hogy Gazda Józsefnek nem lesz ez az egyetlen könyve, a­­melyre a három út ihleti; jó lenne azonban, ha a továb­biakban feloldaná szemérmes szűkszavúságát, hogy olvasói ugyanúgy gyönyörködhesse­nek mesélő kedvében , mint e sorok írója gyönyörködött, amikor szóban hallhatta Gaz­da Józseftől ennek a három útnak néhány epizódját. FODOR SÁNDOR Szenyei Sándor írásának folytatása a 3. oldalról zak: vannak nagyon jó, jó és kevésbé jó szakemberek. — Mit jelent az, hogy vala­ki „kevésbé jó“ szakember? — Na látja, ez is egy rang, amit mi adunk itt egy gyen­ge szakembernek. — Rang? Gyenge szakem­bernek? — Szóval — sóhajt Molnár Károly — mi a gyenge szak­munkásból „kevésbé jót“ — nevelünk. Sőt, előfordult, hogy jót. Nagyon jót nem, mert ahhoz — bárki, bármit mond — egy bizonyos, már az illetővel született „több­let“ kell. De nem ez volt a kérdés. Szóval... A gyenge szakmunkással mindenekelőtt meg kell értetni, hogy dolog nélkül nem lehet megélni... S ha pedig már dolgozni mu­száj, akkor az ember igye­kezzen minél kevesebbet szé­gyenkezni a munkája miatt... Meg aztán itt vannak a mun­katársak, akik ha a részleg­ben készült terméket végül a te selejtes, mondjuk, csavar­jaid miatt dobják vissza, ak­kor képesek ... Mert, ugye, zsebre (is) megy a játék... Volt itt olyan eset, hogy a munkatársak egy kollégát ke­rek három hétig nem is üdvö­zöltek ... — S ez a kolléga hogyan reagált az „elhidegülésre“? — Hozzám jött, hogy mité­vő legyen. Mondtam neki: ta­ta, próbálj meg legalább el­fogadható szinten dolgozni. — És? — Megpróbált. És sikerült neki. És most „kevésbé jó“ szakember... — S a fiatalok? Azok, akik a szakiskolából kerülnek ide? — Ezeknek a fiataloknak a szakmai felkészültsége, eny­hén szólva, hiányos. Ezen a­­zonban mi, öregebb szakik, általában segítünk, és (a mi javaslatunk volt!) messzeme­nően segít az üzem vezetősé­ge is: a fiatal három hónapig, de ha úgy találjuk, hogy szük­séges, még tovább­ nem telje­sítménybérben dolgozik, te­hát ideje­ lehetősége van nem „hajtva“ elsajátítani a gépek, szerszámok kezelését. Amit a­­zonban már az iskolában meg kéne tanuljanak (akár tan­tárgy is lehetne!): a munka, a választott szakma szépsé­ge, a munka, a választott szakma megbecsülése... — A maguk javadalmazása november elsejétől nőtt... — Ezt az üzemben — ki­vétel nélkül — mindenki tud­ja. Ám nem mindenki tudja-ér­­ti, hogy a javadalmazás­ emelé­sének milyen feltételei van­nak ... És azt sem elég csak tudni, hanem aszerint kell dolgozni is ... A munkásön­igazgatás ott kezdődik: tudni mit és hogyan, mit és miért kell csinálni, azért, hogy élet­színvonal-emelési terveinket is megvalósíthassuk. Egyéb­ként az új javadalmazási rendszer még szorosabban kö­tődik a munka mennyiségéhez és minőségéhez. Ez azt jelen­ti, hogy a hivatástudattal és felelősséggel végzett munká­nak nagyobb lesz a becsüle­te, az anyagiakban is kifeje­zett elismerése, mint eddig volt. — Munkafegyelem... — Rend és fegyelem nél­kül nem lehet dolgozni! Azaz lehet, de rosszul... A rend és a fegyelem hiányának a következményeit, sajnálatos következményeit néhányszor magam is tapasztaltam. S azt is tudom, hogy nem egy kihá­gás több figyelemmel, törő­déssel a munkatársak részéről, elkerülhető lett volna. Ha sze­met hunyok valamelyik be­osztott munkatárs kihágása felett, közvetve magamnak és persze az egész munkaközös­ségnek ártok vele. Mi vigyá­zunk egymásra! — Megbánta, hogy nem lett mérnök? — kérdem Molnár Károly főmestertől somolyog­va, válaszolt ő már nekem néhányszor erre a kérdésre. — Dehogy bántam! — ka­cag reám. Miért ne hinnék neki? Gáli János cikkének folytatása az 1. oldalról előtt kialakult reális helyze­tet, s a haladás erőire támasz­kodva készítette elő és vitte győzelemre a társadalmi és nemzeti, antifasiszta és anti­­imperialista felszabadító for­radalom ügyét. Biztosította ezzel a marxi értelemben ér­vényesülő világtörténelmi ha­ladás — melynek lényege a világtörténelmileg aktuálissá vált forradalmi fordulat — egy új lépcsőfokára lépésnek a visszavonhatatlan bekövet­kezését hazánk számára, ami egyszersmind hozzájárulás az egész emberiségnek a világ­­forradalmi folyamatban való előrehaladásához. Maga a ha­ladás a történelmi mozgás a­­laptendenciája — bár nem a­­zonosítható egyszerűen a tör­ténelmi fejlődés fogalmával —, mindig reális, konkrét, s nemcsak hogy nem zárja ki, hanem éppenséggel feltételezi megvalósulása formáinak vál­tozatosságát, sokféleségét és bizonyos keretek között, főleg a gazdasági és a politikai szféra eltérő alakulása tekin­tetében esetleg megnyilvánuló egyenlőtlenséget is. A törté­nelmi haladás s ennek egyik, de legmarkánsabb megnyilvá­nulása, a fejlődés dialektikus, ellentmondásos, komplex — esetenként, a fenti értelemben — egyenlőtlen, s e tényből következik, hogy a fejlődés­ben a szembenálló oldalak összeütközésében az elévült­nek, a túlhaladottnak el kell tűnnie, átadva helyét a másik­nak, az újnak, amely a kor­szerűt testesíti meg. Persze, ez nem mindig történik így, s az a tipikus, hogy csak ki­vételesen megy végbe egy csa­pásra; az esetek többségében az ellentmondások hosszabb ideig megoldhatatlannak bizo­nyulhatnak, s a rendszer vál­ságba jut, de pusztulása csak a társadalom forradalmi át­alakításában érdekelt erők határozott, tudatos és többé­­kevésbé erőszakos és áldozat­­vállalással járó fellépése, bá­tor aktusai nyomán követke­zik be. Eklatánsan bizonyítják ezt, a történelmi mozgásban érvényesülő törvényszerűséget a hazánkban 1944. augusztus 23-án kirobbant fegyveres fel­kelés és az ezt követő forra­dalmi események. Mint erre Nicolae Ceaușescu elvtárs rá­mutat: „[...] az 1944. augusz­tusi felkelés a társadalmi és nemzeti, antifasiszta és anti­­imperialista felszabadító for­radalom kezdetét jelentette. E forradalom nyomán kivívtuk hazánk igazi függetlenségét, megvalósítottuk Románia for­radalmi, szocialista átalakítá­sát.“ Ebben a forradalomban tehát szervesen összefonódva jöttek létre a hazai társada­lom gyökeres átalakításának mind a közvetlenül napiren­den levő általános, demokra­tikus és nemzeti célkitűzései, mind az elérendő jövő dimen­­■ziójában megfogalmazódó szo­cialista tartalmú változás reá­lis feltételei. Természetesen az 1944 au­gusztusában kezdődő, s ma is teljében levő forradalmi fo­lyamat semmiképpen sem li­neáris és teleologikus termé­szetű. De a felmerülő nehéz­ségek, a meglevő és az újon­nan fellépő ellentmondások leküzdésével, vargabetűk meg­tételével, az egymást válta­kozva követő, lassuló és gyor­suló ütemben végbemenő sza­kaszokon keresztül előrehalad. Mégpedig azért, mert a szo­cialista társadalom vezető osz­tálya, a munkásosztály objek­tív érdekei — amelyek az a­­lapvető kérdésekben ténylege­sen az egész nép érdekei is — egybeesnek a termelőerők, a termelési s általában a társa­dalmi viszonyok folytonos korrekciójának nemcsak a szükségességével, hanem an­nak a tudatos, szervezett meg­valósításával is. Ami éppen azért válik lehetségessé, mert itt a társadalmasult tulajdon­­termelési viszonyok talaján mód nyílik nemcsak a társa­dalom mindenkori objektív fej­lődéstörvényeinek feltárására, hanem ennek alapján a meg­oldás optimális módjának tu­datosítására és — az össztár­sadalmi tevékenység motivá­ciójának befolyásolása révén — az egyetemes fejlődés meg­gyorsítására. Mindez egyben igazolja az elméleti feltevést, aminek megfelelően kidolgozott stra­tégia és taktika alkalmazásá­val elindult ezelőtt negyven esztendővel, hazánkban a nagy forradalmi átalakulás, bizo­nyítva — mint azt pártunk fő­titkára ismételten hangsú­lyozta —, hogy „A szocializ­mus jelenti az egyedüli alter­natívát a kizsákmányoló és kizsákmányolt osztályokra osz­tott társadalom helyettesítésé­re, a gazdasági-társadalmi ha­ladás, egy igazságosabb és jobb világ bolygónkon való megteremtésének egyetlen út­ját képezi.“ úgy működik, ha ezt rendkí­vül összetetten, valamennyi társadalmi, emberi, erkölcsi, filozófiai, esztétikai összete­vőivel együtt ábrázolja a szer­ző. A modern dráma tehát fi­lozófiai fogantatású, s mivel a gondolat öntörvényűsége szüli a drámaformát, nem be­szélhetünk uralkodó dráma­­modellekről. A drámairodalom krónikása örömmel nyugtázhatja, hogy ez az alkotói elmélet olykor már meghozza a beteljesedés örömét is. Gondolkodtatás és cselekedtetés egyaránt jellem­zi a leírt és kimondott szót. Természetes, hogy a ma élő szó a máról szól — a má­ért. Az itt élő drámaszerző — szülőföldjéért. A művészi be­teljesedés tényét jelzi az is, hogy a drámai szó nemcsak szűkebb pátriánkban érvényes mondanivalókat hordoz, ha­nem a sajátos egyetemessé tágul, színműírásunk így nem­csak emberben, hanem embe­riségben is gondolkozik. Ily módon színpadra szánt irodalmunk korok tanúja le­het, s ez maradand­óságot biz­tosít. Míg egykoron a drámai műfaj az irodalom Hamupi­pőkéje volt, addig mára a többi műnemhez hasonlóan a szellemi körforgás szerves ré­szévé vált, nemegyszer első­ként fogalmazva meg a nem­zet, nemzetiség életében sors­döntő mondani­ és tenni való­kat. ILd­ul­ A MÁRCIUSI FÜZETBEN MEGJELENT REJTVÉNYEK MEGFEJTÉSE: MÁRCIUS: Óh, gyúlt világ! óh drága már­cius! / Rügyek, szerelmek, forradalmak / Évadja, — A CSALOGÁNYHOZ: Csattogj tavasznak édes éneklője, / Csattogd el az epedő szere­lem dalát, TAVASZODIK: Titkon a Bükkben / moccan a rügyben / — mint csibe­héjban — kandin a lomb. TAVASZI SZÉL: Tavasz van, vagy tavasz se még. / Ez a nap olyan fiatal, / mint kis­lány arcán a mosoly. A MÁRCIUSI LÁZ: Folyó megárad, meg­borzong a rét. / Ezer követ száll, ujjong szer­teszét. SZÁMPIRAMIS: 942 302 338 94 114 112 28 38 38 37 8 12 14 12 13 1 6 3 8 2 9 SOKSZOROZOTT BÚVERO 6 19 1 21 18 24 12 17 10 2 4 11 13 15 22 23 16 9 14 3 8 7 25 5 20 TAVASZI ÉNEK: Éneklem a tavaszt, a fényt, / bimbózó ifjú zöld reményt, / szerel­mes szívem sóhaját OLASZ TENORISTA: Enrico Caruso TAVASZELŐ :Bokrok közt szellők raja cser­kész. / Eső zsong. Friss ég fényt derít. CSIGAREJTVÉNY: Verlaine MÁRCIUS: Selymit a barka / már kitakar­ta, / sárga virágját bontja a som. ITT A TAVASZ: Ady Endre: Új Tavasz ez; Tóth Árpád: Az új tavaszra; Tompa László: Virágzó fák alatt; Reviczky Gyula: Új élet; Olosz Lajos: Kibontott rügy; Petőfi Sándor: Tavasszal menj ki a szabadba; Szabó Lőrinc: A változatlan tavaszban; Áprily Lajos: Már­cius BŰVÖS NÉGYZET: kaláka, apatit, lakoma, átoson, kimosó, Atanáz GYERMEKEKNEK: I. tavaszi vakáció, ápri­lis, május, március, kirándulás; II. Sáncban a hévíz­­ könnyű hajót visz KÉPES REJTVÉNY: Botár Edit: Télvég KORA TAVASZI DÉLUTÁN:­ Délután négy­ko­r lángol a város / sárga verőben. Golyóhírt kapni. EGÉSZÍTSE KI: Donizetti MÁRCIUS: Lúdbórzik, nézd, a tócsa, vad, / vidám, kamaszfiús / szellőkkel jár a fák alatt / s zajong a március. SCHUBERT O­BERTÉ: Három a kislány. A TÓ TAVASZI ÉNEKE: Ha csillagoktól / csillogok, / vagy elbújtak / a csillagok, / egy­szerre fáj már / estetájt / minden, mi soksok / este fájt. HALADÓKNAK: Rigoletto, Rodelinda TAVAS­ZI ÁG: Villám nem ért és nem tört le szél. / Elkerültem villogó fejszéket. / A fán hagyott a nyár, az ősz, a tél... / Jött a tavasz é s egy szerelmes letépett. KURT WEILL: Koldusopera TAVASZI VERS: Tavasz volt tegnap, bebo­rult mára, / de csupa zöld az egész határ! / Tavaszi nótát fütyül a szél s a / kertek fáin ezer madár. TAVASZ: a bimbók feje szinte pattog, / ma­darak nászéneke csattog, / fent aranyszárnyú fellegek: / szerelmi diadalmenet! BETÜSZÁMTAN: É=1; H=2; D=3; J=5; G=6; V=7; J=8; K=9; R = 0. SZERKESSZEN KERESZTREJTVÉNYT: A nap tüze, látod, /a fürge diákot / a hegyre ki­­csalta, a csúcsra kiállt. Kötő József cikkének folytatása az 1. oldalról az új értékeket termelő szel­lemi önvizsgálatban Nicolae Ceaușescu elvtárs szavai: „ ... a művészetnek és az iro­dalomnak tükröznie kell tár­sadalmunk realitásait, dia­lektikus materialista világ- és társadalomszemléletünkre kell épülnie; magától értetődik vi­szont, hogy a művészeti alko­tásban különböző kifejezési formáknak és eszközöknek kell érvényesülniük, nem sza­bad megkövetelni az unifor­mizálást, ami korántsem moz­dítaná elő az irodalom és művészet fejlődését, szerepét a szocialista tudat színvonalá­nak emelésében, ellenkezőleg, leszűkítené ható- és vonzó­­körét.“ , Új korszak kezdődött drá­­maírásunkban, amelyet a már említett ankét „tisztult esz­mék útkeresése a művészi kifejezésben“ periódusának nevez. Sütő András, Szemlér Ferenc, Székely János, Lász­­lóffy Csaba, Méhes György, Veress Dániel, Csávossy György, Sylvester Lajos drá­­maművészete érzékelteti az öneszmélés korszakának né­hány jellegzetes vonását. (A néhány jelző használata nem esetleges: nem térhettünk ki valamennyi szerzői pályára.) Ha ezekből a vonásokból a mai dráma általános képét kívánjuk kibontani, talán a következőket kéne hangsú­lyoznunk: az új témához a­­dekvát form­a ismérveinek ki­dolgozásához szükségessé vált a dráma és drámaiság fogal­mának újraértékelése. Min­den sikerült drámának ezt a címet adhatnék: a választás dilemmája. A drámai hőst az élet keresztútjain ábrázolja, a történelem és a kortársi lét kínálta lehetőségek közötti döntés pillanatában. Az egye­temes drámairodalom történe­tét az élet határhelyzeteibe sodort hősök foglalatának is felfoghatjuk. Antigoné vá­laszthat: kihívja a sorsot vagy konformistává válik és aláveti magát a kor erkölcsé­nek. III. Richárd önmaga dönti el, hogy gazember lesz és nem erkölcscsősz; az öreg hölgy a humanizmus nevében Güllen város jótevőjévé is válhatott volna, de ő hatalmát az emberi kapcsolatok szétzül­­lesztésére használta. A kor­társ ember tulajdonképpen u­­gyanezekkel a dilemmákkal viaskodik. A mai ember lét­kérdése esélyeinek felmérése a „végzetével“ való küzdelem­ben, hogy úrrá lehessen sor­sán, harca katartikus kisu­gárzásával erősítse az emberi lélek nemesítését hirdető XX. századi héroszokat. Ezek a tények elfogadtatják velünk a felismerést, hogy a drámai mű nem egyetlen ismérve nem a konfliktus, hanem egy szitu­ációba épített potencia gya­korlati megvalósulása. A szi­tuáció drámai potenciája csak

Next