Utunk, 1987 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1987-08-14 / 33. szám

Maiorescu, az ember Könyves kívánság „Vajon nem azzal becsül­jük meg »klasszikus« korba lépő pályatársainkat, ha ud­varló szavak helyett az előt­tük jártaktól átvállalandó ter­hekre hívjuk fel a figyel­met?“ — teszi fel a kérdést egy régebbi tanulmányában Kántor Lajos, aki egyike a mindig mindent munkával ünneplő íróinknak. Hát az öt­­venen is át kell esni, sebaj, a különös inkább az, hogy úgy, olyan kedveskedő öröm­mel ejtik át az embert raj­ta, mintha az éppen a fele lenne. Hic Rhodus, hic salta — mondhatnám most keser­nyésen humorizálva az én La­jos barátomnak, aki mint tényleg előrelátó és körülte­kintő irodalomtörténész és alapos ítész, idejében, ha­nem idejekorán legalábbis művei sorába iktatva, napirendre tűzt­e már a korváltást, e kis varázslattal kihúzván az idő méregfogát. De hát az ő min­dennapjainak, minden éveinek munkarendje is a megmond­­hatója, hogy nem ugrani, ha­nem mendegélni, vonulni a fontosabb és a nehezebb Az egy kultúra életét animátor­­ként felvállalóknak szüntelen figyelnie és fegyelme mon­datta ki vele azt is, hogy: „Irodalomról lévén szó, az írott hagyomány ébrentartása, továbbvitele kérdéseink e­­gyik legfontosabbika.“ E kér­désekre válaszolandóban, sze­mélyes életében aligha jelent másképp, mint holmi kedves, ünnepélyes látszatok szerint korváltást az életkori beérés — miközben irodalmi korvál­­tásuk sorozatainak jelenségé­ről, részleteiről s minden bi­zonnyal lényegéről is közvet­len közelről, szemtanúként vezetett munkanaplót, írt kró­nikát. Madártávlatból most az ő asztalára ereszkedvén le, a tennivalók, kézirathalmok, plakettek és új könyvek pél­dás rendjének sikátoraiból folytatván a helyszíni közve­títést, elmondhatjuk, hogy in­dulásától kezdve mi mindent vállalt fel az irodalom, a köz­művelődés, a kultúraterjesz­tés, a színház és képzőművé­szet kritikus szemmel való nyomonkövetése körül, és vég­zi kötelességtudó szorgalom­mal és következetességgel. Jó néhány tanulmánykötete mel­lett felgyűlt munkás nappa­lok és éjszakák sosem kötöt­ték csupán az íróasztalhoz, kinn a terepen is elemében é­rzi magát, számos író-olvasó találkozó, egy jó néhány itt­­,a kis képtár kézféin-mvező­­c és vidéki, falusi kiállítá­sok megnyitója e m­a­imáig. A Akár elméleti munkáról, a­kár gyakorlati kivitelezésről van szó, a mindenre kiterjedő fi­gyelem és alaposság jellemzi, mellyel olvasója, Hallgatója tájékoztatására felvértezi ma­gát. Amilyen példamutató, annyira nem előzmény nél­küli ez a mindent nyomon­­követő gondosság. Kántor La­jos annak idején az első For­rás-nemzedéknek elnevezett pár ifjú költő és novellista közt, mint egykori osztály­társ, egyetemi kolléga, már azzal a házi aureolával star­tolt, hogy mielőtt a generá­ció valóságos belső titkos ta­nácsosa és ideológusa, az első sajtóközleményeink magyará­zója, népszerűsítője lett, már jó néhányan tanultunk és vizsgáztunk az ő felülmúlha­tatlan füzeteiből, mintaszerű­e­n tömör és tiszta egyetemi ■ egyleteiből. Legutóbb pedig a Szilágyi Domokost-emlék­­könyv körül kifejtett szerkesz­tői, szöveggondozói munkája nyújtotta szép példáját annak, ahogy értékteremtés és érték­­megőrzés örökölt és örökös szövetségét értelmezni lehet korunkban és körünkben E­­gyébként se szeri, se száma a gondozásában megjelent, az általa az ötlettől a nyomda­­festékig végigkísért szövegek­nek, kézikönyveknek, alapmű­veknek, kiadásoknak; előszó, utószó, jegyzetapparátus s a sajtó eleven mérlegén való lemérés munkája egyaránt fémjelzik, saját címei mel­lett, szakadatlan kiállását a mások eredményei mellett, a hazai magyar irodalom minő­ségének öregbítése érdekében, szakadatlanul figyelemmel kí­sérve és bekapcsolva a ro­mán irodalom életének vér­köreit is. Kántor Lajos min­denekelőtt lankadatlan fi­gyelemmel és fegyelemmel a könyv mívese, a könyv mun­kása. Egyik gondolatébresztő megfogalmazása szerint: „Az író s a könyv paradoxonjait e­­gyetlen mondatban összegez­hetjük: monologizáló párbe­széd a bennünk levő külvilág­gal.“ Ehhez a beszüntethetet­­len és leállíthatatlan dialó­gushoz kívánunk erőt, egész­séget az újabb művek friss nyomdafestékillatában. LÁSZLÓFFY ALADÁR Z. Ornea, a tájékozott és avatott kutató tollából új mo­nográfia jelent meg nemrég, a Viaţa lui Titu Maiorescu |Titu Maiorescu élete] (I—II. kötet, 1986, 1987). A könyv ismét a viták kereszttüzébe állítja azt a személyiséget, a­­kinek C. Dobrogeanu-Gherea mellett oroszlánrésze volt a modern román kultúra megte­remtésében. A XIX. és XX század ideológiai és művésze­ti irányzatainak egyik legje­lesebb szakértőjétől szárma­zó munkában az Utunk-olva­­só biztos támpontokra lel egy olyan pálya áttekintéséhez, a­­mely szorosan kapcsolódott a politikai, társadalmi, művelő­dési és irodalmi élethez a múlt század második felének és századunk első két évtize­dének Romániájában. A Viaţa lui Titu Maiorescu sok tekintetben mintaszerű könyv, szerzője kiváló társa­dalomtudós és tapas­ztalt iro­dalomkritikus, aki jól ismeri a politikai és irodalmi ideo­lógiákat. Kiegyensúlyozott mű az Orneáé, éles ellentétben áll — ezt az I­lunk-olvasó ked­véért mondjuk — a magasz­taló, szentté avató, „regényes“ életrajzokkal. Elsősorban egy személyiség élettörténete ez, éspedig olyan személyiségé, a­­ki alapítói szerepet játszott a kultúrában (T. Maiorescu iro­dalmi s nyelvészeti tanulmá­nyai a jó ízlést, a művelt­séget, a szigorú értékszempon­tokat, a kérlelhetetlen igaz­mondást, az európai látókört vitték diadalra­, és alapítói hivatását a korabeli Románia politikai és társadalmi esemé­nyeinek részeseként gyakorol­ta. A pálya („Maiorescu eg­zisztenciális valósága“) foko­zatosan rajzolódik ki a két kötetből, és kötelességünk fi­gyelmeztetni az olvasót, hogy a viszonyítási alap itt nem lehet más, mint a nagy te­kintélyű román kritikus, szo­ciológus és irodalomtörténész­nek, E. Lovinescunak T. Ma­iorescu című dolgozata, amely 1840-ben jelent meg, oly idő­ben, amikor Maiorescura és a maiorescui kultúrateremtő tevékenységre hivatkozni jel­képes és jelentőségteljes tett­nek számított. E. Lovinescu számára a ki­váló kritikus, politikus, egye­temi tanár és bölcselő alak­ja összeforr a kor eseményei­vel, ezért a dolgozatban a tör­ténelem a koronatanú és a legfelső bíróság. Említsük meg, hogy más könyvek is születtek a nagy kritikus éle­téről és munkásságáról. Fi­gyelemre méltó a Contradic­ţia lui Maiorescu [Maiorescu ellentmondása] (1970) N. Ma­­nolescutól, érdekesek Al. Zub, Eugen Todoran és Al. Geor­ge könyvei, de a Maiorescu­­könyvészetben továbbra is E Lovinescu dolgozatát és G. Calinescu mélyreható jegy­zeteit illeti meg a főhely. A mai kutatónak sokkal több fontos kiadvány áll ren­delkezésére, mint amennyire E. Lovinescu támaszkodhatott évtizedekkel ezelőtt, remekbe szabott dolgozata megírásakor Mára a Discursuri parlamen­tare (Parlamenti beszédek] és az Istoria contemporană a României [Románia jelenkori története] mellé felsorakozott az 1975-től megjelenő Jurna­lul [Napló], a hallatlanul iz­galmas Epistolar [Levelezés] és a Scrieri din tinereţe [If­júkori írások] (1981) című vá­logatás. A mondott „tanúsá­gokat“ rendre összeveti a ku­tatás Maiorescu irodalmi és nyelvészeti tanulmányaival s a Junimea [Az ifjúság] nevű társaság körüli csatározásai­val. Más szóval egy­ életmű tesz most vallomást a Törté­nelemnek és saját kulturális folyományainak az ítélőszéke előtt. E. Lov­inescu egyébként, hogy megvilágítsa olvasói e­­lőtt a román művelődési élet általános mozgásirányait, ta­nulmányokat irt a T. Maio­rescu előtti és utáni fejlődés­ről is. Z. Ornea nemcsak egy em­beri sorsról és annak belső dialektikájáról ad képet, ha­nem a korszak történetéről is. Ornea valóban „Maiorescu szobrának helyreállítását" vég­zi el, mégpedig figyelmesen, körültekintően, távolról séma megszépítés szándékával. De színre lép a könyvben a mo­dern Romániát létrehozó moz­galmas kor többi főszereplő­je is. A szenvedélyes viták­nak a könyörtelen leleplezé­seknek, az akarnokok, szél­hámosok, szerencselovagok ki­­pellengérezésének ideje ez. A korszak és a személyes sors felidézése során Ornea mind­végig Maiorescunak, az em­bernek, az egyetemi tanárnak, a politikusnak — az időben változó — megnyilatkozásaira hivatkozik A történeti vael inkább erkölcsi dokumentu­mok fényében kitetszik, mi­lyen szerepet töltött be Maio­rescu az O cercetare critica asupra poeziei románe |A ro­mán költészet kritikai vizsgá­lata] (1867) és a Ion Luca Ca­­ragialéról, Mihai Emin­scuról szóló tanulmányok megírása idején, majd a Gherc­i-iskolá­­val és a túlhaladott nyelvé­szeti törekvés­ekkel folytatott viták szakaszában. Z. Ornea forgatókön­y­vében a tények úgy csoportosulnak, mint egy szépirodalmi alko­tásban. Az „epikai szintézis", amelyről G. Calinescu Balzac kapcsán beszélt, itt olyan stra­tégia eredménye, aminővel a Bildungsromanban találko­zunk. Maiorescu bekapcsoló­dása a iași-i egyetemi életbe, a Junimea mindig azonos szertartásrend szerint zajló összejövetelei; az akadémiai törekvések és összecsapások; a politikai föllépés az egyik konzervatív irányzat zászlaja matt; a parlamenti szereplés és a miniszteri intézkedések — mindebben egyre inkább megmutatkozik annak az írás­tudónak a növekvő tekintélye, aki alapos filozófiai felkészült­séggel és na­gyi, bár részben kivihetetlen tervekkel érke­zett haza külföldről. Titu Ma­iorescu a volt bécsi és ber­lini diák, az Einiges philoso­­phische in gemei­tfasslicher f­orm című 1860-i tanulmány szerzője szép pályát fut be itthon, laji-ban, majd Buka­restben előbb a kulturális, irodalmi, nyelvészeti és egye­temi mozgalmakba veti bele magát a nagyra törő hegeliá­­nus professzor, később az e­­gy­tém­i oktatómunka, a po­litikai szereplés, az ügyvédes­­kedés és olykor-olykor ismét az irodalomkritikai tevékeny­ség köti le erejét Itt kell megjegyeznünk, hogy Titu Maiorescu nem vérbeli kriti­kus, hanem inkább a kezde­ményezés, a szervezés embe­re, akit kevéssé érdekelnek az egyes művek. A modern román kultúra kialakításában Titu Maiores­cu azzal szerzett magának hervadhatatlan érdemeket hogy uralomra juttatta az ész­­szerűséget, a józanságot, a kritikai szellemet, az ért­ez­és letaszította trónjáról az ál­é­rtéket. „A maiorescuizm­us utóélete — írja könyvében Z Ornea — örök. Valahányszor előtérbe tolakszik a pimasz si­lányság, a harcias vak­buzgóság és ostobaság, a síkok és ismérvek zű­­­zavara, a türelmetlenség, a hazafias szólampufogtatás, a sanda hazugság, a józanság megcső­folása, változatlanul V­iorescuhoz kell folyamod­­a ' Hasonló svetkeztetésre jutott 1949-i ' í'-.yvében E. Lo­­vior'­cu is v.l­kor figyelmez­tette az olvasót a m­aiorescui magatartás és­­példa időszerű­ségére Ez­­ magány­os ember (G Calinescu egyenesen „hi­­s gyek“, „csaknem érzéket­len­ lek"­­, Andja Domina hona című tanulmányában), aki mez is mindvégig ott állt a küzdőtéren, az események for­gat­agában, s aki megannyi irodalmi s politikai győzel­met és kudarcot élt meg, ab­ban vált példaké­ppé, hogy rendíthetetlenül hitt a ro­m­án kultúra jövőjében. Titu Maiorescu kivételes szépírói képességekkel volt megáldva. A szenvtelen kri­tikust, a komoly tanulmányok szerzőjét, a filozófia és filo­zófiatörténet professzorát ben­sőséges hangú emlékiratb­n­nak mutatják a Discursuri parlamentare előszavai. Ugyan­itt említendő, hogy több ízben is fordított Schopenhauer Aforizmáiból, és korsz­akos ta­nulmányt írt Eminescuról. De elképzelhetetlenek Maiorescu nélkül a Junimea irodalmi kör összejövetelei is, ame­lyeknek rangját olyan írók adták meg, mint Ion Luca Ca­­ragiale, Ion Creanga, Ioan Slavici vagy George Coljbuc. S végül külön fejezete a ro­mán művelődéstörténetnek a Maiorescutól irányított Con­­vorbiri literare [Irodalmi be­szélgetések] című folyóirat. Z Ornea könyvével és a Maiorescu­-képpel kapcsolat­ban beszélnünk kell még va­lamiről, ami fényt derít az öregedő kritikus ízlésére és fogékonyságára. Felismerve Mihai Sadoveanu prózájának és Octavian Goga költészeté­nek nagy értékeit, Maiorescu akadémikus rendkívül ked­vező jelentéseket terjeszt a tudós társaság elé a két szer­zőről. De nemcsak a jóindu­latra figyelünk föl e szöve­gekben, hanem a meggyőző érvelésre, a biztos kritikai íté­letre is. Z. Ornea, mint mondtuk, a nagy kritikus személyiségéről és sorsáról rajzol epikai ké­pe. A nyomaték az Irodalm és politikai terveken, küzdel­meken, váltásokon, az esemé­nyek sodrában kidolgozott stratégiákon van. Az iUtunk­­olvasót elsősorban Maiorescu­nak, az embernek és iroda­lomszervezőnek az arcképe ér­dekelheti, azé az emberé, aki oly sokat tett az Eminescu nevével fémjelzett román kul­túra és irodalom kibontakoz­tatásáért A Maiorescura em­lékező mai irodalomtörténészt is a hiteles értékekbe vetett hit méltósága tölti el. És nem fér hozzá kétség, hogy ez itt a legfontosabb. ION VLAD Ott és akkor. De hogyan? Sigmond István az utóbbi két-három évben néhány re­mekbe szabott groteszk-ab­­szurdoid novellával hívta föl magára figyelmet. Irodal­munkban azon kevesek közé tartozik, akik vérbeli novel­listák, egy-két szakavatott vonással helyzet- és jellemké­­pet teremt, elegánsan, „ango­losan“ építi ki novellavilá­­gát, aztán többnyire váratlan sólyommotívummal tesz pon­tot az írás végére. Az ilyenre mondják, s a legjobb érte­lemben: profi novellista. S bár ezúttal Félrevert haran­gok* címmel regényt tett elénk, már az első oldalakon megtaláljuk mindazt, ami any­­nyira tetszetős rövidprózájá­ban is. Jobb híján elnevezhetnék e könyvet a lelkiismeret , regé­nyének, ám nem egy főszerep­lő vagy az egyes szereplők lelkiismerete pördül-fordul e szinte filmszerűen fölépített könyvben, hanem az írói lel­kiismeret kérdéseit, problé­máit követhetjük nyomon. Sigmond egy olyan történel­mi helyzetet vetít vissza a re­gény jelenébe, amelyben „a kocka el van vetve“, a végki­menetel immár tankönyvek­ben is ismeretes, csak a koc­ka oldalai villognak szemünk előtt, hátra, vakra, miközben tudjuk: végül is — vakra; a történelem „vakot dobott“. S az író? Már a legelső oldala­kon él a novelláiban oly jól bevált helyszín- és jellemte­remtéssel: egy-két mondatból vagy csupán félmondatból lé­nyeges, amolyan jellembevá­gó dolgokat tudunk meg sze­replőiről és szereplőiről. A komisszár: „. .. de mindeze­ken kívül és mellett imádott keresztkérdéseket feltenni. * Kriterion Könyvkiadó, Bu­karest, 1987. melyekre rendszerint nem­ ka­pott választ“. Az unitárius pap: „— Azt hiszem, nem a leghelyénvalóbb párhuzamot vonni az unitáriusok és a lep­­rások között, rendőrkomisz­­szár úr“. A harangozó: „Gö­röngy­ úrnak ugyanis mindegy volt, milyen templomban húz­za a harangot. A harangnak nincsen vallása, szokta mon­dani, a harang még azt sem tudja, melyik egyháznak szol­gál“. Sánta Betty egyszemé­lyes kéjintézet: „■— Az én lelkem szabálytalan lélek, ha­rangozó úr, csak szabálytala­nul lehet megmenteni“. Dok­tor B.: „­Aki a hatalom ár­nyékába kerül, nagyobb ár­nyékot vet, mint a hatalom maga". És így tovább. Min­denkiről megtudunk valami lényegeset, mégha mindez a világról alkotott véleményéből derül is ki. És még valamit bárki megtanulhatna e regény első egyharmadából: azt a mó­dot, ahogyan Sigmond István a mikrorealista regény- és látványelemek adagolásával és halmozásával egy kisváros hétköznapi mikrovilágát át­hajlítja az abszurdba, anél­kül, hogy egy pillanatig is messzire elrugaszkodnék a valóság talajáról, látványos­hangzatos víziókra váltva a valóságszegmentumokat. Sig­­mond regénye végig a kissze­rű fasizmusról szól, arról, ahogyan a kispolgár a fasiz­mushoz viszonyul, mert a fa­sizmus egyik lényeges jellem­zője, hogy így vagy úgy állás­­foglalásra késztet a „ki nem velünk, az ellenünk“ kizáró­lagosságával. A regény egyik figyelemreméltó fogása, hogy a tulajdonképpeni hatalom nincs jelen, csak a hozzá va­ló viszonyulásokból lehet kö­vetkeztetni természetére. E hatalom személytelen és ha­tásában él. Sigmond regénye, mint olyan, egyfajta kis ma­gyar (és kelet-közép-európai) pornográfia. Ez természetesen a történelem pornográfiájá­ból eredeztethető: pervertáló­­dik itt minden és mindenki, s még az is aberrációnak hat, ami egyébiránt és más korok­­ban-helyzetekben a közfelfo­gás vagy a szexológia szerint tulajdonképpen nem tekinthe­tő annak; itt a hozzáállás in­tenzitása, a cselekedetek ef­­fajta, paroxizmusig fokozott túllihegése teszi perverzzé ezt a világot. A kisváros panopti­kumában mindenféle lelki torzszülött kap helyet. Van itt voyeur (a Kisasszony), bor­délytöltelék (majd minden férfi), szadista, aki ráadásul a feleségét is kiárusítja (Sztancs Egon), cukrosbácsi, ezúttal csokoládéval (Hikkel), szajha (Sánta Betty), spicli (néhányan), mazochista (az asztmás hosszútávfutó), alko­holista (sokan), s akad itt vélt vagy valódi vérfertőzés (Sán­ta Betty és vélt vagy valódi apja között). E regény végül is egy kisváros lelkiismereté­­n­ek vágkiárusításáról szól; regény, több (per)verzióban. A kisváros kistörténelmének minden mozzanata annyira túlfokozott, mintha a fasizmus itt (is) a végnapjait élné va­lamiféle, többnyire groteszk végvonaglásban Csakhogy. Csakhogy Sigmond szerint eb­ben a helyzetben 1937-et írunk . . . Sigmond István világában többé-kevésbé mindenki rossz, aljas, perverz, kivéve az egyetlen Friedmann kegyszer­árust. A ráosztott szerep: az egyetlen üldözötté, az üldö­zöttek pedig a közfelfogás és a sablon szerint mindig jók. Nem nemeslelkűek, nem hősök, egyszerűen jók, mert szánandóak. A tételesen meg nem fogalmazott, de a re­gényvilágból pontosan kiraj­zolódó képlet egyszerűsíti a kérdést, ezért aztán más vo­natkozásban kell dúsítani az írást. S ha az alap- és fő­­konfliktus nem hordoz sem­miféle többletet, mellékkonf­liktusokkal kell megtámo­gatni, ezek pedig adva van­nak egy ilyen s minden eh­hez hasonló kisvilágban, de minden kisközösségben szinte pontról pontra ismétlődnek, ezért aztán jól föl kell pörget­ni őket — szédüljön az olva­só! Erre jók a szélsőségesen perverz helyzetek, mert ha egy történelmi korszak szélsősége­sen kegyetlen, akkor a benne élők csak úgy tűnhetnek ki­föl, ha magánterületükön vá­lasztanak maguknak testhez­álló devianciát, s így, ha a történelem nem is, az olvasó fölfigyelhet rájuk. Mindegyik annyira igyekszik szélsősége­sebb lenni a saját „szakterü­letén“ a másiknál, hogy vé­gül mind egy síkba kerülnek. Kivéve Friedmann urat, aki jó, mert végül is minden szél­sőséges gonoszság őrá irányul. Friedmann urat ki- és lené­zik, ugyanakkor irigylik, meg­alázzák, tönkreteszik kegy­szerboltját, aztán agyonverik, s általában: a zsidózás és zsi­dóüldözés oly általános jel­leggel folyik az unitárius, re­formátus és katolikus Úr 1937-ik esztendejében, aho­gyan az Kelet-Közép-Euró­­pának ebben a fertályában jószerival csak sokkal később történt. Itt az első, de vég­zetes csúsztatás a regényben, ebből adódik aztán, hogy az izraelita tanár, akit máris el­tiltanak hivatása gyakorlásá­tól, önfelgyújtással s az en­nek nyomán keletkező tűz­vésszel „bosszulja meg“ ma­gát, aztán úton-útfélen ár­tatlanokat bántalmaznak, s Friedmann úr fokozatos elszi­getelődésében fölrémlik a sok­kal későbbi gettók láto­mása. Ha pedig az író egyszer erőszakot követett el a történelmen a magán­szférában sem képes ellen­állni a túlzásoknak, s olyan zabálást rendez a Bidlóék konyhájában, hogy amellett Móricz Kis János a holmi kis finnyáskodó egy katolikus hölgyegylet bágyatag őszi uzsonnáján. A konyhában péppé vert kolbászmaradvá­nyok, a kocsmában pép­é vert arcok, fölgyújtott iskola­épület, megszemélyesített vi­har zilálta város, szód­ás mo­sóvíz fölött kényszergető ne­mi erőszak, és pusztulás, pusz­tulás mindenütt a „történelmi kényszer“ szabta úton Csak­hogy a történelmi végkifejletet csupán mi tud­juk, a szereplők akkor és ott­­ nem tudhat­ták. De néhányuk máris úgy viselkedik, mintha tudná­m­­tt a második, az elsőből követ­­ke­ző ’ csúsztatás. Csoda-­’, ha ezek után még a Rózsi cseléd meglehetősen összefüggéstelen, ám annál fennköltebb szó­noklatában, az író lelkiisme­­retének megfelelő­n, csak az­ lehet jó ember, aki zsidó, sőt, a cseléd szerint egyáltalán csak az ember. Ez a felis­merés vezeti el Sigmond Ist­vánt e regénybeli szemléleté­hez, csak éppen azt nem veszi észre, hogy az effajta szemlé­let éppoly visszatetsző lehet — akár a zsidók számára is —, mint az ellenkezője: ki­emelve elhatárol, s e külön­választással egyetemesebb em­beri összefüggéseitől fosztja meg a zsidóságot. Minden széthullóban van, csak a monológok és dialó­gusok lesznek egyre szabato­­sabbak s még fennköltebbek. (Mintha Sánta Betty valóban egy svájci nevelőintézetben tanult volna retorikát.) S amint a galamblelkű, ám be­folyásolható Göröngyi Dénes­­ben feltámad a l­elkiismeret, ezzel egyidőben meghal Krisz­tus A képlet világos és igen­­igen ismert. Istentagadása mál hangzatos, közepéb­e az An­­schluss-szal, ám hol vannak még a kényszerítő német csiz­mák a tájakról?! Göröngyinek zsal: az utolsó gesztusa iga­zán hihető: lelkiismereti prob­lémáinak „poénra hegyezett“, látványos, s mégis emberi megoldása. Ez esetben a ha­rangkötél nem szakad el, kö­zömbösen s minden vallástól függetlenedve himbálódzik rajta a harangozó, aki így kongatja (­kongatná) fel az egész város bűntudatát. Tö­kéletes ellentéte ez a regény Rákosi Elnémult harangok­á­­nak. Nem borongós „irreden­ta“ bú­s nemzi b­asil-látomás lengi­ke, k­án mn a harang mintha egy kategorikus im­perativus szavát röpítené a város fölött Egyébként az ellentét már a rímben is nyil­vánvaló, s e szándék a re­gényben teljesedik ki. A ha­rangok nem némulnak el, a­­ ki ismeret egy holt­ harango­dból az élettelen a­nyagba költözve bong tovább . Most már — végezetül — csak az a kérdés: nem veszít-e hiteles­ségéből a hívó lelkiism­ere­t harangszava a nem föltétlenül kikerülhetetlen csúsztatások l­él­etvesz­tőjében, mely néha eltúlzott sorsok hullámain sodródik? Nem lehetett volna az így keletkezett dagály­os- 1 'Hokinak hullámtö.-e gátat gintani, mondjuk, az immár közismerrt történelmi tények szilárd anyagából? MÓZES ATTILA 2

Next