Utunk, 1987 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1987-01-02 / 1. szám
Sok mulatságos — és még inkább: szomorúan mulatságos — esetet mesélhetnék a színházi világgal való több évtizedes kritikusi kapcsolataim hétköznapjaiból. Mesélhetnék színészek és rendezők kicsinyes hiúságának szánalmasan nevetséges megnyilatkozásairól: hányszor nem fogadta udvarias köszönésemet (elvből mindenkinek előre köszönök, a kifutótól a karikáig) egy-egy kiváló vagy éppen rendkívül szerény tehetségű művész a kevésbé elismerő kritika megjelenésének másnapján, és vált egy csapásra olvadékonyan nyájassá néhány nyilvános dicsérő szó után; hányszor fenyegettek meg neves és — főleg — névtelen valakik telefonon (hogy azért bizonyítani ne lehessen !) veréssel, megcsúfolással, leleplezéssel — mármint aljas elfogultságom piszkos személyi okainak kiteregetésével; hányszor terjesztettek rólam bosszúból mindenféle kitalációt, néha nem is veszélytelen vádakat... és így tovább. Mesélhetnék ezekről egy álló hétig — de minek nincs bennük semmi különös, hozzátartoznak minden színházi kritikus „repertoárjához“. Adódnak persze valóban különleges esetek is, mint az, hogy egyik jeles színészünk előadás közben, színpadról vágott vissza a kritikára — de miért ejtsek petrtyet egy nagy művész szobrán? Hadd meséljek inkább olyasmit, ami egyedül engem illet. Nem is kritikusi minőségben — mert belső színházi ember is voltam valaha: az ötvenes esztendőkben a Magyar Operában rendezgettem néhány évig. Kerek három évtizeddel ezelőtt, ott esett meg velem az alábbi kis „kaland“. Nagy élvezettel rendeztem Wolf-Ferrari bűbájos egyfelvonásos vígoperáját, a Suzanne titkát, melynek cselekménye akörül forog, hogy Suzanne grófné titokban a dohányzás szenvedélyének hódol, s a dohányfüst szaga felkelti a férj féltékenységét. Kettejükön kívül még egy szereplője van az operának: egy néma (helyesebben: szótlan) szolga, a grófné cinkosa, aki segítségére van a titkos dohányzásban. Szilágyi Zoltán, az operettek népszerű komikusa alakította ezt a szolgát. Nos, közvetlenül egyik előadás előtt Szilágyi Zolit baleset érte, kórházba került, műsorváltoztatásra nem volt már idő, beugrásról szó sem lehetett, mert a szolga többszöri, eléggé huzamos színpadi jelenetének minden pillanatát pontosan a partitúrához igazítottuk — s mivel mégsem akartam egy némaszerep miatt felfüggeszteni az előadást, nem volt más megoldás: nekem kellett eljátszanom, aki hármukon kívül egyedül ismertem a színészi munka minden részletét. (Ó, még énekeltem is én más helyett az Operában ... felemelt helyárakkal, nem is merem elmondani, mert el sem hinné az olvasó!) Nem lett volna semmi baj: az öltöztető és a maszkmester jóvoltából édes testvérem sem ismert volna rám, a dolgomat tudtam, a nézőtéren kíváncsiskodó kollégák szerint (mert aki csak tudomást szerzett közülük erről a kivételes művészeti eseményről, mind eljött megnézni fellépésemet) még jól is játszottam. Csakhogy... A szerep kulminációs pillanata az, mikor a férj távozása után a szolga a magára maradt grófnénak cigarettát hoz és ünnepélyesen meggyújtja. (Az ezt követő ária a mű kiemelkedő zenei mozzanata.) A kellékül kapott gyufásdobozban, mint előre meggyőződtem róla, találtam is öt szál gyufát erre a célra; bőségesen elegendő, gondoltam — nem számolva a kolozsvári színpadi huzattal, amely minden ügyeskedésem ellenére gonoszul sorra kiáltotta az első négy szál gyufát, alighogy lángra lobbant. Telt az idő, „állt“ az előadás, lenéztem a karmesterre, aki értetlenül várt emelt pálcájával (a fuvolistának egy kitartott hangot kellett fújnia egész idő alatt, és jócskán guvadhatott már a szeme), a grófné szerepét éneklő Trenka Éva tekintetében kacaghatnékkal vegyes szorongás bújkált , és hideg verejték csurgott a hátamon, miközben óvatosan, két kézzel takargatva, meggyújtottam az utolsó gyufaszálat. Sikerült! Meggyűlt a cigaretta, Trenka Éva elénekelhette az áriáját, zavartalanul folyt tovább az előadás ... De mi volt a titka annak, hogy Szilágyi Zolival sohasem fordult elő ilyesmi, az ő kezében véletlenül sem lobbant ki a gyújtó? Azután megtudtam, tőle magától. Kijátszott a huzattal: előadás előtt egy darabka cérnával mindig öszszekötötte az öt gyújtót, így biztos lehetett az eredményben. Pofonegyszerű az egész — de ha az ember nem tudja, felboríthat egy előadást Nekem, szerencsére, nem volt alkalmam értékesíteni Szilágyi Zoli titkát. De hadd legyen mindenkié, hátha valaki még hasznát veheti. JÁNOSHAZY GYÖRGY a pihenő katonák, élvezve a semmittevést, lerakták fegyvereiket, felhúzták bőrnadrágjukat és összekapaszkodva birkózni kezdtek. Két harcos egész nap küzdött, és már leszállt az alkonyat, majd a hold is feljött, de nem bírtak egymással. S hogy ne legyen győztes, se legyőzött, mindkettőjüknek megszakadt a szíve. Társaik eltemették őket egy fügefa alá, aztán harcba indultak. A győzelem (mi más is...) után visszatérve meglátogatták a sírokat. A sírok körül negyven kristálytiszta vizű forrás tört föl, ezért a helyet Kirkpinarnak (törökül: negyven forrás) nevezték el... Vezérük ugyanakkor megparancsolta, hogy ezután is, rendszeresen folytassák a nemes versengést... Történt pedig mindez 1370 táján... A legenda szerint persze. S a versenyt azóta is folytatják: minden évben megrendezik Törökországban. A vetélkedő színhelye Edirne városa; minden évben százszámra érkeznek ide a török birkózók, hogy összemérjék erejüket és ügyességüket. Vonzza őket a hírnév, a jutalom, azt remélik, hogy nemzeti hősök lesznek. A „sportágnak“ (török nevén Yagli) megvannak a bajnokai, bajnokjelöltjei — ők mérkőzéseik előtt egy-egy üveg olívaolajat és egy-egy fekete, rugalmas, hispit nevű bőrnadrágot kapnak, amelyet elöl-hátul elborítanak az aprólékos és fantáziadús díszítések. A versenyző neve hátul, a vese tájékán bele van préselve a bőrbe. Az amatőrökáltalában a résztvevők 90 százalékát képviselik) szerényebben öltöznek: pirpit nevű kék, zöld vagy szürkés színű, igen erős vászonból varrt nadrágot hordanak ... Mielőtt elkezdődne a küzdelem, a birkózó előveszi olajosüvegét, gondosan bekeni testét és végtagjait, majd segít a többieknek (fair play), akikkel majd összeméri erejét, ügyességét. Tudni kell: a Yagliban nem használják a lábat, és nem érinthetik az ellenfél arcát, nem haraphatnak, csíphetnek. Aki pedig minden hátsó gondolat nélkül bedugja kezét és alkarját az ellenfél nadrágja alá, hogy megragadja és felemelje, annak vigyáznia kell, hogy meg ne sértse, de még csak meg se érintse a nemesebb szerveket . .. A szabályok egyébként egyszerűek, ötféleképpen lehet legyőzni az ellenfelet: felemelni és legalább három lépést vinni; hanyatt földhöz vágni; két vállra fektetni; kifárasztani és feladásra bírni és ... lehúzni a nadrágját. Az idén Edirnében az érdeklődök és a versenyzők száma minden eddigi rekordot felülmúlt. Az egyik szervező magyarázta: „Az általános európai gazdasági válság lezárta a kivándorlás levezető szerepeit. A munka nélküli fiatalok és felnőtt férfiak, mint minden egyszerű ember, arról álmodoznak, hogy győznek a versenyeken, így lesznek híresek és gazdagok...“ A vászonnadrágot viselő birkózók jelszava: mindent a bőrnadrágért... (szamosi) Az első filmek Sokan leírták már azt a félelmetes hatást, amelyet a filmvásznon robogó mozdony látványa váltott ki az első mozinézőkből, amikor a Lumiére-fivérek 1895 decemberében megtartották az első mozielőadást fizető vendégek részére. Vannak azonban, akik azt állítják, hogy A vonat érkezése vetítésén a nézők nem azért ugráltak fel a székükből vagy húzódtak a széksorok közé, hogy ne gázolja őket halálra a mozdony fantomja, hanem az illúzió öröme miatt ugráltak fel, tehát az ujjongás jele, a filmkép iránti lelkesedés megnyilvánulása volt ez. A mozgókép fogadtatásának ez a mítosza szép, de sajnos le kell rombolnunk. 1948-ban az író-költő-filmtörténész Georges Sadoul interjút készített Louis Lumiére-rel, a Cinematographe atyjával, s a nagy feltaláló egy szóval sem cáfolta a rémítő mozihatást. „A vonat érkezése — mondta — egyike volt a Grand Café-beli vetítések nagy sikereinek. Amikor a mozdony megjelent a képvásznon, a nézők rémülten csúsztak hátrább a székükben, féltek, hogy elgázolja őket.“ Ennyi. Több szó nem esett az első filmről, amelynek pontos címe: A vonat megérkezése a La Ciotat-i pályaudvarra, s amelyet még két társával együtt vetítettek az első mozi előadáson, és a látvány így is csak percekig tartott. A mozi születésének évében Louis Lumiére több mint ötven filmet készített, de valamennyi mindössze 17 méter hosszú volt, vetítésük még egy percig sem tartott, úgyhogy az első mozielőadáson az alagsori vetítőtermet csak néhány percre kellett elsötétíteni, s a műsor így is három részből állt. Először levetítették A munkaidő vége című filmet, amelyet Lumiére még 1894-ben elkészített, így ez tekinthető a világ első filmjének, amelyet vászonra vetítettek, utána következett A vonat érkezése, majd A megöntözött kertész című filmecske, amely arról szólt, hogy egy kétbalkezes kertész ellenőrizni akarván az öntözőszerkezetet, szembefordítja magával a tömlőt, s a vízsugár arcába fröcsköl. Ezért a filmet A megöntözött locsoló címen is szokták emlegetni, s ez volt az első burleszk-elemet ábrázoló film, amelynek műfaja oly nagy érdeklődés közepette virágzott a húszas évekig. Az első mozielőadástól kezdve a Lumiére-fivérek néhány hónapig az egész világon egyeduralkodói voltak a filmvállalkozásoknak. De vajon miért épp ekkorák voltak, szinte szabvány szerint, ezek a filmecskék? Furcsának tűnhet, de a méretet nem valamiféle standard, hanem a felvételeknél használt negatív tartódobozának a nagysága, befogadóképessége határozta meg. Egyszerűen nem fért több film a dobozba. Azoknak a zseniális szakembereknek, akik az új csodát kitalálták, s megoldották egyebek között azt az egyáltalán nem könnyű problémát, hogy a fiínszalag pergés közben is szakaszosan haladjon a Cinematographe-ban, tehát olyan állóképeket vetítsenek a vászonra, amelyek gyorsan követik egymást, nem jutott eszükbe, hogy a film tároló dobozkáját is lehetne növelni. A Lumiére-i interjú jelentősége azonban nem abban áll, hogy a legilletékesebbtől tudtuk meg, hogy az első mozgókép inkább félelmet, álmélkodást, borzongást, mint lelkesedést váltott ki, hanem abban, hogy a feltaláló megemlített két olyan filmet is, amelyekről addig keveset tudott a világ, s amelyekkel akarva, nem akarva kijelölték a film további fejlődésének útját is. Az egyik Az önműködő hentesüzlet című filmecske volt, amelynek zseniális ötletét nem ártott volna valahogy a valóságban is állandósítani. A mozi feltalálója ebben a filmjében egy önműködő kolbásztöltőgépet mutatott be, a szerkezetegyik oldalára helyezte az élő malacot, s a másik oldalon gusztusos tekergéssel jött ki a kolbász. Aztán a két fivérnek támadt egy hóbortos, vagy zseniális ötlete, s megfordítva is levetítették a filmet, amikoris a gépbe visszafutó kolbászkarikákból megelevenedett a süldő. Elképzelhető, hogy az egykori tapasztalatlan néző milyen mulatságos ámulattal nézhette ezt a mozi -varázslatot. Nem ez volt az első film, amelynél Lumiére-ék a fordított vetítést alkalmazták, hanem az Egy fal ledöntése című filmjük. La Ciotat-i birtokukon a Lumiére-fivérek ledöntötték valamiféle károsult gazdasági épület téglafalát, s a műveletet megörökítették filmszalagon is. A filmet aztán hol elölről hátrafelé, hol hátulról előre forgatták le a közönség előtt, s a nézők nem kis ámulattal tapasztalták, hogy a visszafelé játszott filmen a fal magától épül fel egy porfelhőből. Ez volt a film történetében az első trükkfelvétel, amelyet aztán Georges Mélies szinte a tökélyig fejlesztett. ábrahám János „Egy életre szóló házasságot" kötött immár 23. ízben Grimm Scott Wolfe, a kaliforniai Blythe város 70 éves lakosa. Ezzel megdöntötte a házasságkötési rekordot. Menyasszonyai általában 20 évesnél fiatalabbak voltak, némelyik feleségével többször is egybekelt. A leghosszabb házassága öt évig tartott, a legrövidebb 38 napig, saját bevallása szerint 39 gyermeke van! A Hong Kong egyik üzletkirakatában egyedülálló ritkaságot állítottak ki, öt centiméter hosszú emberi hajszálat, amelyre egy kínai verset írtak. A vers 93 kínai írásjelből áll. Egy 67 éves férfi írta a hajszálakra, amelyek előtt nagyítókat helyeztek el, úgy, hogy a járókelők is el tudják olvasni a szöveget. A szakemberek megállapították, hogy azok a növények, amelyeket éjszaka „felébresztenek“, vagyis megvilágítanak két órára, jobban fejlődnek, mint a meg nem zavart álmúak. Ez a jelenség azoknak a növekedési hormonoknak köszönhető, amelyek a megszakított nyugalmi periódusban képződnek a növényi szervezetben. Nem lesz talán meglepő, ha a növénytermesztők ezentúl ilyen utasítást kapnak: „Éjfélkor felébreszteni a paradicsomot!...“ (Sullá) E heti feladványunk: világos fölénye lehengerlő, csak éppen a túlzsúfolt állás okoz némi gondot. Világos: Kb2, Vc5, Fd2, Ha6, gy: b4, c6 — hat báb. Sötét: Ka4, Bc4, Fb5, gy: c7 — négy báb. Követelmény: világos indul, és a harmadik lépésben mattol. Legutóbbi feladványunk megoldása: ez a játék a huszároké! 1.: Hd4—e6ü! Látszólag túl messzire került ez a huszár sötét királytól ahhoz, hogy beleszólhasson a játékba. De nézzük csak, mit léphet sötét? Ha 1.: Kg2—h1, akkor 2.: Fc8— b7++ Ha viszont 1.. .. Kg2—f3, szintén 2.: Fc8— b7 + + . A Kg2—f3 folytatása 2.: Hg4—e3, és ismét matt. Marad még 1.. .... Kg2,a3. Ekkor pedig 2.: He6—f4, és szintén matt. A szó valós értelmében is huszáros kis kombináció! 'fam 9 r m gA “Tm 1m HÉn ¥0%m /.■ ■P mm • n m TTV y YóZi Wzɧw. A B C I Λ £ f O h Lehet-e verset ajándékozni egyvalakinek? Elméletileg igen. Akár kötetnyit is! Hiszen fogjuk a könyvet, szépen selyempapírba csomagoljuk és átnyújtjuk az ajándékozás „titokzatos tárgyának". És ha az illető messze van, szinte elérhetetlen távolságra tőlünk? Akkor hogy kerül majd kezébe a vers? Talán ott még az Utunkat sem olvashatja. És egyébként is: november harmadika már rég elmúlt, idejében kellett volna erre gondolni, no meg persze Rilke, akit talán nem is szeret, bár hallott róla egyet s mást, például azt, hogy „minden, ami múlandó, csak hasonlat“, és nem a dolgok változnak emberekké, hanem az emberek hasonulnak a dolgokhoz, bár megőrzik emberi lényegüket. Azonosulnak önmagukkal és azzal is, amihez a költő hasonlítja őket. Ilyeneket hallott Rilkéről, de egyáltalán nem biztos, hogy szeretni fogja költeményeit. Ó, de mindez oly kevéssé közérdekűl Talán provokáció lenne, hogy olvassunk ott is verseket? És hogy kerül majd kezébe az „ajándék“? Postagalambbal küldjük, vagy palackpostán? Tegyünk egy próbát. A verset idemásoljuk. Ha nem is jut el a címzetthez, legalább az olvasó gazdagodjék egy újabb versélménnyel. RAINER MARIA RILKE Áldozat , mióta ismerlek, hogy árad testem s benne hogy virul a csont, frissebb lettem, járásom sudárabb, mert te vársz ma rám, ki vagy te, mondd? Nézd, hogy ájulok, mindent feledtem, mint levél, lehullt, mi régi volt. S csillagként ragyog fel majd felettem a mosoly, mely rajtad bujdokolt. S mindaz, gyermekéveim ködéből, mely mint víz ragyog s még névtelen, rólad kap nevet, az oltár épül, rajta izzó hajzatod sötétül s melled fénylik, mint az értelem. RADNÓTI MIKLÓS fordítása s megdöbbentő Azt hiszem, nem tévedek, ha mindannyiunk nevében mondom, hogy eleddig úgy tudtuk: a piramisokban többnyire csak temetkezni szoktak, mármint a fáraók. Nyugodt, csendes, masszív és biztonságos lehet egy piramis, s télen meleg, forró nyárban enyhét adó. Nem mondom, el tudnám képzelni magamat is egy ilyen biztonságos „öröklakásban“ — no persze, csak halálom után! Nem így azonban a chicagói Onan-házaspár! Ők már piramisban laknak, a város külterületén, pedig még élnek! Persze, nem egy olyan régimódiban, mint ama fáraóké, amelyben se víz, se villany, se központi fűtés, se levegőkondicionáló berendezés — a korral, ugyebár, haladni kell. Ők például aranylemezekkel borították a 16 méter magas, gúla alakú családi fészket ■— csoda hát, hogy olyan nagy volt és maradt az érdeklődés iránta? Mert nagy volt, oly nagy, hogy a 48 éves férj végül is úgy döntött: megnyitja háza kapuját, avagy ajtaját — a görcs, aki tudja, hogy egy piramisnak mije van! — az érdeklődő és nagyérdemű közönség előtt. A piramisba lépők megcsodálhatják, többek között, a lakásművészet hagyományos dekorációi mellett például Tutankhamon halotti maszkjának mását és II. Ramszesz (régi „piramislakó előd“) 13 méter magas, betonból készült szobrát is. (No igen, az ember adjon arra is, hogy kivel, kikkel él egy gúlában!) Eredeti házaspár! — tűnődöm — akik alaposan megunták a nagyvárosi zajt, s ezért aztán egy nyugodt, csendes „sírboltba“ költöztek. Végül is miért ne? ötletük volt, pénzük szintén! Hogy a piramisokban nem szoktak lakni, illetve, hogy... Na hagyjuk! Tudnék én mutatni bárkinek közelebbről is olyan lakályos, kriptának is mondott összkomfortos családi nyugvóhelyet (oszlopos „tornáccal“ miegymással), hogy az embernek kedve támadna még élve beköltözni! Hiába, változnak az idők. Voltak odúlakók, csőlakók, vannak, lesznek piramislakók, kriptalakók, mit kell ezen fennakadni? Engem ebben az egész Onanpiramisban csak egy dolog izgat: hogyan tudott minden olyan szerencsésen összejönni, hogy az építményben, az építmény alól felbuzgó forrás vize, sokak állítása szerint, kimondottan gyógyhatású?! Ezeregy bajra jó! Szerencsés egybeesés! Már látom is lelki szemeimmel az Onan-piramisból származó gyógyvizes palackokat, mondjuk, darabját egy dollárért, és látom Onan-mamát, amint áll a piramis pitvarában, és belépőjegyeket tépdes, darabját, mondjuk, fél dollárért. Mert ha ez fog történni — és vétek lenne, ha nem így történne, ha egyszer gyógyvíz az a víz, amely annyiféle kórság ellen jó —, szóval, ha így fog történni, akkor már minden érthető: az aranylemezek, a fáraó halotti maszk, a fáraó-szobor és az ízlés is persze! Csak éppen azt nem értem, hogy nekem miért nem tudnak soha ilyen pompás ötletek jutni az eszembe?! A fenébe is! MOLNOS LAJOS AVAGY MIRŐL ÍRTAK A LAPOK HAJDANÁBAN GEORGE SAND UTOLSÓ LEVELE. Az elhunyt költőnő Dr Favre Henryhez írt utóször Párisba. Levelében kijelenti, hogy tanácsait mindenben követni fogja, állapota egészben véve nem fordult rosszabbra, mert a közeljövő hetvenkettedik év daczára nem érzi az aggságot, ereje megvan, látása jobb mint húsz év előtt, álma nyugodt s ha nagy fájdalmai megszűnnek, oly frissen érzi magát, hogy könnyebben megy fel a lépcsőn, mint házi kutyája. — Nem tartozom azok közé kik a végzetet föltétlen uralkodónak ismerik el maguk fölött, azért javulásomra mindent el akarok követni az ön tanácsai szerint. 11a válságos napjaimban szünet áll be szenvedéseimre, szeretnék Parisba rándulni, hogy az ön segélyével földi létemet meghosszabítani igyekezzem. (Hazánk s a Külföld, 1876.) * írc * HIGIÉNIKUS ÉLET. A dohányból már kivonták a nikotint, a kávéból a koffeint, a sörből az alkoholt, a teából a teamérget, — még csak a gránátból kellene kivonni az ekrazitot, hogy egészen higiénikusan élhessünk. (Érdekes Újság, 1918) * * * KÖZLEKEDÉSÜGY. A vasúti sínek elmozdulását a Föld forgása következtében legközelebb Hamburgban is észleltek. Különösen érdekes ezen dologban az, hogy az egyes vágányoknak jobbkéz felől eső sínje jóval gyorsabban mozdul tova, mint a balkéz felől eső sin. (Vasárnapi Újság, 1875.)