Utunk, 1985 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1985-01-04 / 1. szám

Művészet és felelősség A művészet — mondta De­­mokritosz — nem a szükség­ből, han­em a fölöslegből szü­letett. Ezért sokaknak úgy tűnhet(ett), hogy nem is külö­nösebben fontosak azok a szükségletek, amiket kielégít. Ezt látszik igazolni az is, hogy csak azután jelenhetett meg a történelem hajnalán, miután az ember már ki tudta elégí­teni legalapvetőbb életszük­ségleteit. A művészet a szabadidő „gyermeke“. A múzsás tevékenységnek (muziké) a termelőtevékeny­ségtől (techné) való megkü­lönböztetése már nagyon ré­sen, a görög antikvitásban megtörtént, ám a demokrito­­szi felismrésből olyan előíté­letek is születtek a későbbi századokban, amelyek időn­ként lesújtottak rá. Közü­lük mintha az a türelmetlen, szűk prakticista szemlélet bi­zonyult volna a legszí­vósabb­­nak, amely a művészetet gya­korlati haszon nélküli, olyan valaminek tekintette (tekinti ma is!), ami nélkül nyugod­tan meglehetnénk. És valóban, abba még senki se halt bele, hogy nem olvasta a Háború és békét, fogalma se volt Michelangelo Mózeséről, nem hallotta a Holdfényszonátát... Eltengődhetnénk hát nélküle is? El. De milyen lenne az az élet?! Öröm nélküli, sivár, majdnem pusztán biológiai, szinte már nem is emberi. Az ember azért élt szüntelenül az önkifejezésnek ezzel a lehető­ségével, amióta eszmélni kez­dett, mert a művészetben — akárcsak a bölcseletben — ott vibrál a totalitásigény; benne és általa a mindenséggel mé­­retkezett, amiről nem tudott, nem is tud lemondani soha. Hogyha a művészet nem is közvetlen létszükségleteket e­­légít ki, mint a földművelés vagy a vasöntés, kielégít más igényeket, amelyek ugyanúgy hozzátartoznak az élethez, mint amazok. Mi az, ami a mindenkori művészetnek pol­gárjogot szerzett a történe­lem változó klímájú ege a­­latt? Hallgassuk, mit mond a legilletékesebb! „A költő ... (az adott világ varázsainak mérnöke) tudatos jövőbe lát s megszerkeszti magában, mint ti majd kint a harmóniát.“ (József Attila: A város pe­remén) A művészet hivatása a sze­mélyiségnek az erkölcsi jóval és a társadalmi igazságossal összecsengő modellálása, az ember kollektív létformájá­nak, a társadalomnak szünte­len humanizálása. Ennél töb­bet soha senki nem vállalt­ önzetlenül fáradozni azon, hogy szebbé és jobbá vará­zsold a világot az emberek­ben és körülöttük, ez a lehe­tő legszebb, legnagyszerűbb gesztus. Nem túlvállalás ez? Inkább egyféle „predestinált­­ság", ugyanis a művésznek so­ha nem csak a részekre, ha­nem mindig az egészre kell figyelnie. Persze a művész nem egymagában birkózik Herkulesként ezzel a gigászi feladattal; ő is csak „bese­gít“, hisz, végtére is, ebbe az irányba hat minden pozitív emberi cselekvés. Mégis mi a fontosabb — tó­­díthatná a megrögzött kérde­ző —, a tárgyi világ huma­nizálása vagy pedig a ben­sőé? Az egymást követő tör­ténelmi korok, s bennük az emberek eltérő életfelfogása,­­módja egyértelműen bizo­nyítják, hogy kik mit tartot­tak üdvösebbnek. Mi úgy gon­doljuk, hogy mindkét véglet­től távol kell tartanunk ma­gunkat. Mert hiszen a primér szükségletek kielégítése nélkül nem tudnánk élni, a lelki szükségletek kielégítése nélkül pedig nem tudnánk emberi módon élni. A tárgyi világ szüntelen elsajátítása az élet alapfeltétele, de nem kell-e követnie a külső világban be­állott változásokat az értelmi, érzelmi és akarati életnek is? Mi több, nem szükséges-e, hogy emez olykor megelőzze amazt? Hiszen ha nincs igény az igazabbra és a jobbra, nem is lesz megvalósulandó sem az igazabb, sem a jobb. Pedig mi más lenne az élet legfőbb ér­telme, mint a vég nélküli tö­kéletesedés. És bár jól tud­juk, hogy a tökélyt sose érjük el, nem tudunk lemondani ró­la. A személyiségnek a művé­szet eszközeivel történő mo­dellálása fejlett moralitást, komoly felelősségérzetet köve­tel. Itt a tévedéseknek sokkal súlyosabb következményei le­hetnek, mint a tárgyi világ át­alakításakor ejtett tévedések esetén, ama egyszerű oknál fogva, hogy a selejt nem dob­ható el, nem is kapcsolható ki egykönnyen, s ha egyszer ön­tevékenyen értékeket rombol, úgy működik, mint egy célt tévesztett bumeráng. Az alkalmi váteszek baljós látomásaiban pedig azért nem osztozunk, mert nem hiszünk a művészet beharangozott ha­lálában. Ellenkezőleg, mi úgy véljük, hogy a jövő társadal­mának még égetőbb szüksége lesz rá, mint nekünk. Minél könnyebben fogja kielégíteni az ember primér szükséglete­it, annál többet foglalkoztatja majd önmaga, kiléte, jövője, sorsa; közelebb kerülnek hoz­zá a metafizikai kérdések, így a művészet is. A művészet feltehető jövőbeni reneszán­sza összefügg azzal is, amit már Schiller is felismert: a személyiség széthullásának a veszélyével. A jelenség oka­it, és gyógyírját keresve, a költőóriás arra a következte­tésre jutott, hogy a személyi­ség harmonikus kiteljesedésé­nek egyetlen lehetséges eszkö­ze a művészet. Mi egy árnya­latnyit módosítanánk ezen a megállapításon: ilyenformán ha nem is az egyetlen, de min­denképpen az egyik legfonto­sabb. Rokon természetű jelen­ségről szólva, Hegel is hason­ló eredményre jutott: a művé­szet világtörténelmi szerepe az elidegenedett világ visszahó­­dításában rejlik. Mutatis mutandis: hogyha a művészetre ilyen fontos fel­adat hárul szorongásaink fel­oldásában (...), akkor azok­nak is érezniük kell a rájuk nehezedő erkölcsi felelősség súlyát, akik létrehozzák a mű­vészetet. Az alkotókra gondo­lunk, így van, így kell lennie ennek azért is, mert a művé­szi alkotás nemcsak leírása, ábrázolása, kifejezése valami­nek, hanem az értékelése is. A művészet nem annyira azt tárja elénk, milyen az a fel­villantott életjelenség, hanem azt sugallja, milyennek kell lennie az alkotó elképzelése szerint. Tehát a művész esz­méi nem lehetnek akármilye­nek; őneki közössége — ezen keresztül pedig az egész em­beriség — nemes törődéseit kell a magáénak éreznie, azo­nosulnia velük. Ennek a bel­ső parancsnak kell engedel­meskednie a mégoly rakoncát­lan képzeletvilágnak is. Minden igazi művészi alko­tás az ábrázoltnak, a leírt­nak egyben az értékelése is. Értékelvén, a művész állást foglal valami mellett vagy va­lami ellen, még akkor is, hogyha nem tud róla. Ennél­fogva amit mond, ahogyan ér­tékel, az az igazán fontos, u­­gyanis abból (és nem any­­nyira a témából) vehető ki — megközelítő pontossággal — a művész világérzése és felelős­ségtudata. És mivel azt, amit elkövettünk, nem lehet nem megtörténtnek tekinteni,­­a művész nem szakadhat el mű­vétől, még akkor sem, ha ne­tán megtagadná azt. Albert Camus a Nobel-díj átvételekor mondott beszédé­ben azt fejtegette, hogy nap­jainkban a művésznek akar­va, nem akarva színt kell val­lania. Régebben az író „min­dig ki tudott térni a történe­lemben való részvétel elől. Aki nem helyeselt, az gyakran hallgathatott, vagy beszélhetett másról. Most minden megvál­tozott, és maga a hallgatás is szörnyű szimbolikus értelmet nyert. Ma magát a kitértést is választásnak tekintik; akár a­­karja a művész, akár nem, felveszik a fedélzetre ... Bár a széles körökben elterjedt e­­lőítélet a művésznek a ma­gányhoz való jogáról beszél, a helyzet éppen ennek az el­lenkezője: ha valakinek nincs joga a magányosságra, az ép­pen a művész. A művészet nem lehet monológ. A művész, még ha ismeretlen is magá­nyos is, az utókorhoz fordul“ (idézi: M. Sz. Kagan). A történelemmé nemesedő élet bizonyítja, hogy a művé­szet és az erkölcs milyen szo­rosan összefügg, s hogy ez a frigy nem újkeletű, hanem ősi és felbonthatatlan. A mű­vész olyan életigazságokat mond ki, amelyek messze túl­lépik önkörét, a közrebocsá­tott műben rejlő művészi at­titűd átsugárzik miránk is; a­­mi egyszer csak az övé volt, az most a mienk is lett; a mű­vészet nem magánügy, nem is volt soha. A művészet varázserejét, különös hatékonyságát már nagyon régen felismerték a gondolkodók; mindazáltal nem egyszer vagy a puszta gyö­nyörködtetés eszközévé fokoz­ták le, vagy pedig annyira közelítették az ideológiához, hogy már-már összetévesztet­ték vele. Igaz ugyan, hogy a művész eszméit, érzelmeit, törekvéseit, amelyek a műal­kotásokban eltárgyiasulnak, a valóság inspirálja; az is igaz, hogy a művész nem csak a maga, hanem mások nevében is szól, és ez a körülmény óha­tatlanul közelíti a művészetet az ideológiához, ideologikussá teszi, mindazáltal a művészet nem ideológia. Ha az lenne, nem lenne szükség rá. A való­di művészi alkotás az életnek az alkotói szubjektivitáson át­szűrt, jelentéses tükörképe, abból kigyöngyözött képzelet­szülte emberibb mása. Ez meghatározza rendeltetését, társadalmi funkcióját is, ami nem lehet más, mint az, hogy az élet (emberi-társadalmi va­lóság) teljességéről hű, vagyis az igazságnak megfelelő mű­vészi képet nyújtson. Közhelyszámba menő igaz­ság, hogy az értékek világában élünk. A pozitív értékek elő­segítik, a negatívak pedig fé­kezik képességeink kibontako­zását, a törekvések megvaló­sulását. Az értékek összefügg­nek, rangsort alkotnak, rend­szerbe szerveződnek. Ennél­fogva valamennyi pozitív ér­tékfajta visszavezethető egy legfőbb értékre, a szabadság­ra, a negatív értékek pedig a legfőbb antiértékre, a nem­szabadságra (kiszolgáltatott­ságra) mutatnak. A szabadság (mint emberi uralom) alkotó­elemként magában foglal o­­lyan kimagaslóan fontos ér­tékeket is, mint az igazság és az erkölcsi jó. A művész leg­alapvetőbb morális kötelessé­ge: a szabadság tántoríthatat­lan szolgálata. Ezért elhivatá­­sával kerülne ellentmondásba az, aki — az élet egészével mit sem törődve — szándéko­san csak a pozitívumokra, a minden belső ellentmondástól mentes „szépségre“ figyelne, még inkább, ha művi úton megszépítené a valóságot; vagy ellenkezőleg, ha a rátat, a negatívumokat, csak az élet árnyoldalait ábrázolná öncélú­an. A szocializmus kiteljesí­téséért folytatott küzdelem írói-művészi ábrázolására u­­talva, pártunk főtitkára, Nicolae Ceaușescu elvtárs, az RKP XIII. kongresszusán el­hangzott beszédében, arra hív­ta föl az alkotók figyelmét, hogy a művészi tevékenység igazi ihletforrása az eleven élet kell hogy legyen. „Az al­kotók merítsenek népünk munkájának, életének eleven forrásából és ne a vizeskorsó­ból, amely még ha aranyozott is, torzítja a valóságot. Ne korsóból, hanem az éltető, tiszta forrásból merítsenek, mert ez az egyetlen igazi ih­letforrás — és az is lesz min­dig — hazánk összes alkotói, mindazok számára, akik a népnek kívánnak írni, a nép­pel együtt kívánnak élni.“ Az újratermelődő dehumanizáló tendenciák ellen, az emberib­bért folytatott egyetemes küz­delemben az értékeknek és az antiértékeknek törvénysze­rűen meg kell ütközniük, és ebből a harcból, az élet pa­rancsszava szerint, végül is a humánumnak, az igazság(os­­ság­ nak kell kikerülnie — ha csupán lehetőségként is — győztesen. Az igazán nagy művész sohase arra törek­szik, hogy műve szép legyen, hanem hogy igaz legyen. Osz­tanunk kell tehát egy kortárs teoretikus ama megállapítását, hogy valamely művészi alko­tás nem annál értékesebb, mi­nél szebb, hanem minél iga­zabb. Egyébként is, ami a művészetben igaz, az szép is, még akkor is, hogyha ez a szépség nem egyszerűen gyö­nyörködtető, megnyugtató. A művészi érték olyan bo­nyolult struktúra, amely rend­kívül érzékeny alkotó­elemei­nek helyes arányaira, megfe­lelő érvényesülésükre. Az a művész, aki a különböző (vi­lágnézeti, erkölcsi, nemzeti, vallási és egyéb) szempontok tüntető érvényesítésével akar­ja meggyőzni közönségét, megbontva az adott struktúra helyes arányait, az ellenkező­jét fogja elérni: műve elveszí­ti hitelét és meggyőző erejét. Az alkotás művészisége pedig csorbát szenved. .A művészi alkotás katego­rikus imperatívusza az, hogy igaz legyen. A népének elkötelezett mű­vész mindig is arra törekedett, hogy tehetségéhez mérten — a kor nyújtotta lehetőségeken belül — mélyreható igazsá­gokkal szolgálja annak min­den emberies igyekezetét. Szolgálni az igaz ügyet, és be­csülettel helytállni a küzdés­ben, nem könnyű ugyan, de mégiscsak a legszebb élethi­vatás. ANISZI KÁLMÁN Fejlődésünk távlatai (Folytatás az 1. oldalról) Figyelembe véve a világgaz­dasági helyzet alakulását és szocialista iparunk erejét, kü­lönös gondot kell fordítanunk az új műszaki-tudományos forradalomra, hogy a román ipar és az egész nemzetgazda­ság a jelenkori tudomány és technika legújabb vívmányai­nak színvonalára emelkedhes­­sék. A következő ötéves tervidő­szakban kiemelt szerep­e lesz az energia- és nyersanyagalap bővítésének, mert ez elenged­hetetlenül szükséges a nem­zetgazdaság továbbfejlődésé­hez. Az előirányzat szerint 1990-ben 9,,97 milliárd ki­lowattóra villamos energiát fogunk termelni. Erőteljesen fellendül a szén- és égőpala­­tüzelésű erőművek, valamint a vízi- és atomerőművek terme­lése. Szem előtt kell tarta­nunk az újfajta energiaforrá­sokat — ,«a szerves anyag, a szél és a nap energiáját. A nyersanyagalap bővítése céljá­ból megkezdjük újabb ércfaj­ták kitermelését és fokozzuk az energia és a nyersanyag visszanyerését és újrahaszno­sítását. Az 1986—1990-es időszak­ban fontos eredmények szü­letnek majd az ipari terme­lés korszerűsítése és minősé­gi fejlesztése terén. Gyors ütemben fognak fejlődni a magas műszaki színvonalú ágazatok, megvalósulnak a gazdaság valamennyi ágának gépesítését és automatizálását célzó programok. 1990-re ipa­ri termelésünk általános szint­je, minőség és műszaki fej­lettsége a gazdaságilag fejlett országokéhoz mérhető lesz. A mezőgazdaságban, a nem­zetgazdaság fontosságra má­sodik ágában a fő cél az új agrárforradalom végrehajtása. Ehhez szükségképpen át kell alakulnia szövetkezeti pa­rasztságunk munkastílusának, élet- és gondolkodásmódjának, s a mezőgazdasági termelés­nek teljesen ki kell elégíte­nie a fogyasztóközönség és a nemzetgazdaság igényeit. Hi­ánytalanul valóra váltjuk te­hát a Programnak az öntöző­­rendszer fejlesztésére, a talaj­javításra, a föld termőképes­ségének növelésére vonatkozó előírásait. A terv szerint 1990- ben 30—32 millió tonna ga­bonát termelünk majd. A rendkívül gyors ütemű gazdasági és társadalmi fejlő­dést elősegítik a tervezett be­ruházások is. Az 1986—1999- es tervidőszakban 1350—1400 milliárd lejre rúg a beruházá­sok értéke. A beruházási alap legnagyobb részét az energia- és nyersanyagkészletek gyara­pítására, az ipar intenzív fej­lesztésére, korszerűsítésére, műszaki színvonalának eme­lésére, az öntözőhálózat bőví­tésére és a talajjavításra, va­lamint a mezőgazdaság, a szál­lítás és egyéb ágazatok gépe­sítésére fordítjuk. „A jövő­ben — mutatott rá Nicolae Ceausescu elvtárs — nem me­rül fel többé a termelési ka­pacitás extenzív fejlesztésé­nek kérdése, a hangsúly a meglevő kapacitás korszerűsí­tésére és műszaki színvonalá­nak emelésére kerül majd.“ Az ipari és mezőgazdasági termelés élénk ütemű fejlődé­sét egyre nagyobb mértékben szolgálja a tudományos kuta­tómunka, a modern tudomány és technika vívmányainak minél gyorsabb alkalmazása. A tudományos kutatásra, a műszaki fejlesztésre és az új vívmányok alkalmazására vonatkozó előirányzatok tel­jesítése biztosítani fogja a termékek műszaki állagának és minőségének, a termelés szerkezetének számottevő ja­vulását, a gazdasági erőforrá­sok minél teljesebb kihaszná­lását, a román termékek ver­senyképességének növekedé­sét. 1990-re a román termé­kek 93%-ának el kell érnie s további 2­5%-uknak meg kell közelítenie a világszín­vonalat műszaki és minőségi tekintetben. A következő tervidőszak so­rán az egész gazdasági-társa­dalmi fejlődés a társadalmi munka növekvő termelékeny­ségének jegyében fog állni. Fölmerül tehát a termelékeny­ség gyorsabb növekedésének, az önköltség és különösen az anyagi ráfordítás csökkenésé­nek, a termelés, a beruházás és a kivitel fokozott haté­konyságának a kérdése. Azon kell lennünk, hogy az egész gazdasági-társadalmi tevé­kenységben az önigazgatás és önellátás elve érvényesüljön, s hogy mindenik gazdasági egység folyamatosan növelni tudja hatékonyságát és jöve­delmezőségét. A gazdasági-társadalmi fej­lődésben elérendő sikerek megmutatkoznak majd a nép anyagi és szellemi jólétének növekedésében is. Az élet­­színvonal emelésére és az élet­minőség javítására vonatkozó Irányelvtervezet szerint 1986 és 1990 között mintegy 10 fo­­kal nő a közfogyasztási cik­kek forgalma. Lényegesen, 68—76%-kal bővül a szolgál­tatások terjedelme. Új mun­kahelyek létesülnek, a fog­lalkoztatott dolgozók létszá­ma 2,5—3,5 százalékkal nő. Áttérünk a 44 órás munka­hétre. 750 000 új lakás épül, s ez érezhetően javítja majd a lakásviszonyokat. Az új ötéves terv előirány­zatainak teljesítése nyomán 1990-re Románia — mint Nicolae Ceaușescu elvtárs hangsúlyozta — „a gazdasági­társadalmi fejlődés új szaka­szába lép, újabb lépést tesz előre a sokol­dali­an fejlett szocialista társadalom megte­remtésének és a kommuniz­mus felé való előrehaladásnak az útján. Egész népünk a ci­vilizáció és haladás, az anya­gi és szellemi jólét újabb lépcsőfokára hág.“ December elején az RKP Központi Bizottságának és a Gazdasági és Társadalmi Fej­lesztés Legfőbb Tanácsának közös plenárisán, a Dolgozók Országos Tanácsának plenári­sán, a Nagy Nemzetgyűlés ü­­lésszakán és a mezőgazdaság kérdéseivel foglalkozó értekez­leten egész sor tervezetet vi­tattak meg és hagytak jóvá, amelyet a XIII. kongresszus történelmi jelentőségű határo­zatainak megvalósítását, a gazdaság folyamatos fejleszté­sét, a nép életszínvonalának emelését célozzák. Ezek közé tartozik Románia Szocialista Köztársaság gazdasági-társa­dalmi fejlesztésének 1985-re szóló terve, a lakosság élel­miszeripari és ipari cikkekkel való ellátását biztosító ön­­igazgatási és önellátási prog­ram, a termékek szabványosí­tására, műszaki minőségük ja­vítására és a fogyasztás sza­bályozására vonatkozó tör­vény. A társadalom demokratikus testületei által jóváhagyott ter­vek és programok Nicolae Ceausescu elvtárs kongresszu­si jelentésének ama tételén nyugszanak, hogy a gazdasági és társadalmi élet minden te­rületén növekedni fog az or­szágos terv szerepe. A pártfő­titkár újító és forradalmi szemléletét tükröző 1985-ös terv a gazdasági növekedés ü­­temének gyorsítására, az ipar fejlesztésére és korszerűsítésé­re, a mezőgazdasági termelés fokozott bővítésére, a nemzet­közi munkamegosztásban be­töltött szerepünknek a kiter­jesztésére, a minőség javítá­sára teszi a hangsúlyt. Népünk átfogó és lelkesítő munkaprogramot kapott a je­lenlegi ötéves tervidőszak u­­tolsó évére. Teljesítése külön­leges erőfeszítéseket, egyre jobb minőségű, egyre szorgo­­sabb és hatékonyabb munkát követel. A Nicolae Ceaușescu elvtárs által a XIII. kongresz­­szuson és szocialista, kommu­nista munkásdemokráciánk más fórumain kijelölt felada­tok megoldása végett minden dolgozóinak alkotó módon, fe­lelősségérzettel kell részt ven­nie a jövő évre szóló terv megvalósításában. Így teremt­hetjük meg a feltételeket ah­hoz, hogy Románia a fejlő­dés új szakaszába lépve, a közepesen fejlett szocialista országok közé emelkedjék. KIS GYERMEKÜNK ÉS NAGY VILÁGUNK Parittyák és hógolyók Aranyos csemetéik téli va­kációra özönlenek, azzal a vi­dám ricsajjal, mellyel annak­idején magunk is özönöl­tünk. Emlékszem, ahogy köze­ledett ama nap, a mi időnk­ben ilyenformán mutatkozott a visszaszámolás, jóval a ra­kétafellövések ceremóniái e­­lőtt s anélkül, hogy tudtuk volna, hogy ez „visszaszámo­lás“, -ó, -ió, -ció, -áció s egé­szen a vakációig, mindig fel­írta valaki a tábla sarkába, s a hetes gondja volt letörülni, nehogy valamelyik szigorúbb pedagógus megapparehendál­­jon. Dehát az idők változnak, ezt az is tagadhatatlanná te­szi, hogy annak idején, ha jól emlékszem, valamilyen alka­lommal kiborult a Bede avagy a Pataki táskája, mindketten arról voltak híresek, hogy a legnagyobb s legnehezebb ku­­ferrel ők jártak a suliba, nos, volt ott minden, spárga, bics­ka, gomb, pirula, nyusziele­del, ólomkatona, de ez együtt sem közelítette meg egy mai pocolista táskájának súlyát és tartalmát. Többet tanulnak, többet tudnak majd, mondjuk re­ménnyel és büszkeséggel tel­ve, de azért néha fejcsóválva a plusztehernek tűnő dolgo­kért. Mindenesetre, edzett kor­osztálynak tekinthettük a ma­gunkét, gyermekfével nem a tévéfilmekből vagy a széles­vásznú moziból ismerhettük meg a háborút, ám az ilyes­mit leszámítva komolyan ed­zett korosztályok kerülnek majd ki a ma iskolájából is. A régi jó parittya, meg az a­­lapvető hiánycsínyek, rosszal­­kodások azért biztosan nem vesznek ki, időhiány miatt, a­­zok „haladó hagyományként“ apáról fiúra szállnak, s néha nehéz elfojtani egy mosolyt, mikor szakasztott ugyanaz a helyzet ismétlődik velük, a­­miért annak idején nekünk borsózott a hátunk, mintha csak összebeszéltünk volna, mégis, mégis ... Sokat és komolyan vitá­zunk azon, családban, iskolá­ban, nyilvánosan és otthoni csetepatékban, hogy elkényez­tetjük őket, avagy megter­heljük? Nem vitás, hogy a változó idők változó világa más fiúkat, lányokat kér és kap a mai iskolájába, a ma is­kolájából, nemkülönben a ma családjából. Másik iróniára, irigységre vagy rosszallásra alkalmat adó téma, hogy e­­gyes szülők még ezzel az iga­zán sűrű programmal sincse­nek megelégedve, hanem kü­lön nyelvórára, külön tornára, zongoraórára járatják a cse­metét, a szépreményét a még szebb remények érdekében. „Pistike, ha jó leszel, jövő héttől balettre is beíratunk" — mondják, s ki tudja, nem hat inkább fenyegetenn­ek már, a maradék szabadidő, játékidő beépítése. Mert azért egészség is van a világon, te­­herbíróképesség is, és végül is kinek-kinek mindössze egyet­len egy gyerkőckora van, er­ről sosem szabad — helyette — megfeledkezni. Tény viszont, hogy a sok külön és együtt elsajátított, az előző nemzedékek életéből még hiányzó dolgok, nyelvek, tantárgyak külön emberkéket jelentenek, értékes embereket majd, egy számunkra talán már nem annyira, de szá­mukra otthonos világban, melyre sosincs elég korán el­kezdeni a komoly vagy játé­kos felkészülést. És persze, hogy marad a parittya s a hó­golyó, a szakadó nadrág s az algebra lecke helyett belőtt gólok, az izgalmak és élmé­nyek, melyeknek óhatatlanul intellektuálisabb íze is van ma már, több láthatatlan irányból érkeznek, ahogy mondani szokás: a kor leve­gőjében vannak. Hadd legye­nek, csak a kor levegője le­gyen mindig békésen emberi, legyen az közelről tiszta, friss, mint a téli napok illata, leve­gője. LASZLÓFFY ALADÁR

Next