Utunk, 1987 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1987-01-02 / 1. szám
Száz zsák és egy mérleg A szecselevárosi mezőgazdasági temetőszövetkezet elnöki irodájának a berendezése: két íróasztal (az egyik az alelnöki), egy hosszabb tárgyalóasztal, megfelelő számú szék, három szekrény (kettő ezek közül fémből készült), csempekályha, nagy szőnyeg, a falakon három térkép a téesz földjeiről, ezek mellett pedig kilenc, üveges keretben levő diploma. A diplomákat az elmúlt évek során kapta a gazdaság, főleg a burgonya (itten: pityóka) termesztésében elért, országos viszonylatban is kimagasló eredményeiért, de volt év, amikor a zöldségtermesztés érdemelte ki a hasonló elismerést. Az elnöki irodából — rövid időre, hiszen értesítettem jöttümről — maga az elnök hiányzik, aztán a hangját hallom az ajtó mögött, sofőröket irányít a megye különböző helységeiben, kit rakománnyal, kit rakományért. Van annak három éve is, hogy nem láttam s most, mikor belép az ajtón, megállapítom-megállapíthatom magamban: megváltozott Bálint András. S az ő korában az ember nem éppen előnyére változik. Bálint András nagyobb lett (termete ,,hatalmas“ maradt, de szélesebb, mint volt), haja színe már fehér, és számomra újdonság — szemüveget visel („csak az íráshoz-olvasáshoz“ — magyarázza később). — Így, füzetek nélkül is emlékezik arra, milyen körülmények között alakult meg a helyi mezőgazdasági termelőszövetkezet? — kérdem tőle. (A füzetek: Bálint András minden évben egy füzetet szentelt a téeszben történt fontosabb dolgok feljegyzésére.) — Sőt, még a megalakulás előtti két évre is jól emlékszem — mondja. — Hogy ez miért fontos? Mert 1960-ban és 1961-ben társulásainkkal meggyőződtünk (de főleg másokat győztünk meg) arról hogy a közös gazdálkodás útja járható út. Hogy kerüljem a nagy szavakat... Én akkor az egyik türkösi társulásnak voltam az alelnöke. A mezőgazdasági termelőszövetkezet 1962. március 12-én alakult. A közös vagyon száz üres zsák von és egy mérleg... A memóriám, láthatja, jó; igaz, még nem töltöttem be a hatvannégy évet. A füzetekre tehát egyelőre nincs szükségem ... — Száz zsák és egy mérleg?! — Igen. Ennyi volt a közös vagyon. — Szakember? — Ha főiskolát végzettet ért, kaptunk egy Wagner nevezetű agronómust, neki az volt a feladata, hogy megcsinálja a téesz első termelési tervét. — S az első év eredményei? — Jók voltak! A munkanap értéke 18 lej, 1 kg búza és 10 kg pityóka volt. És még az első számú évben csináltunk egy nagy juhakolt is 1200 állat részére, saját (téesztag) kőműveseink építettek, a a téglát mi vettettük, fa volt. Az állam ugyanakkor hosszúlejáratú kölcsönt adott építkezésre, állatvásárlásra; éltünk a lehetőséggel. De, javaslatomra, alig két év alatt vissza is fizettük a kölcsönt, így nyugodtabban dolgozhatunk, mondtam az embereknek. S a közös vagyon évről évre gyarapodott. Hogy mit mikor építettünk, vásároltunk, egész pontosan nem tudnám megmondani. De hogy mink van ma, azt igen! Tehát: időközben felépítettünk 19 istállót (2300 szarvasmarha számára), 6 juhabolt (10 ezer juh számára), 2 sertésfarmot (700 sertésünk van), 2 tyúkfarmot (5500 tyúknak), 104 lovunk van (azoknak, nyilván, istállója), 50 fogatunk, 6 szénaraktárunk, 3 nagy terményraktárunk (200— 200 tonna befogadóképességgel) építettünk 3 hídmérleget, beszélgetünk és kantint, klubot, javítóműhelyeket létesítettünk, van 8 traktorunk, 10 tehergépkocsink, egy terepjárónk... Én ne feledjem, úgy tizennégy évvel ezelőtt építettük fel az állatgondozók 32 lakrészes tömbházát, itt nem messze... — Nem akadtak állatgondozók Szecselevárosban? — Nemigen .. . Állatgondozóink zöme Székelyföldről jött, s hogy családját is elhozhatta, együtt lehetett-lehet vele, nyugodtabban dolgozik. — Mindenikük megfelel a követelményeknek? — Bizonyára olvasta-hallotta azt a szép történetet, miszerint: gyermekeláncfű egyszál virága (véletlenül) szegfűcsokorba került. É. egyszer csak illatozni kezdett! lll.io termelt ki magából. Erre a bravúrra kényszerítették az őt körülölelő szegfűszálak. — Nem hallottam, nem iá olvastam, de valóban szép Ám nehezen hiszem, hogilyen egyszerű lett volna ... — Az „egyszerű“ ellentét a „bonyolult“, ugye Nm „bonyolult“ sem volt. Akadtak nálunk is problémák, voltak nézeteltrések is, de, és a lényeges: a próbánák megoldását, a nézetkülönbségek egyeztetését kivétel nélkül a téesz érdekeinek a szem előtt tartásával kerestük és találtuk meg. •• ön szerint a jó vezető jól felkészült, meggyőző erővel rendelkező, diplomatakészségekkel megáldott ember kell legyen? — Ne feledje: ez mezőgazdaság. Itt egyetlen dolog ösztönzi az embereket jobb munkára, a szó valódi értelmében való hozzáállásra: a vezető személyes példamutatása. ■— Milyen eredményeket értek el 1085-ban? — Jónak nevezi értokét. Pityókából 820 hektár területről átlagban 25 300 kilót, búzából (045 hektáron termesztettünk) 4111 kilót, őszi árpából (360 hektár) 4217 kilót, cukorrépából (130 hektár) 240 kilót takarítottunk be hektáronként. Például: Anna I-figra, ami együtt',tán nem melékes, a t ' !.e vett 35 i! tonna helyett 4162 tonna g ionit adtunk át az államnak. — Kmékszik arra, hogy a toz termelésének az értéke mennyi volt, mondjuk, britben? — Tizenöt midin lej körül. — S a tavay? — Ennek több mint a háromszorosa. TOMPÁS SÁNDOR Munkai legátuséi A búzatábla szépsége... Azt, hogy Kovács Attila tudományos főkutató, a biológiai tudományok doktora, jóllehet marosvásárhelyi születésű, de székelykersztúrinak vallja magát — látom is: a szoba egyik sarkában, amelyízen ülünk, máter nagy gipszszobor áll, Petőfit ábrázolja. Annak a szobornakbronzból készült tanulmánypéldánya, mely Székelykeresztúr főterét díszíti — Markos András munkája. S hogy felfigyelek a szoborra, Kovács Attila boldogan invitál: nézzek meg néhány Markos András-festményt is — nagyon szépek. A festmények (önarckép, Feleségem és a biológus édesanyjának portréja) a tömbházbeli lakás dolgozószobájában vannak, szakkönyvek és szakfolyóiratok ezrei között, a látvány számomra: a tudomány és művészet szimbiózisa. A Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Minisztérium, illetve a Román Akadémiához tartozó pázsitkutató intézet országos központja Brassóban székel. Az intézetnek négy fiókegysége van (Vasluiban, Bonchidán, Pitesti en és Temesváron), ezek helye bizonyítja a szándékot, területileg „átfogni“ az országot. A fiókegységeken kívül azonban a brassói központ még 28, az ország különböző részeiben 1ó, azonos kutatási terül ■len tevékenykedő csoporttal (köztük főiskolákkal) tart szoros kapcsolatot. A pázsitkutató intézet egyébként 1969-ben alakult. Kovács Attila doktori diszszertációjának címe: A hazai pázsitfüvek genetikai kutatása. A biológus tizenkét éve az intézet egyik alapembere. Kovács Attila — így kinézésre — inkább sportoló, mint biológus-„alkat“, mondom is neki. Megjegyzésem emlékeket idéz benne, mosolyogva beszél „sportolói karrierjéről“, még a székelykeresztúri líceumban, kézilabdázott, s nem egy tanára a jövő edzőjét, fiatalok oktatójátnevelőjét látta benne, ő viszont a sportot mindig csak játéknak, szórakozásnak, de legyen: „nem éppen haszontalan időtöltésnek“ tartotta. Hogy biológus lett — ebben „hazai indíttatást“ érez: édesapja gazdálkodó ember volt, természetkedvelő, erdőn-mezőn tett sétáira mindig magával vitte őt is. Aztán: a kölcsönös szimpátia, barátság Papp Sámuel, Udvarhelyen tanító, Székelykeresztúron élő tanárral, „természettudóssal“, akitől nemcsak tudást, de biztatást is kapott. S „befolyásolta" tán az édesanya is: „Szel, de van és lova, maga jár ki ma is kis szőlőskertjébe “ A pázsitkutató intézetben dolgozók feladatai bizonyos témaköröket foglalnak magukba. Ezek a témakörök a nemesítés, az alapanyagkutatás; a magtermeszéés; a gyepminősítés; a természetes gyepek feljavítása; a mesterséges gyepek technológiája; a legelőkihasználás (a kulcskérdés ebben az esetben az állatok súlygyarapodása és a tejhozam növelése), valamint a takarmányminősítés (az optimális betakarítási időpont a silózást, a szénázást illetően). A legizgalmasabb azonban az intézet tevékenységében a genetikai és ökológiai alapkutatás. Kovács Attila a iași-i egyetem biológiai szakán végzett, s hogy Székelykeresztúrról került oda, mint mondja, csak az alsó három évben kellett kétszer annyit tanulnia, mint diáktársai döntő többségének. („De öt év alatt egyetlen kilencesem volt...“) „Soha el nem felejthető, nagyszerű szellem uralkodott az egész egyetemen — meséli. — Miután végeztem, rövid ideig a helyi antibiotikum-gyárban dolgoztam, aztán, mert édesapám meghalt, és én közelebb akartam lenni édesanyámhoz, Brassóba jöttem.“ Kovács Attilától hallottam: „A ringó búzatábla szebb természeti jelenség, mint, mondjuk, a Királykő! Egyszerűen azért, mert az előbbi a mi kezünk munkájának eredménye. Az intézet kutatási programjának lényege, hogy megteremtse az alkalmazott kutatás szerves összekapcsolódását az alapkutatással. Az itt dolgozók évente 300 tonna fűmagot és 175 tonna hüvelyesnövény-magot biztosítanak a mezőgazdaságnak. Technológiák tucatjait dolgozták ki a mesterséges gyepek és legelők eredményes karbantartására; eddig 17 géptípust terveztek a gyepgazdálkodáshoz. Mintegy 700 pázsitfű- és pillangós-populációt vizsgáltak meg és értékeltek ki, s ebből negyvenet tartottak érdemesnek termesztésre. 1969-ben úgynevezett zöldtakarmányból az országos termésátlag hektáronkénti 8—10 tonna volt. Ma: 18—20 tonna. A cél: 40 tonna! Az új agrárforradalom „adta“ feladatok: új fű- és herefajok tanulmányozása és termesztésbe vétele; ökofiziológiai kutatások új fehérherepopulációk kitermesztésére; a megfelelő növényfajta kikísérletezése-megtalálása valamennyi, hazánkban lévő ökológiai környezethez. Az országban 4,4 millió hektár területen, 1300 fajta gyepnövény él. Ebből hozzávetőlegesen 250 a „megfelelő tápértékű“ de a „figyelemre méltó“ alig harminc. És — a különösen érdeklődőnek — még sokat tud mondani az intézet (saját!) növényi génbankja, illetve ökotékája. Kovács Attila, amióta a pzsitkutató intézetben dolgoz,.., 5 szakkönyvet válogatott-szervezett-előszavazott, közölt szakdolgozatainak (50—100 oldalas munkák ezek) a száma pedig: 60. SZENYEI SÁNDOR A megújulás mindig folyamat, s mint ilyen, nehezen kapcsolható egyetlen naptári évfordulójához. Mint ahogy az új igények se máról holnapra születnek, a megújulás is fokozatos, s ilyenformán az nem egyéb, mint folyamatos alkalmazkodás a megújuló követelményekhez. Érthető, hogy Ioan Giurgea, a kolozsvár-napocai Urifrea textiliári gépek gyárának igazgatója, az új évet nem köti 1987. január elsejével bevezetendő újdonságokhoz. — Nicolae Ceaussescu elvtáárs nevével fémjelzett, immár több mint húszesztendős megújulási folyamatról van szó, és ennek — természetszerűen — megvannak a maga szakaszai gyáron belül is. Ema Ceaușescu elvtársnőnek, a Tudomány és Nevelés I. kongresszusán elhangzott szavaival élve: az új technikai-tudományos forradalom megvalósítása egyben a Román Kommunista Párt XIII. kongresszusán elfogadott program megvalósítását is jelenti. Az így kijelölt új szakasz nálunk is új termelőképességet hoz létre, mégpedg a gyáron belüli kutatás-tervezés-termelés együttese révén. Ennek lényege pedig a termékmegújulás. Egy megyei kimutatásból tudom, hogy az Unirea, az elmúlt év végére .7 százalékos termékmegújulást tervezett. .. — És meghonosítottunk 42 új típusú gépet és berendezést. Ami 27 százalék helyett több mint 45 százalékot jelent. Az új igények és a megújuló követelmények ösztökéltek arra, hogy a jelenlegi ötéves terv végére ígért 102 új gépnek és berendezésnek már most megvalósítsuk majdnem a felét. Ugyanis az utóbbi években rendkívüli módon megszigorodtak a gazdasági körülmények. Hogy csak egyre utaljak: a szálfeldolgozásba is betörtek a divatirányzatok, márpedig ez önmagában is rugalmas választ igényel. Olyan szálfeldolgozó gépek gyors átalakítását, vagy éppenséggel újak tervezését és sorozatgyártásba vételét kéri tőlünk, melyeknek átfutási ideje az ötlettől a prototípusig néha meghaladja az egy évet. Ennyi idő alatt azonban megváltozhat a száldivat, így aztán ki kell találni, eléje kell menni a divatnak, vagy lényegesen le kell szorítani a megújuláshoz szükséges időt. A legjobb az, ha mindkettőre ráhajtunk. Mondok egy példát: az elmúlt év végére két olyan téma kutatását, tervezését és megvalósítását fejeztük be — bevonva az NDK és a szovjet textilgyárak szakembereit — melyekkel éppen az említett két országban növelhetjük az így kifejlesztett új gépeink eladását. Felfigyeltünk továbbá arra, hogy a nyugati piacokon igény van miniatürizált gépekre. Nos, mi négy ilyen prototípust készítettünk s minden reményünk meglehet arra, hogy az idén ezekből fokozzuk hollandiai és franciaországi eladásainkat. Gépgyártási alapigazság, hogy az a gép, amelyiken egy új gépet állítunk elő, legalább egy egységgel pontosabb munkát kell végezzen emeznél. Az új minőség létrehozása tehát a gyártó saját megmunkáló gépeinek tökéletesítésénél kéne kezdődjön. Vagy még azelőtt, a szakmunkási munka, tehát a hozzáértés növelésénél. És ez se máról holnapra történik. Mi már ott tartunk, hogy ha kell, magunk állítjuk elő az eddigieknél pontosabb, jobb munkára képes szerszámgépeinket. Sőt, ezekből már más gyárak is vásároltak, így aztán magától adódott, hogy ezen az alapon is bővítsük kínálatunkat. De megterveztünk és gyártunk faipari gépeket is, kizárólag olyanokat, melyeket eddig behozatalból fedezett az ország. És legyártottunk egy magas szinten automatizált karosszéria-hegesztőt is a hazai autóiparnak. Ugyanis textilipari gépeinknél a továbblépés éppen az automatizálás és a robotizálás területén kell megtörténjen, beleértve az elektronika és a számítógépvezérlés alkalmazását is. Ezzel párhuzamosan új technológiákat kell alkalmaznunk: be kell vezetnünk a számítógépes tervezést úgy hogy a megmunk 1 vás területéről is említsek példát: új felületi hőkezelés, továbbá az elektrosztatikus térben történő festés bevezetésének előkészítésén dolgozunk, mégpedig a minőségjavítás érdekében. Persze, mindezeket semmiképpen se tudnánk megvalósítani a saját kutató-tervező gárdánk nélkül . .. " Az Unirea igazgatójának féltucat újításáról és két szabadalmáról tudnak a gyár tervezői, akik azonban nem tartják észben saját újításaik és szabadalmaik számát. Anynyira mindennapi dolog lenne ez? Nem. Csakhogy a százhatvanöt kutató-tervező szakember túlságosan elfoglalt az ilyenszerű méricskéléshez. Az igazgató rám bízta, hogy a gyár tervezői közül magam válasszak beszélgető társat. Az egyik legfiatalabbat kerestem meg. Szöllösi Ferenc ugyan túllépte már a negyvenedik évét, de mindössze másfél esztendeje nevezheti magát kutató-tervező mérnöknek. Lakatosként kezdte és részlegvezető mérnök volt, amikor felkínálták neki a mostani munkát. Jellemző a gyári hangulatra, hogy a némileg kisebb javadalmazás ellenére is, boldogan jött. „Ez az igazi mérnöki munka“ — mondja, és tisztában van azzal, hogy ha nem lett volna kiváló termelésirányító, nem foglalkozhatna most tervezéssel. Néhány hónappal ezelőtt, Focsaniban, az ország egyik nagy textilüzemében járt. A beszélgetés élménybeszámolóval kezdődik: — A hatvanas évek eleje óta nem gyártunk gyapjúfésülő gépet. Azóta az ország behozatalból, többnyire keletnémet gépekkel biztosította szükségleteit. Egyáltalán nem voltak ezek rossz gépek, hiszen a mi régi, óránként 1—2 kiló gyapjút feldolgozó gépeinkhez képest, 13—14 kilót dolgoztak fel, ugyancsak egy óra alatt. Ezt egyébként a helyszínen, a fochani-i gyárban mérhettük le, ahol egymás mellett próbálták ki a német gépet és a mi prototípusunkat, mely kereken egy kilóval vert rá az importgépre. Elképzelhető a megrökönyödésünk, hogy ugyanott megjelent egy harmadik gép is, amit viszont a fővárosban állítottak elő. Ez utóbbi azonban, csupán a mi régi gépünkkel versenyezhetett. Természetesen, az Unirea nyerte el a megrendelést. — Gondolom, az idén, külföldön is versenyeztethetik ezt a gépet. Már ha a termelékenységen kívül, árban és minőségben is versenyképes. — Minden ilyen gépnek a lelke az, amiről a nevét kapta. No, hát, a fésűt régebben egymás mellé forrasztott tűkből, újabban ragasztott fogakból állítják elő. Mi préselt módszerrel, lényegesen olcsóbban gyártjuk, miközben ugyanazt a minőséget nyújtja. — Technológiai szabadalom mégse lett belőle. — Ez valahogyan egyikünknek, tehát se Kiss Zoltánnak, se Lévi Lászlónak, se nekem ... szóval, nem is jutott eszünkbe. Ámbár azt is tudni kell, hogy amikor megkaptuk ennek a gépnek a rajzait a Könnyűipari Kutatóintézet kolozsvári fiókjától, már a tervrajzokon, mi magunk, mintegy négyezer módosítást végeztünk el. Megjegyzem, ez természetes dolog. Ha a mi rajzaink alapján ők kellett volna elkészítsék a prototípust, ők is elvégezték volna ezeket a módosításokat... A fésű pedig csak egyike volt a négyezer változtatásnak. Lényeg az, hogy végül is a gép súlyban könnyebb, kiszolgálás szempontjából jobb, s ami a legfontosabb: a régihez képest lényegesen automatizáltabb lett. Ez utóbbi azt jelenti, hogy lecsökkent a selejtlehetőség, hiszen — például— a gép nyomban megáll, ha elszakad a szál, vagy gubancolódás képződik. Mindezek alapján biztosak vagyunk abban, hogy ez az új gép versenyképes lesz, bárhol, ahol vevőt keresünk rá. Kár, hogy az átfutási ideje majdnem egy év volt. Rajta leszünk, hogy az idén, ez az idő is csökkenjen. Kiváltképp azoknál a gépeknél, melyeket teljes egészében mi tervezünk. P. LENGYEL JÓZSEF Termékmegújulás