Utunk, 1985 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1985-12-27 / 52. szám

A CálAzai­míAii fiajmi/AÁJÚyáA AVAGY/z­­íamihkárdisítA­­rríMvt Cározat PANEK ZOLTÁN KARCOLATAI Hagyatéki tárgyalás Sok csúnya dolgot hallot­tam én már hagyatéki tár­gyalásokról. Ahol kivéve a megboldogultat — az örökö­sök egymással sehogyan sem boldogultak. Jelen tárgyalás melyről mint még életben lévő ha­­gyakozó — mondhatom — van szerencsém beszámolni, nem olyan. Más. Ahogyan a szavakhoz, mint fűhöz-fához kapkodó kritikusok mondják: Rendhagyó. Hagyja a rendet másra, ő pedig — mármint a tárgyalás — megy a ma­ga útján. De rendhagyó ab­ban az értelemben is, hogy Mózes Attila kissé borvirá­gos kedvében (bort egyéb­ként nemigen iszik, mint fo­gadott unokaöcsém, követke­­zéskpp én mint fogadott nagybátyja ellen váratlanul hagyatéki eljárást kezdemé­nyezett. Priusz inter páresz­e még rég, tehát teheti. — Kedves nagybácsim, mit hagysz rám, beszéljünk csak erről is egy kicsit, amíg nem késő, amikor az árnyékvi­lágból a napos oldalra köl­tözöl. Bizonyos jelek arra engednek következtetni. — Közhely, magáncélra bé­relve. Mondhattad volna szebben is, kis hazud. De mivel hazud éppen most is, olybá veszem. Bizonyára csak metaforikusan hízelegsz. Mi­ért­ hagyott már rád valaki valamit? Tehetséges szülei­den kívül. — Nem. De hagyni akart. És nem tudok ennyire tömör maradni. Hagyott volna, csakhogy feltételekhez kötöt­te. Mint ebet a karóhoz. Mo­nográfiát kellett volna ír­nom róla, még életében és még életemben. Ebből kitet­szik, hogy ugyancsak író az illető. Nem illetődtem meg. Eb ura fakó. Az ebnek pa­rancsol eb. Én nem nyitok ajtót semmiféle befolyásnak. — Tudom. Ismerlek. Az én csapom (a te csapod, te csapodár) belülről csepeg. Akarom mondani, tehát mon­dom is: befelé. Mit hagyjak rád? Szegény ember vagyok én. Mert a szabadság min­dig szegény. Különösen sze­gény vagyok, amióta szabad­ságon. Mondhatnám: végle­ges szabadságon, mint a ka­tonanótában. Nem, nem bá­nok semmit sem. Igyunk. De sohase légy koala-mackó a tehetséged ellen. Ezt hagyom rád. — Jól csűröd a csavart, jóllehet nincs tele a csűröd. Panek mindig megéri a pén­zét. Hogy így mondjam. De ha így mondom, igenis van pénzed, sok pénzed van, következésképp van mit ap­rítanunk a hagyatéki tárgya­lásba. Nem utolsósorban van tehát, amit rám hagynod. Van, amit örökölnöm, mo­nográfia kizárva. Legyen már egyszer úgy, hogy a fiatalab­baknak jó. Jó? Nem vagyok én haragtartó. — Mit vétettem én ellened, hogy így ki akarsz forgatni nincseimből, sőt nincsen em­­ből. Amikor voltaképpen vontalan vagyok. Én Mózes Attila fogadott unokaöcsém ellen csak akkor az egyszer vétettem, amikor megismer­kedtem vele. Aparopó: nem vagy haragtartó. Tudom. Továbbá nem vagy hamutar­tó, nadrágtartó és kültelki hó­­zentróger. ~ Hess a napra, szent öreg, várj, kedves Zoltánáz-Euta­­náz, mihamar átsegítek én az árnyékvilágból a fényes­ségre. A világosságra. Mind­ennek van határa. Még a kí­méletnek is. . ." Ja, ha így állanak a dolgok, ácsorognak, akkor beismerem. Van vanom. Va­lamennyi. Gazdaggá teszlek, int Rameau az ő unokaöcs­­cset Ezennel rendelkezni a­­?fír.ok- Máris. Mint a hagya­­téki tárgyalás egyetlen egye­dekaft . urd°keltjtí a más ér­dekeltebb Mózes Attila kizá­ros Javára- Felelősségem­nek is mondható. Birtokában kijelentem, hogy AH-i'mindent ráhagyok Mózes Attilára, amit ő mond. A tisztás Olvasójával találkozhat az író utcán, üzletben, színház­ban, társasgépkocsiban, sőt társasösszejöveteleken is, de úgy elmehetnek egymás mel­lett, mint két rokon. Vagy mint évre év, a háromszáz­hatvanöt — páratlan, csak szökőévben páros — lábú év a két egymásra utalt kétlá­bú között. Találkozhat továb­bá úgynevezett író-olvasó ta­lálkozón is, ugyancsak az előbbi módon. Összejöhet ve­le ötórai teán, ahol sokkal fontosabb dolgok kerülnek a teasütemény-morzsákkal tele­szórt szőnyegre, mint az, hogy mivégre vannak a könyvek a világon, és hogy mit akar az olvasóval az író, amikor az olvasó volta­képpen semmit az íróval. És — nem is olyan rendkívüli esetben — belebotolhat az olvasó az íróba (elyik osto­baságában bele is rúghat ez alkalommal) egy erdei tisztá­son, mintha ködös-nyirkos ő­­szi hajnalon párbajozni ké­szülnének: az olvasó provo­kált, de az író választja a fegyvert. (Egy tejfölösszájúan megöregedő író makacsul ra­gaszkodik a párbaj oly el­csépelt metaforájához: min­den áron lődözni akar, hogy elhíresülne, akár valami lab­darúgócsatár. Csakhogy ez az író labdába­ alig­ rúgó.) A földig már lépésben cí­mű könyvem behatolt a jobb családok asztalára is: talál­koztam vele könyvespolco­kon, de nem nagyon olvasói­val is. Kivéve talán egy sa­ját megfogalmazása szerint igen elgyötört olvasónőjével, idősebb, aki már bármelyik oldalon abbahagyhatja az em­ber könyvének olvasását. Elég sokan voltak jelen az öreg hölgynél, ami még kínosabbá tette a szerencsére gyorsan lezajló beszélgetést. Ráadásul még két másik író ott lábat­­lankodott, köztük egy Aladár utónevű Kakadúvad, aki már sok meggondolatlanságba be­lehajszolt az évek folyamán puszta ott-tartózkodásával, a­­mikor nekem erről-arról be­folyásmentesen kellett volna nyilatkoznom. Rossz irányba delejez. Az öreg hölgy, akit meg­látogattunk — tea, aprósüte­mények, össze-vissza fecsely — nyilván azért kapott kap­va az alkalmon, hogy engem belesodorjon a társalgásba és saját lelki életébe (mert szellmiről már aligha lehet szó), mert csak nem tartja az ember a könyvespolc zsúfolt sztelázsiján az eleven írót, a­­mikor az szabad préda vég­re. A szerző még nyomda­­festékszagú könyvén az olva­só már hiteles ujjlenyomata. Kezdte pedig emígyen a re­­ám vonatkozó beszélgetést: —■ Mondja, író úr, maga is nehezen ért a regénye végé­re? Mert én igen. Olykor már jártányi erőm sem volt. Mintha egy magas hegyre, meredek hegyre kapaszkod­tam volna. Nagy-nagy szüne­teket kellett tartanom mind­untalan. Pihenőket, hogy az­után vissza tudjak zökkenni a könyvbe. Igen-igen meg­gyötört, mondhatom. — A regény újabb kiadá­sai már ezekkel a közbeikta­tott szünetekkel-pihenőkkel jelennek meg — szólt közbe látható kéj­ vigyorral Kakadú­vad. — Velős megoldás a va­lós kérdésben. Hiszen, nem csoda, még egyik fejlettebb kritikusunk is csak úgy tud­ta végigolvasni, hogy hathó­napos fizetésnélküli szabadsá­got kért. Liánvágó késsel kell olvasni A földig már lépésként. — Nem azért mondom — fuvolázta pilláit rebegtetve az öreg hölgy —, de írhatna már valami olvasnivalót is. Mondjon valamit erről, író úr. Kíváncsian várom. — Hát — kezdtem én, nem zavarban, de még azt sem sejtve, merre fogok kanyarod­ni a továbbiakban —, iparko­dásom iránti hatásvadászen­­gedélyemet csak ezután va­gyok kiváltandó. Esetleg az­után írhatok valami olvasni­valót. Ezt a kedves beszélge­tést is biztatásnak veszem, ha megenegedik. Ami viszont a már megírt könyveket il­leti, sajnos nem tehetek en­gedményeket. Olyan ez, hogy Alighieri Dantéval szóljak, mint amikor az ember élet­útjának felén túl egy nagy, sűrű, sötét erdőbe ér. Megy, megy, de még mindig a sűrű, sötét, nagy erdőben. Hiszen mondottam, nagy, sűrű és sö­tét az erdő, amibe kevered­tünk. Liánvágó kés használa­ta tilos. Minden­ élők közegé­ben haladunk, elevenek kö­zött, és a cél nem a pusztí­tás, hanem a minden­ élők megértése, magunkhoz ölelé­se. Még mindig megyünk a nagy, sűrű és sötét erdőben, mert mi egyebet tehetnénk. De egyszer csak — van re­mény tehát — egy gyönyö­rű, napfényes, harmattól szik­rázó végtelen tisztásra érünk. — Ott mi van? — kérdez­te a kíváncsiságtól elbűvölt öreg hölgy. A sütemény meg­állt vértelen ajkai között. — Ott? Ott a vége a re­gényemnek. Szoborszemélyi Sok mindenre használták már Benczédi Sándor gúnyo­­ros-gyöngéd kisszobrait, úgy­mint ábrázolás, telitalálat, emlék, kiállítás, illusztráció, miegyéb, de alighanem Szi­lágyi Júlia az egyetlen, aki személyazonossági igazolvány gyanánt. Nem is csoda: erre is al­kalmasak. Ha ugyanis valaki humort vet, az előbb-utóbb bőséges anekdota-terméssel számolhat. De csakis abban az esetben — mint jelen e­­setben —, ha valaki olyan szoborol meg némelyeket, mint Benczédi Sándor, aki vidám ujjlenyomatokkal rög­zíti agyagba kiszemelt áldo­zatait, de a kész művön túl is sajátságos mozgásukban látja a lelküket, amit rönt­gen­szemével átvilágított. Hiába akarta Szilágyi Jú­lia megvásárolni az őt ábrá­zoló művet. — Nem eladó — jelentette ki tréfát nem ismerően Ben­czédi Sándor. — Hogyhogy — álmélko­­dott Szilágyi Júlia —, engem ábrázol, modellt ültem, nem ajándékba kérem, túl mind­ezen valami közöm csak van hozzá, és mégsem kaphatom meg? Nem értem. — Nem bizony — mondta ki az utolsó szavakat Benczé­di Sándor. — Meg is mon­dom, miért nem érte, és mi­ért nem adom oda — tette utána, hogy ne mondja ki csak oly szárazon az utolsó szavakat. — Azért nem adom oda, és most már rögvest ér­teni fogja, mert a szobrot el akarja dugni a világ szeme elöl. Olyan jól sikerült, hogy érdemes is. És éppen ezért még ki akarom állítani más­kor is. — Kölcsönadom majd, ren­delkezésére bocsátom bármi­kor. — így Szilágyi Júlia, a­­ki azt egyáltalán nem tagad­ta, hogy a csak művészi szín­vonalban hízelgő, egyébként egyáltalán nem hízelgő szob­rocskát valóban el akarja dugni a világ szeme elöl. Fő­leg az ismerősei szeme elöl. Ezt eddig nem tudta, de miu­tán Benczédi Sándor felfedte előtte, kénytelen-kelletlen el­ismerte, hogy voltaképpen legdugdosottabb titkára ta­pintott a szobrászművész. A szoborban ez már elkészülte­kor benne volt, csak később vallotta ki. Történt azután, hogy Szi­lágyi Júliának csomagja ér­kezett, ment érte, de nem volt nála a személyadossági igazolványa, az újságírói iga­zolványra a fiatal tisztviselő­nő nem volt hajlandó kiadni a küldeményt. Szilágyi Júlia ekkor vághatott olyan, egész fejére és tartására kiterjedő képet, amelynek észleletén a fiatal postai tisztviselőnő vá­ratlanul, mintegy megvilágo­sodván, összecsapta a két ke­zét: — Jé, hát én tulajdonkép­pen majdnem személyesen is­merem a nénit. Láttam a fejét a Benczédi-kiállításon. Természetesen kiadom a cso­magot. És elnézést — mondta belepirulva. A szobor valószínűleg to­vábbi vallomásokat is tarto­gat még. Nem rejtegeti eze­ket sem, csupán szem kell hozzá, hogy leolvassuk róla. Sajt az egérfogóban Hogy honnan? A föld alól is. Egy barátság sorsa forog a sajtkockán. A Kántor La­jossal való barátságom. Már­pedig aztán több kritikusom nincs (vagy alig van), akivel még beszélőviszonyban vol­nék. Tulajdonképpen Lászlóffy Aladár idegenített évtizede­kig Kántor Lajostól. Még­hozzá azzal, hogy hosszú éve­ken át vaksi sajtkukac mód­jára minden áron (legtöbb dolgát így teszi) össze akart barátkoztatni vele. A ga­­lambepéjü kritikussal, akiről inkább a galambot lehetne Lajos-epéjűnek nevezni. Rossz volt az Alapozás, ezt ma már mindhárman tudjuk. Ezzel szemben ma már vallom és vállalom, hogy igazi érdeme összemesélé­­sünkben két fiának és Erzsi asszonynak volt és van. (Er­zsi asszonynak, akiről egy marhaepéjű kritikus azt mondta, hogy az a bájos, pi­káns, kis nő.) Én olyan va­gyok, mint az Ige: aki tudja, vegyen be. A négytagú csa­lád három nem-kritikus tag­ja hamar megvolt ezzel, kü­lönösen, amikor olvasták, mi­ket firkálgatnak össze rólam a világban a kollégáim, akik pedig még helyesen írni sem tudnak: a hülyét hűsének ír­ják. Lehet hogy szerepe volt Kántor Lajos hozzám­ közele­­désében annak is, hogy 25 éves írói jubileumom idején — úgy 1977 táján (nem volt megtartva) — elolvasta (máig is tudom, hogy véletlenül, mert a Korunkban jelent meg), egy novellámat. Mondta is nyomban, amikor találkoz­tunk: „— Jó volt a novellád“. — Mire én, aki akkoriban még elfelejtettem vele barát­­kozgatni: „— Nemcsak volt, hanem lesz. Sőt, jól van.“ Időközben (a mindkettőnk­re jellemző lassúsággal és kapkodással) bizonyára még történt ez-amaz. De legin­kább történt azonban a rán­tott sajt. Egyszer rántott sajtra hívtam meg feleségé­vel, amikor is kiderült, hogy ezzel kellett volna kezde­nem. Jó lesz a sajtom, (ha) ízlik a sajtom. Mármint a rántott. (Ami­nek egyébként két titka van: 1. a sajt és 2. a sajtszeleteket kétszer kell panírozni.) Kán­tor Lajosnak is két szenvedé­lye van, úgymint az irodalom és a sport. Valamint a har­madik, amely már rég túl van a szenvedély emberi mértékkel mérhető legfelső határán: A rántott sajt. Sem­mi sem tudja semmitől úgy elvonni, mint az, ha a baráti egérfogóban rántott sajtot sejt. Nála mint kritikusnál van ugyanis műélvezet és van valódi. A rántott sajtot átszellemült fanyalgás és el­ragadtatott kifogásolgatás nél­kül eszi mindig. Meleg meny­­nyei manna, mi értelme van az­­életnek menü. (Igaz — be­vallom —, hogy én a szoká­sos fűszereken kívül a zsem­lemorzsa közé szárított cit­romhéj- és szárított ehető vargánya-port és curryt is keverek.) Azóta bármikor kiesz a sajtomból (és a sajtomból). Amióta sajtom (és ajtóm) ré­vén Kántor Lajos is ért en­gem — sőt értelmez — tulaj­donképpen azóta vergődtem én is a holmi népszerűség vé­konyka, hajlékonyan hintázta­­tó és valójában törzsközelben már rég elfűrészelt zöld ágá­ra, ahol a mind szorongatóbb veszélyű lezuhanásra is szá­mítok: vacogva várom továb­bi sorsomat. Ami csakis egy lehet: mindössze további rán­tott sajtok tarthatják bennem a lelket. Legutóbb — elolvasás cél­jából — ügyesen a keze ü­­gyébe csempésztem egy cik­ket, amelyben többrendbeli fura ételek titkát tárta vol­na fel előtte a szerző. Kán­tor Lajosra azonban nem hatnak olyan könnyen az ol­vasmányok: konok koponya — amit a fejébe vesz, az ott van. Neki még a dél-ameri­kai indiánok által készített, a megtüzesített, simára csiszolt kőlapon olajban­ sült óriás hangya-potroh, a dióízű cse­mege, a rántott sajtra emlé­keztető étek-különlegesség le­leplezése sem tudta elvenni a kedvét az én rántott saj­tomtól. Jó, lesz sajt ezentúl is, a­­m­ikor lesz, ezzel szemben minden alkalommal meg kell majd hallgatnia, ahogyan én — ugyanolyan jóízűen, mint ő — csontig lerágom a húst, a hírt, a hitelt, a hibákat és a hiábságot Lászlóffy Aladár­ról, aki (felfújt sajtlyuk) an­nak idején gonoszul el akart igetleníteni minket egymás­tól, őket igyekezvén verni a mi kettőnk szoros szellemi szédületébe. Nekem nem parancsol senki Félre bajusz, csókot kapsz, sosem kaptál, most sem kapsz. (Ú­ri leány-mordóka a XX. század ele­jéről) Az ember csak él-éldegél, ír és ügyintéz, amikor 1985. december 18-án hajnali két óra huszonkét perckor — szá­mára legalábbis — váratla­nul kiderül, hogy ez­ az fáj neki. Például nekem az, hogy életemben először kimarad­tam — kihagytak — a soros, 1986-os Utunk Évkönyvből. Mert ez alkalommal — úgy­mond — a költők írták. (Volt részem, korábban, egy másik kihagyásos játékban is. Egy tudós nő költői antológiát jelentetett meg, amelybe e­­gyetlen soromat sem vette föl. Később, önkéntes Canos­­sa-járás keretében, ezt azzal magyarázta, hogy csak azokat szerepeltette, akiknek lega­lább három verskötetük van.) Ezek a kifelejtések ugyan­olyan sérelmek, mintha ami­kor éppen anekdotákat írok, megfeledkeznék Lászlóffy A­­ladárról, akiről pedig — ki­meríthetetlen kincsesbányánk , minden tekintetben — ilyen alkalmakkor sem szabad. És akiről életem végéig feldol­gozhatatlan nyersanyag áll rendelkezésemre. Az alábbi anyag nem nélkülözi a nyerse­séget, továbbá éppen az Utunk Évkönyvek történeté­vel kapcsolatos. Főleg azéval, amelyben a szerzők gyermek­kori fényképe jelent meg. Már akinek volt ilyenje, aki egyetértett a javaslatomból született és megvalósított öt­lettel és nem szégyellte gyermekkori fényképét. Mert szégyellte előbb Kosztolányi Dezső Cirill nevű méltóságos ura is, később azonban elfo­gadta és megszerette. Már nem tudom, hányadik Évkönyv — mi az, hogy nem tudom, azonnal utánanéztem, az 1978-as, a nemzetközi gyermekévre szóló —­ ugyan­is az én javaslatomra közöl­te jó néhány szerző gyermek­kori fényképét. Szerencsém volt, mert Létay Lajosnak megtetszett a játék, miköz­ben voltak szép számmal o­­lyanok is, akik hallani sem akartak róla, komolytalannak tartották ilyesmibe kevered­ni. (Ezek, azok, akik hatvan­éves csúnyának és egyenesen a hivatalukba születtek.) Lászlóffy Aladár nem tarto­zott a képrombolók közé, el­lenkezőleg, D. R. Popescu, az írószövetség jelenlegi elnöke sem. D. R. Popescu olyan szegény volt gyermekkorában, hogy csak a húga lefényképe­zésére tellett a családnak — a húg gyermekkori fényké­pét közölte az Évkönyv: na­gyon hasonlítanak egymás­hoz, észre sem lehet venni a különbséget. Jelen voltam, amikor Lász­lóffy Aladár kiválogatta a végül is közölt gyermekkori fényképét, e kivételes hely­zetben volt ebből, mármint a gyermekkori fényképek gazdag választéka szempont­jából is. Nemcsak hogy há­zuknál dolgozták ki a később az ibériai félszigeten elkor­­csosult spanyol etikett alap­szabályait, de édesanyja ré­vén valóságos udvari fényké­pész állott rendelkezésére már pólyás korától kezdve. Elragadtatásomban felkiál­tottam: — Ez az. Ezt az álkendőst jelentesd meg. Tisztán olvas­ható lesz a felirat: Nekem nem parancsol senki. — Megörültél? Szó sem le­het róla. Hülyéskedünk, de azért annak is van határa. — És te vagy a szakállas határőr. Te, ha nekem egy ilyen fényképem volna a gyermekkorból, miszerint ne­kem nem parancsol senki, legalább abban az időben, nem adnám egy vak lóért, és csakis azt közöltetném. — Ez te vagy, de nem én. Nem értesz te a fapénzhez. Csillapodj. — Nekem nem parancsol senki. Az igazat a valódi el­lenében: mindig csak abban az álkendős fényképben mu­tatkoznék ma is. Hát nem te mesélted, hogy akkoriban mondták rád a szüleid, hogy e fiúból nem is pap, hanem egyenesen római pápa lesz? És mi lett belőled? Belőled, akinek nem parancsol senki. Avagy mégis csak parancsol­nak neked — méghozzá min­denki? Megérdemled: kihív­tad magad ellen a sorsot. Megparancsolom, hogy ezt a fényképet közöltesd. — Még mielőtt sikerül ösz­­szevesznünk, bárki parancsol is nekem, te nem parancsol­hatsz. Inkább imádkozzunk. A mi mindennapi őrjöngé­sünket add meg nekünk ma is, mert akkor nem kell at­tól tartanunk, hogy holnap bolondulunk meg. Más fény­kép jön közölve. — Macskabagollyal nem lehet ablakot mosni. — Ez mit jelent? Valami sértő? — Találd ki.­ ­ Cseh Gusztáv gúnyrajza Panek Zoltánról 1969-ben 5

Next