Utunk, 1987 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1987-08-14 / 33. szám
Maiorescu, az ember Könyves kívánság „Vajon nem azzal becsüljük meg »klasszikus« korba lépő pályatársainkat, ha udvarló szavak helyett az előttük jártaktól átvállalandó terhekre hívjuk fel a figyelmet?“ — teszi fel a kérdést egy régebbi tanulmányában Kántor Lajos, aki egyike a mindig mindent munkával ünneplő íróinknak. Hát az ötvenen is át kell esni, sebaj, a különös inkább az, hogy úgy, olyan kedveskedő örömmel ejtik át az embert rajta, mintha az éppen a fele lenne. Hic Rhodus, hic salta — mondhatnám most kesernyésen humorizálva az én Lajos barátomnak, aki mint tényleg előrelátó és körültekintő irodalomtörténész és alapos ítész, idejében, hanem idejekorán legalábbis művei sorába iktatva, napirendre tűzte már a korváltást, e kis varázslattal kihúzván az idő méregfogát. De hát az ő mindennapjainak, minden éveinek munkarendje is a megmondhatója, hogy nem ugrani, hanem mendegélni, vonulni a fontosabb és a nehezebb Az egy kultúra életét animátorként felvállalóknak szüntelen figyelnie és fegyelme mondatta ki vele azt is, hogy: „Irodalomról lévén szó, az írott hagyomány ébrentartása, továbbvitele kérdéseink egyik legfontosabbika.“ E kérdésekre válaszolandóban, személyes életében aligha jelent másképp, mint holmi kedves, ünnepélyes látszatok szerint korváltást az életkori beérés — miközben irodalmi korváltásuk sorozatainak jelenségéről, részleteiről s minden bizonnyal lényegéről is közvetlen közelről, szemtanúként vezetett munkanaplót, írt krónikát. Madártávlatból most az ő asztalára ereszkedvén le, a tennivalók, kézirathalmok, plakettek és új könyvek példás rendjének sikátoraiból folytatván a helyszíni közvetítést, elmondhatjuk, hogy indulásától kezdve mi mindent vállalt fel az irodalom, a közművelődés, a kultúraterjesztés, a színház és képzőművészet kritikus szemmel való nyomonkövetése körül, és végzi kötelességtudó szorgalommal és következetességgel. Jó néhány tanulmánykötete mellett felgyűlt munkás nappalok és éjszakák sosem kötötték csupán az íróasztalhoz, kinn a terepen is elemében érzi magát, számos író-olvasó találkozó, egy jó néhány itt,a kis képtár kézféin-mvezőc és vidéki, falusi kiállítások megnyitója e maimáig. A Akár elméleti munkáról, akár gyakorlati kivitelezésről van szó, a mindenre kiterjedő figyelem és alaposság jellemzi, mellyel olvasója, Hallgatója tájékoztatására felvértezi magát. Amilyen példamutató, annyira nem előzmény nélküli ez a mindent nyomonkövető gondosság. Kántor Lajos annak idején az első Forrás-nemzedéknek elnevezett pár ifjú költő és novellista közt, mint egykori osztálytárs, egyetemi kolléga, már azzal a házi aureolával startolt, hogy mielőtt a generáció valóságos belső titkos tanácsosa és ideológusa, az első sajtóközleményeink magyarázója, népszerűsítője lett, már jó néhányan tanultunk és vizsgáztunk az ő felülmúlhatatlan füzeteiből, mintaszerűen tömör és tiszta egyetemi ■ egyleteiből. Legutóbb pedig a Szilágyi Domokost-emlékkönyv körül kifejtett szerkesztői, szöveggondozói munkája nyújtotta szép példáját annak, ahogy értékteremtés és értékmegőrzés örökölt és örökös szövetségét értelmezni lehet korunkban és körünkben Egyébként se szeri, se száma a gondozásában megjelent, az általa az ötlettől a nyomdafestékig végigkísért szövegeknek, kézikönyveknek, alapműveknek, kiadásoknak; előszó, utószó, jegyzetapparátus s a sajtó eleven mérlegén való lemérés munkája egyaránt fémjelzik, saját címei mellett, szakadatlan kiállását a mások eredményei mellett, a hazai magyar irodalom minőségének öregbítése érdekében, szakadatlanul figyelemmel kísérve és bekapcsolva a román irodalom életének vérköreit is. Kántor Lajos mindenekelőtt lankadatlan figyelemmel és fegyelemmel a könyv mívese, a könyv munkása. Egyik gondolatébresztő megfogalmazása szerint: „Az író s a könyv paradoxonjait egyetlen mondatban összegezhetjük: monologizáló párbeszéd a bennünk levő külvilággal.“ Ehhez a beszüntethetetlen és leállíthatatlan dialógushoz kívánunk erőt, egészséget az újabb művek friss nyomdafestékillatában. LÁSZLÓFFY ALADÁR Z. Ornea, a tájékozott és avatott kutató tollából új monográfia jelent meg nemrég, a Viaţa lui Titu Maiorescu |Titu Maiorescu élete] (I—II. kötet, 1986, 1987). A könyv ismét a viták kereszttüzébe állítja azt a személyiséget, akinek C. Dobrogeanu-Gherea mellett oroszlánrésze volt a modern román kultúra megteremtésében. A XIX. és XX század ideológiai és művészeti irányzatainak egyik legjelesebb szakértőjétől származó munkában az Utunk-olvasó biztos támpontokra lel egy olyan pálya áttekintéséhez, amely szorosan kapcsolódott a politikai, társadalmi, művelődési és irodalmi élethez a múlt század második felének és századunk első két évtizedének Romániájában. A Viaţa lui Titu Maiorescu sok tekintetben mintaszerű könyv, szerzője kiváló társadalomtudós és tapasztalt irodalomkritikus, aki jól ismeri a politikai és irodalmi ideológiákat. Kiegyensúlyozott mű az Orneáé, éles ellentétben áll — ezt az Ilunk-olvasó kedvéért mondjuk — a magasztaló, szentté avató, „regényes“ életrajzokkal. Elsősorban egy személyiség élettörténete ez, éspedig olyan személyiségé, aki alapítói szerepet játszott a kultúrában (T. Maiorescu irodalmi s nyelvészeti tanulmányai a jó ízlést, a műveltséget, a szigorú értékszempontokat, a kérlelhetetlen igazmondást, az európai látókört vitték diadalra, és alapítói hivatását a korabeli Románia politikai és társadalmi eseményeinek részeseként gyakorolta. A pálya („Maiorescu egzisztenciális valósága“) fokozatosan rajzolódik ki a két kötetből, és kötelességünk figyelmeztetni az olvasót, hogy a viszonyítási alap itt nem lehet más, mint a nagy tekintélyű román kritikus, szociológus és irodalomtörténésznek, E. Lovinescunak T. Maiorescu című dolgozata, amely 1840-ben jelent meg, oly időben, amikor Maiorescura és a maiorescui kultúrateremtő tevékenységre hivatkozni jelképes és jelentőségteljes tettnek számított. E. Lovinescu számára a kiváló kritikus, politikus, egyetemi tanár és bölcselő alakja összeforr a kor eseményeivel, ezért a dolgozatban a történelem a koronatanú és a legfelső bíróság. Említsük meg, hogy más könyvek is születtek a nagy kritikus életéről és munkásságáról. Figyelemre méltó a Contradicţia lui Maiorescu [Maiorescu ellentmondása] (1970) N. Manolescutól, érdekesek Al. Zub, Eugen Todoran és Al. George könyvei, de a Maiorescukönyvészetben továbbra is E Lovinescu dolgozatát és G. Calinescu mélyreható jegyzeteit illeti meg a főhely. A mai kutatónak sokkal több fontos kiadvány áll rendelkezésére, mint amennyire E. Lovinescu támaszkodhatott évtizedekkel ezelőtt, remekbe szabott dolgozata megírásakor Mára a Discursuri parlamentare (Parlamenti beszédek] és az Istoria contemporană a României [Románia jelenkori története] mellé felsorakozott az 1975-től megjelenő Jurnalul [Napló], a hallatlanul izgalmas Epistolar [Levelezés] és a Scrieri din tinereţe [Ifjúkori írások] (1981) című válogatás. A mondott „tanúságokat“ rendre összeveti a kutatás Maiorescu irodalmi és nyelvészeti tanulmányaival s a Junimea [Az ifjúság] nevű társaság körüli csatározásaival. Más szóval egy életmű tesz most vallomást a Történelemnek és saját kulturális folyományainak az ítélőszéke előtt. E. Lovinescu egyébként, hogy megvilágítsa olvasói előtt a román művelődési élet általános mozgásirányait, tanulmányokat irt a T. Maiorescu előtti és utáni fejlődésről is. Z. Ornea nemcsak egy emberi sorsról és annak belső dialektikájáról ad képet, hanem a korszak történetéről is. Ornea valóban „Maiorescu szobrának helyreállítását" végzi el, mégpedig figyelmesen, körültekintően, távolról séma megszépítés szándékával. De színre lép a könyvben a modern Romániát létrehozó mozgalmas kor többi főszereplője is. A szenvedélyes vitáknak a könyörtelen leleplezéseknek, az akarnokok, szélhámosok, szerencselovagok kipellengérezésének ideje ez. A korszak és a személyes sors felidézése során Ornea mindvégig Maiorescunak, az embernek, az egyetemi tanárnak, a politikusnak — az időben változó — megnyilatkozásaira hivatkozik A történeti vael inkább erkölcsi dokumentumok fényében kitetszik, milyen szerepet töltött be Maiorescu az O cercetare critica asupra poeziei románe |A román költészet kritikai vizsgálata] (1867) és a Ion Luca Caragialéról, Mihai Eminscuról szóló tanulmányok megírása idején, majd a Gherci-iskolával és a túlhaladott nyelvészeti törekvésekkel folytatott viták szakaszában. Z. Ornea forgatókönyvében a tények úgy csoportosulnak, mint egy szépirodalmi alkotásban. Az „epikai szintézis", amelyről G. Calinescu Balzac kapcsán beszélt, itt olyan stratégia eredménye, aminővel a Bildungsromanban találkozunk. Maiorescu bekapcsolódása a iași-i egyetemi életbe, a Junimea mindig azonos szertartásrend szerint zajló összejövetelei; az akadémiai törekvések és összecsapások; a politikai föllépés az egyik konzervatív irányzat zászlaja matt; a parlamenti szereplés és a miniszteri intézkedések — mindebben egyre inkább megmutatkozik annak az írástudónak a növekvő tekintélye, aki alapos filozófiai felkészültséggel és nagyi, bár részben kivihetetlen tervekkel érkezett haza külföldről. Titu Maiorescu a volt bécsi és berlini diák, az Einiges philosophische in gemeitfasslicher form című 1860-i tanulmány szerzője szép pályát fut be itthon, laji-ban, majd Bukarestben előbb a kulturális, irodalmi, nyelvészeti és egyetemi mozgalmakba veti bele magát a nagyra törő hegeliánus professzor, később az egytémi oktatómunka, a politikai szereplés, az ügyvédeskedés és olykor-olykor ismét az irodalomkritikai tevékenység köti le erejét Itt kell megjegyeznünk, hogy Titu Maiorescu nem vérbeli kritikus, hanem inkább a kezdeményezés, a szervezés embere, akit kevéssé érdekelnek az egyes művek. A modern román kultúra kialakításában Titu Maiorescu azzal szerzett magának hervadhatatlan érdemeket hogy uralomra juttatta az észszerűséget, a józanságot, a kritikai szellemet, az értezés letaszította trónjáról az álértéket. „A maiorescuizmus utóélete — írja könyvében Z Ornea — örök. Valahányszor előtérbe tolakszik a pimasz silányság, a harcias vakbuzgóság és ostobaság, a síkok és ismérvek zűzavara, a türelmetlenség, a hazafias szólampufogtatás, a sanda hazugság, a józanság megcsőfolása, változatlanul Viorescuhoz kell folyamoda ' Hasonló svetkeztetésre jutott 1949-i ' í'-.yvében E. Lovior'cu is v.lkor figyelmeztette az olvasót a maiorescui magatartás éspélda időszerűségére Ez magányos ember (G Calinescu egyenesen „his gyek“, „csaknem érzéketlen lek", Andja Domina hona című tanulmányában), aki mez is mindvégig ott állt a küzdőtéren, az események forgatagában, s aki megannyi irodalmi s politikai győzelmet és kudarcot élt meg, abban vált példaképpé, hogy rendíthetetlenül hitt a román kultúra jövőjében. Titu Maiorescu kivételes szépírói képességekkel volt megáldva. A szenvtelen kritikust, a komoly tanulmányok szerzőjét, a filozófia és filozófiatörténet professzorát bensőséges hangú emlékiratbnnak mutatják a Discursuri parlamentare előszavai. Ugyanitt említendő, hogy több ízben is fordított Schopenhauer Aforizmáiból, és korszakos tanulmányt írt Eminescuról. De elképzelhetetlenek Maiorescu nélkül a Junimea irodalmi kör összejövetelei is, amelyeknek rangját olyan írók adták meg, mint Ion Luca Caragiale, Ion Creanga, Ioan Slavici vagy George Coljbuc. S végül külön fejezete a román művelődéstörténetnek a Maiorescutól irányított Convorbiri literare [Irodalmi beszélgetések] című folyóirat. Z Ornea könyvével és a Maiorescu-képpel kapcsolatban beszélnünk kell még valamiről, ami fényt derít az öregedő kritikus ízlésére és fogékonyságára. Felismerve Mihai Sadoveanu prózájának és Octavian Goga költészetének nagy értékeit, Maiorescu akadémikus rendkívül kedvező jelentéseket terjeszt a tudós társaság elé a két szerzőről. De nemcsak a jóindulatra figyelünk föl e szövegekben, hanem a meggyőző érvelésre, a biztos kritikai ítéletre is. Z. Ornea, mint mondtuk, a nagy kritikus személyiségéről és sorsáról rajzol epikai képe. A nyomaték az Irodalm és politikai terveken, küzdelmeken, váltásokon, az események sodrában kidolgozott stratégiákon van. Az iUtunkolvasót elsősorban Maiorescunak, az embernek és irodalomszervezőnek az arcképe érdekelheti, azé az emberé, aki oly sokat tett az Eminescu nevével fémjelzett román kultúra és irodalom kibontakoztatásáért A Maiorescura emlékező mai irodalomtörténészt is a hiteles értékekbe vetett hit méltósága tölti el. És nem fér hozzá kétség, hogy ez itt a legfontosabb. ION VLAD Ott és akkor. De hogyan? Sigmond István az utóbbi két-három évben néhány remekbe szabott groteszk-abszurdoid novellával hívta föl magára figyelmet. Irodalmunkban azon kevesek közé tartozik, akik vérbeli novellisták, egy-két szakavatott vonással helyzet- és jellemképet teremt, elegánsan, „angolosan“ építi ki novellavilágát, aztán többnyire váratlan sólyommotívummal tesz pontot az írás végére. Az ilyenre mondják, s a legjobb értelemben: profi novellista. S bár ezúttal Félrevert harangok* címmel regényt tett elénk, már az első oldalakon megtaláljuk mindazt, ami anynyira tetszetős rövidprózájában is. Jobb híján elnevezhetnék e könyvet a lelkiismeret , regényének, ám nem egy főszereplő vagy az egyes szereplők lelkiismerete pördül-fordul e szinte filmszerűen fölépített könyvben, hanem az írói lelkiismeret kérdéseit, problémáit követhetjük nyomon. Sigmond egy olyan történelmi helyzetet vetít vissza a regény jelenébe, amelyben „a kocka el van vetve“, a végkimenetel immár tankönyvekben is ismeretes, csak a kocka oldalai villognak szemünk előtt, hátra, vakra, miközben tudjuk: végül is — vakra; a történelem „vakot dobott“. S az író? Már a legelső oldalakon él a novelláiban oly jól bevált helyszín- és jellemteremtéssel: egy-két mondatból vagy csupán félmondatból lényeges, amolyan jellembevágó dolgokat tudunk meg szereplőiről és szereplőiről. A komisszár: „. .. de mindezeken kívül és mellett imádott keresztkérdéseket feltenni. * Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1987. melyekre rendszerint nem kapott választ“. Az unitárius pap: „— Azt hiszem, nem a leghelyénvalóbb párhuzamot vonni az unitáriusok és a leprások között, rendőrkomiszszár úr“. A harangozó: „Göröngy úrnak ugyanis mindegy volt, milyen templomban húzza a harangot. A harangnak nincsen vallása, szokta mondani, a harang még azt sem tudja, melyik egyháznak szolgál“. Sánta Betty egyszemélyes kéjintézet: „■— Az én lelkem szabálytalan lélek, harangozó úr, csak szabálytalanul lehet megmenteni“. Doktor B.: „Aki a hatalom árnyékába kerül, nagyobb árnyékot vet, mint a hatalom maga". És így tovább. Mindenkiről megtudunk valami lényegeset, mégha mindez a világról alkotott véleményéből derül is ki. És még valamit bárki megtanulhatna e regény első egyharmadából: azt a módot, ahogyan Sigmond István a mikrorealista regény- és látványelemek adagolásával és halmozásával egy kisváros hétköznapi mikrovilágát áthajlítja az abszurdba, anélkül, hogy egy pillanatig is messzire elrugaszkodnék a valóság talajáról, látványoshangzatos víziókra váltva a valóságszegmentumokat. Sigmond regénye végig a kisszerű fasizmusról szól, arról, ahogyan a kispolgár a fasizmushoz viszonyul, mert a fasizmus egyik lényeges jellemzője, hogy így vagy úgy állásfoglalásra késztet a „ki nem velünk, az ellenünk“ kizárólagosságával. A regény egyik figyelemreméltó fogása, hogy a tulajdonképpeni hatalom nincs jelen, csak a hozzá való viszonyulásokból lehet következtetni természetére. E hatalom személytelen és hatásában él. Sigmond regénye, mint olyan, egyfajta kis magyar (és kelet-közép-európai) pornográfia. Ez természetesen a történelem pornográfiájából eredeztethető: pervertálódik itt minden és mindenki, s még az is aberrációnak hat, ami egyébiránt és más korokban-helyzetekben a közfelfogás vagy a szexológia szerint tulajdonképpen nem tekinthető annak; itt a hozzáállás intenzitása, a cselekedetek effajta, paroxizmusig fokozott túllihegése teszi perverzzé ezt a világot. A kisváros panoptikumában mindenféle lelki torzszülött kap helyet. Van itt voyeur (a Kisasszony), bordélytöltelék (majd minden férfi), szadista, aki ráadásul a feleségét is kiárusítja (Sztancs Egon), cukrosbácsi, ezúttal csokoládéval (Hikkel), szajha (Sánta Betty), spicli (néhányan), mazochista (az asztmás hosszútávfutó), alkoholista (sokan), s akad itt vélt vagy valódi vérfertőzés (Sánta Betty és vélt vagy valódi apja között). E regény végül is egy kisváros lelkiismeretének vágkiárusításáról szól; regény, több (per)verzióban. A kisváros kistörténelmének minden mozzanata annyira túlfokozott, mintha a fasizmus itt (is) a végnapjait élné valamiféle, többnyire groteszk végvonaglásban Csakhogy. Csakhogy Sigmond szerint ebben a helyzetben 1937-et írunk . . . Sigmond István világában többé-kevésbé mindenki rossz, aljas, perverz, kivéve az egyetlen Friedmann kegyszerárust. A ráosztott szerep: az egyetlen üldözötté, az üldözöttek pedig a közfelfogás és a sablon szerint mindig jók. Nem nemeslelkűek, nem hősök, egyszerűen jók, mert szánandóak. A tételesen meg nem fogalmazott, de a regényvilágból pontosan kirajzolódó képlet egyszerűsíti a kérdést, ezért aztán más vonatkozásban kell dúsítani az írást. S ha az alap- és főkonfliktus nem hordoz semmiféle többletet, mellékkonfliktusokkal kell megtámogatni, ezek pedig adva vannak egy ilyen s minden ehhez hasonló kisvilágban, de minden kisközösségben szinte pontról pontra ismétlődnek, ezért aztán jól föl kell pörgetni őket — szédüljön az olvasó! Erre jók a szélsőségesen perverz helyzetek, mert ha egy történelmi korszak szélsőségesen kegyetlen, akkor a benne élők csak úgy tűnhetnek kiföl, ha magánterületükön választanak maguknak testhezálló devianciát, s így, ha a történelem nem is, az olvasó fölfigyelhet rájuk. Mindegyik annyira igyekszik szélsőségesebb lenni a saját „szakterületén“ a másiknál, hogy végül mind egy síkba kerülnek. Kivéve Friedmann urat, aki jó, mert végül is minden szélsőséges gonoszság őrá irányul. Friedmann urat ki- és lenézik, ugyanakkor irigylik, megalázzák, tönkreteszik kegyszerboltját, aztán agyonverik, s általában: a zsidózás és zsidóüldözés oly általános jelleggel folyik az unitárius, református és katolikus Úr 1937-ik esztendejében, ahogyan az Kelet-Közép-Európának ebben a fertályában jószerival csak sokkal később történt. Itt az első, de végzetes csúsztatás a regényben, ebből adódik aztán, hogy az izraelita tanár, akit máris eltiltanak hivatása gyakorlásától, önfelgyújtással s az ennek nyomán keletkező tűzvésszel „bosszulja meg“ magát, aztán úton-útfélen ártatlanokat bántalmaznak, s Friedmann úr fokozatos elszigetelődésében fölrémlik a sokkal későbbi gettók látomása. Ha pedig az író egyszer erőszakot követett el a történelmen a magánszférában sem képes ellenállni a túlzásoknak, s olyan zabálást rendez a Bidlóék konyhájában, hogy amellett Móricz Kis János a holmi kis finnyáskodó egy katolikus hölgyegylet bágyatag őszi uzsonnáján. A konyhában péppé vert kolbászmaradványok, a kocsmában pépé vert arcok, fölgyújtott iskolaépület, megszemélyesített vihar zilálta város, szódás mosóvíz fölött kényszergető nemi erőszak, és pusztulás, pusztulás mindenütt a „történelmi kényszer“ szabta úton Csakhogy a történelmi végkifejletet csupán mi tudjuk, a szereplők akkor és ott nem tudhatták. De néhányuk máris úgy viselkedik, mintha tudnámtt a második, az elsőből következő ’ csúsztatás. Csoda-’, ha ezek után még a Rózsi cseléd meglehetősen összefüggéstelen, ám annál fennköltebb szónoklatában, az író lelkiismeretének megfelelőn, csak az lehet jó ember, aki zsidó, sőt, a cseléd szerint egyáltalán csak az ember. Ez a felismerés vezeti el Sigmond Istvánt e regénybeli szemléletéhez, csak éppen azt nem veszi észre, hogy az effajta szemlélet éppoly visszatetsző lehet — akár a zsidók számára is —, mint az ellenkezője: kiemelve elhatárol, s e különválasztással egyetemesebb emberi összefüggéseitől fosztja meg a zsidóságot. Minden széthullóban van, csak a monológok és dialógusok lesznek egyre szabatosabbak s még fennköltebbek. (Mintha Sánta Betty valóban egy svájci nevelőintézetben tanult volna retorikát.) S amint a galamblelkű, ám befolyásolható Göröngyi Dénesben feltámad a lelkiismeret, ezzel egyidőben meghal Krisztus A képlet világos és igenigen ismert. Istentagadása mál hangzatos, közepébe az Anschluss-szal, ám hol vannak még a kényszerítő német csizmák a tájakról?! Göröngyinek zsal: az utolsó gesztusa igazán hihető: lelkiismereti problémáinak „poénra hegyezett“, látványos, s mégis emberi megoldása. Ez esetben a harangkötél nem szakad el, közömbösen s minden vallástól függetlenedve himbálódzik rajta a harangozó, aki így kongatja (kongatná) fel az egész város bűntudatát. Tökéletes ellentéte ez a regény Rákosi Elnémult harangokának. Nem borongós „irredenta“ bús nemzi basil-látomás lengike, kán mn a harang mintha egy kategorikus imperativus szavát röpítené a város fölött Egyébként az ellentét már a rímben is nyilvánvaló, s e szándék a regényben teljesedik ki. A harangok nem némulnak el, a ki ismeret egy holt harangodból az élettelen anyagba költözve bong tovább . Most már — végezetül — csak az a kérdés: nem veszít-e hitelességéből a hívó lelkiismeret harangszava a nem föltétlenül kikerülhetetlen csúsztatások léletvesztőjében, mely néha eltúlzott sorsok hullámain sodródik? Nem lehetett volna az így keletkezett dagályos- 1 'Hokinak hullámtö.-e gátat gintani, mondjuk, az immár közismerrt történelmi tények szilárd anyagából? MÓZES ATTILA 2