Utunk, 1985 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1985-08-16 / 33. szám
Rónai Antal meséli „Minden színház bolondok háza, az operaház pedig éppenséggel a gyógyíthatatlanok osztálya“ — állította Franz von Dingelstedt, a bécsi Hofoper egykori igazgatója. Egy másik szakmabeli — művészeti titkár — másképp fogalmazott: „Egy vérbeli művésznek az agyában vagy több van egy kerékkel, vagy kevesebb, ha normális — nem művész. Az operarendezők szerint ahány karmester, mind bolond. A karmesterek szerint viszont nem minden rendező az — akad közöttük normális is. A rendezők szerint a legtöbb karmester vaskalapos különc, aki körömszakadtáig ragaszkodik a partitúra ákombákomjaihoz. A karmesterek szerint a rendezők a bogaras különcök, mert (ha egyáltalán el tudják olvasni a partitúrát) mindig valami mást akarnak csinálni, mint amit megkövetelt a zeneszerző. A Carmen harmadik felvonásában Micaela nem jöhet be egyedül — állította egyik rendezőnk. Ez a gyámoltalan, félénk, szende kislány hogyan is indulna el éjnek idején egymagában a zord csempészek közé Don .Tosé felkeresésére? Feltétlenül adnunk kell mellé valakit, aki elkalauzolja. — Kérem, tessék — nyugodtam bele —, engem egyáltalán nem zavar. — Továbbá az áriáját megelőző recitativót. ..ím itt a sziklák közt élnek ők, a csempészek ..nem énekelheti Micaela. Honnan tudhatná ő, hol élnek a csempészek? A recitativót nem neki, hanem a kísérőjének kell énekelnie. — Na de ... kérem ... Bizet .. . — Felesleges ragaszkodni az eredetihez. A negyedik felvonásban is sokkal érdekfeszítőbb volna, ha Carmen és Escamillo mindjárt az elején jönnének be, végignéznék a balettet meg a torrerók bevonulását. Rém egyszerű: változtatunk a sorrenden, előrehozzuk a duettet... — De uram, ez kész lehetetlenség! Több moduláció válna szükségessé. Hogy komponáljak bele? Hiszen Bizet... — Már megint az a Bizet s az a kotta. Végül is a múlt században írta. Megváltoztatjuk, átkomponáljuk! Nem kell olyan vaskalaposnak lenni. Több bátorság, kezdeményezés, karnagy úr, meg kell írni azokat a — hogy is mondta? — modulációkat! Persze nem írtam meg. Egyéb viselt dolgai miatt olyannyira tarthatatlanná vált a helyzet, hogy a törvényszékre kerültünk. Az érdekfeszítő tárgyalás reggeltől estig tartott. A tárom zsúfolásig megtelt ügyvédekkel, színháziakkal. Maguk a bírák is szemmel látható érdeklődéssel kezelték az esetet: hétköznapi rutinpereik közepette végre számukra is akadt valami csemege. A Carmen-ügyben nem volt oly egyszerű kihámozniuk az igazságot, hiszen paragrafusaik között aligha szerepelt hasonló művészi-alkotási munkaviszály jogi formulája. Végül mégis kimondották: nem a rendező, se a karmester egyéni felfogása, hanem kizárólag a partitúra a döntő! Egy másik felejthetetlen rendező-élményemet annak a különc alkotótársamnak köszönhetem, aki azzal a bizarr ötlettel lepett meg, hogy a bemutatásra kerülő opera nyitányára balettet fog csinálni. Az első akkordok után — fejtegette — felmegy a függöny. A címszereplő a színpad közepén ül egy hintaszékben és alszik. Bejön a balett. Fiatal lányok lenge öltözetben, satöbbi, megjelenítik az alvó álomképeit. A nyitány végeztével az alvó felébred és kezdetét veszi az első felvonás. Álom után a valóság. Megkíséreltem bebizonyítani, hogy egy klasszikus olasz operában a nyitány önálló szimfonikus zenei műforma és nem balettzene. Nem sikerült meggyőznöm. Végül beleegyeztem, ám táncoltassa a balettkart — egy kikötéssel, a leeresztett előfüggöny mögött! Most már csak azt nem tudom, hogy az ő agyában, vagy az enyémben van több (vagy kevesebb) egy kerékkel? Életem legnagyobb sikere Virág Ilona az egyik legtehetségesebb, legaktívabb üzemi könyvtárosnő volt Kolozsváron. Amellett energikus szervező, kifogyhatatlan ötletekkel, aki minden könyvet elolvasott, s akinek olvasói rekordszámot értek el. Egy napon felkeresett s így szólt: — Most van Tolsztoj halálának negyvenötödik évfordulója. Ez jó alkalom arra, hogy megemlékezzünk róla, annál is inkább, mert több példányban is megkaptuk a Háború és békét, s azt népszerűsíteni kell. Rád gondoltam, aki már voltál nálunk az üzemiben előadni. — Az egészen más volt — védekeztem —, akkor a dolgozók gyermekeinek meséltem. Ez a Tolsztoj-ügy nem nekem való, ilyesmiben nincs gyakorlatom. Keress valaki mást, súlyosabb egyéniséget, aki elsősorban felnőtteknek ír. — Kerestem, de egyik sem ér rá — felelte szokott őszinteségével. — Meg tudod te csinálni, de ismerlek, kényelmes vagy. Különben már kihirdettük és ki is írtuk a faliújságra, hogy most szombaton Tolsztojrólbeszélsz a könyvtárban. Ne félj, lesz közönséged, majd váltáskor szépen beterelem az embereket a terembe. — Pont szombaton rendezed? — ijedeztem. — Amikor mindenki alig várja, hogy hazamehessen! Csináld vasárnap! — Ne viccelj — replikázott. — Vasárnap senki sem jön el, majd bolondok lesznek! Bízd csak rám, készülj szépen és szervusz! Mit volt mit tennem: elkezdtem olvasni, jegyzetelni, gépelni. Úgy tíz flekkre, azaz gépelt oldalra sikerült az egész. Szombaton halálpontosan érkezem a gyárhoz. A portásfülkénél már várt rám a könyvtárosnő, aki bevitt az olvasóterembe, ahol csakugyan összegyűltek úgy negyvenen, ötvenen. Csupa nő, az „élolvasók“. Ilona bemutatott, majd átadta a szót. Felálltam, végigtekintettem a hallgatóságon. Láttam rajtuk, hogy fáradtak, hogy ez a találkozó most amolyan pluszmunka-féle nekik. Mindenkinél vásárlótáska volt, s tudtam, arra gondolnak, menynyi tennivaló vár rájuk otthon. Hirtelen ötlettel, ami engem lepett meg a legjobban, így kezdtem: — Kedves lányok, asszonyok, jó egyórás előadásra készültem Tolsztoj Leóról, aki most negyvenöt éve, 1910-ben halt meg ... Egy férfi hangú nő a hátsó sorokból közbevágott: — Isten nyugtassa!... — Szóval — folytattam zavartalanul —, úgy gondolom, hogy mivel ma szombat, s maguk nyolc órai munka után vannak, okosabb lenne a témát rövidebbre fogni... Néhányan összeverték a tenyerüket. — Fog ez menni — gondoltam —, ha már az elején megtapsolnak .. . Majd nem törődve azzal, hogy a mellettem ülő Ilona finoman oldalba bök, így folytattam: — Van egy ötletem. Most játszák nálunk Tolsztoj hatalmas regényének, a Háború és békének egyik filmváltozatát. Látta-e valaki? Többen felnyújtották az ujjukat. Egy szép barna aszszony az első sorban megjegyezte: — Ibi is látta, a szabászatról. Nekem gyönyörűen elmesélte! Hát ez pont kapóra jött. Mindnyájunk nevében felkértem Ibit, hogy meséljen a filmről! Talán arról a szereplőről, aki a legjobban megragadta őt. Újabb taps. S néhány hang: — De csak röviden, Ibi! Ibi kissé kipirulva felállt. Aranyos fiatal teremtés volt és nagyon intelligens. Natasáról mesélt vagy tíz percig, de úgy, hogy sajnáltam: nincs itt egy magnetofon! Végül is Ilonával együtt megtapsoltuk. — Köszönjük, kedves Ibi — mondtam —, különben a film képtelen visszaadni azt a sok szépséget, ami ebben a hatalmas könyvben van. Kérem, olvassák el! Ha most nincs idejük, akkor majd, ha nagymamák lesznek. A nők nevettek. Valaki megjegyezte: — Akkor se lesz időnk, mert majd ránksózzák az unokákat... Nagyszerű hangulat támadt. Láttam, hogy Virág Ilona sem neheztel már. Tehát így fejeztem be a találkozót: — Mivel Ibi remekelt, s mert tudom, hogy a nyolc órai munka után rengeteg feladatuk van: bevásárlás, főzés, takarítás, mosás, a férj, a gyerek, azt hiszem, be is fejezhetjük a mai találkozót, amiért nem érdemiek köszönetet, hiszen alig szóltam egy pár szót! A köszönet Ibié, a könyvtárosé, és a lelkes olvasóké! Minden jót, a viszontlátásra! . . Olyan melegen és hosszasan megtapsoltak, hogy tudtam: ez volt életem legnagyobb előadói sikere ... MARTON LILI anekdota • hallottam, hogy • üzlet a Tour de France, nagy üzlet, de mégis vérbeli sport... Az ellentmondást (vagy legalábbis annak tűnő fenti „meghatározást“) tisztázandó: 1903-ban, az első versenyen, hatvanan álltak rajthoz, és a hat szakaszra osztott, 2428 kilométeres távot huszonegy kerékpáros tette meg — az indulók egyharmada ... A kétharmados kiesésből következtetni lehet, hogy milyen iszonyatos erőfeszítést igénylő, embernyúzó verseny az, ahol a kerékpárok minőségén és taktikázáson kívül változatlanul elsődleges szerepe van az izomerőnek. A táv ma meghaladja a négyezer kilométert. Az útvonal jó harmada hegyvidéken vezet, közel 1200 kilométert pedig a Pireneusokban és az E heti feladványunk ismét egy nehezebb szaktanulmány. Elégséges-e világos könnyűtiszt előnye sötét két gyalogelőnyének a kiegyenítésére? — ez itt a kérdés. Alpokban kerekeznek a versenyzők. A Tour francia (de más nemzetiségű) győztesei valóságos nemzeti hősök. Nyolcvankét éve (a két világháború alatt 10 kihagyással) rendezik hagyományosan ezt a versenyt, s az egykori nyertesek nevét ma is ismeri mondhatni minden francia állampolgár. Feltehetőleg ez a hírnév (is) ösztönzi a sikerre a kerékpárost. Eddig: vérbeli sport a Tour de France ... A verseny „nagy üzleti“ része, az útvonal iránya rendszerint változik, nem a tájak szépsége, a hagyományok vagy a véletlen határozza ezt meg. Hogy is bíznának a szervezők a véletlenben! Először csak előzetes útvonalakat jelölnek ki, majd felkeresik a falvak, városok vezetőit, megkérdezik, hogy mennyi pénzzel járulnak hozzá a verseny sok millió frankos költségvetéséhez, ha a versenyzők és az őket kísérő népes karaván áthalad településükön. A megkérdezettek számolgatnak. Világos: Kg8, Fg2, Hh3, gy: f6 — négy báb. Sötét: Ke3, Fd1, gy:a4, c6, he — öt báb. Követelmény: Világos indul, és nyer! Múlt heti feladványunk megoldása: azonnali sakkodásra gondolunk, de rövid töprengés után rá kell jönnünk, ez nem vezet eredményre. Tehát egy semlegesnek tűnő lépésre van szükségünk. Ez pedig: 1.: Kd4— e3. Ha most sötét 1.: ...; Kdl—el, akkor 2.: Ke3—e2, megszűnik a fedett sakk és matt. Ha viszont 1.: ... ; Kdl—el, akkor 2.: Ve4—hl, és szintén matt. A b2-es gyalog betövése sem jó, mert világos vezér mattal üti. Sötét futónak pedig gyakorlatilag nincs érdemi „beleszólása" a dolgokba. Világos kulcslépését követően csak statisztál, mennyit is hozhat bisztróiknak, üzleteiknek, szállodáiknak az „átvonulás“, milyen erkölcsi és anyagi sikerrel járhat a rádiók, televíziók és az újságok publicitása, és azután nyilatkoznak. Így aztán végeredményben a többet ígérők határozzák meg a verseny útvonalát. A Tour költségvetésének a 60 százaléka a hirdetésekből származik. A hirdetés 26 éve árasztotta el a versenyt, azóta váltak a versenyzők valóságos szendvics-emberekké, trikójukon, sapkájukon a hirdető vállalatok neveivel. Ugyanakkor a nagy kerékpárgyárak áruforgalma igencsak megnő, nyilván azoké, amelyek az élmenők számára gyártották a pihekönnyű, 8—9 kilós versenygépeket. Mindegy azonban, ki mit beszél — a verseny máig megőrizte lelkesítő hatását. A tavaly — először! — megrendezték a női Tour de Francért. A nemzetközi részvételű versenyen a nők patyolattiszta trikókban kerekeztek. Mint egyikük mondta: „Az egyenlőség jegyében gurulunk“.Imire egy férfiversenyző: „Egyelőre...“ Véribeli sport a Tour de Francé. Persze üzlet is ... (szamosi) * m !P m m tiH §11 fe ÉÉ ÉÉi 1 1ál■ Un ’ ííÉM 2 ’Mi m ■ fi(K . W 1m 1■ W__ 1— E> C D E F & h Heim András grafikája AVAGY MIRŐL ÍRTAK A LAPOK HAJDANÁBAN A LÉGKÖR TISZTASÁGÁT a léghajósok nagyon érzik. Egyesek állítása szerint 800 méter és a Föld felületén levő levegő között olyan különbség van, mint egy hegyi forrás és egy mocsár vizei között. Egy mánk léghajós azt állította, hogy midőn a Földhöz közel ért, úgy érezte, mintha homokos port kellene beszívnia. * * * A LÉPCSŐZÁRÁS számítások szerint nyolcszor annyi erőt igényel, mint ugyanannyi itt az egyenes talajon, de az orvosok állítása szerint ez egészséges, ha az ember lassan megy fel s egész súlyával nehezedik a lépcsőfokokra. * * * SZENT JÁNOS-BOGARAKKAL tett kísérleteket egy japáni tudós, s azt találta, hogy 300 bogár világítása mellett már lehet fényképeket fölvenni, ha pedig több van, világsugaruk áthatol a fán is,s ezért a roentgen sugarakéhoz hasonló erejű. * * * MÉHEKET A 11ÁBORÚBAN eddig két alkalommal használtak. Themiscyra ostrománál a rómaiak aknákat készítettek s az ostromlókat Mithridatész emberei méhrajok bebocsátásával űzték el. Hasonló történt Britanniában, midőn a dánok és norvégek Chester városát ostromolták. Az angolszászok először forróvízzel öntötték le ellenfeleiket s midőn a norvégek ez ellen állatbőröket vettek magukra, méhkasokat bocsátottak reájuk s ez ellen nem tudtak védekezni. + + * A LEGNAGYOBB HÁZ VILÁGON egy nagy fogadó Mekkában: 7000 zarándokot képes egyszerre befogadni. (KÉPES FOLYÓIRAT, 1897.) AI, EKDOTA KINCS ZSÁK A FOLTJÁT John Albernethy angol orvos (1764—1831) nagyon szűkszavú ember volt, orvosi vizsgálódás közben se szerette a haszontalan bőbeszédűséget. Egy napon megjelent nála egy ifjú hölgy S némán megmutatta karján a sebet. Az orvos egy darabig nézegette, majd megkérdezte: — Karmolás? — Harapás. — Macska? — Kutya. — Ma? — Tegnap. — Fáj? — Nem. Albernethy ízt tett a sebre, megcsóválta parókás fejét és így folytatta a kérdezősködést: — Asszony? — Leány. — Akar férjhezmenni? — Igen. — Mikor? — Ma. — Elveszem!... Ezzel a vizitnek vége volt s másnap valóban megtartották a lakodalmat. MICSODA KÜLÖNBSÉG! Friedrich Trench angol költő és színműíró (1866—1923) élete utolsó éveiben állandóan azzal kínozta magát, hogy agylágyulást fog kapni. A rettegés egy pillanatra sem hagyta nyugton, ismerősei hiába vigasztalhatták. Egy banketten, amikor egy hölgyet vezetett asztalhoz, hirtelen felsóhajtott. — Itt a vég! Elkezdődött. Már teljesen érzéketlen a jobb combom. A hölgy azonban cinkosan elmosolyodott: — Bizonyára meg fog nyugodni, ha elárulom, hogy már percek óta az én lábamat csipkedi! MENNYI VAN A BUKSZÁBAN? Első mestere nem volt valami jó véleménnyel róla: „Magának olyan a hangja, mint mikor a szél befütyül az ablakon" — mondta neki. Caruso kedvét azonban nem vette el ez a kritika, bízott magában. S ugyancsak bízott benne Maestro Lombardo is, korának híres muzsikusa és énektanára: az első ember, aki felismerte Caruso tehetségét. Egy alkalommal óra közijén nevetve fricskázta meg tanítványának torkát: „Barátom, ebben a bukszában milliárdok vannak!" — tán? — kapott a szón felvillanó szemmel az ifjú Caruso és hirtelen kivágta: — akkor adjon rá húszezer lírát kölcsön! ... • versajándéka • sz . • Szergej Jeszenyint nem a Bolyai -házból, neve Molterék „irodalmi kávéházából" ismerem (ahogyan Zágoni Attila képzeli); az „angyalarcú gyereket" halála után húsz és fél évvel, 1946 nyarán „látogattam meg“ szülőfalujában, az Oka menti Konsztantyinovóban. Nem volt rajtam se fehér kesztyű, se angol kabát, zubbonyt, nadrágot ledobva, fehér ingben, gatyában kaszálgattam századmagammal hónapokon át (néhányan még tanúskodnak róla) rózsaszín rónákon, szélesen kékellő, csendes folyó partjain. Néha átküldték munkabrigádunkat mordvin földekig húzódó zsombékos erdőségekbe, ahol rozsdavörös homokon nyírfák játszadoznak fenyőcskékkel Rjazany és Gorkij között, s vizilónagyságú jávorszarvasok düllgnek végig a tisztásokon, hogy aztán ezeket megszégyenítő kecsességgel repüljenek át emberiagasságú bokrok felett. A kaszanyelet azonban nem bírtam úgy huszonhat éves koromban, mint a húsz éves Jeszenyin. Ha nincs velem egy ügyvéd Nyárádszeredából, aki, miután kivágta adagját, minden nap átballagott puszininhoz („Legyen meg a Molter-fiú normája!“ — ismételgette), akkor talán a Jeszenyin-emlékeket kergető Bán Péter is ott talál még harmincöt év múlva a költő rétjén, érdem ... Ezt a versajándékot tehát nem én adom az olvasóknak; én kaptam Jeszenyintől. Emlékül ifjúságomból, amikor még a kaszanapszám is gyönyörű volt. És bizonyságul: én is éltem Árkádiában. Azóta szerkesztőségekben kaszálgatok. SZERGEJ JESZENYIN KÓSZÁLOK A VÖLGYBEN Kószálok a völgyben. Tarkómon a sapkám. Fehér kesztyű védi naptól a kezem. Rózsaszín a róna a láthatár alján. Kékellik a csendes folyó szélesen. Kutya bajom, gondom! Nem vágyom egyébre, csak nótákat halljak — szívem is dudol. Csak ifjú testemet hírs szellő becézze. Csak hajlonganom ne kelljen már — sehol! Letérek az útról, tág lejtőn megyek lenni, kaszások! Nyüzsgő lány-legénysereg. Kasza már füttyent, mit susog a gereblye? Ilé, költő, bírnád még a kaszanyelet? Jobb a földön! tisztál eleget az égen. Szép ez a völgy? Nos, a dolgát is szeresd. Nem voltál vidéki, paraszt te is régen? Vágsz-e rendet, lássuk, ma is egyenest? A toll nem gereblye, a kasza nem tollszár. De róni remek sort velük is lehet. Tavaszi mezőn, ha tavaszi szél kószál, szívesen olvassák azt az emberek. Vigye ördög! Angol kabátom lerántom. Kaszát ide! Én ne volnék jó rokon? Megmutatom most is, ki legény a gáton. Én tagadom el, kik közé tartozom?! Mit nekem gödör, mit göröngy, mit a zsombék. A reggeli ködben jól esik , de jó, rovok, íme, rétre kaszával is sort még. Olvassa kedvére a bárány, a ló. Dől a dal, ez is vers, beszél is, zenél is. S hogy nekipezsdíti azzal a szívet, olvasván megérti bármelyik tehén is. Megérti, és érte langy tejjel fizet. ILLYÉS GYULA fordítása