Utunk, 1985 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1985-12-27 / 52. szám
A CálAzaimíAii fiajmi/AÁJÚyáA AVAGY/zíamihkárdisítArríMvt Cározat PANEK ZOLTÁN KARCOLATAI Hagyatéki tárgyalás Sok csúnya dolgot hallottam én már hagyatéki tárgyalásokról. Ahol kivéve a megboldogultat — az örökösök egymással sehogyan sem boldogultak. Jelen tárgyalás melyről mint még életben lévő hagyakozó — mondhatom — van szerencsém beszámolni, nem olyan. Más. Ahogyan a szavakhoz, mint fűhöz-fához kapkodó kritikusok mondják: Rendhagyó. Hagyja a rendet másra, ő pedig — mármint a tárgyalás — megy a maga útján. De rendhagyó abban az értelemben is, hogy Mózes Attila kissé borvirágos kedvében (bort egyébként nemigen iszik, mint fogadott unokaöcsém, következéskpp én mint fogadott nagybátyja ellen váratlanul hagyatéki eljárást kezdeményezett. Priusz inter páresze még rég, tehát teheti. — Kedves nagybácsim, mit hagysz rám, beszéljünk csak erről is egy kicsit, amíg nem késő, amikor az árnyékvilágból a napos oldalra költözöl. Bizonyos jelek arra engednek következtetni. — Közhely, magáncélra bérelve. Mondhattad volna szebben is, kis hazud. De mivel hazud éppen most is, olybá veszem. Bizonyára csak metaforikusan hízelegsz. Miért hagyott már rád valaki valamit? Tehetséges szüleiden kívül. — Nem. De hagyni akart. És nem tudok ennyire tömör maradni. Hagyott volna, csakhogy feltételekhez kötötte. Mint ebet a karóhoz. Monográfiát kellett volna írnom róla, még életében és még életemben. Ebből kitetszik, hogy ugyancsak író az illető. Nem illetődtem meg. Eb ura fakó. Az ebnek parancsol eb. Én nem nyitok ajtót semmiféle befolyásnak. — Tudom. Ismerlek. Az én csapom (a te csapod, te csapodár) belülről csepeg. Akarom mondani, tehát mondom is: befelé. Mit hagyjak rád? Szegény ember vagyok én. Mert a szabadság mindig szegény. Különösen szegény vagyok, amióta szabadságon. Mondhatnám: végleges szabadságon, mint a katonanótában. Nem, nem bánok semmit sem. Igyunk. De sohase légy koala-mackó a tehetséged ellen. Ezt hagyom rád. — Jól csűröd a csavart, jóllehet nincs tele a csűröd. Panek mindig megéri a pénzét. Hogy így mondjam. De ha így mondom, igenis van pénzed, sok pénzed van, következésképp van mit aprítanunk a hagyatéki tárgyalásba. Nem utolsósorban van tehát, amit rám hagynod. Van, amit örökölnöm, monográfia kizárva. Legyen már egyszer úgy, hogy a fiatalabbaknak jó. Jó? Nem vagyok én haragtartó. — Mit vétettem én ellened, hogy így ki akarsz forgatni nincseimből, sőt nincsen emből. Amikor voltaképpen vontalan vagyok. Én Mózes Attila fogadott unokaöcsém ellen csak akkor az egyszer vétettem, amikor megismerkedtem vele. Aparopó: nem vagy haragtartó. Tudom. Továbbá nem vagy hamutartó, nadrágtartó és kültelki hózentróger. ~ Hess a napra, szent öreg, várj, kedves Zoltánáz-Eutanáz, mihamar átsegítek én az árnyékvilágból a fényességre. A világosságra. Mindennek van határa. Még a kíméletnek is. . ." Ja, ha így állanak a dolgok, ácsorognak, akkor beismerem. Van vanom. Valamennyi. Gazdaggá teszlek, int Rameau az ő unokaöcscset Ezennel rendelkezni a?fír.ok- Máris. Mint a hagyatéki tárgyalás egyetlen egyedekaft . urd°keltjtí a más érdekeltebb Mózes Attila kizáros Javára- Felelősségemnek is mondható. Birtokában kijelentem, hogy AH-i'mindent ráhagyok Mózes Attilára, amit ő mond. A tisztás Olvasójával találkozhat az író utcán, üzletben, színházban, társasgépkocsiban, sőt társasösszejöveteleken is, de úgy elmehetnek egymás mellett, mint két rokon. Vagy mint évre év, a háromszázhatvanöt — páratlan, csak szökőévben páros — lábú év a két egymásra utalt kétlábú között. Találkozhat továbbá úgynevezett író-olvasó találkozón is, ugyancsak az előbbi módon. Összejöhet vele ötórai teán, ahol sokkal fontosabb dolgok kerülnek a teasütemény-morzsákkal teleszórt szőnyegre, mint az, hogy mivégre vannak a könyvek a világon, és hogy mit akar az olvasóval az író, amikor az olvasó voltaképpen semmit az íróval. És — nem is olyan rendkívüli esetben — belebotolhat az olvasó az íróba (elyik ostobaságában bele is rúghat ez alkalommal) egy erdei tisztáson, mintha ködös-nyirkos őszi hajnalon párbajozni készülnének: az olvasó provokált, de az író választja a fegyvert. (Egy tejfölösszájúan megöregedő író makacsul ragaszkodik a párbaj oly elcsépelt metaforájához: minden áron lődözni akar, hogy elhíresülne, akár valami labdarúgócsatár. Csakhogy ez az író labdába alig rúgó.) A földig már lépésben című könyvem behatolt a jobb családok asztalára is: találkoztam vele könyvespolcokon, de nem nagyon olvasóival is. Kivéve talán egy saját megfogalmazása szerint igen elgyötört olvasónőjével, idősebb, aki már bármelyik oldalon abbahagyhatja az ember könyvének olvasását. Elég sokan voltak jelen az öreg hölgynél, ami még kínosabbá tette a szerencsére gyorsan lezajló beszélgetést. Ráadásul még két másik író ott lábatlankodott, köztük egy Aladár utónevű Kakadúvad, aki már sok meggondolatlanságba belehajszolt az évek folyamán puszta ott-tartózkodásával, amikor nekem erről-arról befolyásmentesen kellett volna nyilatkoznom. Rossz irányba delejez. Az öreg hölgy, akit meglátogattunk — tea, aprósütemények, össze-vissza fecsely — nyilván azért kapott kapva az alkalmon, hogy engem belesodorjon a társalgásba és saját lelki életébe (mert szellmiről már aligha lehet szó), mert csak nem tartja az ember a könyvespolc zsúfolt sztelázsiján az eleven írót, amikor az szabad préda végre. A szerző még nyomdafestékszagú könyvén az olvasó már hiteles ujjlenyomata. Kezdte pedig emígyen a reám vonatkozó beszélgetést: —■ Mondja, író úr, maga is nehezen ért a regénye végére? Mert én igen. Olykor már jártányi erőm sem volt. Mintha egy magas hegyre, meredek hegyre kapaszkodtam volna. Nagy-nagy szüneteket kellett tartanom minduntalan. Pihenőket, hogy azután vissza tudjak zökkenni a könyvbe. Igen-igen meggyötört, mondhatom. — A regény újabb kiadásai már ezekkel a közbeiktatott szünetekkel-pihenőkkel jelennek meg — szólt közbe látható kéj vigyorral Kakadúvad. — Velős megoldás a valós kérdésben. Hiszen, nem csoda, még egyik fejlettebb kritikusunk is csak úgy tudta végigolvasni, hogy hathónapos fizetésnélküli szabadságot kért. Liánvágó késsel kell olvasni A földig már lépésként. — Nem azért mondom — fuvolázta pilláit rebegtetve az öreg hölgy —, de írhatna már valami olvasnivalót is. Mondjon valamit erről, író úr. Kíváncsian várom. — Hát — kezdtem én, nem zavarban, de még azt sem sejtve, merre fogok kanyarodni a továbbiakban —, iparkodásom iránti hatásvadászengedélyemet csak ezután vagyok kiváltandó. Esetleg azután írhatok valami olvasnivalót. Ezt a kedves beszélgetést is biztatásnak veszem, ha megenegedik. Ami viszont a már megírt könyveket illeti, sajnos nem tehetek engedményeket. Olyan ez, hogy Alighieri Dantéval szóljak, mint amikor az ember életútjának felén túl egy nagy, sűrű, sötét erdőbe ér. Megy, megy, de még mindig a sűrű, sötét, nagy erdőben. Hiszen mondottam, nagy, sűrű és sötét az erdő, amibe keveredtünk. Liánvágó kés használata tilos. Minden élők közegében haladunk, elevenek között, és a cél nem a pusztítás, hanem a minden élők megértése, magunkhoz ölelése. Még mindig megyünk a nagy, sűrű és sötét erdőben, mert mi egyebet tehetnénk. De egyszer csak — van remény tehát — egy gyönyörű, napfényes, harmattól szikrázó végtelen tisztásra érünk. — Ott mi van? — kérdezte a kíváncsiságtól elbűvölt öreg hölgy. A sütemény megállt vértelen ajkai között. — Ott? Ott a vége a regényemnek. Szoborszemélyi Sok mindenre használták már Benczédi Sándor gúnyoros-gyöngéd kisszobrait, úgymint ábrázolás, telitalálat, emlék, kiállítás, illusztráció, miegyéb, de alighanem Szilágyi Júlia az egyetlen, aki személyazonossági igazolvány gyanánt. Nem is csoda: erre is alkalmasak. Ha ugyanis valaki humort vet, az előbb-utóbb bőséges anekdota-terméssel számolhat. De csakis abban az esetben — mint jelen esetben —, ha valaki olyan szoborol meg némelyeket, mint Benczédi Sándor, aki vidám ujjlenyomatokkal rögzíti agyagba kiszemelt áldozatait, de a kész művön túl is sajátságos mozgásukban látja a lelküket, amit röntgenszemével átvilágított. Hiába akarta Szilágyi Júlia megvásárolni az őt ábrázoló művet. — Nem eladó — jelentette ki tréfát nem ismerően Benczédi Sándor. — Hogyhogy — álmélkodott Szilágyi Júlia —, engem ábrázol, modellt ültem, nem ajándékba kérem, túl mindezen valami közöm csak van hozzá, és mégsem kaphatom meg? Nem értem. — Nem bizony — mondta ki az utolsó szavakat Benczédi Sándor. — Meg is mondom, miért nem érte, és miért nem adom oda — tette utána, hogy ne mondja ki csak oly szárazon az utolsó szavakat. — Azért nem adom oda, és most már rögvest érteni fogja, mert a szobrot el akarja dugni a világ szeme elöl. Olyan jól sikerült, hogy érdemes is. És éppen ezért még ki akarom állítani máskor is. — Kölcsönadom majd, rendelkezésére bocsátom bármikor. — így Szilágyi Júlia, aki azt egyáltalán nem tagadta, hogy a csak művészi színvonalban hízelgő, egyébként egyáltalán nem hízelgő szobrocskát valóban el akarja dugni a világ szeme elöl. Főleg az ismerősei szeme elöl. Ezt eddig nem tudta, de miután Benczédi Sándor felfedte előtte, kénytelen-kelletlen elismerte, hogy voltaképpen legdugdosottabb titkára tapintott a szobrászművész. A szoborban ez már elkészültekor benne volt, csak később vallotta ki. Történt azután, hogy Szilágyi Júliának csomagja érkezett, ment érte, de nem volt nála a személyadossági igazolványa, az újságírói igazolványra a fiatal tisztviselőnő nem volt hajlandó kiadni a küldeményt. Szilágyi Júlia ekkor vághatott olyan, egész fejére és tartására kiterjedő képet, amelynek észleletén a fiatal postai tisztviselőnő váratlanul, mintegy megvilágosodván, összecsapta a két kezét: — Jé, hát én tulajdonképpen majdnem személyesen ismerem a nénit. Láttam a fejét a Benczédi-kiállításon. Természetesen kiadom a csomagot. És elnézést — mondta belepirulva. A szobor valószínűleg további vallomásokat is tartogat még. Nem rejtegeti ezeket sem, csupán szem kell hozzá, hogy leolvassuk róla. Sajt az egérfogóban Hogy honnan? A föld alól is. Egy barátság sorsa forog a sajtkockán. A Kántor Lajossal való barátságom. Márpedig aztán több kritikusom nincs (vagy alig van), akivel még beszélőviszonyban volnék. Tulajdonképpen Lászlóffy Aladár idegenített évtizedekig Kántor Lajostól. Méghozzá azzal, hogy hosszú éveken át vaksi sajtkukac módjára minden áron (legtöbb dolgát így teszi) össze akart barátkoztatni vele. A galambepéjü kritikussal, akiről inkább a galambot lehetne Lajos-epéjűnek nevezni. Rossz volt az Alapozás, ezt ma már mindhárman tudjuk. Ezzel szemben ma már vallom és vállalom, hogy igazi érdeme összemesélésünkben két fiának és Erzsi asszonynak volt és van. (Erzsi asszonynak, akiről egy marhaepéjű kritikus azt mondta, hogy az a bájos, pikáns, kis nő.) Én olyan vagyok, mint az Ige: aki tudja, vegyen be. A négytagú család három nem-kritikus tagja hamar megvolt ezzel, különösen, amikor olvasták, miket firkálgatnak össze rólam a világban a kollégáim, akik pedig még helyesen írni sem tudnak: a hülyét hűsének írják. Lehet hogy szerepe volt Kántor Lajos hozzám közeledésében annak is, hogy 25 éves írói jubileumom idején — úgy 1977 táján (nem volt megtartva) — elolvasta (máig is tudom, hogy véletlenül, mert a Korunkban jelent meg), egy novellámat. Mondta is nyomban, amikor találkoztunk: „— Jó volt a novellád“. — Mire én, aki akkoriban még elfelejtettem vele barátkozgatni: „— Nemcsak volt, hanem lesz. Sőt, jól van.“ Időközben (a mindkettőnkre jellemző lassúsággal és kapkodással) bizonyára még történt ez-amaz. De leginkább történt azonban a rántott sajt. Egyszer rántott sajtra hívtam meg feleségével, amikor is kiderült, hogy ezzel kellett volna kezdenem. Jó lesz a sajtom, (ha) ízlik a sajtom. Mármint a rántott. (Aminek egyébként két titka van: 1. a sajt és 2. a sajtszeleteket kétszer kell panírozni.) Kántor Lajosnak is két szenvedélye van, úgymint az irodalom és a sport. Valamint a harmadik, amely már rég túl van a szenvedély emberi mértékkel mérhető legfelső határán: A rántott sajt. Semmi sem tudja semmitől úgy elvonni, mint az, ha a baráti egérfogóban rántott sajtot sejt. Nála mint kritikusnál van ugyanis műélvezet és van valódi. A rántott sajtot átszellemült fanyalgás és elragadtatott kifogásolgatás nélkül eszi mindig. Meleg menynyei manna, mi értelme van azéletnek menü. (Igaz — bevallom —, hogy én a szokásos fűszereken kívül a zsemlemorzsa közé szárított citromhéj- és szárított ehető vargánya-port és curryt is keverek.) Azóta bármikor kiesz a sajtomból (és a sajtomból). Amióta sajtom (és ajtóm) révén Kántor Lajos is ért engem — sőt értelmez — tulajdonképpen azóta vergődtem én is a holmi népszerűség vékonyka, hajlékonyan hintáztató és valójában törzsközelben már rég elfűrészelt zöld ágára, ahol a mind szorongatóbb veszélyű lezuhanásra is számítok: vacogva várom további sorsomat. Ami csakis egy lehet: mindössze további rántott sajtok tarthatják bennem a lelket. Legutóbb — elolvasás céljából — ügyesen a keze ügyébe csempésztem egy cikket, amelyben többrendbeli fura ételek titkát tárta volna fel előtte a szerző. Kántor Lajosra azonban nem hatnak olyan könnyen az olvasmányok: konok koponya — amit a fejébe vesz, az ott van. Neki még a dél-amerikai indiánok által készített, a megtüzesített, simára csiszolt kőlapon olajban sült óriás hangya-potroh, a dióízű csemege, a rántott sajtra emlékeztető étek-különlegesség leleplezése sem tudta elvenni a kedvét az én rántott sajtomtól. Jó, lesz sajt ezentúl is, amikor lesz, ezzel szemben minden alkalommal meg kell majd hallgatnia, ahogyan én — ugyanolyan jóízűen, mint ő — csontig lerágom a húst, a hírt, a hitelt, a hibákat és a hiábságot Lászlóffy Aladárról, aki (felfújt sajtlyuk) annak idején gonoszul el akart igetleníteni minket egymástól, őket igyekezvén verni a mi kettőnk szoros szellemi szédületébe. Nekem nem parancsol senki Félre bajusz, csókot kapsz, sosem kaptál, most sem kapsz. (Úri leány-mordóka a XX. század elejéről) Az ember csak él-éldegél, ír és ügyintéz, amikor 1985. december 18-án hajnali két óra huszonkét perckor — számára legalábbis — váratlanul kiderül, hogy ez az fáj neki. Például nekem az, hogy életemben először kimaradtam — kihagytak — a soros, 1986-os Utunk Évkönyvből. Mert ez alkalommal — úgymond — a költők írták. (Volt részem, korábban, egy másik kihagyásos játékban is. Egy tudós nő költői antológiát jelentetett meg, amelybe egyetlen soromat sem vette föl. Később, önkéntes Canossa-járás keretében, ezt azzal magyarázta, hogy csak azokat szerepeltette, akiknek legalább három verskötetük van.) Ezek a kifelejtések ugyanolyan sérelmek, mintha amikor éppen anekdotákat írok, megfeledkeznék Lászlóffy Aladárról, akiről pedig — kimeríthetetlen kincsesbányánk , minden tekintetben — ilyen alkalmakkor sem szabad. És akiről életem végéig feldolgozhatatlan nyersanyag áll rendelkezésemre. Az alábbi anyag nem nélkülözi a nyerseséget, továbbá éppen az Utunk Évkönyvek történetével kapcsolatos. Főleg azéval, amelyben a szerzők gyermekkori fényképe jelent meg. Már akinek volt ilyenje, aki egyetértett a javaslatomból született és megvalósított ötlettel és nem szégyellte gyermekkori fényképét. Mert szégyellte előbb Kosztolányi Dezső Cirill nevű méltóságos ura is, később azonban elfogadta és megszerette. Már nem tudom, hányadik Évkönyv — mi az, hogy nem tudom, azonnal utánanéztem, az 1978-as, a nemzetközi gyermekévre szóló — ugyanis az én javaslatomra közölte jó néhány szerző gyermekkori fényképét. Szerencsém volt, mert Létay Lajosnak megtetszett a játék, miközben voltak szép számmal olyanok is, akik hallani sem akartak róla, komolytalannak tartották ilyesmibe keveredni. (Ezek, azok, akik hatvanéves csúnyának és egyenesen a hivatalukba születtek.) Lászlóffy Aladár nem tartozott a képrombolók közé, ellenkezőleg, D. R. Popescu, az írószövetség jelenlegi elnöke sem. D. R. Popescu olyan szegény volt gyermekkorában, hogy csak a húga lefényképezésére tellett a családnak — a húg gyermekkori fényképét közölte az Évkönyv: nagyon hasonlítanak egymáshoz, észre sem lehet venni a különbséget. Jelen voltam, amikor Lászlóffy Aladár kiválogatta a végül is közölt gyermekkori fényképét, e kivételes helyzetben volt ebből, mármint a gyermekkori fényképek gazdag választéka szempontjából is. Nemcsak hogy házuknál dolgozták ki a később az ibériai félszigeten elkorcsosult spanyol etikett alapszabályait, de édesanyja révén valóságos udvari fényképész állott rendelkezésére már pólyás korától kezdve. Elragadtatásomban felkiáltottam: — Ez az. Ezt az álkendőst jelentesd meg. Tisztán olvasható lesz a felirat: Nekem nem parancsol senki. — Megörültél? Szó sem lehet róla. Hülyéskedünk, de azért annak is van határa. — És te vagy a szakállas határőr. Te, ha nekem egy ilyen fényképem volna a gyermekkorból, miszerint nekem nem parancsol senki, legalább abban az időben, nem adnám egy vak lóért, és csakis azt közöltetném. — Ez te vagy, de nem én. Nem értesz te a fapénzhez. Csillapodj. — Nekem nem parancsol senki. Az igazat a valódi ellenében: mindig csak abban az álkendős fényképben mutatkoznék ma is. Hát nem te mesélted, hogy akkoriban mondták rád a szüleid, hogy e fiúból nem is pap, hanem egyenesen római pápa lesz? És mi lett belőled? Belőled, akinek nem parancsol senki. Avagy mégis csak parancsolnak neked — méghozzá mindenki? Megérdemled: kihívtad magad ellen a sorsot. Megparancsolom, hogy ezt a fényképet közöltesd. — Még mielőtt sikerül öszszevesznünk, bárki parancsol is nekem, te nem parancsolhatsz. Inkább imádkozzunk. A mi mindennapi őrjöngésünket add meg nekünk ma is, mert akkor nem kell attól tartanunk, hogy holnap bolondulunk meg. Más fénykép jön közölve. — Macskabagollyal nem lehet ablakot mosni. — Ez mit jelent? Valami sértő? — Találd ki. Cseh Gusztáv gúnyrajza Panek Zoltánról 1969-ben 5